Még mindig te jutsz eszembe,
ha a sötét és bűnös ideáimra gondolok,
Még mindig az arcod jár a fejemben,
Ahogy hűvösen és elnézően rám mosolyogsz.
Olyan titkom vagy, amit üvegbe zárva sem szabad vízre tenni s szabadjára engedni,
mert soha-soha meg nem értenék milyen
a keserédes, tiltott gyümölcshöz vonzódni.
Milyen, hogy görcsbe rándul tőled a gyomrom,
és mégis, hogy ezt a verset már megint hozzád írom,
S eszembe ötlik, hogy Valentin-napon,
Levelet küldhetnék, bármily kockázatos.
Nem küldök levelet, hiába névtelen,
S kézírásom is csak futólag ismered:
Gyáva vagyok vállalni,
Hogy embert szeretek, mégsem szégyellek
A kimérák istennőjéhez vonzódni.
Kiáltanék, mert a testemben tüzek kiabálnak,
mégsem vehetem számra a neved:
jaj mit gondolnak, mit gondolnának rólam
a tisztességes emberek?
Csupa ártó, mocskos dolgot, tudom.
Hiába hiszem, hogy ártatlan kívánság,
hogy a fülembe súgd, hogy milyen jól áll nekem a piros,
incselkedésünk másoknak alávaló galádság.
Hiába rántja görcs a testemet,
tudnod kell azt is, milyen a gyűlölet,
(hiába lázong furcsa kívanalomtól vérem)
tudnod kell, miért feszíti undor is bőrömet.
Ezért a görcsért, ezért a nyughatatlanságért,
Ezért, hogy beteg soraimat róvom és róvom.
Ezért, ezért, és a vágyott napkeltéért,
mely sosem jön el, hogy lemossa bűnös álmom.