TIZENHATODIK
Hunyorogva pislogok párat, a beszűrődő fény bántja a szemem. Megdörzsölöm az arcom, halkan felnyögök, mert elzsibbadt a vállam. Át szeretnék fordulni a másik oldalamra, de a hátam akadályba ütközik. Kipattan a szemem, ahogy a tudatomra ébredek és bevillannak a tegnap este képei. Elaludtunk. Kibaszottul elaludtunk.
- Dax, ébredj! - rángatom meg a karját, ami a derekamon pihen és magához von.
- Ne már. - mormogja félálomban, érzem, hogy az arcát tagadólag a hajamba fúrja.
- Nem aludhatsz! - mocorgok addig, meddig nem sikerül a hátamra fordulnom. - Daxton!
- Mondd. - a hangja kómás, szeme még mindig csukva van. Elméláznék az arcán, ha lenne rá időm. Tulajdonképpen ha tehetném, újra lehunynám a szemem és meg sem mozdulnék. De esélyes, hogy már ígyis rohadtul késésben vagyunk. Aztán rámtör a pánik. Eszembejut Nate. Baszki, pontban fél nyolckor meg fog érkezni. Én pedig még a telefonomat is kikapcsoltam.
- Elkésünk! - pofozom meg az arcát finoman, hogy térjen már észhez. - Nézd meg mennyi az idő!
- Basszameg. - sóhajt fel kelletlenül, majd még mindig hunyorogva kotorászik a földön a bőrdzsekije után, aztán végre valahára kihúzza annak zsebéből a telefonját. Átmászok rajta és kikapom a kezéből. Fél nyolc múlt öt perccel. Picsába! - Legközelebb kelthetnél mondjuk csókkal. - fordul a hátára a fiú, rajta persze a pánik szikrája sem látszik.
- Miből gondolod, hogy lesz legközelebb? - csapok a mellkasára, mire felnevet.
- Tudom, hogy lesz. - nyitja ki végre ködös kék szemeit. Attól félek, igaza van.
Csengetnek. Anya a konyhából elindul ajtót nyitni. A ütő is megáll bennem, miközben Daxton szájára tapasztom a tenyerem. Ne engedd be anya, kérlek. Mondd, hogy még alszom. Mondd, hogy ne zavarjon.
Ehelyett azt hallom, hogy iránymutatást ad Nathan-nek hol talál. Gondolom, nem hiszi, hogy együtt aludtam egy másik fiúval. Azt gondolja, lelépett és már nincs itt.
- Kelj fel! Gyerünk! - rángatom fel Daxton-t. - El kell bújnod!
- Ajj, már megint... - nyög fel keservesen.
- Ne rinyálj, már! Szedd magad! - kapom fel a földről a kabátját meg a jegyzeteit és sietve a mellkasához vágom, majd célirányosan a szekrény felé tolom. Hallom Nate lépteit, ahogy közeledik. - Egy mukkot se!
- Ja, abban úgyis verhetetlen vagyok. - forgatja meg a szemeit. - De tudod mit? Hallgattass el! - támaszkodik meg a szekrény ajtaján.
Tágranyílt szemekkel bámulok rá, majd pánikolva az ajtó felé pillantok. Anya szóval tartja. Azt kérdezi kér-e kávét, Nate illedelmesen megköszöni, de azt mondja, inkább engem szeretne látni.
- Erre nincs időnk! - kapom vissza rá a fejem.
- Akkor lebukunk. De kár. Pedig élvezem ezt a bújócskát, tényleg... - mondja megjátszott csalódottsággal, de a szeme pimasz. Egyszer megölöm!
- Az őrületbe kergetsz! - toppantok egyet a lábammal.
- Az érzés kölcsönös. - húzza félmosolyra a száját.
Valóban megőrjít, de nem a szó rossz értelmében. Hitetlenkedve felnevetek. Még sosem találkoztam hozzá hasonló fiúval. Azt hiszem, ha valaki különleges, azt előbb megérzed, mint gondolnád. Tudod, hogy soha nem jön még egy hozzá fogható, akármerre is sodor titeket később az élet. Ösztönösen érzed.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok pörögnek a fejemben, miközben közelebb lépek és kapkodva az ajkaira nyomom az enyémet. Ő viszont nem sieti el, a tarkómnál a hajamba vezeti az ujjait és elmélyeszti a csókot. Egy hajszálnyira vagyunk attól, hogy Nathan átlépje a szobám küszöbét. És ez konkrétan csak engem érdekel. Azt hiszem Daxton egy végletekig elmenő ember, szeszélyes és leszarja a következményeket. Nem veszélyesen szeret élni, hanem ő maga a veszély. Ígyhát ebből kifolyólag azt mondanám, hogy kurva nagy bajban vagyok.
Kopogás hallatszik az ajtón, olyan gyorsan húzódok el tőle, amilyen hirtelen az ajkára tapadtam. Belököm a szekrénybe, majd becsukom az ajtót. Rohamtempóban vetődök be az ágyba és húzom magamra a takarót.
- Édes! - hallom Nate hangját, a szekrényből meg egy ciccentést. Bezzeg eddig nem esett nehezére kussban maradni, de most mikor azt kérem ne beszéljen, nyilván hangot ad a véleményének. - Bejöhetek?
Nem válaszolok, alvást tettetek. Hallom, hogy nyitódik az ajtó, majd egy kis szünet után záródik.
- Daisy... - érzem, hogy leül mellém az ágyra. - Jól vagy? - simít végig a karomon.
- Hány óra van? - dörzsölöm meg a szemem, mintha egyébként fogalmam sem lenne.
- Mindjárt háromnegyed nyolc. - válaszolja. - Nem értelek el mobilon, de tudni akartam, hogy jól vagy-e.
Az ő arca is nyúzottnak tűnik, azt hiszem ő valóban nem aludhatott sokat. Végigsimít a hajamon. A tekintete aggodalmat sugároz és azonnal vissza is tér a hű társam.
A bűntudat.
Mindig megkérdőjeleztem az érzéseit irányomban, azt hittem, hogy sosem figyel rám és valójában csak egy kirakati dísz vagyok számára. Abban viszont igaza volt, hogy soha nem szóltam, ha valami nem volt jó. Ha csak megpróbáltam volna egy kicsit is önmagam lenni... Végülis honnan kellene tudnia, hogy nem szeretem azt a rohadt hosszúkávét, ha nem mondom? Honnan kellene tudnia, hogy utálom a piros színt, ha mosolyogva veszem magamra azt a piros ruhát? Ez az én hibám. Nem az övé. Talán Lizzie-nek igaza van. Nathaniel szeret engem. Bennem volt kevés a szeretet iránta, ezért nem vettem ezt észre.
- Nem igazán vagyok jól. - rázom meg a fejem. - Elolvastam, miket írtak rólam a videó alatt és nem fogok szépíteni, eléggé megviselt. Ezért ki is kapcsoltam inkább a telefont. Aztán bőgtem. Sokat.
- Nem baj, ha ma nem jössz be. - kulcsolja össze az ujjainkat. - De hagyd a picsába a kommenteket. Nem kell róluk tudomást venned. Szard le.
- Furcsa, hogy éppen te mondod ezt. - ráncolom a homlokom. - Azt hittem neked számít.
- Ja, de most rólad van szó. - vonja meg a vállát. - Nem érdekel, mit mondanak rólad. Én tudom milyen vagy.
- Nate... - akad a szó a torkomon. Nem, nem tudja. Annyi titkom van még, amiről nem tud. És most még Daxton is. - Beszélnünk kellene.
- Muszáj bemennem a suliba, nem hagyhatom ki az edzést, tudod ma meccsünk van. - húzza el a száját. - De kereslek majd később. - simogatja meg a kézfejemet az ujjával. - De rendben vagyunk, ugye?
- Igen, persze. Rendben. - vágom rá, de nyilván nem ez lett volna a helyes válasz.
Nate nyom egy puszit az arcomra, majd felpattan és az ajtó fele indul. Onnan mégegyszer visszamosolyog, majd behúzza maga mögött azt. Úgy bámulok utána, mintha szellemet láttam volna. Úgy érzem, nem is ismerem ezt a fiút. Valami miatt 180 fokos fordulatot vett, vagy én ismertem félre. De ez tuti nem az a Nate, aki egy hónappal ezelőtt volt.
Kivágódik a szekrény ajtaja, mire megrezzenek.
- Evans mindig ekkora bájgúnár köcsög volt? - kérdezi flegmán. - Mostmár értem, miért vesztette el folyton a fogadásainkat.
- Ez nem vicces, Dax! - mormolom - Nate-nek jó a modora.
- És ez neked bejön? - dobja le a földre a cuccait újfent, majd hanyattvágódik az ágyra mellém.
- Hát... ja. Asszem. Szóval úgy viselkedik, mint a filmekben a szőke hercegek, érted. Ez minden lánynak bejön, nem? - vonom meg a vállam.
- De engem nem érdekelnek mások. Az érdekel, hogy ez tetszik-e neked? Mert ha igen, akkor gondban leszünk. - pillant rám sunyin, mire megforgatom a szemeim, de azért elmosolyodok.
- Levettem, hogy nem vagy valami kifinomult, ne aggódj. Nem valószínű, hogy emiatt... - elharapom a mondat végét, mire megemeli a szemöldökét.
- Emiatt, mi?
- Semmi. - rázom meg a fejem.
- Most azonnal mondd ki! - könyököl fel hirtelen. - Mondd ki, különben kénytelen leszek kicsókolni belőled.
Azt hiszi nekem az büntetés lenne?
- Nem valószínű, hogy emiatt tetszettél meg. - fejezem be a mondat végét kelletlenül.
- Evans tökéletes ellentéte vagyok, Izzy. Szóval nem tetszhetünk mindketten. Egyszer döntened kell. - dől vissza a hátára, a tarkója alá húzza a karját, így kidudorodik a bicepsze, amit eddig mesterien eltakartak a laza pulcsijai.
- Ez hülyeség. Elenának is mindkét Salvatore fiú tetszett. - csúszik ki a számon, de legszívesebben a homlokomra csapnék.
- Mi a faszról beszélsz? - röhög fel. - Ez ilyen lányregény?
- Sorozat, oké? - csapok a vállára. - De könyörgöm, ne menjünk bele.
- Amit ti ketten műveltek, az egy tragikomédia. - fordítja felém az arcát. - Olyan, mintha nem akarnál tudomást venni arról, hogy mennyire abszurd ez az egész. Nem szereted Evans-t. Csak megszoktad. Hiába játssza itt a grál lovagot, közben meg megcsal. És téged mégcsak nem is érdekel. Fájdalmat kéne, hogy okozzon már csak a tudat is. Sírnod kellene, dühöngened, de nem teszel semmit. Ez nem szerelem.
- Akkor mi az? - nézek rá én is.
- Fingom sincs. - mosolyodik el. - Sose voltam szerelmes. Én csak azt tudom, hogy jól érzem magam veled. Te vagy nekem a vészfék, ha túl mélyre kezdenék zuhanni.
- Én pontosan az ellentettjét érzem veled kapcsolatban. Nekem te vagy az adrenalin. - fordulok vissza a plafon felé. - Ha nem szeretem őt, miért érzem ezt a kínzó bűntudatot?
- Oké, akkor szereted, mint mondjuk Chestert. Mint egy barátot. Habár Evans még barátnak is határozottan kurva szar... - dühös pillantást vetek rá, de rá sem ránt. - Ha megbántanád Chestert, akkor is bűntudatot éreznél, de mégsem vagy szerelmes belé.
- Őszintén válaszolj, kérlek. Esküszöl, hogy nem te tetted fel a videót? - nézek a szemébe.
- Esküszöm. - tartja velem a szemkontaktust. - Mindig őszinte leszek hozzád, de azt akarom, hogy te is őszinte légy magadhoz.
Felemeli a bal karját, lassan végighúzza az ujjait a felkaromon, a tekintetével követi a mozdulatai vonalát. A vállamról áttér a kulcscsontomra, majd az arcom élére. Libabőrös leszek. A mellkasom rendszertelenül mozog fel-alá, ráharapok az alsó ajkamra. Daxton keze megtorpan egy pillanatra.
Oldalra fordul, közben kezet vált. Jobb kezével visszatér a nyakamhoz, őrjítő lassúsággal halad végig a mellkasomon egészen a hasamig. A pulzusom tuti az egekben van. Lehunyom a szemem és csak az érintésére koncentálok. Hiába van rajtam póló, szinte ég alatta a bőröm. A csípőm vonalát követve már a combjaimnál jár, ahogy a belső részen végighúzza az ujjait a vékony bőrön, beleremegek. Mármint a szószerint.
- Érzed, ugye? - hajol a fülemhez. Nagyot nyelek, mert a szám is kiszáradt. Amit érzek az az, hogy ilyet még sosem éreztem. - Én is érzem. - emeli fel a kezemet, majd a mellkasára szorítja. A szíve hevesen ver, de az enyémet nem übereli. - Légy őszinte magadhoz és megtalálod a válaszokat. - folytatja, de a lehelletét már a nyakamon érzem. Finoman rányomja az ajkait, rászorítok a pólójára, mert a kezem még mindig a mellkasán pihen.
- Daisy! - hallom anyu hangját pont az ajtó mögül. Kettőt kopog.
- Baszki! - ülök fel hirtelen, a hajamat tapogatom, miközben próbálom rendezni a vágytól kipirult arcom. Daxton meg sem moccan, csak felkönyököl a bal kezével, azzal tartja meg a fejét. Nagyon vonzó így. - Igen, anya? - kiabálok vissza.
- Csináltam reggelit, lejössz... - lép be a szobámba. Megilletődik egy pillanatra, gondolom azért, mert előbb köszönt el az eredeti pasimtól. - Lejöttök enni? Apád már elment. - köszörüli meg a torkát.
- Hát igazából...
- Szívesen. - szakít félbe Daxton. Rávillantom a legcsúnyább pillantásom, mire nagyképűen elmosolyodik. Nem hagyja, hogy kikerüljem az étkezést.
- Akkor... - cikázik köztünk a szeme, szószerint toporog egyhelyben. - Lent leszek. - húzza be maga mögött az ajtót.
- Nem gondolhatod komolyan?! - rivallok rá.
- Miért? - vonja meg a vállát. - Előbb-utóbb úgyis bemutatnál.
- Rohadtul el vagy szállva magadtól, partner. - puffogok, de kelletlenül felkelek az ágyról.
- Én ugyan nem! - rázza meg a fejét. - Csak a tested beszél helyetted.
- Fogd be! - dúlva-fúlva kapok magamra egy kapucnis pulcsit a fiókból. Daxton csak nevet rajtam.
♡
- Sokat hallottam már rólad. - mosolyog anya a fiúra, miközben elhelyezkedünk az étkezőasztalnál.
- Anya! - csattanok fel. Lehetne ennél kínosabb?
- Valóban? - mosolyodik el pimaszul. - Valamiért Izzy ezzel nem igazán dicsekszik. - pillant rám mindenttudóan. Igyekszem olyan képet vágni, mintha a világ összes terhe nyomná éppen a vállamat. - Hát... bármit mesélt rólam, legyen az jó vagy rossz, nem fogom tagadni.
- Ja, elmondtam neki, hogy arrogáns vagy és őrült. - bólogatok, miközben egy apró falatot helyezek a számba. Daxton elvigyorodik.
- Én nem pont erre emlékszem... - jegyzi meg anya, mire kimeredt szemekkel próbálok neki jelezni, hogy mostmár elég lesz! - Mik a terveid az iskola után? - pillant a fiúra. Nos, ha már itt tartunk ez engem is érdekel.
- Pénzügy és számvitel. - feleli egyszerűen. - De ez csak formalitás.
- Hogy érted ezt? - húzza fel anya a szemöldökét.
- Tudja... Úgyis én öröklök mindent. Ez pedig áldás és átok is egyben. Kötelességből nem mondok ellent, de én túlságosan heves és impulzív vagyok egy cég vezetéséhez. Öcsémnek kellett volna helyettem csinálnia. - vonja meg a vállát. - Találnom kell valakit, aki elvégzi a melómat, ameddig én utazgatok. - mosolyodik el, de tudom, hogy ezzel csak elfedi a valódi keserűségét. Elteri a témát, mert nem akar róla beszélni.
- És melyik egyetemen szeretnél tovább tanulni? - önt narancslevet a poharunkba.
- Még nem döntöttem el. - dől hátra a székben. - De minél messzebb Portland-től.
- Miért? - Anya szeret feszegetni bizonyos témákat, amik egyébként rohadtul nem tartoznak rá. A kíváncsiságával folyót lehetne rekeszteni.
- Azért, mert mindenki más marad. - pillant rám egy másodperc erejéig. Hát persze. Nate, Lizzie és Jackson mindenképp. Miért mennének egy tök ismeretlen közegbe, ha itt minden adott. Pénz, hírnév, ismeretségi kör.
- Már nem sok időd maradt választani. - mosolyodik el anya. - Február a határidő, igaz, Daisy?
- Igen. - turkálom a tányérom. - Én már leadtam.
- Több helyre? - rúgja meg az asztal alatt a bokám, majd a szemével int, hogy haladjak az evéssel. Megölöm.
- Igen. - nézek rá összeszűkített szemekkel, miközben bekapok egy falatot. Elmosolyodik.
- Milyen messze?
- New Jersey, New York, Illinois vagy Boston. - sorolom, közben gondolom összerakja a képet, hogy mely egyetemekről beszélek.
- Jézusom! Elkések! - pattan fel hirtelen anya, majdnem elejtem a villát ijedtemben. - Este várom a magyarázatot, miért ülsz még itthon fél kilenckor. - próbál rám szigorúan nézni, de majdnem elnevetem magam. - Apádnak egy szót se. Örültem, Daxton! - int egyet, majd felkapja a táskáját. Két perc múlva már színét se látjuk.
- Menekülsz? - töri meg a rövid csendet. - Amiket felsoroltál azok szinte kivétel nélkül a legmesszebbre esnek Oregon államtól.
- Ez nem menekülés. - rázom meg a fejem. - Csak tisztalappal akarok kezdeni.
- A múltad mindenhol utolér, bárhová mész majd.
- Te is elmenekülsz!
- Én nem a múltam elől futok el. - nevet fel. - Egyszerűen hánynom kell a képmutástól, Evans-től és az összes többi műmájer faszfejtől. - tolja el maga elől az üres tányérját. - Ha holnap végigsétálsz a folyosón, nem fognak szólni egy rossz szót sem egyenlőre, mert Nate melletted lesz. De le fognak nézni. Számukra már nem ugyanaz a Daisy leszel, aki tegnapelőtt. Összefognak súgni a hátad mögött, de ha megjelensz rádmosolyognak majd. Holott bármelyiküknek a körmére lehetne nézni, de ezt persze nem verik nagydobra.
- Ők a te barátaid is voltak tavaly ilyenkor. - nézek rá kétkedve. - Nagyon kíváncsi lennék, te milyen voltál akkor. Most úgy beszélsz, mintha különb lennél.
Elmosolyodik, majd hirtelen feláll.
- Öltözz fel. - parancsol rám.
- Mi? - állok fel bizonytalanul.
- Megmutatom az én világomat.
♡
Nem vittem túlzásba az eleganciát, magasderekú farmerban, egy topban és egy bordó rövid pulcsiban csusszanok be Daxton mellé az anyósülésre. Fekete BMW-vel érkezett, ami egészen meglepett az eddigi luxusautói után. Na nem mintha ez az autó nem lenne elég drága. Azt mondta, nem csak Nathaniel-nek van olyan autója, amit senki nem is ismer fel. Ez a BMW is éppen olyan, úgyhogy ne stresszeljek azon, hogy felismernek. Az összes ablak sötétìtett, kivéve a szélvédőt.
Egészen addig nem mondta el, hova megyünk, ameddig végig nem szelte a várost. Amikor a gazdagnegyedbe érkeztünk, kezdtem sejteni, hogy teszünk egy apró látogatást nálunk. Mondjuk mert valamit otthon felejtett vagy ilyesmi. Aztán amikor leparkolt egy óriási építmény előtt - mert háznak szégyen lenne nevezni - majd nemes egyszerűséggel kipattan az autóból és várakozóan fordult vissza felém, na akkor kezdtem el pánikba esni. Arról nem volt szó, hogy nekem is be kell menni.
- Te nem szándékozol kiszállni? - hajol be újra az ajtón.
- Azt nem mondtad, hogy bemegyünk! - nézek rá lefehéredve.
- Mit gondoltál? - nevet fel. - Hogy csak megmutatom kívülről?
- Van itthon valaki? - nyúlok bizonytalanul a kilincsre, majd nagynehezen kiszállok.
- Ja, hát a szakács, a szobalány, a kertész, a házvezetőnő, a kutyánk Manfred, Travis, a sofőrünk - számol az ujjain - Meg lehet az anyám.
Azzal a lendülettel fordulok meg és huppanok vissza a kocsiba. Úgy nézek ki, mint egy hajléktalan! Így tutira nem mutatkozom be az anyjának. Daxton mellettem egy egyszerű dzsekiben meg farmerban különbül néz ki, mint én. Ki van zárva!
- Izzy, most mi az istent csinálsz? - támaszkodik meg a kocsi oldalán. - Szállj már ki, nem eszünk meg reggelire!
- Úgy nézek ki, mint egy csöves! - csattanok fel. - Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy így...- mutatok végig magamon jelentőségteljesen. - Mutatsz be anyádnak?!
- Hogyan? - mér végig. - Babám... - sóhajt fel. - Nincs veled semmi baj. Összekeversz minket Jeffrey és Marissa Evans-el. De ez nem azaz utca, ahol számít a vagyonod. Úgyhogy indulj meg!
- Nem! - rázom tagadólag a fejem.
- Izzy! - szól rám fenyegetően, mire összefonom magam előtt a karjaimat és nem moccanok. - Hát jó... te akartad! - csapja be a vezetőoldali ajtót.
Végigkövetem a szememmel, ahogy megkerüli az autót, aztán laza mozdulattal feltépi a mellem lévő ajtót. Kérdés nélkül behajol, a derekam köré kulcsolja a karjait, majd nemes egyszerűséggel a vállára dob. Kocsiajtó csapódik, zár kattan, én meg úgy megvagyok illetődve, hogy ellenkezni is elfelejtek egy darabig.
- Tegyél le, baszki! - csapok a hátára, mire felkuncog. - Hallod?
- Jó, majd a bejárat előtt. - paskolja meg a fenekem azzal a kezével, mivel éppen nem a derekamat karolja át, mire elvörösödök. Komolyan mondom, ebben a fiúban egy cseppnyi gátlás sincs. Elképzelni sem tudom, miért jön be nekem ez annyira nagyon.
Végigcipel a hatalmas előkerten, ami tele van csodaszép virágokkal. Hiába van tél, Portland-ben januárban az áltlaghőmérséklet 20 fok, éjjel 10, de akkor sem értem, hogy képes valaki egy ekkora kertet gondozni. Az én szobámban még egy orchidea is kegyetlen halált hal.
Aztán van még itt szökőkút, fehér vintage stílusú padok itt-ott a fák árnyékában, aztán ahogy egyre beljebb haladunk, feltűnik egy óriási medence, körülötte napozóágyak. A medencéhez lépcső vezet, ami a - ugye mondanom sem kell, hogy hatalmas - terasszal van összekötve. A teraszon középen a földbemélyesztve párnázott kanapé U alakban. Előtte dohányzóasztal. De nem akarmilyen. A lábai csillognak a napfényben. Kristályokból áll. Körülötte minimalista stílusban növények, bárpult, plazmatévé a falon.
Eltátom a számat. Azt veszem észre, hogy már nem is Daxton hátán fekszem, hanem a lábaimat kulcsolom a dereka köré, míg ő a combjaim alatt tart meg engem. A nyakát átkarolva forgolódom. Az egész "ház" fehér és ultramodern, csak az előkert keltett múlt századi benyomást, sok helyen üvegfalakkal, szóval már most nyugtázom magamban, ahogy bepillantást nyerek a felső szint egyik folyosójára, hogy konkrétan még semmit sem láttam.
A háztól kicsit távolabbra egy akkora épület áll, mint majdnem az egész ház. Az oldalán biztonsági rendszer, gondolom kód nyitja az elektromos ajtót. Ha tippelnem kellene, az lehet a garázs.
Még nem érünk el a bejáratig, mire az kitárul. Daxton egy percig sem zavartatja magát a helyzet miatt, hanyagul sétál tovább velem a karjaiban.
- Mr. Scott. - köszön valaki. A hang irányába fordítom a fejem, egy 30-40 közötti, jól szituált, öltönyös pasi áll a bejárat előtt. Az egyik fülében valamiféle headset lehet, amivel anélkül fogadja a hívást, hogy a telefonjához érne. A bal kezét a jobb csuklójára kulcsolja, így áll egyenes háttal, mintha parancsra várna.
- Csá, Reznick - dobja felé a BMW kulcsát, a férfi pedig szemrebbenés nélkül el is kapja. - Mehet a helyére és mondtam már, hogy hívj Daxton-nak a jó ég áldjon meg!
- Igen, Mr. S.... Daxton. - köszörüli meg a torkát, miközben elhaladunk mellette. - Egyéb kívánság?
- Ha kevésbé lennél udvarias, az jó lenne. - fordul meg hirtelen, de látom, hogy a - feltételezem - sofőrük zavartan a homlokát ráncolja. Daxton felsóhajt. - Hagyjuk.
Újra megpördül, majd egyenesen belép a nyitott ajtón.
- Mostmár letehetnél - súgom neki. - Ez már ígyis halál ciki.
- Kinek? - húzza fel a szemöldökét. - Engem cseppet sem zavar, hogy rajtam vagy. - vigyorodik el, mire vállon csapom.
- Megjöttél, fiam? - messziről hallom a cipő kopogását és a lágy női hangot. Daxton fülébe sziszegem, hogy azonnal tegyen le, de mintha szelektív lenne a hallása, rám sem hederít. - Merre jártá... Nem mondtad, hogy vendégünk lesz.
- Tegyél le, különben kinyírlak! - súgom a fiú fülébe. - Belefojtlak a saját medencédbe.
Daxton felnevet, majd lassan leengedi a lábaimat, így végre valahára újra érintem a talajt. Bizonytalanul fordulok meg, rohadt kínosan érzem magam és Mr. Scott sem segít a helyzetemen.
Daxton édesanyja meglepetten pillant rám, majd a fiára. Nem tudom, miért van úgy ledöbbenve, de természetesen már azon agyalok, hogy biztos a kinézetem az oka.
Mert hát a velem szemben álló nőnek a külseje kifogástalan. Hosszú sötétbarna - már-már fekete - haja fényes és egyenes, feszes fekete koktélruhát visel piros körömcipővel. Telt ajkait vörös rúzs emeli ki, szürkéskék szemeivel az arcomat fürkészi. Daxton kiköpött anyja.
- Anya, ő itt Izzy - mutat rám - Izzy, ő az anyám, Helen.
- Daisy Holmes, örülök a találkozásnak. - nyújtok kezet, amit Helen azonnal is el is fogad.
- Nem különben. - mosolyog rám. - Te Daxton...
- Partnerek vagyunk. - vágom rá, de azonnal el is vörösödök. - Mármint nem úgy... izé... nem vagyunk együtt, csak néha összejárunk... Vagyis nem úgy, úristen! Baszki... - fogom a fejem. - Nem akartam káromkodni, elnézést! - szabadkozom, mire Daxton már nem bírja tovább elröhögi magát. - Szóval... partnerek vagyunk irodalomból. Igen. - sóhajtok fel a vesztesek nyugalmával.
Annyira kellemetlenül éreztem magam ebben a helyzetben, hogy sikeresen lejárattam magam. Komolyan nem tudom, mitől cinkeltem így be, pedig általában mindig illemtudóan viselkedem. Legalábbis Evans-éknél sikerült. Sosem volt még csak példa sem hasonlóra.
Helen hosszasan bámul rám, én kínomba már lesütöm a szemeimet. Aztán meghallom a kacaját. Olyan jóízűen nevet, hogy ragadós és nekem is mosolyra húzódik a szám. Habár nem vagyok benne biztos, hogy rajtam nevet-e vagy a kialakult szituáción.
- Máris kedvellek. - törli le a könnyeit. Én pedig zavartan pillantok Daxton-ra, aki mindenttudóan felém biccent. - Kerülj beljebb. Kérsz egy kávét?
- Igen, köszönöm. - bólintok. - Azt hiszem egy dupla presszó rámférne.
- Gyertek! - int a kezével a konyha felé. Körbejáratom a szemem a helyiségen. A nappali felett óriási kristálycsillár, lent állva fellátok az emeletre. A belmagasság szinte szédítő. A bútorok modernek, márványpadló, a falnál egy kör alakú, üvegborítású lift visz fel az emeletre, de lépcső is van, ha kondiznál. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el.
Nem tudok tovább bámészkodni, mert Daxton a derekamra csúsztatja a kezét és finoman jelzi, hogy indulni kéne.
Mellettem lépdelve irányít. Helen befordul végül a konyhába. Persze az sem átlagos. Szürke márványborítás mindenhol, ennél felszereltebb konyhai berendezést még sosem láttam. Hosszú pult húzódik középen, mellette bárszékek. Távolabb van rendes étkezőasztal is.
- Louise, megtennéd, hogy főzöl kávét? - fordul kedvesen az idősebb nőhöz, aki a konyhában sürög-forog. Kötényt visel, haja szoros kontyban. Gondolom ő lehet a házvezetőnő.
- Természetesen, Mrs. Scott. - bólint egyet a kijelentésére.
- Köszönöm. - simítja Louise vállára a kezét. Mintha nem is alkalmazott lenne, inkább barát. Teljesen más, mint Nate anyja. Ő nem kér, hanem parancsol. - Egy duplapresszó, egy kis presszó tejhabbal és nekem a szokásos.
Megfordul rám mosolyog és int, hogy foglaljak helyet. Elhelyezkedem Daxton mellett a bárpultnál, Helen velünk szemben ül le.
- Nem sok időm van sajnos, mert be kell mennem az irodába - kulcsolja össze az ujjait a térdein. - Szóval, partnerek vagytok irodalomból. - mosolyog ránk.
- Igazából barátok vagyunk, csak Izzy túl büszke, hogy bevallja. - forgatja meg a szemeit Daxton, mire csúnyán nézek rá.
- Én? - mutatok magamra hitetlenkedve. - Ez kissé erős túlzás az arrogancia királyától, partner!
- Csak annyira vagyok arrogáns, mint amennyire te makacs. - húzza fel a szemöldökét somolyogva.
- Ez nem igaz. - fordulok vissza Helen felé, aki mosolyogva pillantgat közöttünk. Olyan az arckifejezése, mintha ámulatot tükrözne, amit nem egészen értek.
- Mivel foglalkoznak a szüleid Daisy? - közben megérkezik a kávénk egy üvegtálcán. Rajta cukor és tej. Helen hálásan megköszöni a kiszolgálást, majd megemli a cukorszórót és egy kanállal tesz a kávéjába. Daxton két cukrot én pedig csak egy kis tejet.
- Hát... mi inkább középosztályszerű életet élünk. - nyelek egyet, majd megkeverem a kávém.
- Értem. - bólint. - De én nem ezt kérdeztem. - emeli a szájához a csészét.
- Daisy Evans barátnője. - jelenti ki Daxton. Legszívesebben kitekerném a nyakát. - Ugye így már érted, miért van úgy beszarva, hogy lenézed?
Helen szemei kikerekednek, de nem rosszallást olvasok ki belőle, hanem inkább meglepettséget.
- Oh - bólogat felhúzott szemöldökkel. - Nos, biztosíthatlak róla, hogy hidegen hagy a társadalmi rangod. Szeretem az őszinte embereket, és tisztelem, ha valaki dolgos. Ezenkívűl nekünk sem hullott az ölünkbe a siker és csak a szerencsének köszönhetjük, hogy ilyen körülmények között élhetünk. Ettől függetlenül, nem vagyunk többek, mint mások. Azt, hogy valaki jó ember-e, nem a vagyona vagy a hatalma mértéke határozza meg. Sőt... akkor mutatkozik meg az ember valódi jelleme, ha mindene megvan. Tehát... mesélsz egy kicsit magadról? - mosolyodik el a végére, nekem pedig konkrétan az állam az asztalt veri a monológjától. Majdnem elszégyellem magam, hogy felszínesnek tituláltam őt.
- Az apukám egy cégnél dolgozik vezető pozicióban, anyukám pedig logisztikus. - mondom csendesen. - A nyáron költöztünk ide Virginia államból.
- Jobb álláslehetőség? - teszi fel a kérdést. Nyilván nem gondol arra, hogy priuszom van testisértés miatt. - Az elég messze van innen. Melyik város?
- Richmond. - felelem kurtán, közben Daxton a combomra simítja a tenyerét az asztal alatt. Lemerevedek.
- Nem kellene indulnod? Tízre mész, nem? - pillant az órára a falon.
- Jajj, de igen! - ugrik talpra Helen. - Sajnálom, hogy mennem kell, de szívesen látunk bármikor Daisy. Esetleg holnap átjöhetnél vacsorázni?
- Hát én... nem is tudom. - pillantok a fiúra. - Szívesen jönnék, de nem biztos, hogy holnap alkamas. - Nate-nek nincs programja, biztos, hogy velem szeretné tölteni az estét. Daxton pontosan tudja, miért vonakodom. Hangosan felciccent és így már Helen is kapizsgálja a dolgot.
- Rendben, szólj, ha valamelyik hétvége megfelel. - mosolyodik el, majd felhívja a sofőrt, hogy öt perc múlva indulásra kész.
Csendben hallgatom, ahogy a kopogó hang távolodik, majd végleg elhalkul.
- Ez jól ment. - dől hátra a bárszéken Daxton, mire hitetlenkedve bámulok rá.
- Szerinted ez jól ment? - szólalok meg magas C hangon. - Totál gáz voltam! Anyád tuti flúgosnak és felszínesnek hisz!
- Dehogyis, ő...
- Ja, és akkor még közlöd vele, hogy Nate csaja vagyok, aki éppen a Scott rezidencián kávézgat és a fia nyakába karolt pár perccel ezelőtt, ahelyett, hogy a pasijával lenne az iskolában, mert jó ég, egyáltalán miért nem akadt fent azon, hogy nem is mentünk suliba? Szóval szerinted, mit gon....
- Fogd már be, istenem! - hajol hozzám közelebb, majd mintha ez tök természetes lenne, szájon csókol.
Elveszi a kezét a combomról, majd közelebb ránt magához a székkel együtt. A másik kezével a tarkómnál tart és nem úgy tűnik, mint aki el akarna ereszteni. - Túl sokat beszélsz. - szakítja meg egy pillanatra a csókot, de csak addig, míg ezt kimondja, aztán újra az ajkaimra csattan. Reagálni sincs időm, csak elveszek benne. Két kézzel markolom a kizipzározott bőrdzsekije szélét és igyekszem tartani vele a tempót. Beleharap az alsó ajkamba, mire felszisszenek, de nem azért már fáj, hanem elemi vágyat ébreszt bennem. Olyasfajtát, amiről azt sem tudtam, hogy bennem lakozik.
Hirtelen megemel a combjaimnál és az ölébe ültet, egyik karjával átkulcsolja a derekam, a másik tenyere az arcomra simul. Beletúrok a hajába a tarkójánál, a szája a nyakamra siklik, finoman a fogai közé csípi a bőrt, eszembe sem jut abban a pillanatban, hogy ennek talán nyoma marad. Meghúzom a haját, mire felmorran. A másik kezem a pólója alá csúszik, érzem, ahogy a mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. Végighúzom a hasán a tenyerem, érzem a hasizmát. De nem csak azt. Egy hosszanti vágás hegét is.
Hirtelen elhúzódik tőlem, a csuklómnál fogva kirántja a kezemet a pólója alól, majd a tenyerembe csókol.
- Le kell állnunk, különben... - rázza meg a fejét lehunyt szemmekkel. - Menjünk fel. - áll fel velem együtt, de most hamar letesz a földre. Remegnek a lábaim, mint a kocsonya.
Kézenfogva húz maga után a lépcsőhöz, ami bézs szőnyeggel van leterítve.
- Szoktátok használni a liftet? - forgatom a fejem jobbra-balra. Nathanielék háza sem piskóta, de ez...
- A lift csak a nagymamámnak kellett, amikor még velünk élt. Tolószékbe kényszerült, mert sztrókot kapott. - magyarázza. - Aztán a balesetem után is hasznosnak bizonyult. Egyébként nem szoktuk használni.
- Miért, milyen sérülésed volt? - fordulok vissza felé.
- Eltört a lábam, leginkább emiatt volt hasznos. - rántja meg a vállát. - Egyébként felnyitották a hasam, mert belső vérzésem volt, agyrázkódás, törött kulcscsont , bordák és ilyesmi. Egész olcsón megúsztam.
- Olcsón? Hisz ez rettenetes. - ráncolom a homlokom.
- Aha, de az öcsém rosszabbul járt, ezt ne felejtsd el. - húzza el a száját.
- Igazad van, sajnálom. - szorítom meg a kezét. - Ahhoz képest hamar összeszedted magad, ha már szeptemberben a suli előtt ücsörögtél a kocsiban.
- Ja, nem vagyok valami türelmes fajta, szóval szedtem mindenféle szart, amivel segíthetem a gyógyulást. - fordul jobbra az emeleten, majd benyit az egyik szobába.
Ha nem tudnám, hogy az ő szobája, akkor is tudnám, hogy hozzá tartozik. Fekete-szürke-fehér a színkombináció. Akkora a tér, mint a mi nappalink és konyhánk együttvéve, szemben faltól-falig, padlótól-mennyezetig üvegablakok. Gondolom elhúzható, mert mögötte egy óriási terasz. Középen kanapé és dohányzóasztal, vele szemben rohadt nagy plazma tv. Bal oldalon a franciaágyához egy lépcső vezet fel, ami egy kis szintkülönbséggel el van választva a szoba többi részétől. A jobb oldalon szintén egy fal választja el a nyitott gradróbját. Több ruhája van, mint nekem, katonás rendben sorakoznak az ingek, pólók, nadrágok, cipők és minden más. Van még iróasztal, külön mini hűtő, egy könyvespolc. Nyílik még egy ajtó a szobából, gondolom az lehet a fürdő. Totál luxus az egész.
- Azt a kurva - csúszik ki a számon. - Beszarás.
- Látom tetszik - mosolyodik el. - De szerintem a te szobád jobb.
- Te hülye vagy - tátom el a számat. - Miért lenne?
- Abban van élet, de ez... - ír le kör-körös mozdulatokat az ujjával. - Ez csak egy kibaszott drága luxus szoba. Ennyi.
- Körülnézhetek? - teszem fel a kérdést, mire int, hogy csak nyugodtan. Elhúzza az üvegajtót és kilép az erkélyre. Hallom az öngyújtó kattanását.
Minden anyagot és bútort megérintek a kezemmel. Finom, puha, drága szövetek... Ámulattal húzom végig az ujjamat a selyem ágyneműn, biztos vagyok benne, hogy a faburkolatok a világ legdrágább fáiból készültek. Közel hajolok a szürke könyvespolchoz. Virágillata van. Mármint magának a bútornak.
- Cocobolo fából készült - lép mögém, mire egy kissé megrezzenek, mert nem hallottam, hogy mögém settenkedik. - Egzotikus rózsafa. Ezért érzed a virágillatot. Eredetileg vörösesbarna színe van, de nem passzolt volna ide, így lefestettem. Az illatát viszont azóta is érzem, pedig azt hittem eltűnik.
- Csodálatos. - simítok rajta végig mégegyszer.
- Apám mániája ez. Szerinte a maradandó dolgokba megéri sok pénzt ölni. - huppan le a kanapéra. - Ez a szekrény állítása szerint ugyanilyen állapotban fog itt állni harminc év múlva is, mert időtálló.
- Talán igaza van.
- Talán igen, de ki tudja, hol leszek addigra. - vonja meg a vállát. - Én nem igazán tervezek előre.
- Furcsa, hogy ezt mondod. - húzom fel a szemöldököm. - A tetteidből nem ez látszik. - indulok el a gardrób fele. Meglep, hogy egy csomó színes ruhája van, de még egyet sem láttam rajta. Persze annál több semleges színű van, például fekete, szürke és fehér.
- Az más. - követ engem, majd falnak támaszkodik. - Vannak bizonyos helyzetek, amikor nem lehet fejjel rohanni a falnak. De például azt nem terveztem el soha, hogy egyszer itt leszel.
- Ne aggódj, nekem sem szerepelt a terveim között. - De azért nem bánom. Ezt persze csak a fejemben teszem hozzá. - Mondd, ha ennyire rohadt gazdag vagy, miért nem viselsz márkás ruhákat?
Felnevet, zavartan fordulok felé.
- Alapvető tény, hogy a nagy világmárkák, mint a Gucci, Prada, Versace és sorolhatnám, nem a valóban gazdag embereket célozza meg. - néz rám azzal a tekintetével, amivel bárkiről leolvasztaná a bugyit. Elég hatásos, nagyot nyelek. - Hanem azokat, akik gazdagnak akarnak látszani. Mindenre rábasszák a hatalmas lógóikat, hogy tutira szemet szúrjon. - löki el magát a faltól és meghuzogatja magán a pólót. - Ez a szar 500 dollárba került. Mégsincs rajta márkajel. Miért? - megvonom a vállam. - Mert nekem nem kell bizonygatnom a vagyonomat.
Elképeszt és egyben el is szomorít mennyire igaza van. Nem a ruhatárad tesz téged valakivé. Nekem tele van a szekrényem dragábbnál drágább ruhákkal, mégsem vagyok senki. Csak látszat az egész. Nathaniel - habár most már azt állítja, nem számít neki mit mondanak rólam - görcsösen adott a megjelenésemre. Ő vette azokat a ruhákat, mert azt akarta, hogy vele egyenrangúnak tűnjek. De kevesebb lennék-e attól, ha holnap olyan szerelésben jelennék meg, mint amilyenben most itt állok? Nem. Ugyanaz az ember maradnék.
- Én mindig ilyen voltam Izzy - tárja szét a karjait. - Nem kívántam a népszerűséget, hanem jött magától. Én nem vettem fel soha Armani inget, nem jártam Lambo-val suliba, egyszerűen nem volt rá szükség. - Mindenki tudta, hogy kicsoda. Ez pedig alapjáraton tette őt a gimi sztárjává. Ennyit számit, ha mindenki ismeri a neved. - Persze ehhez az imidzshez hozzátartozott a nagyképűség és bevallom rá is játszottam, de nem mások kárára. Sosem bántottam senkit, mert nem is érdekelt senki. Semmi mással nem törődtem akkoriban, csak a bulikkal, csajokkal ilyesmi.
- Biztos, hogy bántottál másokat. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy azokat a lányokat nem rendítette meg, hogy fogadásból ágybacipeltétek őket, majd másnap leléptetek. - rázom meg a fejem, majd elsuhanok mellette. - Tudtad, hogy megteheted, mert te vagy Daxton Scott. És senki nem fog elítélni érte. - huppanok le a kanapéra.
- Ez egy faszság. - ráncigálja le magáról a kabátot, majd bedobja a gardróbba. Valószínűleg a földön landol. Levetődik mellém a kanapéra, lazán a dohanyzóasztalra téve a lábait. Na, anyám ezért engem tuti kinyírna. - Nem vagyok szent baszki, de azok a lányok tudták mibe mennek bele. Olyanok voltak, mint a legyek. Tudták, hogy amit kapnak az rohadt, de mégis élet-halál harcot vívtak érte. Nem tartották gáznak, sokkal inkább eldicsekedtek vele. Tudod miért? Mert annyi eszük is volt, mint egy légynek. Nem használtuk ki őket. Konkrétan csak döntést hoztak, hogy Evans vagy én. Nem kellett értük küzdeni, ígyhát nem is érdekeltek. Annyit kaptam tőlük és én is csak annyit adtam, amennyit érnek.
- Aztán megváltoztál? - nézek rá sürgetve, hogy folytassa.
- Carmen hozta magával a változást. - mered rám, mintha újraélné a múltat. - Evans feldobta, hogy emelhetnénk a tétet. Felírta a nevét a listára, azt mondta ez lesz az igazi kihívás. Ha ő viszi előbb ágyba Carmen-t, akkor bukom a Porschét, ha én, akkor fizet nekem egy utat a Maldív szigetek-re. Gondolom így már nem kell magyaráznom, miért volt nála a piros Porsche.
- Mi átlagemberek egy üveg olcsó vodkában mérjük a fogadásainkat - dörzsölöm meg a homlokom. Ezzel kicsalok Daxton-ból egy mosolyt. - Szóval nem feküdtél le Carmen-nel?
- Nem.
- Akkor miért mondtad?
- Sosem mondtam ilyet. - ráncolja a szemöldökét.
- A videón. Azt mondtad.
- Akkor megmutatom az eredetit. - pattan fel hirtelen, majd az íróasztaláról felkapja a MacBook-ját. - Az elején nem érdekelt Carmen, és bár tudtam, hogy ezt a fogadást lehet elbukom, azért megpróbáltam minden tőlem telhetőt. Nate modora természetesen tökéletes és ahogy mondtad a rendes lányoknak ez bejön. Nos bennem ez sosem volt meg. - közben felvillan a képenyő, látom, hogy megnyitja az e-mailjeit. - Szóval adtam önmagamat, épp úgy, ahogy Carmen. Nathaniel hiába játszotta neki a szépet, neki csak a fogadás számított és valójában taszította a lány nyers, szókimondó stílusa. Nekem bejött, ezért kedveltem meg. Jól elvoltam vele, mint barát. Ezért eldöntöttem, hogy készakarva vesztem el a fogadást.
- Carmen tudta, hogy fogadásból haverkodtok vele? - dőlök előre, amikor a képernyőt betölti az ismerős videó.
- Azt hiszem, tudta. - bólint egyet. - Azzal viszont nem számolt, hogy beleszeret Nate-be. Pedig figyelmeztettem, hogy tartsa magát távol tőle. Azt mondta, ne aggódjak, nem ment el a maradék esze. - húzza el a száját. - Hát... úgy látszik a szerelem mégis elvette.
Rákattint a videóra, ez már jóval hosszabb, mint amit én láttam.
- Szóval feladod? - hallom Nate hangját.
- Ez nem feladás, tesó - nevet fel Daxton. - Ha akartam volna, simán lepipállak, mint sokszor máskor. - húzza öntelt vigyorra a száját. - Egyszerűen kedvelem a csajt, érted?
- Mégis mit kedvelsz benne? Totál elvont. - Nate gúnyoros hangnemétől kiráz a hideg.
- Beléd van zúgva, te seggarc - ciccent egyet Daxton. - Ez egyáltalán nem érdekel?
- Már miért érdekelne? Én nem tehetek róla, hogy Carmen naív. - még az ütő is megáll bennem. Mintha azt említette volna, hogy ez a mondat más valaki száját hagyta volna el... - Engem csak az érdekel, hogy pár nap múlva a tűzpiros Porschédban meresztem majd a seggem.
- Kibaszott önző vagy Evans - gyújt meg egy szál cigit. - A többi lány nem számított, mert ők alig várták, hogy választhassanak a gimi két legmenőbb csávója között, de Carmen szívét ezzel összetöröd. - ingatja meg a fejét.
- Mióta törődsz te mások lelkével?
- Amióta nem vagyok olyan felszínes fasz, mint te. - rivall rá. - Inkább odaadom azt a szaros autót, csak hagyj fel ezzel a faszsággal. Majd azt mondom mindenkinek, hogy vesztettem, oké?
- Az úgy nem buli. Tudod, hogy bizonyíték is kell rá.
- És mi lesz az? Carmen könnyei, faszom? - látom, hogy Daxton ezen a ponton már kezdte elveszíteni a türelmét. - Megdugod, aztán? Mit fogsz neki mondani másnap?
- Szerinted mit mondanék?
- Jézusom, jobban ismerlek téged, mint a saját anyád. - sóhajt fel, majd elmosolyodik. - Tehát azt akarod, hogy kimondjam? - innen már ismerős.
- Aha, játszd el, mintha én mondanám. - nevet fel Nate. - Kurva kíváncsi vagyok, milyen tuskónak állitasz be.
- Szemét dolog, de megbasztam Carmen Foley-t egy fogadás miatt. - Hallom, hogy Nate kuncog a háttérben. - Kibaszott vicces. - Nate keze megremeg az elfojtott nevetéstől.
Daxton idegesen elnyomja a cigit, majd kigombolja az ingjét. - Kurvára beütött ez a cucc, mi a fasz volt ez? Rendesen ver a víz.
- Mert nyámnyila szar vagy.- prüszköl fel Nate.
- Asszem maradok a piánál, nem tudom, hogy bírod ezt tolni minden hétvégén. - túr bele a hajába. - Ja, most jut eszembe, Jackson-t pofán kell még ma vernem.
- Miért? - Nate szakad a röhögéstől. Már ismerem annyira hogy tudjam, ilyenkor be van állva. Mindenen röhög olyankor.
- Mert megmondtam már neki, hogy ne adjon öcsémnek kábszert. - ver egyet a földbe.
- Ha nem tőle, majd szerez mástól.
- Leszarom! Esküszöm felnyomom Jackie-t, ha mégegyszer megtudom - fújtat. - Aztán feldugom a seggébe az összes kis zacskóját.
- Jól van már, ne rinyálj, mindenki ezt tolja - méltatlankodik Nate.
- Hát én nem. - mondja lekezelően a másik fiú. - Ennél szarabbul még életemben nem éreztem magam.
- Jössz le róla, ennyi. Holnapra semmi bajod sem lesz. Inkább folytasd, amit elkezdtél. - sürgeti a szőke.
- Kedves lány, de túl naív. Az a tény pedig, hogy szerelmes lett, megnehezíti az amúgy sem rózsás helyzetét. Nagyon fog sírni, de nem lesz, aki megvígasztalja. - idáig láttam a videót. Jó sok mindent kivágtak belőle. - Na, eltaláltam?
- Ja valami hasonló. - nevet Nate. Letaglóz az érzeketlensége.
- Mondok valamit, tesó - Daxton hangja komollyá válik. - Szólni fogok Carmen-nek, hogy mire készülsz. Ezt nem teheted meg vele.
- És te sem teheted ezt meg velem. - dobja el a telefont Nate, így a képernyő elsötétül, csak a hangok maradnak. - Mert az árulás. És tudod, hogy annál jobban semmit sem utálok.
- Kurvára nem érdekel, hogy szerinted árulás-e vagy sem. Gondold át holnap józanul, hogy ez egy faszság.
- Nem kell ezen gondolkoznom.
- Akkor én most lépek. - hallom a morajt, mintha Daxton talpra ugrott volna. - Ha holnapra nem változik a véleményed, elmondom neki az igazat.
- Akkor barátokból ellenségekké válunk.
- Legyen úgy, felettem neked nincs hatalmad.
Daxton távolodó léptei tisztán hallhatóak.
- Majd meglátjuk, ki nevet a végén. - mormorja halkan Nate.
Utána már csak sistergést hallani.
Videó vége.
- Van még valami, amit látnod kell - pillant rám feszülten. - És nem fog tetszeni.
Sziasztoook :)
Tudom, sokat kellett várni a részre, de cserébe igyekeztem egy nagyobb terjedelműt hozni :)
Sajnos kevés időm van írni mostanság, de igyekszem a folytatással.
Remélem tetszett, írjátok meg kommentben mit gondoltok! 🤗
😘