Stella szemszöge
Reggel szokásosan őrjítő fejfájással ébredek, aminek oka a tegnap elfogyasztott temérdek alkohol. Nagyot nyújtózkodva ölelném át a melettem fekvő férfit, de ő elég komoly tekintettel néz.
- Jó reggelt! - símitok végig arcán.
- Neked is jó reggelt!
- Beszélnünk kell... a tegnap estéről - akadnak meg szavaim.
- Én is úgy gondoltam.
- Oké... - nézek mellkasára egy percre, azután szemeibe. - Lehet hogy haragszol rám, de muszáj meghallgatnod! Tegnap este láttam őt! Kimberly a bárban volt! Én pedig megpróbáltam utána menni, és elakartam intézni, de...
- De elájultál?
- Igen, és...
- Tudod te mekkora veszélybe sodortad magad? - kérdezi komoly tekintettel.
- Tudom, de...
- De mi? - kérdezi lazán, még is érezhető hangján a komolyság.
- Én... Én meg akartam ölni!
- Egyből nekem kelett volna szólnod, de te ehelyett egyedül mentél utána! Miért nem érted meg hogy veszélyes?
- Tudom hogy veszélyes, de többet nem futamodom meg! Nem hagyom, hogy még egyszer bántson! - válaszolom határozottan.
- Stella... - fogja arcom kezei közé. - Meg kell értened, hogy számomra a biztonságod a legelső! Nem akarlak még egyszer elveszíteni! - néz rám kétségbeesetten, és fölém kerekedik. Göndör fürtjei kissé szemeibe lógnak, és csillogó zöld tekintettel fürkészi ajkaim, amit nem értek. - Mit kéne tennem veled...- húzza végíg mutató ujját alsó ajkamon, így a szám tátva marad, és érintésétől kellemes borzongás tölt el. - Hogy végre, megértsd milyen fontos vagy nekem...
- Talán... megmutathanád... - suttogom, ő pedig lágyan megcsókol. Egyik kezével a hajamba túr, míg másikkal végig simít nyakamon. Forró csókjaival, most nyakamat borítja be, és így halad le mellemig. Nedves nyelvével, mellbimbómmal kezd játszani ujjait, pedig a bugyimba csúsztatja. Azt hittem behatol, de pimasz mosollyal néz fel rám, és lábaim közé kúszik.
- Ígérd meg... - suttogja, és megcsókólja combom. - Hogy szófogadó leszel! - mondja, és egyre közelebb halad csókjaival vaginámhoz, én pedig remegő lábakkal fekszem tovább. - Mondd utánam... - kezdi, és végíg nyal csiklómon, amitől hangosan felsóhajtok. - Megígérem hogy... - kényeztet tovább.
- Meg... ígérem - csuklik el hangom.
- Hogy szófogadó leszek! - suttogja, és nyelvével leáll egy pillanatra.
- Hogy... szó...fogadó leszek... - nyögök fel hangosan, ő pedig tovább kényesztet nyelvével. Hamarosan ujjaivail is belém hatol, és szinte már a csúcson vagyok amikor leáll, és újra fölém kerekedik.
- Megígéred, hogy jó kislány leszel? - szorítja csuklóim fejem fölé, én pedig zihálva bolíntok. - Nem hallottam! - suttogja, és enyhén rászorít nyakamra, amitől csak még jobban beindulok.
- Jó... kislány leszek! - nézek könyörögve telt ajkaira, mert csókjára áhítozom. Elképesztő mennyire lázba hozza, az hogy szót fogadok neki. Enyhén harap alsó ajkába, és lassan közeledik arcom felé. Nyelvével lazán végíg nyal ajkaimon, én pedig szeretném megcsókolni, de mosolyogva húzódik vissza.
- Mit szeretnél? - kérdezi még mindig pimasz mosollyal, de nem válaszolok, csak könyörgő tekintettel nézek még mindig rá. - Ha nem mondod el mit szeretnél... honnan tudhatnám? - hajol újra közel ajkaimhoz, és enyhe csókot lehel rájuk.
- Téged... akarlak! A csókod... az... érintésed... a... tested... - válaszolom elpirulva, ő pedig azonnal megcsókól, és ezzel egy ütemben belém hatol kemény farkával, azután vadul kezd mozogni bennem. Annyira... jó... annyira... finom. Eltudnám viselni amit csinál velem kábé egész nap. Hirtelen hasra fordít, és úgy folytatja tovább... érzem hogy hamarosan mindketten csúcsra jutunk... izmai megfeszülnek, és kicsit erősebben szorít magához... hangos nyögések közepette élvezünk el egyszerre, és lihegve nehezedik testemre.
- Azt hiszem... megértettem! - mosolygok magamban.
- Ebben reménykedtem - fekszik mellém, és közel húz meztelen, izzadt testéhez. - Szeretlek, és csak féltelek! Nem akarlak egy rossz lépés miatt, elveszíteni!
- Nem is fogsz! Megígérem, de van valami amit akarok!
- Nah ettől féltem! - vigyorog rám.
- Taníts meg lőni! És akarok egy fegyvert is!
- Mi? - néz rám meglepődve, és felnevet.
- Ne már Chris! - ütöm mellkason. - Komolyan gondoltam! Azt mondtad szeretnéd ha mindig biztonságban lennék, de hogyan legyek biztonságban, ha nem mindig vagy melettem? - Csak ennyit kérek tőled! - nézek rá komoly tekintettel, ő pedig megcsóválja fejét, és felsóhajt.
- Rendben legyen! Ebben igazad van, szóval belemegyek a dologba, de nem ma! Csak ha otthon leszünk.
- Tényleg? - nézek fel rá csillogó tekintettel.
- Igen, nah ne nézz így rám! - szorítja fejem mellkasába, és gyerekesen beleborzol hajamba.
- De várj! - nézek fel rá. - Miért csak otthon?
- Mert otthon van lövölde tér, és ott majd megtanítalak mindenre.
- Rendben - válaszolom, ő pedig hirtelen ölébe vesz, és elindul velem a fürdőszobáig. Letesz, és langyos vizet enged ránk a zuhanyrózsából. Közel húz magához, én pedig kezeimmel támaszkodom meg mellkasán. Ahogy csorog a víz testén... ahogy hajszálairól lecseppenek ajkaira a vízcseppek... az egyszerűen mámorító. Már a tusfürdőér akar nyúlni, mikor óvatosan a csempének nyomom.
- Mit szeretnél? - néz rám mosolyogva, de kíváncsian.
- Nem is tudom... - húzom végíg tenyerem testén, közben folyamatosan szemeibe nézek. Lassan közeledek arca felé, és ajkait lágyan csókolom meg.
- Chris! Bocsi, hogy zavarok de egy fél óra múlva indulnunk kell! - kiabál be Josh ajtón keresztül.
- Rendben! - válaszolja lazán. - Azt hiszem... - húz magához erősen. - Ezt majd legközelebb folytatjuk! - mosolyog rám, és megcsókol. Végül is... úgy is lesz legközelebb.
Miután Chris elmegy Joshal, én a szobában maradok, és mivel nincs amit fel vegyék ezért belebujok Chris egyik ingjében.
***
Már több mint három órája egyedül ülök a szobában. Azóta már reggeliztem is, és mindenfélét csináltam, amit lehet egy szobában.
- Végre hogy megjö... - akadnak meg szavaim... mert hogy Chris hófehér ingje vérben úszik, és nem csak az ingje, hanem még az ökle is. - Mi történt? - szaladok hozzá.
- Most azonnal haza utazol! Öltözz fel! Az embereim kint várnak!
- Mi? De miért? Mi történt? Miért vagy véres?
- Csak indulj!
- De Chris...
- Stella jól figyelj rám! - lép közelebb, és megfogja arcom. - Most azonnal felöltözöl, lemész és kocsiba szállsz. Nem kérdezel senkitől semmit, és a telefonodat is kikapcsolod. Ugye megértetted? - néz rám. Zavarodott a tekintete... Életemben nem láttam még így. Megrémít a tekintete, és a viselkedése még is olyan nyugodtan mondta el, hogy mitcsináljak.
- De... nélküled? - kérdezem, és torkomban egy hatalmas gombóc nő.
- Muszáj... érted? Hamarosan én is megyek!
- Rendben... - nem kérdezek tovább tőle semmit csak felöltözöm, és vele együtt lesétálok a kocsiig.
- Chris megrémítesz! - állok meg egy pillantra mielőtt beszállnék a kocsiba.
- Nincs idő elmagyaráznom! Mennem kell! Ha minden jóra fordul elmondom mi történt, de most szállj be a kocsiba! Ha hazaértél ígérd meg, hogy sehová nem mész a házból, és nem beszélsz senkivel sem! Fontos hogy biztonságban maradj, ha szükséged van bármire, a fiúk majd elintézik neked!
- Kérlek... - ölelem szorosan magamhoz. - Légy óvatos! - nézek rá könnyes szemekkel, ő pedig lágyan megcsókol.
- Indulj... - nyitja ki előttem a kocsiajtót én pedig beszállok, és azonnal elindulunk. Miért nem mondott semmit? Mitől volt olyan véres? Kinek, vagy kiknek volt a vére? Miért kell hazautaznom egyedül? Mi történt? Teljesen kiakadok, és rám tör a sírás. Féltem őt, mert fogalmam nincs mi történik.
***
Egész úton, a repülőn is teljesen magamba zuhanva várom, hogy visszaérjünk a szállodába, de mint kiderül nem oda megyek, hanem az egyik házába. Ahogy megérkezünk, már a kapuban is legalább húsz őr áll. Mi a franc folyik itt? Kiszállok a kocsiból, és elinduluk a bejárat felé, ahol úgyszintén húsz férfi áll.
- Jó napot hölgyem! - lép ki közülük az egyik férfi. Gondolom ő vezeti a csapatát. - A nevem Peter! Én, és a csapatom fogunk gondoskodni önről, és biztonságáról. Bármi problémája van, mi itt vagyunk, és készen állunk a szolgálatára.
- Akkor mond el nekem miért nincs itt Chris? - nézek rá kisírt, fáradt szemekkel, de ő válasz helyett némán áll tovább. - Mindjárt gondoltam... - nézek újra rá, és bemegyek a házba. Felmegyek az egyik szobába, és lefekszem. Nem érdekel most semmi, csak tudni akarom hogy hol van, és jól van e. Lelkileg teljesen kikészültem.
***
- Elnézést! Hölgyem? – Ohh úgy tűnik elaludtam, de ki lehet az? Ez egy női hang. Felállok és ajtót nyitok.
- Elnézést, ha felébresztettem! - szólít meg a hölgy kezében egy tálcával, amin étel van. Olyan negyven év körüli, barna hajú, barna szemű nő.
- Ön biztos a házvezető, ugye?
- Igen, a nevem Carla! Örülök, hogy megismerhetem!
- Az én nevem Stella, de gondolom már tudja! - Ohh bocsánat, jöjjön be! - állok el útjából.
- Tessék... - teszi le a tálcát. – Csak hívj Carlanak rendben?
- Köszönöm, Carla! - mosolygok rá.
- Egyél... úgy látom rád fér az energia.
- Igen... azt hiszem - nézek az ételre, de nincs étvágyam.
- Én most megyek ha bármire szükséged van csak szólj! - mosolyog rám, és kisétál. Én pedig megeszem az ebédet amit hozott, mert igaza van muszáj ennem. Nem a világvége csak a munkáját végzi... ami veszélyes, és az életébe is kerülhet.
***
Pár nap múlva...
Ez már a harmadik reggel, hogy egyedül ébredem. Félek, és féltem őt. Sosem telt ennyi idő még hogy ne beszéljünk egymásról. A napjaim egyformán telnek. Felkelek, eszek, olvasok vagy tévézek, de csak azért hogy eltereljem a figyelmem. Ha nem a házban, akkor az udvaron próbálok kint lenni, de ott még szörnyebb mint bent, mivel tele van öltönyös fickókkal, akik szó szerint minden lépésem figyelik. Egyszerre vagyok ideges, és letört. Aggódóm az egyetlen férfiért, aki betölti ezt a szörnyű űrt bennem. Hiányzik, és attól félek minden lefekevéskor, hogy egy reggel azt a rossz hírt kapom majd, hogy ő már nem jön vissza. Nem beszélhetek senkivel sem, és még dolgozni sem mehetek be. Ott legalább tényleg elfoglalnám magam. Csak reménykedem benne, hogy nem lesz semmi baja. Tudom erős, és kitartó, de az a legroszabb tulajdonsága, hogy sohasem hallgat senkire sem. Mindig megy a feje a után, de most mi lesz? Vajon tudja mitcsinál? Talán Kimberly miatt kellett eljönnöm? Elfogták volna? Az agyam is kikészült már teljesen.
***
- Éppen az ebédlőben ülök, Carla lehív ebédelni, mert kábé folyton fent eszek a szobámban.
- Tessék! - tudom hogy ez a kedvenced! - teszi elém a fűszeres csirkemelett, salátával.
- Köszönöm! Isteni illatta van! - szippantok a levegőbe.
Már majdnem, hogy megettem mindet. Az utolsó csirkefalatot kettévágom, amikor rámtör egy rosszullét. Kicsit hányingerem van, és szédülök is pedig bevettem a gyógyszereim. Talán lefekszem kicsit... biztos a sok stressz miatt van.
***
- Aztaa...nyújtozkodom nagyot, és szemeim az ablak felé irányulnak. Már is este van? Hány óra lehet? Meddig aludtam? A telefonom kijelzőjé este kilenc órát mutat. Atya ég! Bár nem csodálkozom hogy ennyit alszok. Lelkileg teljesen ki vagyok. Felállok, és elmegyek a fürdőszobába. Tele engedem vízzel és belemerülök. Csak őt látom magam előtt. Érzem ahogy hozzám ér, ahogy megcsókol, ahogy átölel... miért nincs most itt? Most látom be csak igazán, hogy mennyirre is szerelmes vagyok belé. Egyáltalán hogyan bírtam ki eddig nélküle? Fel sem tudom fogni. A víz alatt is tisztán hallom hogy valaki dörömböli az ajtót, ezért magamra kapom a köntöst és résnyire kinyitom.
- Hölgyem, bocsánat hogy ilyenkor zavarom, de...
- De mi? ‐ nyitom szélesebbre az ajtót. - Baj van? Történt vele valami?
- Nem, ő keresi magát... itt telefonon keresztül - válaszolja, és egyből kikapom a készüléket kezéből.
- Ch- Chris? - csuklik el hangom.
- Szia babám! - szólal meg, én belőlem pedig kitör a sírás.
- Istenem! Annyira aggódtam érted! Ugye jól vagy?
- Ne aggódj minden rendben van!
- Mikor jössz haza? - kérdezem tőle, és közben magamtól is visszakérdezem azt a bizonyos szót.
- Hamarosan... sajnálom hogy megijesztettelek, de azért mondtam hogy ne hívj senkit sem, mert a telefonod alapján bármikor rád találhatnak!
- Kérlek mondd el mi folyik ott? Kimberly az?
- Gyanítjuk hogy az ő keze van a dologban!
- De miben?
- Chris indulnunk kell! Azonnal! - hallom meg háttérből Josh hangját, és eléggé... ideges.
- Mennem kell babám... kérlek ne menj sehová! Megígértem hogy a biztonságod az első! Nagyon szeretlek, de most mennem kell!
- De Chris... Chris! A francba! - adom vissza a telefont. - Mondd el hogy mi folyik ott! Most azonnal! - nézek dühösen Peterre.
- Sajnálom, de nem tehetem! Mr...
- Leszarom! Mondd el! - üvöltök rá könnyes szemekkel.
- Sajnálom, de mennem kell! ‐ fordul el az ajtótól, és elmegy.
Összerogyok az ajtó előtt, és sirva temetkezem arcomba.
- Stella? - rohan hozzám azonnal Carla. - Mi történt? - térdel elém, de nem tudok válaszolni mert még mindig zokogva sirok. - Ez így nem jó! - segít fel a földről, és az ágyba tuszkol. - Azonnal jövök! - szalad ki, és pár perc múlva már az ágyamnál ül egy pohár vízzel, és egy fehér pirulával kezében.
- Mi ez? - szipogom.
- Jobban fogsz aludni tőle! - adja kezembe, én pedig megiszom.
- Köszönöm... - suttogom neki, ő pedig végíg símit karomon, és kimegy a szobából.
Lassan elmúlik a sírás, és a gyógyszer hatására lassan mély álomba kerülök.