Sarah
Két hónappal később
~~~
Két hónap telt el, mióta Chris nálunk van. A beszélgetés egyelőre nem történt meg, egyelőre nem is akarom, hogy megtörténjen. Aiden felváltva játszott Chris-sel, Paul-lal, velem és Clara-val. Egyszerre csak egy emberrel volt hajlandó. Az okára nem sikerült rájönnöm.
Az étteremben felváltva megyünk be. Néha előfordul, hogy mind a hárman, de az ritka eset. A papírmunkát általában én végzem, itthon, így leginkább ők vannak bent. Szerencsénkre sikerült egy biztos vállalkozást indítanunk. Nehezen hiszem el, hogy sikerült.
Paul meghívta már Chris-t az étterembe, egy vacsorára vagy bármire, de nemet mondott. Ennek az okára sem jöttem még rá. Még.
Jelenleg vacsora után vagyunk. Általában ilyenkor Aiden mesét néz, míg én elpakolom a mosatlant. Most is ez a helyzet, csak most Chris is itt van és segít nekem. Paul bent maradt az étterembe, Clara pedig bement hozzá vacsora után. Tehát csak hárman maradtunk.
- Vannak még képeid? - kérdezi Aiden-re nézve.
- Persze. Mindegyikünk telefonja tele van Aiden képeivel, de csináltam neki ilyen albumot, szépen kinyomtattam a képeket, ha szeretnéd látni.
- Szeretném. - felegyenesedem, de még mielőtt elindulhattam volna megfogja a kezemet. - Majd, ha lefeküdt aludni.
- Ahogy szeretnéd.
- Hogy tetszik Richmond? - kérdezi és miután betette a mosogatógépbe a kapszulát, majd bezárja és el is indítja.
- Otthonos, szép, nyugodt. New York után nagy váltás volt, de hozzá tud szokni az ember.
- Innen nem messze volt a régi otthonom.
- Tényleg? - kérdezem kikerekedett szemmel.
- Igen.
- Paul tudja ezt, ugye?
- Egyszer hoztam el Richmond-ba és igen, megmutattam neki.
- Nem mondta.
- Nem is kellett neki.
- Azért jó lett volna tudni. - húzom el a számat és a pultnak dőlök mellé, hogy én is Aiden-t tudjam nézni. - Milyen ide visszajönni?
- Más, mint évekkel ezelőtt.
- Akkor itt maradsz? Vagy visszamész New York-ba?
- Vissza kell mennem New York-ba nemsokára.
- Nem kell semmit csinálni, ha csak nem szeretnéd. Hisz semmi nem kötelező.
- Sajnos nekem nincs akkora szerencsém, hogy elindítsak egy vállalkozást, ami utána működni is fog - böki meg a vállamat. - így muszáj visszamennem, hogy legalább előre léptessenek.
- Aztán mi lesz? Visszajössz, vagy ott maradsz? - óvatos, de mégsem óvatos kérdések.
- Visszajöjjek, vagy maradjak? - nem ér Chris Morgan.
- Mennyi idő? Az előléptetés.
- Nem tudom. Most fogalmam sincs, nem voltam az őrsön nagyon rég óta.
- De a rangod megmaradt, nem?
- Azt sem tudom. Vagy nagy meglepetés fog érni, vagy minden olyan lesz, mint volt, vagy kilépek és jövök felszolgáló fiúnak hozzátok. - mosolyogva rázom meg a fejemet.
- Aiden szeretné, hogy itt legyél. Lehet nem mutatja ki, hogy mennyire, de szeretné. Tudja, hogy Steve-vel és Paul-lal dolgoztál egy nagyvárosba. Mivel Paul már nem folytatja a rendőri munkáját, így Steve maradt, akit csodálhat. De most már tudja, hogy te is rendőr vagy. Furcsálom is, hogy nem bombázott meg a kérdéseivel.
- Te mondtad, hogy fél tőlem.
- Igen, de nem úgy. És az elmúlt hetekben már nem is tart tőled. Elbűvölted.
- A minap úgy nevezett, hogy kiscica. - elmosolyodom.
- Igazán?
- Igen. Azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy kiscica. - igyekszem nem elröhögni magam.
- Miáú. - Chris rám néz, én pedig eddig bírtam nevetés nélkül. Hangos hahotázásba kezdek. Megtámasztva a pultot, hátra hajtott fejjel nevetek, majdnem beverem a fejemet. Chris is vigyorog, miközben engem vizslat.
- Gondolhattam, hogy te mondtad.
- Én nem mondtam neki semmit.
- Nem hiszek neked. - vigyorgok. Hosszú idő óta őszintén vigyorgok egy ártalmatlan vicc miatt, annak a jelenlétében, akit elvesztettem. Beszélnem kell vele, minél hamarabb. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy miért nem teszem. Miért nem beszélek vele? A válasz ugyan az volt. Várni akartam, hogy ne tépjünk fel friss, vagy éppen régi sebet, sebeket. De rájöttem arra, hogy ezeket a sebeket fel kell tépnünk, ha gyógyulni akarunk. Ha együtt akarunk gyógyulni. Chris újból Aiden-t nézi, én pedig Chris-t. Nagyon jól áll neki a kötött pulóver. A gallérosok a kedvenceim. A gallér kiemeli az álkapcsát, de az izmait sem fedi el teljesen. De leginkább az arcát figyelem. Halvány, fél mosollyal nézi a saját fiát, ahogyan nézi az egyik rajzfilmet. A szeme csillog, az arca boldogságot sugároz.
Fel sem tűnt, hogy Aiden előttem áll. Mennyi ideje nem néztem rá, hogy a nappaliból idáig jutott? Az elefánt füleit szorongatva áll előttem a szemét dörzsölgetve.
- Álmos vagy? - bólintással válaszol, majd felveszem az ölembe. Chris lenéz a cipőjére, aztán ránk.
- Hagylak titeket pihenni. Holnap találkozunk.
- Jó éjszakát Chris.
- Nektek is. - majd elindul a szobájába. Miután bezárta az ajtót, Aiden felé fordulok.
- Irány aludni. - adok a homlokára egy puszit, majd elindulok az emeletre. Minden lépcsőfokot, óvatosan tettem meg. Egyre nehezebb feljutni az emeletre, gyerekkel a kezedbe, hogy ne ess hátra. Mire felérek, addigra már halk horkolás hangzik fel. Rápillantva látom, hogy alszik. Megéri lépcsőzni, ha egy jó alvás az ára.
Lefektetve Aiden-t az ágyra leveszem róla a pulóvert úgy, hogy ne ébresszem fel. Aztán a kis cipőcskéi következnek, amit ugyanolyan óvatosággal veszek le, mint a pulóvert. Én is átöltözök a leggings-póló pizsamámba, majd bemászok mellé az ágyba.
Azt hittem, hogy rögtön el fog nyomni az álom, de nem így történt. Perceken át csak forogtam. A tizedik vagy a huszadik percben már feladom az alvást, és kimászok az ágyból. A szekrényből előveszek egy kockás plédet, amit magamra terítek, majd leindulok a földszintre. Iszok egy pohár vizet, majd visszamegyek aludni. A terv jól hangzik a fejembe.
Leérve a konyhába, viszont meggondoltam magam. Nem vizet fogok inni, hanem narancslevet, vagy bármilyen gyümölcslevet, amit találok. Kinyitom a hűtőt, majd megfogva az első üveget kiveszem. Megnézem. Narancs lett. Előveszek egy poharat, de a kezembe egy borospoharat fogok meg. A francba a narancslével. Bort fogok inni. Nemsokat, csak egy keveset. Megtöltöm a poharamat, majd még egyet előveszek és az enyém mellé teszem. Miután kiöntöttem az italt, visszateszem a hűtőbe és Chris-hez veszem az irányt. Bekopogok, de nem várom meg a választ be is nyitok.
Az utcai lámpák világítják meg a sötét szobát. Mivel a konyhába sem kapcsoltam villanyt, így a szemem már hozzá van szokva a sötétséghez. Chris háttal az ablaknak, az oldalán alszik. Mellé lőttem. Azt hittem fent lesz.
- Sarah? - szuper. Még fel is keltettem. Hülye ötlet volt, még csak végig sem gondoltam, úgy cselekedtem.
- Bocsánat, nem akartalak felkelteni.
- Nem keltettél fel, nem aludtam. Miért jöttél?
- Én magam sem tudom. - vallom be. Túúúl őszintén egy korty bor nélkül.
- Szeretnél valamit? - lassan felül az ágy szélére.
- Kérsz bort? Tudom Paul-lal nem ittál semennyit sem, és én se fogok többet inni, mint egy pohár. Csak gondoltam megkínállak. És, ha már lent vagyok nem tartott semeddig bejönni és megkínálni téged. Plusz nem tudok aludni.
- Kérek.
- Szuper, legalább nem mentem felesleges kört. - Chris megpaskolja maga mellett a matracot, én pedig leülve mellé átnyújtom neki a poharat.
- Miért nem tudsz aludni?
- Folyamatosan csak jár az agyam, és nem nagyon hagy egy-két gondolat nyugodni.
- Szeretnéd megosztani?
- Az egyiket, igen. Mikor először láttalak meg Aiden-nel rájöttem, hogy beszélnünk kellene. Elmondani mindent. Azt mástól pedig nem tudhatjuk meg. Én sem Steve-től, hogy mi történt veled, és te sem Paul-től, hogy mi történt velem. Azóta halogattam ezt a ,,beszélnünk" kell monológot, mert tartottam és még mindig tartok attól, hogy felszakítunk jó néhány sebet. Aztán azon is gondolkodtam, hogy lehet szükségünk van erre. Azt nem tudom megmondani miért, de úgy érzem. - és miután ezt mind elmondtam kifújom a levegőt, majd beleiszok a boromba. A hideg, édes ital most rettentően jól esik.
- Beszélni szeretnél? - bólintok. - Mindenről? - ismét bólintok. - Olyan dolgokról szeretnél beszélni, amit soha senki mással nem osztottunk meg?
- Egykor nekünk ott volt a másik. És lehet, hogy nem... - elgondolkodok, de folytatom. - Lehet nem fog működni a dolog közted és köztem, lehet igen, és most nem is ez a célom. Csak olyan sok minden van, amit csak veled tudok megosztani. Még így is, hogy azt sem tudom, hogy hol állok. - végre fel merek nézni rá. Olyan keveset látok belőle, hogy muszáj felkapcsolnom a kis lámpát az éjjeli szekrényen. A szoba azonnal megtelik világosággal, először még hunyorgok, de aztán Chris-re nézek. - Írtam neked leveleket. - kezdek bele. A térdére támaszkodik, és rám néz. - Sok levelet írtam neked. Igazából mindenről. - az ölembe ejtem a kezem, a borospohárra együtt. - Mindvégig mellettem voltak Paul-ék, de... Nem tudtam velük beszélni. A veszteséget, amit éreztem azt csak Paul érthette meg. Sokszor beszélgettünk rólad, a múltról, meg mindenről, de vele sem tudtam mindent megbeszélni. - rá pillantok, majd vissza a kezemre. - A leveleket azért írtam, mert segített nekem. Aztán úgy gondoltam, hogy így végig követheted az életemet, az életünket - javítom ki magam. - úgy, hogy nem vagy velünk.
Chris
A hangja szomorú, minden alkalommal, mikor ránézek látom az arcán a szomorúságot, amit én okoztam. Hisz meggyászolt. Erre megjelenek itt, hívatlanul, és elmondom, hogy élek. Két hónapja vagyok náluk, de az elmúlt években ez volt az eddigi legnyugodtabb két hónapom. Annak ellenére, hogy Sarah-val szinte nem is beszéltem. Aiden volt az egyedüli dolog, ami miatt beszéltünk. Minden mást félre tettünk. Egészen idáig.
Mikor bejött a szobába, azt hittem odaképzeltem. Azt hitte felkeltett, de nem is aludtam. Nem tudtam. A gyógyszer adagot módosíttattam a new york-i orvosommal, aki email-be küldte el az új receptet, amit ki is váltottam.
De a pánikrohamok, és a rémálmok nem múltak. Általában akkor kezd el feszülni a mellkasom, amikor valami boldog dolog történik körülöttem. Egészen furcsa, de így történt nem régen.
Aiden-nel egy mesekönyvet nézegettünk a kanapén, amikor tüsszentett egyet és lefejelte a füzetet. Úgy elkezdett kacagni, hogy lehetetlen volt nem elnevetni magad rajta. Akkor megszorult a mellkasom, amit próbáltam legyűrni, de nem sikerült. Még mielőtt Aiden észre vehette volna, Sarah mellettünk termett, Aiden-t átvitte Paul-hoz, majd visszajött hozzám. Szörnyű volt, nem hazudok. Minden alkalommal elfogy a helyiségből a levegő, és olyan, mintha a tüdőm megparancsolná, hogy ne vegyek levegőt. Sarah rájött a módjára, hogy kezelje a szituációt, de nem mindig sikerül olyan gyorsan, mint én azt remélem.
A rémálmok ugyanúgy légszomj kíséretével érkezik. Izzadtan és levegőt kapkodva riadok fel az álmokból, ami mindig ugyan az. A helyszín, az emberek, a levegő. Szinte érzem a szagokat, a hideget, vagy éppen a meleget.
Sarah feláll mellőlem, a takarót hagyja, hogy leessen róla. Kiissza a poharából a maradék bort, majd elindul kifelé. De még mielőtt kilépett volna megszólítom.
- Hová mész? - érdeklődöm a hirtelen távozása okáról. Felém fordul, csak aztán válaszol.
- A levelekért. - ezzel pedig elhagyja a szobát. Pár percen belül újra megjelenik, a kezében pedig egy konkrét fiókot fog, a tetején még egy dobozzal és egy album szerűséggel.
- Ez egy fiók. - állapítom meg. - Te leszereltél egy komplett fiókot, néhány perc alatt?
- És Aiden még meg sem moccant. - mondja egy diadalmas mosollyal, majd felül az ágyra, maga alá húzva a lábait. - Több száz levél van ebbe a dobozba és a fiókba. A fontosabbak vannak a fiókba. - mondja és leveszi az albumot. - Ez pedig az album, amit kértél. - nyújtja át nekem. Felé fordulok és én is feljebb ülök az ágyon. - Minden benne van. - bele lapozgatok, majd bezárom.
- Sokáig maradtam a kórházba, miután felkeltem. Az első napokban néhány percet voltam ébren, ami napról napra fokozatosan növekedett. Rengeteg vizsgálaton estem át. Meg akartak győződni arról, hogy nem marad-e valamilyen maradandó sérülésem. Cserébe rengetegszer szurkáltak. - Sarah szeme könnybe lábad.
- Köcsögök. - folyik le az arcán egy, majd még egy könnycsepp.
- Igen, azok. De kiderült, hogy nem marad semmilyen maradandó sérülésem. Ami az orvos szerint szerencse. Elvileg a műtét után fel kellett volna kelnem.
- De nem így történt.
- Az orvos azt mondta, hogy a műtét után valami gond volt a légzésemmel. Ezáltal a pulzusom is megzuhant. Mint később kiderült bevertem a fejemet. Miután Nate meglőtt a földre estem és beütöttem a fejemet. Az agykérgem megsérült. Ezért vesztettem el a mentőautóba az eszméletemet. Meg persze a rengeteg vérveszteség miatt.
- A műtét után az orvos sem tudta megmondani, hogy életben maradsz vagy sem?
- Nem. Csak stabilizálták az állapotomat. Nem volt még semmi sem biztos.
- Az orvosnak kötelessége lett volna szólni.
- Szólt. Csak Steve-nek.
- Meggyőzte az orvost, hogy ne mondjon semmit. - mondja megrázva a fejét. - Ilyet tehet? Az orvos. Tehet ilyet?
- Nem, nem tehetne ilyet, de Steve elintézte.
- Ha feljelenteném börtönbe kerülne?
- Igen. De ne tedd. Steve...
- Steve teljesen le van szarva. - vág a szavamba. - Mi történt ezután?
- Steve-nél laktam. Átadta nekem a szobáját, ő pedig a kanapén aludt. Még a kórházban tudtam meg, hogy terhes vagy, de igazából csak később realizáltam a dolgot. A lakásában neki mentem. Úgy mentem be a szobájába, hogy a földön hagytam.
- Aztán haza vitte apám ügyét, elkezdtetek rajta dolgozni, majd elkaptátok és most itt vagyunk. Igaz?
- Nem. - felém fordul. - Nem egészen így történt. Igen, elhozta az aktákat, igen dolgoztunk rajta, de ez közel sem ment olyan egyszerűen.
- Felhívhattál volna. - kijelentésére összeszorul a szívem.
- Tudom, de nem tehettem. Nem szakíthattam fel azt a sebet, ami már beforrt.
- Soha nem tudott beforrni ez a seb, te is tudod.
- Eljutottatok Richmondba, és elkezdtetek egy normális életet. Tudod jól, hogy nem hívhattalak fel.
- Ne röhögtess! - horkan fel, összehúzva rám a szemét.
- Ne? Ha megtudtad volna, hogy élek, akkor addig nyomozol, míg bizonyítékot nem találsz arra, hogy életben vagyok. Amire sokan felfigyeltek volna.
- Mégis ki? Nate, aki már akkor halott volt, mikor te felkeltél. Vagy az apám, aki menekült. Vagy apám munkatársai, akik utálták az apámat.
- A pénz mindenre képes, apádnak pedig vagyona volt. Ha nyomozni kezdesz, vagy kezdetek, akkor apád arra felfigyel. Biztonságba voltatok.
- Ez téged vigasztal?
- Igen, valamilyen szinten, egy minimálisan, de igen.
- Te sem tudod mi a jó nekem. - vágja hozzám. - Ugyan olyan kegyetlen vagy, mint Steve. Elvett tőlem, de te meg nem jöttél vissza hozzám.
- Tévedsz.
- Miben?
- Hogy nem tudom mi a jó neked.
- Nem, nem tévedek. Nem tudod mi a jó nekem, mert ha tudnád, akkor pontosan tudtad volna, hogy nekem rád volt volna szükségem.
- Választás elé lettem állítva és én a te biztonságodat választottam.
- És mi van veled? Nekem nem szabad néznem, hogy mi a jó neked?
- Sarah...
- Nem, ez így nem fair Chris. Hozzá vághatod a fejemhez, hogy mindent értem tettél, de velem mi van? Mi van azzal, hogy én nem tudtam a te boldogságodat nézni? Mi van azzal az ígérettel, hogy soha többé nem hazudsz nekem, vagy azzal, hogy mindent elmondunk egymásnak és EGYÜTT mindent megoldunk? Mert ez így nem fair, hogy te tehetsz valamit értem vagy miattam, én pedig nem tehetek semmit érted.
- Te is tettél valamit.
- Mégis mit?
- Felneveltél egy gyereket. - elfordítja a fejét. - Egyedül neveltél fel egy gyereket. Ön erőből. Hibáztam. Hamarabb kellett volna jönnöm, és nagyon bánom, mert fontosak vagytok nekem Sarah. A világon a legfontosabbak. Sajnálom. Mindent sajnálok.
- Négy év, én pedig minden nap a hiányoddal küszködtem. Minden nap csak azt akartam, hogy megölelj és azt mondd, hogy szeretsz. Azt akartam, hogy életbe legyél. Olyan nehéz volt. - zokogni kezd. Az arcát a tenyerébe temeti és zokog. Arrébb teszem a fiókot, meg a dobozt és mellé csúszva átölelem.
- Sajnálom. - suttogom a hajába.
- Tudom. - teszi a vállamra a fejét.
Nem húzódik el, így perceken keresztül hallgatjuk egymás lélegzet vételét. A sírástól szaggatottan veszi a levegőt, de lassan megnyugodt. Már kezdtem azt hinni, hogy elaludt, mikor felemeli a fejét.
- Itt vannak a levelek és a fotó album. Nézegesd meg őket, ha szeretnéd. Vissza kell mennem Aiden-hez. - mondja felállva az ágyról. Én is felállok a kezembe veszem a plédet, amit magával hozott és ráterítem.
- Bánom, hogy nem jöttem hamarabb Sarah, de azt nem, hogy a biztonságotokat tartottam szem előtt. Szeretném, ha megbocsátanál, de nem várom el tőled.
- Gondolkodnom kell egy kicsit. - bólintok, majd halványan elmosolyodom. - Chris! - szólít meg az ajtóban. - Nem haragszom rád. - úgy érzem, mintha a mellkasom könnyebb lenne.
- Jó éjszakát Sarah.
- Neked is. - törli meg az orrát, majd rám mosolyog, aztán kimegy a szobából. A levelekre nézek, majd az albumra. Helyet foglalok előttük és magamhoz húzom a leveleket. Mindegyik hátán dátum van. Nap, hónap, év. Sorba vannak, még azok is, amik a dobozban vannak. Azt mondta a fiókban lévők a fontosak, de számomra mind az. Kezdem az elsővel. Hosszú egy éjszaka lesz.