Mikor másnap felébredtem, csak hosszú másodpercek után rémlettek fel bennem az tegnap esti események. Elfordítottam a fejemet, és már láttam is Ron elárvult fekhelyét. Hermione, aki már a konyhában tett-vett, nem kívánt jó reggelt, sőt még a fejét is gyorsan elfordította, mikor közelebb sétáltam hozzá. Így hát leültem Harry mellé, aki egy puszit nyomott a homlokomra.
- Jó reggelt - mondta.
- Neked is - mosolyodtam el halványan.
Ezután szótlanul fogyasztottuk el a reggelit. Hermione szeme vörös és duzzadt volt, mintha le se csukta volna az éjjel. Sajnáltam a lányt, de Ron szavai a fejemben visszhangoztak, s így jobb is volt, hogy ő nem volt itt. Mikor szedelőzködésre került a sor, Hermione hosszan elpiszmogott mindennel. Számtalanszor láttam, hogy felkapja a fejét, de mindig csalódnia kellett: a várt vörös hajú alak nem bukkant fel a fák között.
A sáros folyó gyorsan áradt, és látható volt, hogy hamarosan víz alá kerül a lapos part. Már egy jó órával túl voltunk a szokásos indulási időn. Hermione addigra háromszor ki- és bepakolta a gyöngyös táska teljes tartalmát, de több ürügyet nem talált a késlekedésre: megfogtuk egymás kezét, dehoppanáltunk, és néhány másodperc múlva már egy hangával benőtt, széljárta domboldalon álltak.
Hermione a földet érés után tüstént elengedte a kezünket, és sétára indult a dombon. Valamivel odébb aztán letelepedett egy sziklatömbre, és felhúzott térdére hajtotta arcát. Meg-megránduló válla elárulta, hogy sír. Megsajnáltam őt, s óvatosan odamentem hozzá, s leültem mellé. Hermione lassan felemelte a fejét, és rám nézett. Én csak szó nélkül átöleltem a lányt, ő pedig ugyanezt tette. Harry nagy kört írt le körülöttünk, s kiszórta helyette a táborhely védelmét biztosító szokásos bűbájokat.
A következő napokban egyetlen szó sem esett Ronról. A nappalokat annak szentelték Hermionéval, hogy próbálták kitalálni, mely helyeket tarthatta alkalmasnak Dumbledore Griffendél kardjának elrejtésére. Többet váltogattuk a tartózkodási helyeinket is.
Az egyik este kivételesen kiadós vacsora került az asztalunkra: Hermione a láthatatlanná tévő köpeny alá rejtőzve bevásárolt egy szupermarketben. A horcrux most az emeletes ágy végére akasztva lógott.
—Tudnátok segíteni egy kicsit?- kérdezte Hermione.
Előredőlt, és felénk tartotta a nyitott mesekönyvet.
—Nézzétek ezt a jelet!- mondta a lap tetejére mutatva. Afölött, amit egy mese címének véltem, egy függőleges vonallal áthúzott, háromszögletű szemet idéző ábra díszelgett.
—Hermione, ugye tudod, hogy te és Kate jártatok rúnaismeretre, és nem mi.
—Tudom, de ez nem rúna, és a szótagképtárban sincs benne. Sokáig azt hittem, hogy egy szemet ábrázol, de most már kétlem. Nézzétek meg jobban, nem is tartozik a könyvhöz, hanem tintával rajzolta valaki. Gondoltam, megkérdezlek titeket, hátha ti találkoztatok már valahol ilyen ábrával.
—Nem...
—Várjatok- szólaltam meg, majd közelebb hajoltam a könyvhöz. —Nem egy ilyen alakú valamit viselt a nyakában Luna apja?
—Én is erre gondoltam!
—Akkor ez Grindelwald jele- mondta Harry.
Hermionénak leesett az álla.
—Tessék?
—Krum mondta...
Azzal Harry elmesélte Hermionénak a történetet, amit Viktor Krumtól hallottunk az esküvőn. A lány elképedve hallgatta.
—Figyeljetek, lányok- szólt hirtelen Harry.
—Igen?
—Gondolkodtam, és... szeretnék elmenni Godric's Hollow-ba.
—Jó- feleltem. —Menjünk.
—Értettétek, amit mondtam?
—Persze- felelte Hermione. —El akarsz menni Godric's Hollow-ba. Én is egyetértek, szerintem is ott a helyünk. Minél többet gondolkodom rajta, annál valószínűbbnek tartom, hogy ott van.
—Öhm... mármint mi?
—Hát a kard! Dumbledore-ban biztos felmerült, hogy el akarsz majd menni oda, és mivel Godric's Hollow Griffendél Godrik szülőhelye...
~~~
A sötétség leple alatt szándékoztunk a faluba hoppanálni, ezért csak késő délután itták meg a Százfűlé-főzetet. Attól Harry egy középkorú, kopaszodó férfinak, én az illető mugli alacsony és jellegtelen külsejű feleségének a mása lettem. Hermione pedig egy hozzám hasonló mugli nő másává vedlett. Bepakoltuk minden holminkat a gyöngyhímzett táskába (a horcrux kivételével, mert azt Harry a nyakában viselte), az én begombolt kabátom egyik belső zsebébe került. Ezután Harry ránk borította a láthatatlanná tévő köpenyt, és késlekedés nélkül belevetették magukat a fullasztó sötétségbe.
Kinyitottam a szemem, és egy behavazott úton álltunk kéz a kézben. A fejünk fölött a sötétkék égen már pislákoltak az első csillagok. A keskeny utat mindkét oldalon falusi házak sora szegélyezte. Az ablakokon karácsonyi lámpafüzérek világítottak. Rövid sétányira tőlünk, ott, ahol a falu központja lehetett, utcalámpák aranyló fénye hullott a házakra.
—Ez a vacak hó!- suttogta Hermione a köpeny alatt. —Miért nem gondoltunk a hóra?! Hiába minden óvintézkedés, ha a lábnyomaink elárulnak minket! Muszáj eltüntetnünk őket. Ti menjetek elől, én majd csinálom...
—Vegyük le a köpenyt- indítványoztam, majd Hermione riadalmát látva hozzátettem: —Felismerhetetlenek vagyunk, és nem is néz minket senki.
Levetették a köpenyt, Harry a kabátja alá dugta, s ettől kezdve minden figyelmüket a falunak szentelhették. Végül a szűk utca, amin haladtak, elkanyarodott balra, és feltűnt a szemük előtt egy kis tér, a falu főtere.
A tér közepén, egy szélfútta karácsonyfa szomszédságában, színes lámpafüzérek között háborús emlékműnek tűnő oszlop meredt az ég felé. A nagyobb forgalomnak köszönhetően itt keményre és csúszósra volt taposva a hó. Az utunkat most már számos járókelő keresztezte, sétáló alakjukat egy-egy pillanatra aranyba vonta az utcalámpák fénye. A kocsma ajtaja kinyílt majd becsukódott: egy másodpercig nevetés és popzene áradt ki rajta. Aztán a kis templomban felcsendült egy karácsonyi ének.
—Szerintem szenteste van- mondta Hermione.
—Gondolod?- kérdezte Harry.
—Igen, szerintem is az van.- A tekintetem a templomon időzött. —Akkor ők is... ők is odabent vannak, nem? A szüleid. Nézd, ott a temető a templom mögött.
Éreztem Harryn, hogy elbizonytalanodott, így megfogtam a kezét, és elkezdtem húzni őt előre. Hermione követett minket.
A templomhoz közeledbe egyre hangosabban zengett a fülünkben az énekszó. A templomkertbe nyikorgó lengőkapu vezetett. Hermione óvatosan s csak annyira nyitotta ki, hogy oldalazva beférjenek rajta. A kaput síkosra taposott ösvény kötötte össze a templom bejáratával, de attól jobbra és balra térdig érő szűz hó borította a talajt. Belegázoltunk; mély árok jelezte utunkat, ahogy a ragyogó ablakok fénye elől a fal árnyékába húzódva megkerülték az épületet.
A templom mögött sötét sírkövek sorai emelkedtek ki a sápadtkék hómezőből, melyet elszórtan tűzpiros, arany és zöld foltokkal pettyezett az ólomüveges ablaktáblákon kivetülő fény.
Lábaink nyomán sötét lyukak maradtak a hóban, ahogy elindultunk a sírok között. Lassan gázoltunk egyre beljebb, meg-megálltak, régi sírkövek fölé hajoltunk, hogy kibetűzzük felirataikat, s időről időre hunyorogva fürkésztük a környező sötétséget, hogy megbizonyosodjunk róla, egyedül vagyunk.
—Gyertek!
Hermione két sorral odébb járt.
—Megvan a...?
—Nem, de nézzétek!
A lány egy zuzmófoltos gránitsírkőre mutatott. Lehajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem. „Kendra Dumbledore", ez állt a sötét kövön, alatta a születés és az elhalálozás dátuma, az alatt pedig: „és lánya, Ariana." Még lejjebb egy idézetet véstek a sírkőbe: „Ahol a kincsed, ott a szíved is."
Rita Vitrol és Muriel tehát bizonyos dolgokat jól tudtak. A Dumbledore család valóban itt élt, és több tagja itt is halt meg.
A sírt látni rosszabb volt, mint csupán hallani róla. Megint a fejembe tolakodott a gondolat, hogy Dumbledore-nak és Harrynek is az élete egy része van ebben a temetőben elhantolva, s hogy Dumbledore ezt eltitkolta, pedig beszélnie kellett volna róla. Csakhogy Dumbledore a jelek szerint nem tulajdonított semmiféle jelentőséget annak, hogy családjaik egy temetőben nyugszanak; talán puszta véletlennek tartotta ezt, mellékes körülménynek, ami a Harrynek szánt feladat szempontjából lényegtelen.
—Menjünk tovább.- szólalt meg hirtelen Harry.
—Itt van- kiáltott fel néhány pillanattal később Hermione. —Jaj, nem, bocsánat. Azt hittem, Potter van ráírva.
A lány a homlokát ráncolva hajolt egy szétfagyott, mohos sírkő fölé.
—Gyertek csak ide egy percre!
Láttam Harryn, hogy unta már a kitérőket, kelletlenül indult vissza a hóban.
—Mi van?
—Nézd!
A sírkő nagyon régi volt, felirata már jószerével olvashatatlan. Hermione a név alatti ábrára mutatott.
—Itt az a jel, ami a könyvben volt!
Alaposabban megszemléltem a kopott vésetet, és megállapítottam, hogy az valóban egy háromszögnek tűnik.
—Igen... lehet...
Hermione fényt gyújtott pálcája hegyén, és megvilágította vele a nevet a sírkövön.
—Ig... Ignotus, ha jól látom...
—Én tovább keresem a szüleimet, nem baj?- mondta nem minden ingerültség nélkül Harry, és otthagyott minket a régi sírkő mellett.
Harry egyre mélyebbre hatolt a kőtáblák erdejében, és minden egyes újabb sírhoz a reménykedés és a szorongás vegyes érzésével lépett oda.
Aztán egyszerre mintha hirtelen sűrűbbé vált volna a sötétség és még mélyebbé a csend. Harry nyugtalanul körülnézett.
Azután harmadszor is felcsendült a sötétben Hermione hangja.
—Gyertek ide... itt vannak.
Harryvel lassan oda sétáltunk. A sírkő csupán két sorral volt Kendráé és Arianáé mögött. Fehér márványból készült, akárcsak a Dumbledore-oké, s mivel szinte világított a sötétben, felirata könnyen olvasható volt. Harrynek nem kellett letérdelni, de még csak túl közel se mennie hozzá, hogy lássa, mi áll rajta.
James Potter, szül. 1960. március 27.,
megh. 1981. október 31.
Lily Potter, szül. 1960. január 30.,
megh. 1981. október 31.
Utolsó ellenségként a halál semmisül meg.
Harry lassan, szinte betűről betűre olvasta fel a feliratot. Az utolsó sort fennhangon olvasta fel.
—„Utolsó ellenségként a halál semmisül meg." Ez a halálfalók eszméje, nem? Hogy kerül ez ide?
—Harry, ez nem az a legyőzés, amit a halálfalók akarnak- magyaráztam szelíden.
Megfogtam a fiú kezét, és megszorítottam. Harry nem nézett rám, de viszonozta a kézszorítást.
Hermione azonban felemelte pálcáját, kört írt le vele, s bűbája nyomán fekete hunyorból font koszorú virult ki a levegőben. Harry elkapta, és ráhelyezte a sírra.
Mikor felállt átkarolta a vállamat, én pedig az ő derekát, azután némán megfordultak, s a Dumbledoreok sírja mellett elhaladva a sötét templom és a lengóaitó felé vettük utunkat.
—Álljatok meg!
—Mi a baj, Hermione?
Már majdnem kisétáltak a temetőből.
—Van ott valaki. Valaki figyel minket. Ott, a bokrokon túl.
Mozdulatlanná dermedtünk úgy, ahogy voltunk, egymást átkarolva, és a temetőt határoló sűrű fekete sövény felé meresztettük a szemünket.
Nem láttam semmi gyanúsat.
—Biztos vagy benne?
—Mozgást láttam, esküdni mernék rá...
Hermione előhúzta pálcáját.
—Mugliknak látszunk- emlékeztette Harry.
—Mugliknak, akik épp most tettek virágot a szüleid sírjára, Harry. Biztos vagyok benne, hogy van ott valaki!
Ekkor zördülést hallottam, és egy kevés hó hullott le a bokorról, amire Hermione mutatott.
—Biztos egy macska- mondtam egy-két másodperc múltán —, vagy valami madár. Ha egy halálfaló lenne, már nem élnénk. De gyertek, menjünk ki innen, aztán odakint majd újra felvesszük a köpenyt.
Továbbindultunk, de nem mulasztottunk el pár lépésenként hátra-hátranézni. Mikor becsukódott mögöttünk a lengőajtó, és újra a csúszós járdán álltunk, gyorsan magunkra kanyarítottuk a láthatatlanna tévő köpenyt. A kocsmában most jóval nagyobb volt a forgalom: megannyi hang zengte odabent azt a karácsonyi éneket, amit a templom felé közeledve hallottak. Az merült fel bennem, hogy a kocsmában kéne menedéket keresnünk, azonban mielőtt megszólalhattam volna, Hermione odasúgta nekem és Harrynek:
—Gyertek, menjünk arra- és már be is húzott minker egy sötét utcába, ami kifelé vezetett a faluból, épp az ellenkező irányban, mint amerről jöttünk. Olyan gyorsan lépkedtünk, amilyen gyorsan csak a csúszós úton mertünk; további fényfüzéres ablakok mellett haladtunk el, függönyök mögött karácsonyfák körvonalait láttuk.
—Hogy fogjuk megtalálni Bathilda házát? - aggodalmaskodott Hermione. —Van ötletetek?
Megráztam a fejem.
Meghúzogattam Harry kabátujját, de a fiú nem figyelt rám. Tekintete a házsor legvégén magasodó sötét tömegre tapadt. Egyszerre megszaporázta lépteit, Hermionét és engem is magával vonszolva.
—Nézzétek... nézzetek oda....
—Ne olyan... ó!
Látható volt számomra - a Fidelius-bűbáj tehát együtt halt James és Lily Potterrel. A falak többsége ép volt, igaz, belepte őket a sötét repkény és a hó, de az emelet jobb oldala leomlott; biztosra vettem, hogy a visszapattanó átok rombolta le. Megálltunk a kapu előtt, és rámeredtünk a házra, mely egykor ugyanolyan csinos épület lehetett, mint a többi az utcában.
—Vajon miért nem építették újjá?- suttogta Hermione.
—Talán nem lehet - válaszolta Harry. —Lehet, hogy úgy van, mint a sötét varázslat okozta sérülésekkel, hogy az a rész nem nő vissza.
Kidugta a kezét a köpeny alól, és megfogta a hólepte, rozsdás kaput.
—Csak nem akarsz bemenni? Szerintem veszélyes lenne, lehet, hogy... odanézzetek!
Nyilván attól, hogy Harry megérintette a kaput, egy fatábla emelkedett ki előttünk. Aranyló betűkkel az alábbi szöveg állt raita:
𝗘𝘇𝗲𝗻 𝗮 𝗵𝗲𝗹𝘆𝗲𝗻 𝘃𝗲𝘀𝘇𝘁𝗲𝘁𝘁𝗲 𝗲́𝗹𝗲𝘁𝗲́𝘁 𝟭𝟵𝟴𝟭. 𝗼𝗸𝘁𝗼𝗯𝗲𝗿 𝟯𝟭-𝗲 𝗲𝘀𝘁𝗲́𝗷𝗲́𝗻 𝗟𝗶𝗹𝘆 𝗲𝘀 𝗝𝗮𝗺𝗲𝘀 𝗣𝗼𝘁𝘁𝗲𝗿. 𝗘𝘇 𝗮 𝗺𝘂𝗴𝗹𝗶𝗸 𝘀𝘇𝗮́𝗺𝗮́𝗿𝗮 𝗹𝗮́𝘁𝗵𝗮𝘁𝗮𝘁𝗹𝗮𝗻 𝗵𝗮́𝘇 𝗿𝗼𝗺𝗼𝘀 á𝗹𝗹𝗮𝗽𝗼𝘁á𝗯𝗮𝗻 𝗵𝗮𝗴𝘆𝘃𝗮 𝗮́𝗹𝗹í𝘁 𝗲𝗺𝗹𝗲́𝗸𝗲𝘁 𝗮 𝗣𝗼𝘁𝘁𝗲𝗿 𝗵𝗮́𝘇𝗮𝘀𝗽𝗮́𝗿𝗻𝗮𝗸, 𝘀 𝗳𝗲𝗹𝗶𝗱𝗲́𝘇𝗶 𝗮 𝗰𝘀𝗮𝗹𝗮́𝗱 𝘁𝗿𝗮𝗴𝗲́𝗱𝗶𝗮́𝗷𝗮́𝘁 𝗼𝗸𝗼𝘇𝗼́ 𝗴𝘆𝗶𝗹𝗸𝗼𝘀 𝗲𝗿𝗼̋𝘀𝘇𝗮𝗸𝗼𝘁.
A táblán nemcsak a díszes betűkkel írt sorok álltak, hanem még megannyi ilyen-olyan felirat: azoknak a boszorkányoknak és varázslóknak a keze nyoma, akik elzarándokoltak a helyre, ahol a kis túlélő a csodát művelte. Voltak, akik a nevüket írták fel öröktintával, mások a monogramjukat vésték a fába, megint mások szöveget firkantottak fel. A tizenhat év varázsgrafitti-termésének legújabb, még fényesen világító darabjai mind hasonló tartalmuak voltak: „Sok szerencsét, Harry, bármerre jársz!" "Melletted állunk, Harry!" „Éljen Harry Potter!"
—Milyen dolog így összefirkálni a táblát!- sopánkodott Hermione.
Harry azonban vigyorgott.
—Én örülök neki. Ez fantasztikus. Nekem...
A torkára forrt a szó. A távoli főtér lámpáinak fénye egy közeledő ember sziluettjét derengte körül. Magam sem tudtam, miért, de szinte biztosra vettem, hogy a vastag ruhákba burkolózó alak egy nő. Az illető lassan lépkedett, talán félt, hogy elcsúszik a havon; merev, görnyedt tartása és csoszogó járása arra utalt, hogy nagyon öreg. Mi némán figyeltük, ahogy közeledett az utcán. Vártam, hogy befordul-e valamelyik házba, de ösztönöm azt súgta, nem fog. Az alak végül tőlünk néhány méterre megállt, felénk fordult, és úgy maradt, mozdulatlanul, a havas utca közepén.
Nem volt szükségem Hermione figyelmeztető csípésére. Tudtam, hogy az öregasszony semmiképp sem lehet mugli, elvégre egy olyan házat nézett, amit, ha nem boszorkány, nem láthatott volna. Ugyanakkor még egy boszorkány részéről is meglepő viselkedés volt egy ilyen hideg estén csak azért kijönni az utcára, hogy megnézzen egy romos házat. Az, hogy lásson engem, Harryt és Hermionét, a normális mágia szabályai szerint lehetetlen volt, én furcsamód mégis úgy éreztem, hogy az öregasszony tud a jelenlétünkről, s azt is tudja, kik vagyunk. Alighogy ez a nyugtalanító sejtelem tudatosult bennem, az anyóka felemelte kesztyűs kezét, és hívólag felénk intett.
Harryéhez nyomtam karomat, ahogy közelebb húzódtam hozzá a köpeny alatt.
—Honnan tudja?
Harry és Hermione a fejét rázta. Az öregasszony újra intett, kicsit sürgetőbben. Számos érvet fel tudtam volna hozni amellett, hogy miért ne engedjünk a hívásnak, ugyanakkor ahogy ott álltunk egymással szemben a kihalt utcán, lassan minden kétségem eloszlott az öregasszony kilétét illetően.
Lehetséges, hogy hosszú hónapok óta vár ránk? Azt mondta volna Harrynek Dumbledore, hogy tartson ki, mert mi végül meg fogunk érkezni? Talán az öregasszony figyelt minket a sötét temetőben, az ő mozgását vettük észre? És aztán követett minket idáig?
Végül - Hermione nem kis rémületére - Harry megszólalt:
—Bathilda?
A bebugyolált alak bólintott, majd megismételte hívó intését.
Mi hárman összenéztünk a köpeny alatt. Harry kérdőn felvonta a szemöldökét; Hermione és én kis bólintással feleltünk.
Tettünk egy lépést az öregasszony felé, mire az nyomban megfordult, és elcsoszofott arra, amerről jött. Mi követtük. Jó néhány ház mellett elhaladtunk már, mikor az öregasszony végre bement az egyik kapun. Átvágtunk a nyomában az előkerten. Az öregasszony kulcsot vett elő, kicsit ügyetlenkedett vele, aztán kitárta a bejárati ajtót, és félrehúzódott, hogy beengedjen minket.
Mikor az öreg mellett elhaladva beléptünk az ajtón, erős és kellemetlen szag csapta meg az orromat. Ledobtuk magunkról a láthatatlanná tévő köpenyt, s az öregasszony közben becsukta a hámló festékű ajtót - májfoltos kezén kéken dudorodtak az erek. Azután megfordult, és Harryre nézett.
Az öregség, a por, a szennyes ruhák és a romlott étel szagát ötvöző bűz csak erősödött, mikor az asszony letekerte magaról molyrágta, fekete nagykendőjét. Most már az is látszott, hogy jószerével kopasz: megritkult fehér haja nem tudta eltakarni fejbőrét.
—Bathilda?- kérdezte újra Harry.
Az öregasszony megint bólintott, majd elcsoszogott mellettünk - Hermionét meglökte, mintha nem vette volna észre, hogy ott van -, és eltűnt egy helyiségben, ami talán a nappali szoba volt.
—Nem tetszik ez nekem, Harry- mondtam, Hermione pedig egyetértően bólogatott.
—Nézzetek rá... Nem hiszem, hogy ne tudnánk legyőzni, ha arra kerülne a sor. Még nem mondtuk neked, Hermione, de valószínűleg nincs minden rendben Bathilda fejében. Muriel azt monda róla, hogy agyalágyult.
—Ide!- szólt ki Bathilda a szobából.
Hermione összerezzent, és elkapta Harry karját.
—Nyugi, nem lesz baj- mondta Harry, és magával húzott engem és Hermionét a nappaliba.
Bathilda ide-oda csoszogott odabent, és gyertyákkal bajlódott, de, a szobában még mindig sűrű sötétség volt - és hatalmas kosz. Csikorgott a por a talpunk alatt, és a doh mellett érezni véltem egy még rosszabb szagot; a romlott hús bűzét. Évek telhettek el azóta, hogy utoljára ránézett valaki Bathildára. Az öregasszony minden bizonnyal megfeledkezett róla, hogy tud varázsolni, mert nehézkesen, kézzel gyújtotta a gyertyákat, lógó csipkekézelőjét a lángra lobbanás folyamatos veszélyének téve ki.
—Szívesen segítek- ajánlkozott Harry. Átvette a gyufát, s az öregasszony pillantásától kísérve meggyújtotta a még hátralevő gyertyacsonkokat, melyek ingatag könyvkupacok tetején és csorba, penészes bögrékkel teli asztalkákon elhelyezett csészealjakon álltak.
Az utolsó hely, ahol Harry gyertyát talált, egy hasas komód fenyképekkel telerakott teteje volt. Mikor fellobbant a lángocska, fényében poros üveglapok és ezüstkeretek derengtek fel. Harry mozgást vélt látni a fotókon. Amíg Bathilda a kandallóba való fahasábokkal bajlódott, titkon elővette a pálcáját, és ezt suttogta:
—Tergeo!- A fényképekről egy szempillantás alatt eltűnt a por, s Harry mellé lépve azonnal észrevettem, hogy a legnagyobb és legdíszesebb keretek közül fél tucat üresen áll. Eltűnődtem, hogy vajon Bathilda távolította-e el azokat a képeket, vagy valaki más. Azután megakadt a szemem a gyűjtemény hátsó sorában meghúzódó egyik fotón, és már nyúltam is érte.
Az ezüstkeretből az aranyszőke, vidám képű tolvaj nézett rá lusta mosollyal: az a fiatalember, aki az ablakpárkányon kuporgott Gregorovics emlékében. És most végre rájöttem, honnan volt ismerős neki a fiú: a Hírnév és hazugságok című könyvben látott fényképről, amin ő meg a tizenéves Dumbledore egymás vállát átkarolva álltak, és aminek az eredetije ugyanott lehetett, ahol a többi hiányzó fotó: Rita Vitrolnál.
—Mrs... Miss... Bircsók- szólaltam meg az izgalomtól kissé remegő hangon. —Ez kicsoda?
Bathilda a szoba közepén állt, es nézte, hogyan rakja meg helyette Hermione a tüzet.
—Miss Bircsók!- ismételte Harry, s kivette a kezemből a képet, s elindult az öregasszony felé. A kandallóban épp akkor lobbantak fel a lángok. —Ki ez az ember?
Bathilda kifejezéstelen arccal ránézett a képre, majd ismét Harryre emelte a tekintetét.
—Tudja, hogy ki ez? - ismételte a kérdést Harry, lassan és hangosan ejtve a szavakat. —Ismeri ezt az embert? Tudja a nevét?
Bathilda azonban csak nézett, s izgalmam csalódott ingerültségnek adta át a helyét. Hogyan sikerülhetett Rita Vitrolnak megnyitni Bathilda emlékezetét?
—Ki ez az ember?- harsogta el újra a kérdést Harry.
—Mit csinálsz, Harry?- kérdezte megütközve Hermione.
—Ez itt a képen, Hermione, ez a tolvaj! Ő lopta meg Gregorovicsot!- magyaráztam.
—Szépen kérem, mondja meg! Ki ez az ember?- kérdezte Harry.
Meredt tekintet volt a válasz.
—Miért hívott minket ide, Mrs.... Miss... Bircsók?- kérdezte Hermione, már szintén emelt hangon. —Közölni akar velünk valamit?
Az öregasszony nem adta jelét, hogy hallotta volna Hermione kérdését. Helyette közelebb csoszogott Harryhez, majd a fejével az előszoba felé intett.
—Menjünk el?- találgatott Harry.
Bathilda megismételte a fejmozdulatot, aztán rám mutattott, majd Harryre, és önmagára s végül a mennyezetre.
—Ja, értem... szerintem azt akarja, hogy menjünk fel vele az emeletre- mondtam.
—Jól van, menjünk- mondta Hermione, de mikor indult volna, az öregasszony meglepő hevességgel megrázta a fejét, aztán ismét rám, Harryre, majd önmagára mutatott.
—Azt akarja, hogy csak én és Rosa menjek.- Harry Hermione felé fordult.
—Miért?- Hermione hangja élesen és tisztán csendült a gyertyafényes szobában. Az öregasszony kicsit megrázta a fejét a hangoskodásra.
—Jól van, menjetek, de ne időzzetek sokáig.- szólt Hermione pár másodperc után.
—Mutassa az utat!- mondtam Bathildának.
Az öregasszony ezt nyilván megértette, mert Harryt megkerülve elindult az ajtó felé.
A lépcső keskeny és meredek volt. Bathilda lassan és kissé sípoló tüdővel felkapaszkodott az emeletre, ott rögtön befordult jobbra, és bevezetett minket egy alacsony mennyezetű hálószobába.
A helyiség koromsötét és rettenetesen büdös volt. Csak annyit láttam, hogy az ágy alól kilóg egy éjjeliedény, de mikor Bathilda becsukta az ajtót, azt is elnyelte a sötétség.
—Lumos!
Fény gyúlt Harry pálcájának hegyén, és ő összerezzent: a teljes sötétség röpke másodperceiben Bathilda észrevétlentil odaalt elénk.
—Potter és Denem vagytok?- suttogta az öregasszony.
—Igen.
Bathilda lassan, ünnepélyesen bólintott.
—Adni akar nekünk valamit?- kérdezte Harry, de az öregasszony figyelmét a világító pálca kötötte le.
—Adni akar nekünk valamit?
Bathilda behunyta a szemét. Fájdalom hasított fejembe: a horcrux - ami eddig nyugodtan lógott a nyakamba - akkorát vonaglott, hogy a ruha is megmozdult fölötte; és egy pillanatra eltűnt a sötét szoba és a bűz is. Vad örömöt éreztem, és éles, jéghideg hangon paralcsolta: —Tartsd ott!
Megtámolyogtam. A szoba és a bűz visszatért; nem értettem, mi történt
—Adni akar nekünk valamit?- kérdeztem most én is.
—Arra- suttogta Bathilda, és a sarokba mutatott. Harry magasabbra emelte világító pálcáját: elfüggönyözött ablakot láttam, ami előtt egy telerakott öltözőasztal állt.
Bathilda ezúttal nem mutatta az utat. Harry magasra tartott pálcával átoldalazott közte és a vetetlen ágy között, de egy pillanatra sem vette le a szemét az öregasszonyról.
—Mi van itt?- kérdeztem, mikor odaértem én is az öltözőasztalhoz, ahol szagra és küllemre is szennyesnek tűnő ruhák hevertek rendetlen halomban.
—Ott.- Bathilda a ruhahalomra mutatott.
Abban a pillanatban, amikor elfordítottam a fejem, hogy megnézzem, villan-e kardmarkolat, csillan-e rubintkő valahol a szennyes között, az öregasszony furcsán megmozdult - észrevettem ezt a szemem sarkából, s előbb összerándultam az ijedségtől, aztán megbénultam a borzalomtól, mert azt láttam, hogy az elaggott test, mint egy üres zsák, a padlóra roskad, s onnan, ahol a nyaka volt, elősiklik egy hatalmas kígyó.
Kezem lefelé lendült, de a hüllő villámgyorsan odakapott, megmarta az alkarom, fájóan kaptam oda. Harry pálcája ezalatt a mennyezet felé röppent; fénye körbeszáguldott a falakon, majd kihunyt. Ugyanabban a pillanatban kígyófarok hatalmas ütést mért a mellkasomra, s
elakadó lélegzettel az öltözőasztalra zuhantam, egyenesen a koszos ruhák közé... Szemem sarkából láttam, ahogy Harryvel is ez történik.
Tüstént oldalra gördültünk, így elkerültük a farok újabb csapását: az az asztal üvegétr sújtott le. A padlóra zuhantamban éreztem, hogy cserepek záporoznak ránk, s meghallottam Hermione hangját odalentről:
—Harry! Rosa!
Nem sikerült annyi levegőt színom a tüdőmbe, hogy vissza tudjak kiáltani, a következő pillanatban pedig egy súlyos, sima valami nekem ütközött, s hanyatt lenyomott a földre. Erős, vastag izomköteg siklott a testemre...
—Ne- nyögte Harry.
—Igen- suttogta a hang. —Igen... itt tartom... itt tartom...
—Invito... Invito pálca!...
De nem történt semmi, és nekem szükségem volt mindkét kezemre: le kellett löknöm a törzsemre tekeredő kígyót, ami kiszorította a levegőt a tüdőmből, és belepréselte a mellembe a horcruxot, azt az élettől lüktető jéggombócot, ott, centiméterekre a szívemtől; hideg, fehér fény árasztotta el az agyamat, eltűnt minden gondolatom... távoli lépések... minden kavarog...
Fémszív dübörgött a mellkasomon kívül, és én repültem és repültem, nem kellett hozzá se seprű, se thesztrál, és a diadal mámora tombolt bennem...
Arra riadtam, hogy újra savanyú szagú sötétség veszi körül. Nagini elengedett. Nagy nehezen megpróbáltam felkelni és megpillantottam a kígyót az előszobai lámpa fényében: a hüllő támadott, és Hermione sikoltva félreugrott; célt tévesztett átka szétrobbantotta a lefüggönyözött ablakot. Harry elém ugrott, hogy megvédjen az újabb üvegcserépzáportól, és közben rálépett egy ceruzaszerű tárgyra... A pálca!
Lehajolt és felkapta, de sarokba szorított minket a kígyó szeltében-hosszában csapkodó farka. Hermione nem volt sehol; már a legrosszabbtól tartottam, de ekkor az erőmmel a kígyóra koncentráltam, és az felrepült a levegőbe; súlyos tekervényei sorban emelkedtek a mennyezet felé, de ekkor olyan iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, amihez foghatót jó ideje nem érzeztem.
—Jön! Rosa, jön!
Miközben Harry ezt ordította, a kígyó sziszegve visszazuhant a padlóra. A szobában teljes volt a káosz: a hüllő nehéz teste polcokat tépett le a falról; mindenfelé porceláncserepek röpködtek, mikor átugrottunk Harryvel az ágyon, hogy megfogjuk a sötét kupacot, amiben Hermionét sejtettük.
A lány sikított a fajdalomtól, mikor Harry áthúzta őt az ágy túloldalára. A kígyó ujra támadásba lendült, de tudtam, hogy valami, ami rosszabb a hüllőnél, közeledik, talán már a kapuban jár...
A kígyó akkor csapott le, mikor Harry futtában ugrott, magával rántva engem és Hermionét.
—Confringo!- sikította a lány, és átka körberepülte a szobát, szétrobbantotta a ruhásszekrény tükrös ajtaját, aztán visszaröppent felénk, pattogott a padló és a mennyezet között - a kézfejemen éreztem perzselő melegét. Üvegcserepek vágtak az arcába, ahogy Harry magával húzva átugrott az ágyról a szétzúzott tetejű öltözőasztalra, majd onnan tovább a tátongó ablakon keresztül ki az éjfekete semmibe, hogy ott Hermione visszhangzó sikolyával a fülemben megpördüljek a levegőben...
És akkor feltárult a fejem; én magam volt Voldemort, rohant a bűzös hálószobán keresztül, fehér keze megmarkolta az ablakpárkányt, és egy villanásnyi ideig még látta a kopaszodó férfit meg a kicsi asszonyt, ahogy pördülve semmivé foszlanak, és akkor felkiáltottam dühömben; kiáltásom keveredett Hermione sikolyával, mely együtt szállt a sötét kertek fölött a karácsony napját köszöntő harangszóval...
~~~
—Ébredj fel, Harry!
—Rosa, térj magadhoz!
Kinyitottam a szememet.
—Harry, Rosa- suttogta Hermione. —Jól.... jól vagytok?
—Igen- mondta Harry.
Én viszont csak bólintottam.
A sátorban voltam, az egyik alsó ágyon feküdtem nagy halom takaró alatt. A csendből és a sátor tetején áttörő hideg, tompa fényből tudtam, hogy hajnalodik. A testem verejtékben úszott.
—Megmenekültünk.
—Igen- bólintott Hermione.—Lebegtetőbűbájjal raktalak be titeket az ágyba... Nem voltatok valami... szóval, eléggé...
A lány barna szeme alatt vörös árnyék húzódott. Kis kendőt szorongatott a kezében - kitaláltam, hogy a mi arcunkat törölgette.
—Rosszul voltatok- fejezte be a mondatot Hermione. —Nagyon rosszul.
—Mikor jöttünk el?- kérdeztem
—Órákkal ezelőtt. Mindjárt reggel lesz.
—És mi eddig... ájultak voltunk?- kérdezte Harry.
—Nem éppen.- Hermione vonakodva válaszolt. —Rosa egyfolytában a fejét rázta és néha nyöszörgött, Harry, te pedig kiabáltál... meg ilyenek- fejezte be zavartan, s ez nyugtalanná tett. —Alig tudtam leszedni rólad a horcruxot- nézett rám Hermione. —Hozzá volt tapadva a melledhez. Sajnálom, de megmamaradt a nyoma: metszőbűbájjal tudtam csak levágni rólad. A kígyó is beléd harapott, de már kitisztítottam a sebet, és tettem rá egy kis boszorkányfű-kivonatot.
Előrehúztam a pólóm nyakát, és benéztem alá. Ovális folt vöröslött a szívem fölött, azon a helyen, ahol a medál megégetett. Az alkaromon valóban ott voltak a gyógyulófélben levő szúrt sebek.
—Köszönöm, Mio- mosolyogtam rá.
—Hova tetted a horcruxot?- kérdezte Harry.
—A táskámba. Szerintem egy darabig ne hordjuk a nyakunkban.
—Nem lett volna szabad elmennünk Godric's Hollow-ba. Ne haragudjatok, Rosa, Hermione, ez az én butaságom volt.
—Nem csak a tied. Én is el akartam menni oda. Komolyan azt hittem, hogy Dumbledore valahol ott rejtette el a kardot.
—Hát igen... rosszul tippeltünk.
—Mi történt odafent? Mi történt, miután felmentetek? Ott rejtőzött a kígyó? Előjött, megölte az öregasszonyt, aztán rátok támadt?
—Nem.- felelte Harry. —Az öregasszony volt a kígyó... vagy a kígyó volt az öregasszony... végig.
—Mi-micsoda?
—Bathilda már egy ideje halott lehetett.- szólaltam meg. —A kígyó... benne volt, a testében. Tudodki odatelepítette Godric's Hollow-ba, hogy várjon ránk. Igazad volt, Hermione. Tudta, hogy előbb-utóbb elmegyünk oda.
—A kígyó a testében volt?
Hermione láthatólag hányinger környékezte.
—Lupin azt mondta, a mágia olyan formáit fogjuk látni, amelyeket még soha- idézte fel Harry. —Az öregasszony azért nem akart előtted beszélni, mert párszaszót használt. Én észre se vettem, mert értem. Mikor bementünk a fenti szobába, üzenetet küldött Tudodkinek, aki izgatott lett, éreztem, és hallottam a fejemben, hogy azt mondja a kígyónak, tartson ott minket... és aztán..
—... és akkor Bathilda átváltozott a kígyóvá, és rám támadt.- fejeztem be.
Harry rápillantott a sebekre az alkaromon.
—Nem akart megölni, csak az volt a dolga, hogy ott tartson, amíg Tudodki megérkezik.
Harry felült az ágyban, és lerúgta magáról a takarókat.
—Ne, Harry, pihenned kell!
—Neked kell pihenned, Hermione. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de borzalmasan nézel ki. Nekem már semmi bajom, átveszem az őrséget. Hol a pálcám?
A lány nem felelt, csak nézett rá.
—Hol a pálcám, Hermione?
A lány az ajkába harapott, és könny szökött a szemébe.
—Harry...
—Hol a pálcám?
Hermione lenyúlt az ágy mellé, és felemelte.
A magyalfa-főnixtoll pálca eltört. Két darabra vált fáját már csak a toll egy vékony rostja tartotta össze. Harry úgy fogta meg, mintha egy borzalmas sérülést szenvedett élőlényt venne a kezébe. Majd lassan Hermione felé nyújtotta a pálcát.
—Javítsd meg... kérlek szépen.
—Nem hiszem, hogy ilyen állapotában még..
—Szépen kérlek, Hermione, próbáld meg!
—Re-reparo!
A pálca lelógó része felemelkedett, és a törött fa összeforrt. Harry felemelte.
—Lumos!
A pálcából csupán pár bágyadt szikra hullott ki. Harry most Hermionéra szegezte.
—Capitulatus!
Hermione pálcája megrándult, de nem ugrott ki a lány kezéből. Ez a kísérlet már túl sok volt a sérült pálcának: a fája ismét kettévált.
Harry megrendülten bámult rá, képtelen volt elhinni, hogy ez igaz lehet... a pálca, ami annyi mindent túlélt...
—Harry- suttogta alig hallhatóan Hermione. —Nagyon, nagyon sajnálom. Azt hiszem, én voltam. Mikor menekültünk, és a kígyó ránk vetette magát, kilőttem azt a robbantóátkot, ami ide-oda pattogott, és hát biztos... biztos eltalálta...
—Véletlen volt- dünnyögte gépiesen Harry. —Majd... majd csak megjavítjuk valahogy.
—Nem hiszem, hogy sikerülhet, Harry.- Hermione arcán könnycseppek gördültek le. —Emlékezz csak, mi volt, mikor Ron eltörte a pálcaját az autóban. Hiába javítgatta, többet nem működött rendesen. Kellett vennie egy másikat.
—Akkor nincs más megoldás- szólt megjátszott higgadtsággal Harry.
De mielőtt befejezhette volna mondanivalóját, én is kikeltem az ágyból és Hermionéhoz fordultam.
—Hermione, nincs rá esély, hogy elhoztad magaddal az én pálcámat? Még az Odúból?- kérdeztem. —Csak mert akkor Harry használhatná azt...
—Hát ez az! Persze! Elraktam, hogy ha mégis kellene- Hermione a táskájához nyúlt, gyorsan beletúrt, majd kivette belőle az említett fadarabot.
Hermione átadta Harrynek a pálcám, s ő kisietett a sátorból. Én átkaroltam Hermione vállát, majd így szólaltam:
—Hagyjunk neki most egy kis teret... Te pedig pihenj le.