Sziasztok!
Köszönöm a visszajelzéseket az előző fejezetre! :) Remélem, a mostani is legalább annyira fog tetszeni, mert itt bizony kiderül néhány fontos dolog. :D
Szóhoz sem jutok, csak a lányt bámulom, aki higgadtan és profin kezeli a helyzetet: odaszalad Yuu-hoz, int nekem, hogy fektessük el a földön, aztán a késével felszakítja a fiú sebesült oldalán a ruhája szövetét. A szám elé kapom a kezem. A fiú oldalán egy mély, egyenes vágás éktelenkedik, és még mindig szivárog belőle egy kis vér. Yuu nincs magánál, néha azonban halkan, elgyötörten nyög.
- Most mi lesz? - kérdezem a lányt, és próbálom felidézni, mit tanultam elsősegélyből. Az ilyen esetekben magamtól csak annyit tennék, hogy rászorítok valamit a sebre, és hívok egy mentőt, aztán reménykedem abban, hogy a kiérkező szakemberek majd megoldják a helyzetet, de itt nincsenek szakemberek.
- Nem lesz baj - mondja színtelen hangon a lány. Rátapasztja a tenyerét Yuu sebére, éppen csak egy pillanatra, mire megrezzen egy hajszál a szemem előtt, és már vége is. A lány elengedi Yuu-t. A seb nem forrt teljesen össze, egyes részei még erősen pirosak, de legalább már nem tátong egy lyuk az oldalán. Hálásan nézek a lányra: itt ő az én szakemberem.
- Ő máshogy gyógyul, mint mi - magyarázza. - Ha nem teszek semmit, akkor is pár nap alatt rendbe jön. De nem akarnám magatehetetlenül itt hagyni, hátha visszajön még az az Aaren.
- Köszönöm, hogy megmentettél minket.
Ekkor vet rám egy szigorú pillantást. Feláll Yuu mellől, és néhány lépéssel távolabb megy tőle.
- Igazából csak téged akartalak megmenteni - mondja. - Eszem ágában nem volt foglalkozni vele. De láttam, hogy te segíteni akarsz neki. Gondolom, jó okod lehetett rá.
Hosszasan rám néz, magyarázatot vár.
- Elrejtett Aaren elől. Aztán... aztán megköszönte, amiért nem mondtam semmit a farkasról. Azt mondta, hogy az adósom.
Leguggolok, és úgy teszek, mintha roppant érdekesnek tartanám Yuu félig begyógyult sebét. Ég az arcom, és ha szembe kell néznem a lánnyal, akkor biztos nem hallgathatom el a történetnek azt a részét sem, amelyikben Yuu arról győzködi Aarent, hogy csak megjátszotta magát azért, hogy a bizalmamba férkőzzön. Előbb magamnak kell kiderítenem az igazságot.
- Szerintem ne hagyjuk itt - jelentem ki. - Várjuk meg, míg magához tér.
- Elment az eszed? - pirít rám a lány. A hangja élesen visszhangzik a fák között, és válaszol rá valahonnan egy holló károgása.
- Nem... - motyogom, aztán szembeállok a lánnyal. Ideje színt vallani, legalább egy kicsit. - Feladatom van ebben a világban. Meg kell szereznem... valamit. Még én sem tudom, mit. Rá kell jönnöm. De ő elég jól ismerheti itt a dolgokat, biztosan tud majd segíteni.
A lány karba fonja a kezét, bizalmatlanul néz hol rám, hol Yuu-ra. Nem győztem meg, az arcára van írva.
- Ha sikerrel járok, akkor rájövök, hogyan kell innen hazajutni. Az az információ neked is jól jönne.
Állom a tekintetét. Végül is nem hazudok, mindössze feltételezéseket osztok meg kész tényként. Egy kis ferdítés, ami a mindkettőnk számára hasznos szövetséghez vezet. Nem szabadna bűntudatot éreznem miatta.
A lány igyekszik kifejezéstelen arcot vágni, de ahogy összenézünk, meg-megrezzen a szája sarka. Mintha egy mosolyt igyekezne elfojtani.
- Rendben van - feleli végül lassan. A kezét nyújtja felém. - Megegyeztünk.
Rámosolygok, és belecsapok a tenyerébe. Összevigyorgunk, mint a cinkostársak, aztán én leülök Yuu élettelennek tűnő alakja mellé. Ekkor döbbenek csak rá, hogy mennyire kimerültnek érzem magam, képes lennék itt helyben elaludni, a hideg, kemény földön.
És a gyomrom is nagyot kordul. Annyira, hogy a lány is odakapja a tekintetét, és halkan kuncog rajtam.
- Az előző táboromnál volt néhány gyümölcsfa. Szerintem egy óra alatt megjárom.
- És velünk mi lesz? - értetlenkedek Yuu felé bökve. - Mit csináljak, ha idetéved valaki?
A lány azonban már hátat is fordít nekünk, és elindul felfelé a patak mentén. A válla felett szól vissza:
- Ha egy idegen az, akkor fenyegesd meg vérmágiával, az beválik! Ha Aaren jönne vissza, akkor pedig rohanj el, amíg megöli Yuu-t!
Azzal futásnak ered, és hamarosan eltűnik a fák között. Átülök a patak magas partjára, egy olyan részre, ahol meredeken mosta ki a földet a víz, és lelógatom a lábamat. Épphogy csak nem ér bele a cipőm orra a vízbe. Talán néhány óra alatt a ruháim is megszáradnak. Kevés napsütés szűrődik be ide, kissé vacogok.
Köhögés tör fel Yuu irányából. Hátrafordulok, ott fekszik mögöttem karnyújtásnyira, és tompán csillogó tekintettel engem néz.
- Kösz - motyogja rekedten.
- Mit?
- Nem te - mondja, és felnéz az égre. - A lány, amit még az előbb mondott.
Gondolkodom egy darabig, de inkább nem kommentálom. Az az igazság, hogy az a lány igazából teljesen jó dolgokat mondott, vész esetére, de megértem, hogy Yuu nem díjazza az ötleteket.
- Jó, hogy ilyen hamar magadhoz tértél - mondom inkább.
- Sérültem már meg jobban is - feleli büszkeséggel a hangjában. Mintha a harcolás olyasmi lenne, amire büszkének kéne lenni. - Meg aztán, én nem is olyan kis puhány vagyok, mint ti. Neked még a tenyereden lévő sebet is meg kellett gyógyítani.
- Azt meg honnan tudod?
- Láttam a vért a kezeden, amikor... - Köhög egyet. Minden egyes mondattal egyre erősebben cseng a hangja. - Utána meg már nem volt rajta semmi. Mesélték a bölcsek, hogy mennyire gyenge a testetek, de hogy ennyire, azt nem mondta senki sem.
- Jól van, nem muszáj ám szóba állnod egy ilyen gyengével! - füstölgök. Felpattanok a patakpartról, és kissé arrébb sétálok, egy széles fa mögé, ahol leülök, és nekitámasztom a hátam a törzsnek. Nincs kedvem nézni azt a büszke képét.
Yuu egy rövid kuncogást még megereszt, de inkább úgy teszek, mintha nem hallanám. Kevesebbért is vesztem már össze például a húgommal, de vele kapcsolatban a legrosszabb következmény az volt, hogy rohant árulkodni anyának, amiért gonosz vagyok vele, akkor is, ha éppen ő volt az. Nagyot sóhajtok, és a patak vizét figyelem. Majának nagyon is tetszene ez a táj, imád kirándulni. Bárcsak megmutathatnám neki, persze a hely minden veszélye nélkül.
Yuu szerencsére nem erőlteti tovább a társalgást. Behunyom a szemem, és megpróbálok felmelegedni attól az egyetlen, vékony sugár fénytől, ami beszűrődik a lombkoronán át, és abban is bízom, hogy ha egy érzékszervemet kizárom, akkor talán előbb meghallanám, ha közelítene valaki. Fogalmam sincs, hogy ez ilyen rövid idő után is működik-e, de egy próbát megér.
Sok idő eltelik, mire mocorgást hallok a hátam mögül. Kilesek a rejtekhelyemről, és Yuu-t látom: feltornázta magát a földről, és nekidőlt a szőke lány által kidöntött fának. Innen nézve látszik, hogy még a magas Yuu feje búbja is alig lóg ki az elfeküdt törzs mögül, az a fa akár több száz éves is lehetett.
A másik oldalán volt az a hely, ahol Aaren feladta a harcot. A nyakamat nyújtogatom abba az irányba, és megpillantok valamit a földön: egy megfeketedett kardot. Már meg is feledkeztem róla, hogy miután Yuu használta rajta a vérmágiát, Aaren elhajította a fegyverét. Elég furcsa, és egy kis aggodalomra is okot ad, ha esetleg mégis visszatérne érte.
Felkelek a földről, és Yuu-t kikerülve a kardhoz sétálok. A fiú csak hümmögve jelzi, hogy észrevett, de nem mond semmit. Kissé félve közelítem meg a fegyvert, mert sosem láttam még ilyesmit, közben viszont szinte lyukat éget a hátamba Yuu tekintete - vagy legalábbis úgy gondolom, hogy biztosan figyeli minden lépésemet. Nem nézhet beszarinak, úgyhogy nagyot nyelek, és az utolsó pár lépést szinte szökdelve teszem meg a kardig.
Ott viszont megtorpanok. Nem is tudom, mire számítottam, de hogy nem erre, az biztos. A kard körül egy keskeny sávban megfeketedett még a fű is, mintha olyan forróság áradt volna a pengéből, hogy mindent elégetett maga körül. A fém pedig eldeformálódott, megolvadt.
Magamról megfeledkezve megpördülök a sarkam körül, és tátott szájjal egyenesen Yuu-ra bámulok. Az arca még mindig falfehér, de a szája sarkában önelégült mosoly bujkál.
- Én a helyedben nem fognám meg - kiáltja oda nekem -, még mindig elég forró lehet!
Becsukom a számat, és igyekszem szúrós szemmel nézni rá, mert nem tetszik, hogy ennyire lenéz. Mintha annyi eszem lenne, hogy hozzányúlok valamihez, amit ennyire egyértelműen átjár egy pusztító erő... Egyszerűen nem tudok nem gonosz dologként tekinteni a vérmágiára.
Fellángol bennem a düh, ahogy eszembe jut, hogyan próbálta meg magát kimenteni Yuu Aaren haragja elől. Tisztán csengenek a szavai a fülemben, és egyszerre azon kapom magam, hogy idegesen trappolok a földön ülő fiú felé. Az elmém egy eldugott sarkában mintha kiabálná egy hang, hogy legyek óvatos, de gyorsan rázárom az ajtót, és csak menetelek előre. Yuu érdeklődve felemeli az egyik szemöldökét, aztán kissé elfordítja tőlem az arcát, elfedve ezzel azt a hosszú sebhelyet a szája mellett.
Fogalmam sincs, mit kellene tennem vagy mondanom, de egyszerűen tombol bennem a vágy, hogy minél erősebben a tudtára adjam a haragomat. Ahogy elé érek, mély levegőt veszek...
Aztán hangos csaholást hallok a hátam mögül.
Félreugrok Yuu mellől, és megpillantom a fák közül felbukkanó farkast. Ugyanaz a jószág, mint amelyikkel a templomban találkoztam, ebben biztos vagyok. Hosszú szálú bundája úgy simul rá, mint valami drága műszőrme. Céltudatosan közelít, a tekintetét mindvégig Yuu-n tartja, egyetlen pillanatra sem kalandozik el a figyelme. Amíg közelebb nem ér hozzá, még néhányat vakkant, aztán elcsendesedik.
- Szia - leheli Yuu alig hallhatóan. A farkas megáll mellette, és olyan közel hajol az arcához, hogy az orruk szinte összeér. Elképedve bámulom a jelenetet. Yuu lehunyja a szemét, és halványan elmosolyodik. Nem úgy, ahogyan eddig tette: nem egy kaján, gúnyos vagy lenéző vigyor jelenik meg az arcán, hanem olyan szelíd mosoly, mintha... mintha hazatérne.
A húgom legkésőbb ebben a pillanatban esne totálisan szerelembe vele.
A farkas körbeszaglássza Yuu-t, először az arcát, még meg is nyalja az álla vonalát. Aztán tovább szimatol, elidőzik Yuu megvágott tenyerén, majd tovább halad, a fiú oldalán lévő, félig-meddig összetoldozott sebhez, és akkor halkan nyüszíteni kezd. Yuu a tiszta kezével megvakarja a fejét, a két füle között.
- Nincs baj - mondja neki. Nagyokat nyögve törökülésbe tornássza magát, és hagyja, hogy a farkas összegömbölyödjön az ölében. Egy kidöntött fa törzsének támaszkodva, a lombkoronán át beszűrődő nap fényében egy fiú és a farkasa élvezik az együtt töltött perceket... Ha nem Yuu lenne, már kedvet kapnék hozzá én is, hogy a mamához hasonlóan megfessem, amit ebben a világban látok. Meg persze, ha tudnék festeni.
Közelebb lépek, mire a farkas felemeli a fejét, és előre fordított fülekkel, mereven rám bámul. Még egy szőrszála sem rezzen, mintha egyszerűen szoborrá változott volna. Yuu megvakarja az állat tarkóját, de az nem enged. Végül inkább ledobom magam a kidőlt fa mellé, rögtön a gyökerek feletti részhez, a lehető legtávolabb tőlük. A farkas rövid kémlelés után visszahelyezi az állát Yuu ölébe, de egy darabig még nyitott szemmel engem figyel. Én is hasonlóan teszek.
Van ebben a farkasban valami rendkívüli. Találkoztam már kivételesen okos, jól tanított kutyákkal odahaza, és némileg azokra emlékeztet, de a tekintetében mégis úgy csillog az értelem, úgy néz rám, mintha gondolkodna. Aaren üvöltőnek hívta, nem szokványos farkasnak, már a hangja alapján. Legszívesebben rákérdeznék, de abból kiindulva, mennyire védelmezi őt Yuu, a rengeteg ködös folt közül mégis inkább egy másikat emelek ki.
- Mit jelent az, hogy farkasvérű? - Yuu felkapja a fejét, és zavartan rám néz. - Mármint, miért pont farkas?
- És te miért pont ember vagy? - rázza a fejét rosszallóan, de aztán elgondolkodik. - Minden nép közel érzi magát a saját állatához. Van velük valamilyen... kapcsolata. - Megvonja a vállát. - Elég megfoghatatlan.
Bólintok, bár nem érzem, hogy teljesen megvilágosodtam volna. Yuu a gondolataiba merülve vakargatja a farkasának füle tövét.
- Van neve? - intek felé az állammal. Yuu keze megdermed a farkas bundájában. Olyan meglepetten néz, mintha csak most döbbent volna rá, hogy én is látom az ölében fekvő állatot.
- Végül is... - kezdi réveteg hangon, aztán észbe kap, és szigorúan folytatja. - De soha nem ejtheted ki mások előtt a nevét! Soha, de soha!
- Rendben - bólogatok hevesen.
Yuu magában tépelődik, egyszer még le is hajol, hogy a farkas szemébe nézzen, mintha tőle várna engedélyt. Végül is fogalmam sincs, hogy kapott-e tőle választ, vagy Yuu volt képes dönteni, de egyszer csak kinyögte:
- Yuume.
Majdnem, mint az ő neve, gondolom magamban, de hangosan kimondani nem merem. Félek, hogy megriasztom vele Yuu-t. Milyen érdekes, hogy egyik pillanatban igazi farkasként viselkedik, vad, megzabolázhatatlan és veszélyes, a következőben pedig, ha feltűnik a farkasa, akkor félénk őzikének tűnik, és lábujjhegyen kell körülötte járni. Bárcsak megérthetném, mi jár a fejében.
A gondolataimba merülve megrázom a fejem. Dehogy akarom megérteni! Yuu tipikusan az a fajta alak, akitől jobb nagyon távol maradni - ha a szőke lány visszatér, kifaggatjuk Yuu-t, és már el is válhatnak útjaink. Legalább ő sem fél majd, hogy a jelenlétünkkel veszélyt hozunk a farkasára. Mindenki nyer.
Egyikünk sem szólal meg újra, amíg fel nem bukkant a szőke lány a patakparton. Ő egy pillanatra megtorpan, amikor meglátja a farkast, aztán gyanakvóan, de tovább közelít. Rám néz, kérdőn emeli a szemöldökét, mire én megvonom a vállamat. Yuu csendben figyeli a néma kommunikációnkat, az ölében Yuume mozdulatlanul fekszik.
A lány odalép mellém, elrugaszkodik a földről, és felül a kidöntött fa törzsére. A hátán egy ósdi, bőrből készült zsákot hozott, amiből néhány darab alma kerül elő. Kettőt nekem ad, aztán elgondolkodva Yuu felé néz.
- Te eszel egyáltalán ilyet? - kérdezi tőle.
- Ritkán - feleli Yuu egykedvűen, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy le sem veszi a tekintetét a pirosas-sárgás gyümölcsről. Felé biccentek az állammal, mire a szőke lány odadobja neki az almát. Jó messzire céloz vele a fiútól, úgyhogy Yuu-nak ki kell nyújtania a karját, hogy el tudja kapni, ettől viszont az ölében fekvő farkas kissé megbillen. Méltatlankodva nyüszög, majd amikor Yuu végigsimít a hátán, visszahelyezi az állát a fiú térdére. A lánynak is jut még két alma, és egy darabig csak a rágást lehet hallani. Kissé savanykás még, de talán ez a leghosszabb idő, amit valaha evés nélkül töltöttem, úgyhogy még ha éretlen lenne, akkor is fenségesnek érezném.
- Kösz - veti oda Yuu, amikor végzett a sajátjával. Az egészet megette, csak a magokat dobálja bele a patakba.
A lány biccent, aztán ő is a vízbe dobja a megmaradt csutkát, majd elfekszik hosszában a fán.
- És most? - kérdezi halkan. - Most mi lesz?
- Megmondom én nektek, mi lesz! - szólal meg Yuu emelt hangon. Szelíden kilöki a farkast az öléből, és a kidőlt törzsnek támaszkodva talpra áll. Megremeg a térde, de megtartja magát. - Eltakarodtok innen.
- Tessék? - nézek rá hitetlenkedve. Közelebb lépek hozzá, de a farkasa felhúzza az ínyét, hogy megmutassa a fogait, úgyhogy inkább megállok tőlük pár lépésnyire. - És ezt mégis mi jogon parancsolod meg nekünk?
- Semmilyen jogon - válaszol a szőke lány Yuu helyett. Felül, és lelógatja a lábát a fáról. - Egy farkasvérű nem szövetkezhet egy emberrel, Yuu mégis megtette. Neki sincs maradása az erdőben.
Kérdőn Yuu-ra pillantok, ő idegesen fújtatva a földet nézi. A farkas megböki az orrával a térdét, de nem törődik vele.
- De ha átadlak titeket nekik, akkor ez az egész semmissé lesz.
Egy-kettőre felmegy bennem a pumpa.
- És mondd csak, hányan is tudnak a farkasodról?
Mire észbe kapok, Yuu szinte átugorja a kettőnk közt lévő távolságot. Hatalmas alakjával felém tornyosul, árnyékba vonja az arcomat. Megragadja a karom a könyökömnél, és úgy megszorítja, hogy legszívesebben felkiáltanék, de összeszorítom a fogam, mert nem mutathatom ki előtte, hogy milyen gyenge vagyok hozzá képest. Állom a vérben forgó tekintetét.
- Ha nincs szemtanú - mondja rekedten -, akkor nincs miről beszámolni sem.
A hangja teljesen más, mint korábban, alig ismerek rá. Még mindig szorítja a karom, elhagyja egy erőtlen nyekergés a torkomat, de nem tágítok.
- Csak próbálj meg bántani engem, és nem úszod meg az ő haragját - intek a szőke lány felé. Yuu torkából mély morgás szakad fel, aztán az oldalához kap, és köhögni kezd. Legalább a karomat elengedi - mintha bilincsből szabadulnék. Amíg Yuu köhög, egy gyors pillantást vetek a könyökhajlatomra: már most vörösnek tűnik. Biztosan be fog lilulni, és néhány napig fájni fog. Visszanézek Yuu-ra, éppen akkor, amikor az öklével néhány csepp vért letöröl az álláról.
- Feküdj még vissza! - szólok rá gépiesen, de azonnal megbánom.
- Mi van, csak nem aggódsz értem? - gúnyolódik. A szája abba a jól ismert, pimasz vigyorba kanyarodik. - Ennyire tetszett, hogy vigyáztam rád?
Mély levegőt veszek, és lenyelem az első válaszomat. Ég az arcom a haragtól és a szégyentől, de nem adok neki hangot.
- Azt mondtad, az adósom vagy.
Erre a válaszra láthatóan Yuu nem számított: kitátja a száját, és csak pár másodperc után jut eszébe rendezni az arckifejezését.
- Megmentettelek! Nem is rémlik?
Ekkor a szőke lány leugrik a fáról, egyenesen mellénk érkezik.
- Már megbocsáss - mondja -, de én mentettelek meg mindkettőtöket. Aaren puszta kézzel is megölt volna a kis akciód után.
- Kis akcióm? - sápítozik Yuu. Elfordul, és hitetlenkedve nevet, közben a szőke lány cinkosan rám kacsint. Zseniális, amit művel.
- Igazából jössz nekünk eggyel - ismétlem -, és megígérem, hogy olyan alkut ajánlok, ami mindkettőnknek előnyös.
Yuu nagy lendülettel visszafordul felém.
- Mondd csak, asszonyom és parancsolóm! - gúnyolódik tovább a szemét forgatva. Még tisztelettudóan biccent, aztán viszont ásít is egyet.
Kicsit tétovázok. Fogalmam sincs, mennyit lenne szerencsés elárulnom nekik a valódi célomról, de azt tudom, hogy ki kell terítenem a lapjaimat, hogy eljuthassak egyről a kettőre. Vagy legalábbis úgy kell tennem, mintha minden kártyám fel lenne fordítva.
- Küldetésem van - szavalom úgy, mint egy betanult verset. - Izabella megbízásából érkeztem ebbe a világba, hogy visszavigyek... valamit.
A szőke lány élesen beszívja a levegőt, Yuu pedig egy lépést hátrál.
- Izabella küldött? - kérdezi némi ijedtséggel a hangjában. - Ő is itt van?
- Egyelőre nincs - felelem, és felszegem az államat. - De ha akadályoztatva leszek, akkor mindenképp megjelenik, csak úgy, mint egykor.
Yuu nem szól, a tekintete remeg. Helyes, egy kis megfélemlítés, ez kell nekem. A szőke lány zavartnak tűnik, de nem kommentálja a szavaimat.
- Mit akarsz itt? - sziszegi Yuu.
Na most nem szúrhatom el.
- Szükségem van... - Nagyot nyelek. - Szükségem van valamire, ami az övé. Amit itt hagyott. Segíts nekem megtalálni azt a dolgot.
Yuu halkan nevet, és hátrasöpri szőke haját a homlokából.
- És akkor én miért is akarnék neked segíteni?
Odalépek hozzá. A válláig se érek fel, de érezze csak, hogy most nem ő dominálja a beszélgetést. Végigkúszik a borzongás a gerincemen.
- Mert akkor nem fog eltaposni Izabella haragja - suttogom. Yuu és a lány olyan csendben figyelnek, hogy minden szavam tisztán hallatszik. - És ha megszerzem, amit akarok, akkor visszatérek a saját világomba, és őt is magammal viszem - nézek a szőke lányra. - Még akár a hős is lehetsz, aki megmentette a népedet Izabella újabb rémuralmától.
Yuu mérgesen fújtat, és a fogát csikorgatja. Egy idő után bólint.
- Rendben van.
Azzal hátat fordít, és elindul a patak partjára.
- Most meg mégis hová mész? - szólok utána. A farkasa hűségesen követi, együtt átkelnek a vízen.
- A mesteremhez - kiált hátra Yuu a válla felett. - Velem jöhettek, beviszlek titeket, és talán nektek adja Izabella medálját. Az kell, nem?
Izgatottan pillantok a szőke lányra, még a vigyort is elfelejtem lemosni az arcomról. Yuu után futunk, hangosan csattogva kelünk át a vízen. Végre úgy érzem, megjelent előttem az út, aminek a végén majd a célom vár: az otthonom és a családom.
- Merre megyünk most? - kérdezem, és úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki az első hosszabb útjára indul.
- A virágmezőre - feleli Yuu anélkül, hogy hátranézne.
- A szegfűkhöz? - Nem tudom elrejteni a hangomból az izgatottságot. Titkon ebben reménykedem, amióta csak ráébredtem, hol vagyok.
- Tetszeni fog neked is - mosolyog rám a szőke lány. Elmélázva nézem őt, és felrémlik előttem a mama egyik festménye.
- A Szegfű is egy név, tudtad? - kérdezem. - Illene hozzád.
Egy pillanat alatt olyan vörös lesz az arca, mint a pipacs. Szegfű hálásan néz rám, és csak bólint.
Köszönöm, hogy elolvastad!
A következő fejezet augusztus 27-én várható. :)