Sarah
~~~
Miután sikeresen is felöltöztem és elkészítettem a sminkemet, felveszem a fekete magassarkúmat, ami azóta meg van, hogy New York-ba mentem. Ezt Paul és Chris meg tudták menteni.
Leérve megpillantom mindannyiójukat. Paul és Clara Aiden-nel együtt ülnek az étkezőasztalnál, Chris pedig fél vállal a falnak támaszkodva figyeli őket. Mikor meghallja a cipőmet kopogni, felém fordul. Végig mér, mire én is őt. Fekete öltöny, fekete nyakkendő, fekete lakkozott cipő. Engem is elfogott a deja vu érzése, mikor megnéztem őt magamnak. Paul-ra pillantok, aki letette a villáját a tányérjára. Aztán Clara-ra nézek, aki elégedett arcot vág. Majd a kisfiamra kúszik a tekintetem, aki csodálattal néz engem.
- Azta, anyu! Szép vagy! – Aiden-re mosolygok, akinek a szája... inkább az egész arca csupa paradicsomszószos.
- Köszönöm.
- Mint régen. – fogja meg a derekamat Chris. Ránézek, és elpirulok. Én, a Kőszívű Sarah elpirultam egy gyatra bókon.
- Figyelj drágám, sietek vissza, Clara és Paul marad veled.
- Rendben. – majd visszafordul a tányérjához és újra enni kezd.
- Ne maradjon fent sokáig.
- Jól van anyu! – mondja Paul. – Most már igazán elhúzhatnátok.
- Olyan kedves, mint mindig. – súgja nekem Chris, mire felnevetek.
- Mit mondott?
- Csupa jót. – vigyorgok rá, majd elindulunk a bejárati ajtó felé. A kis váltáskám megzizzen. Kinyitom, és a kezembe veszem a telefonomat. Paul írt.
Paul: Jól láttam, hogy elpirultál? 😱
Én: Nem, csak melegem van.
Paul: Igen, persze... - megrázva a fejemet visszateszem a táskába a telefont, majd kilépünk az ajtón Chris-sel.
~~~
Megállva az étterem előtt megcsodálom. Igazából minden egyes alkalommal megcsodálom, mert ezt itt, hárman, a semmiből csináltuk. Büszke vagyok erre.
- Megsemmisítetted már a levelet? – érdeklődik, mikor kiszállunk a kocsiból.
- Nem még. Miért?
- Mert itt van. – nyúl a zsebébe, és előhúzza a levelet.
- Honnan tudtad, hogy hova tettem? – a fehérneműs fiókomba tettem, egy bugyiba csavarva. Nem találhatta meg.
- Nem tudtam.
- Akkor?
- Nem is adtam oda neked.
- Mi?
- Mikor azt hitted neked adtam, akkor egy másik levelet nyomtam a kezedbe. Te pedig még bele sem olvastál. – a döbbenettől megszólalni sem tudok. Furcsáltam is, hogy nem makacskodott tovább, hanem csak úgy odaadta. Én pedig hülye voltam és bele sem olvastam. – Elvitte a cica a nyelvedet?
- Mit csináltál volna akkor, ha beleolvasok?
- Valószínűleg én semmit. Te viszont annál inkább. Vagy egy pofont kapok, vagy addig nyújtózkodsz azért a papírért, ameddig le nem esik a törülköző a csípőmről. – majdnem leesett róla, hisz a kezem megcsúszott, egyenesen a derekán lévő törülközőre.
- Ha lecsúszott volna a törülköződ, akkor is kaptál volna egy pofont.
- Igaz. – mondja és felnevet.
Miután leültünk az előre lefoglalt asztalhoz megjelenik, az egyik pincérem. Fura úgy itt ülni, hogy én vagyok az, aki adja nekik a fizetést. Reménykedtem abba, hogy nem ismer fel, de nincs szerencsém.
- Ms. Morgan, jó estét!
- Hello Henry!
- Mit hozhatok?
- Egy üveg bort. – mondja Chris az italrendelését, miközben engem bámul.
- Egy üveg bor, már is hozom. – Henry-re mosolygok, majd Chris-re nézek.
- Egy üveg bor? Mit csinálunk mi egy üveg borral?
- Megváltoztattad a nevedet? – kérdezi figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. Hangjából nem tudom megállapítani, hogy mit érez ezzel kapcsolatba. – Miért?
- Én... - köpni-nyelni nem tudok. Megsértettem? – Én csak... - fogalmam sincs mit mondjak. Igen, megváltoztattam a nevemet, igen Morgan-re változtattam meg a nevemet, mert Aiden is Morgan lett. Az Evans nevet pedig azóta tervezem elhagyni, hogy Chris-sel összejöttünk, és minél mélyebb lett a kapcsolatunk, annál inkább biztosabb voltam benne, hogy igen. szeretném a nevét viselni, mert mindenkivel tudatni akartam, hogy én hozzá tartozok.
Hosszasan nézek a szemébe, tekintete még mindig nem árul el semmit. Köhögök néhányat, majd összeszedve a gondolataimat bele kezdek.
- Mivel Aiden-nek a te nevedet adtam, így én is felvettem, miután elindítottuk az éttermet. Elvesztettelek Chris, és bármit megtettem volna, hogy bármilyen módon magam mellett tudjalak. Még ma visszairatom a nevemet, ha baj...
- Nem dehogy! – szakít félbe. – Dehogy gond, Istenem, persze, hogy nem gond Sarah. – tenyerét a kezemre teszi, és megbök, hogy a szemébe nézzek. – Nem gond, sőt, örülök! Nem tudom mit mondjak. Köszönöm. – mondja egy mosollyal az arcán. Megtörlöm az orromat, majd megfogom a kezét.
- Tehát... - kezdek bele szipogva. – Mit csinálunk egy üveg borral?
- Remélhetőleg megisszuk. – von vállat, majd az étlap felett rám néz.
- Egy üveg bort?
- Mióta nem ittál?
- Tessék?
- Mióta nem ittál többet, mint 2 pohár bor?
- Mióta Aiden-nel terhes voltam.
- És miután megszületett?
- Nem, egyszer sem rúgtam be úgy, mint régen.
- És mikor Paul vagy Clara vigyázott Aiden-re? – megrázom a fejemet.
- Akkor sem. Maximum két pohár bor. Te hányszor ittad le magadat a sárgaföldig?
- Egyszer sem.
- Ittál azóta? Mert a tegnapi bort nem ittad meg, és Paul-lal sem ittál, mikor megérkeztél.
- Nem, én sem rúgtam be úgy, mint régen. A gyógyszerek miatt nem tehettem.
- És most?
- Most szeretnék inni. Nem sokat, csak egy kicsit. És nagyon szeretném, ha te is innál velem.
- Egy üveg bor. – mutatom fel a mutatóujjamat.
- Egy üveg bor. – bólint egyet.
Henry visszajött felvenni a rendelésünket. Mindketten steak-et rendeltünk, sültkrumplival. Míg én nagyba mesélek neki, addig Chris a poharamért nyúl, majd magához húzva megtölti a vörös itallal.
- Észre sem vettük, hogy a füvet eszi. – mondom mosolyogva. – Csak akkor vettem észre, mikor bevittem a kertből. Mint egy hörcsög, úgy tette be a füvet a szájába, de kívülről nem is látszott. A konyhába belépve pedig kiköpte a kőre. – felnevetek a történet végére, és Chris is velem együtt nevet.
- Hogy nem sikerült észrevenni? – törölgeti a szemét, már annyira nevet.
- Fogalmam sincs. – igyekszem kulturáltan nevetni, de túlságosan is jól szórakozom Aiden-en. – A legszebb az egészbe, hogy nem engedte utána kidobni.
- Miért?
- Mert meg akarta etetni a hernyóját, amit fogott.
- Hernyó? – Chris újból felnevet. Én is hangosan nevetek, néhányan már felénk is kapták a fejüket. – Milyen hernyó?
- Az előtti nap Paul-lal fogtak egy hernyót a nappaliba. Aiden megakarta tartani, ezért kilyukasztottam egy befőttesüveg tetejét, és bele tettük oda.
- A hernyónak a neve pedig...
- Sárgi. – Chris beharapja a száját, hogy ne törjön ki hangos nevetésbe. – Ne röhögj, a fiad adta neki ezt a nevet. - kifújja a levegőt, majd komolyra veszi a figurát. Egymásra nézve viszont megint nevetünk.
~~~
Miután végeztünk a vacsorával Chris hívott egy taxit. Kint megkaptam az öltönyét, szokásához híven. Zsebre tett kézzel nézi a szemben lévő parkot, amit csak az utcai lámpa világít meg.
- Próbáljuk meg. – fordulok felé hirtelen. Lassan ő is felém fordul, az arcára pedig rá van írva, hogy nem tudja miről beszélek. – Ezt itt. Nem mondom, hogy minden azonnal visszarázódik a régi kapcsolatunkba, de szépen lassan úgy érzem menni fog. Én veled szeretnék lenni, és Paul-nak igaza van... Mindig igaza van, és tényleg nem tudom elfogadni a dolgokat. Mert amióta itt vagy minden más. Az elején feszült volt, de most... - a szél hirtelen úgy gondolja, hogy be kéne fognom a számat. A hajamat az arcomba csapja. Chris felkuncog, majd elém lépve kisöpri a szememből, a hajamat.
- Most milyen?
- Úgy érzem magam, mikor melletted vagyok, mint régen. Mint amikor húztuk egymás agyát minden féle hülyeséggel. És lehet, hogy van egy fiam, de nekem ezekre még szükségem van, mert alig éltem.
- Próbáljuk meg. – mondja mosolyogva és felemeli a fejemet.
- Te szeretnéd?
- Mindennél jobban szeretnék az életed része maradni. – nem engedi el az arcomat, én pedig elsírom magam. A megkönnyebbülés végig suhan rajtam. Bármennyit röhögtem az este alatt akkor is remegtem. Mert mindketten tudtuk jól, hogy a sok beszélgetést, a sok történet mesélést csak azért csináljuk, hogy kerülgessük az elkerülhetetlent. Hüvelykujjával letörli a könnyeimet, még mindig mosolyogva. – Miért sírsz?
- Én csak... - szipogok néhányat. – Azt hiszem boldog vagyok.
- Nem gondolod, hogy a könny és a boldogság nem fér össze egymással?
- Ezért vannak az örömkönnyek. – felnevet én pedig megtörlöm az arcomat. A taxi ebbe a pillanatba fordul be az utcába, majd mellénk érve megáll. Chris kinyitja nekem az ajtót, majd miután beszálltam, beszáll mellém. A rajtam lévő zakójába nyúl és elővesz egy zsebkendőt. Átnyújtja nekem, mire megköszönöm. Chris elmondja addig a címet, aztán el is indulunk.
Szerencsére nem lakunk messze az étteremtől. A szél elcsendesedett csak néhány tücsök ciripelését lehet hallani. Az ég tiszta, a csillagok pedig beborítják az egészet.
- Köszönöm szépen az estét. – nyitja ki előttem a bejárati ajtót, rá mosolygok, majd belépek.
- Milyen udvarias valaki.
°°°
- Mert nincs mit megbeszélnünk. Részegek voltunk. Lefeküdtünk. Elképesztő volt, de ennyi.
- Ha ennyire ,,elképesztő" volt, akkor nem voltál olyan részeg. Fel is tudod eleveníteni?
- Azt hittem te olyan udvarias férfi vagy.
- Tudok udvarias lenni józanon, részegen és az ágyba is. - hajolt lejjebb, hogy a szemünk egy vonalba legyen.
- Az udvarias segged sérti az aurámat.
(részlet a 6. részből)
°°°
Chris elmosolyodik, mintha neki is eszébe jutott volna ez az emlék. Ez akkor történt, mikor a bárban összetalálkoztunk. A nap folyamán üldözött, a nap végén már én cipeltem fel a hotel szobájába.
- Azt hittem túl részeg vagy, hogy emlékezz arra az éjszakára.
- Mindenre tisztán emlékszem.
- Annyira vicces volt az a helyzet. – mondom neki suttogva, a konyhába indulva. Ő követ engem, majd a pultnál megállunk. – Te, a nagy Chris Morgan különleges ügynök körözte a gyilkos Sarah Evans-t, akik előző éjszakán összefeküdtek részegen. – halkan elnevetem magam. – Micsoda fordulat! – Chris somolyogva lép közelebb hozzám, én pedig beharapom a számat.
- Másnap kaptam meg az ügyedet, Hannah Williams. – súgja a fülembe. Megfogja a derekamat és megcsókol. Én a lábamat a csípője köré csavarom, ő pedig a pultra ültet és a lábam közé áll. A hajamat hátra söpri, hogy hozzá férhessen a nyakamhoz. A lábammal rászorítok a csípőjére, majd hátra hajtom a fejemet. A zakója mögém esik a pultra.
- Van még kérdésem. – sóhajtom.
- Már csodálkoztam, hogy nincs. – érzem, hogy elmosolyodik, a nyakamon.
- Hány nővel voltál azóta? – kérdezem komolyan, mire a szemembe néz.
- Egyel sem. És te? – visszahajol a nyakamhoz.
- Egy nővel sem voltál lassan négy éve?
- Nem, képzeld el, hogy odaállok egy nő elé, amikor elvileg halott vagyok. – felnevetek.
- Jogos. – somolygok.
- És te? – néz komolyan a szemembe.
- Nővel egyel sem. – elröhögi magát.
- Örülök, hogy még mindig ilyen vicces vagy. És pasival?
- Egyel sem.
- Ezt nehezen hiszem el. – szorít rá a csípőmre.
- Pedig így van.
- Senki sem próbálkozott be nálad?
- Azt nem mondtam. – vigyorgok rá. – Az egyik fele, amikor meglátták, hogy gyerekem van inkább megfordult, a másik felét visszautasítottam.
- Szerintem elképesztő vagy, hogy egyedül neveltél fel egy gyereket.
- Itt volt nekem Paul és Clara. Rengeteg mindenben segítettek.
- Az érdem téged illet.
- Köszönöm. Ha megtehetted volna, hogy más nővel legyél, megtetted volna?
- Megmutassam? – megfogva a tarkómat közelebb húz magához és újra megcsókol.
- Hálószoba... – figyelmeztetem, majd a szobája felé bökök. Felkap újra az ölébe és elindul velem a vendégszobába, ami már az övé. Elhajolva tőle a fülem mögé tűröm a hajamat és elkezdem kigombolni az ingjét. Végig húzza a kezét a hátamon, majd mikor a ruha cipzárjához ér lehúzza azt. Először a ruha ujjából bújok ki, majd miután kiszálltam az öléből teljesen leveszem magamról. Visszalépek elé és újra magamhoz húzom egy csókra. A kezemmel elkezdem keresni, hogy hol hagytam abba az inge kigombolását, majd miután megtaláltam folytatom.
- Mohó vagy. – jegyzi meg, mikor az övénél tartok. Kicsatolom, majd a nadrág gombja következik. – Tetszett rajtad az a ruha. Teljesen úgy festettél benne, mint amikor először találkoztunk.
- Paul azért vette meg, mert bűntudata volt, hogy nem tudtátok visszaszerezni az enyémet.
- Jó döntés volt.
- Örülök, hogy tetszik rajtam. – vigyorogva vesz újra az ölébe. Kezét végig húzza újra a hátamon, de most fentről lefelé. A melltartómnál megáll és kikapcsolja. Közém és a közé, a mellkasára esik a melltartóm. Lefektet az ágyra, majd az oldalamon végig húzza a kezét, a bugyimig, ahol ujjai a bőrömön játszadoznak. - Nem ér, rajtad több ruha van. – rámosolygok.
- Mindjárt jövök. – összehúzom rá a szemem, majd kilép az ajtón. Mégis hova ment félpucéran? Még mielőtt felülhettem volna besétál vissza a szobába.
- Mit csináltál? – kérdezem tőle és felülök. Elém dob valami zacskót, mire realizálom, hogy mi az, csak tátva marad a szám. – Oh. – csak ennyit tudok kinyögni.
- Úgy gondoltam, hogy már nem szeded a fogamzásgátlót, nálam pedig nincs óvszer.
- Örülök, hogy legalább az egyikőnk gondolkodik. – beharapom a számat, mert nekem teljesen kiment a fejemből. Elkezdi levenni magáról a nadrágot, majd mikor földet ért ultra lassúsággal bújik ki belőle. – Segítsek? Mert innen úgy tűnik, mintha nem tudnál levetkőzni. – felnevet, majd elém sétál, mire felállok hozzá. Pördülünk egyet és az ágyra lököm, de még időbe elkapott és maga után húzott. Feltápászkodva ráülök, lovagló pózba, majd hátra fésülöm a kezemmel a hajamat. A csípőmre teszi a kezét és lejjebb nyom az ölén. A bugyim már teljesen átázott és az önelégült vigyora elárulja, hogy ezzel ő is teljesen tisztába van.
Velem együtt emeli fel a csípőjét, hogy lehúzza magáról az alsó nadrágot. A kezemmel végig tanulmányozom a hasát, ami kidolgozottabb, mint négy évvel ezelőtt.
- Edzettél? – kérdezem, miközben egy kis heget simítok végig. Itt lőtte meg Nate, ez az a seb, ami azt hittem, hogy megölte.
- Igen, segített a stressz levezetésben.
- Egy részt sajnálom, hogy ez kellett ahhoz, hogy levezesd a stresszt, de másrészt nagyon örülök neki, mert nagyon jól nézel ki.
- Gondoltam, hogy tetszik. – nyúl az ölemhez.
- Letörlöm az önelégült vigyorodat az arcodról. – mondom és megpuszilom a heget. Érzékeny neki, mert minden puszira megfeszül, de óvatos vagyok, mert fájdalmat nem akarok okozni neki.
- Csináld. – közelebb hajolok hozzá, és hátra tűröm a szőke tincseit. Kissé megemeli a fejét, mire megnyalom az alsóajkamat.
A nyakához hajolok, és elkezdem puszilgatni ott. Három puszi után megharapom, majd folytatom. Újabb három puszi és ismét megharapom. Felszisszen, de folytatom. A második puszimnál tartok, mikor a kezét a bugyimba csúsztatja. Felsóhajtok, mikor az ujja az érzékeny részhez ér. Ha ezzel akarta elérni, hogy befejezzem a harapdálását akkor sikerült. Megmarkolom a feje mellett lévő takarót, a csípőmet önkéntelenül mozgatni kezdem, mire először egy, majd két ujját is belém dugja. Lélegzetem elakad, a fejem a vállára hanyatlik. Végül aztán megfogom a kezét, és kihúzom a bugyimból. Felülök rá, majd magamhoz veszem az óvszert. Kibontva rágörgetem, de egy határozott mozdulattal a hátamra fordít. A combom közé nyomul, én pedig újra és újra áttanulmányozom a hibátlan testét. Felém hajol és megcsókol, pont akkor, mikor belém hatol. Hangosan felsóhajtok vele együtt, nyögéseimet próbálom minél halkabbra venni. Először lassan és ráérősen húzza ki, majd tolja vissza magát. Elhajol tőlem, hogy végig nézzen rajtunk, én is felemelem a fejemet és így teszek. Majd megfogva az arcát újra magamhoz húzom, hogy megcsókoljam. Az ő nyögéseit próbálom én elfojtani, ő pedig az enyéimet próbálja. Nem akarom megbánni ezt az éjszakát csak azért, mert felkeltettük Aiden-t.
- Nem hittem volna, hogy újra érezhetlek. – zihálva teszem a hátára a lábamat, hogy minél többet érezhessek belőle.
- Akkor én mit mondjak? – viccnek szántam, mégis könyörgésként jött ki a számon. A szája megtalálja az egyik mellemet, majd a másikat. Én a mellkasán simítom végig a kezét, majd a hátán és a karján. Mindenhol, ahol elérem. Valahogy sikerül kibillentenem és a hátára tudom fordítani. Én húzódom ki belőle, majd lassan visszaereszkedem. Majd újra és újra, lassan és lassan.
- Sarah... - figyelmeztet. Úgy tűnik nem bírja a lassú tempót, beharapom a számat és ránézek. – Sarah, kérlek...
- Mi az? – vigyorgok, egy fokkal gyorsítom a mozgásaimat.
- Lassú vagy!
- Csak nem, nem tetszik magának Mr. Morgan? – beharapja az alsóajkát.
- Nagyon elragadóan festesz, de most már ha megengeded diktálnám a tempót.
- Hm... - megtámaszkodom a hasán, ügyelve, hogy ne érjek a sebéhez. – Nem engedem meg. – megpuszilom a mellkasát, majd a nyakát, az állát, majd a száját. A csípőmre teszi a kezét. Ismét gyorsítok a tempón, mire felsóhajt egyet. Mielőtt hangosan felnyöghettem volna újra a számra tapasztja a sajátját. A szájába nyögök, amit egy vigyorral jutalmaz. Oldalra fordítja a fejét, mintha valamit tanulmányozna, majd a másik irányba lelök magáról. Mielőtt megérezném a hiányát, már újra magamba érzem. – Te komolyan lelöktél magadról?
- Így történt. – mélyen belém fúrja magát, mire a szám elé kell kapnom. Gyorsít a mozgásán, végtagjaim remegni kezdenek. – Szeretlek. – súgja a fülembe, mire az orgazmus végig fut a testemen. Néhány pillanat után engem követve rám hanyatlik, de nem a teljes súlyával.
Mellém gördül, én pedig a mellkasára fekszem. Próbálok újra normálisan lélegezni, közben pedig a mellkasát simogatom.
- Én is szeretlek. – mondom a haját elkotorva a szeméből.
– Köszönöm. – szólal meg, én pedig próbálok rájönni, hogy mégis mit köszön. De nem jövök rá, ezért vissza kérdezek.
- Mit?
- Hogy nem rúgtál ki mikor megjelentem itt. Azt köszönöm, hogy még egy esélyt adsz nekünk, mert Sarah én soha, de soha nem szerettem senkit ennyire, mint téged. Senkit nem szerettem még annyira, mint titeket. Ti ketten jelentitek nekem a mindent. Ezt köszönöm. – könnyek szöknek a szemembe, amiket pislogással próbálok visszatartani. – Köszönöm, hogy aznap besétáltál abba a bárba. Köszönöm Steve-nek, hogy megkaptalak ügyemként, és köszönöm, hogy Paul a fülembe ültette, hogy ártatlan vagy. Olyan sok mindent köszönhetek neked, hogy fel sem tudom sorolni. Szeretném, ha tudnád, hogy nem fogod megbánni, hogy újabb esélyt adtál nekem.
- Tudom, hogy nem fogom megbánni. Ezek a könnyek csak... - törlöm meg az arcomat.
- Örömkönnyek, tudom. – felkuncog, mire én is ezt teszek.
- Igen. – törlöm meg az orromat. – Bizonyíték arra, hogy újra érzek valamit. A boldog vagyok Chris!