Sarah
Az éget szagra felkapom a fejemet. A palacsinta! Gyorsan megkerülöm a pultot, majd levéve a serpenyőt a tányérra borítom a már fekete palacsintát.
- Szép volt! - fordulok a hang felé. Paul feje a kanapé mögül tűnik fel.
- Nem úgy volt, hogy nem alszol?
- De sajnos Chris nem akart inni, így én helyette is ittam, és elálmosodtam.
- Mióta vagy fent?
- Mióta a kicsi Aiden lesétált a lépcsőn. Úgy tűnik, hogy Chris-t már is elvarázsolta.
- Aki Aiden-nel szóba áll, azt mindig elvarázsolja.
- Filmbe illő jelenet volt a találkozásuk. Chris, köpni-nyelni nem tudott, a kisfiú pedig már el is vitte. Aiden rohadtul hasonlít az apjára.
- Igen, nagyon. - mondom tanácstalanul. - Félek, hogy még az előtt rájön, hogy ő az apja, még mielőtt elmondhatnám.
- Nem lennék a helyedbe. - mondja egy ásítás kíséretével. - Talán felvezethetnétek valahogy.
- Chris-sel jó, ha szóba állunk.
- Ez változni fog. Ő még mindig ugyanaz a Chris maradt, mint régen volt, aki odavan érted. Te pedig ugyan az a Sarah vagy.
- Nem hiszem, hogy ez köztünk újra működhet.
- Mi? - pattan fel a kanapéról. - Mégis miről beszélsz?
- Rengeteget változtunk Paul. Lehet, hogy már nem tudunk egymásra úgy tekinteni, vagy nem tudom. De én...
- De te?
- Én nem hiszem, hogy készen állok bármire is.
- De ő Chris Morgan, életed szerelme, a gyereked apja.
- Az a Chris Morgan, akit én ismertem az négy éve meghalt. Utoljára a kezeim között fogtam és mindenhol vér volt. Egyszerűen nem tehetjük, és ezt Chris is nagyon jól tudja.
- Biztos vagy benne?
- Igen. Átveszed? - mutatok a palacsintára.
- Hova mész?
- Megnézem Aiden-t.
- És Chris-t. - vigyorodik el.
- Nem. Csak Aiden-t.
- Rendben.
- Ne égesd szét! - figyelmeztetem és elindulok az emeletre.
- Nem én égettem szét. - ballag a konyhába. Én pedig folytatom az utamat a hálószobám felé. Az ajtó résnyire nyitva van, halkan még jobban kinyitom, hogy belássak. Chris a szőnyegen ül, nekem háttal, előtte pedig Aiden, aki a kockáit mutogatja éppen.
- Anyu nem szereti, ha kockázok. - összevonom a szemöldökömet.
- Miért nem?
- Mert folyamatosan belelép és fáj neki. - elmosolyodom, és igyekszem a fal takarásába maradni.
- Te már beleléptél?
- Igen. Tényleg fáj. - Chris felnevet, Aiden pedig elmosolyodik.
Hányszor képzeltem el ezt magam előtt? Hányszor képzeltem egy olyan világot, ahol Chris él, és itt van velünk. Hányszor álmodtam azt, hogy túl élte és együtt készültünk Aiden érkezésére. Hogy terhességem alatt ott volt mellettem, együtt jártunk az orvoshoz, vagy sok és fölösleges babaruhákat venni. Együtt költöztünk volna ide, együtt rendeztük volna be az egészet. Annyira hiányzott mindez az életemből. Ő maga hiányzott az életemből. Ő, meg a nevetséges öltönyei, amiből olyan sok van. A levelek, amik ott vannak az íróasztalom legfelső fiókjába, azt mind azért írtam, hogy Chris-t ne hagyjam ki semmiből. Leírtam neki mindent. Aiden első rúgását a pocakomba. Az első lépéseket. Az első szavakat. Minden ott lapul abba a fiókba. Nekem az volt a mentsváram. Ahová el tudtam menekülni. Amik felett órákat sírtam, vagy nevettem.
Aztán jön az érem másik oldala. Chris a terhességem alatt végig kómába volt. Mind végig életben volt, de nem tudom mit élt át. Min ment keresztül. Honnan tudhatnám ezt? Hogy kérdezzek rá? Hogy beszélgessek vele, mikor a szemébe sem bírok belenézni? Nem tudok, mert olyan mardosó bűntudat fog el, hogy alig kapok levegőt. Az én családom tehet arról, hogy meglőtték. Én még mellette sem tudtam lenni.
- Anyu ezt az autót véletlenül vette meg. - mutat fel egy kis piros autót.
- Véletlenül? Hogy sikerült véletlenül megvennie?
- Betettem a bevásárlókocsiba.
- Lekaptad a polcról és becsúsztattad a bevásárlókocsiba?
- Igen. - mondja bárgyú arckifejezéssel.
- Szeretsz itt lakni?
- Igen. Anyu, Paul bácsi és Clara nénivel lakunk itt.
- Ők szeretnek itt lakni?
- Igen, Clara néni sokszor küldi ki Paul bácsit a kanapéra.
- Miért?
- Anyu azt mondta azért, mert Paul bácsi néha sok tud lenni.
- Ez igaz.
- Te ismered Paul bácsit?
- A legrégebbi barátom.
- De anyu is a barátod, nem?
- Anyukád életem során pedig a legjobb barátom volt.
- Clara néni?
- Ő is a barátom.
- Én lehetek a barátod?
- Még szép, hogy lehetsz a barátom.
- Komolyan?
- Komolyan. - Aiden arcán hatalmas vigyor jelenik meg, majd az ajtóba pillant, ahol találkozik a tekintetünk.
- Nézd anyu! Lett még egy barátom. - Chris megfordul, hogy megnézze Aiden kihez beszél, majd mikor megpillant halványan elmosolyodik. - Baj van anyu?
- Nem nincs, miért lenne?
- Sír a szemed. - az arcomhoz kapok és tényleg érzem a könnyeket.
- Nem, nincs baj, csak Paul bácsi megnevettetett
- Felkelt?
- Igen.
- Megyek neki köszönni. - mondja Chris-nek, majd felpattan és kiviharzik mellettem a szobából.
- Óvatosan a lépcsőn. - kiáltok utána, de már nem látom a folyosón. Visszanézek Chris-re, aki elkezdte összepakolni azokat a nyamvadt kockákat. Tényleg folyamatosan rájuk lépek és rohadtul tud fájni. Mire elé érek, addigra már el is pakolta őket. Lassan feláll és meg áll előttem.
- Remek munkát végzel Sarah. - fogja meg a vállamat. Most a szemébe nézek. Szomorúságot látok. Rengeteget, amit egy hamis mosollyal próbál palástolni. De nem előttem. Majd elindul kifelé.
- Chris! - szólítom meg. - Elmondom neki, hogy te vagy az apja, ígérem. Csak egy kis időt kérek, hogy kitaláljam hogyan tegyem.
- Időd, mint a tenger.
- Várj! - az éjjeli szekrényhez sétálok és a fiókból kiveszek egy fényképet. - Ez azután készült, hogy kijöttünk a kórházba. Én szörnyen nézek ki rajta, de ez az első közös fotónk. - nyújtom át neki. - Ez pedig az első fotó róla. - adom oda a másik a fényképet is. Egy kék-fehér csíkos, hosszúujjú kombidressz van rajta. Kezét ökölbe szorítja, csukott szemmel mosolyog. - Rengeteg fotó van róla, majd megmutogatom. Ezt csak azért, mert... Nem is tudom. Mert látnod kell. - hosszú percekig nézegeti a két fotót. Egyiket a másik után, majd újra és újra. Mosolyog.
- Köszönöm. - felnézek rá, mert a meggyötört hangja alapján Chris... Chris épp sír.
- Nem akartam, hogy rosszul érezd magad. - gondolkodás nélkül megölelem.
- Nem is érzem magam rosszul. - mondja a derekamat átkarolva. - Csodásan néztek ki, mindketten. Köszönöm, hogy megmutattad őket.
- Ha szeretnéd tartsd meg.
- Sajnálom Sarah! Szörnyen sajnálom. - majd elenged és kiviharzik a szobából. Nem kellett volna odaadnom a fotókat. Istenem, milyen hülye vagyok. Nem akartam megbántani, de mégis sikerült.
Utána megyek, egyenesen a konyhába, de nincs ott. Paul a fejével bólint, hogy a vendégszobába ment, én pedig halkan megköszönöm neki. Aiden nem vette észre, hogy lejöttem, nagyon mesél Paul-nak, aki figyelmesen hallgatja a mondanivalóját. Kopogás nélkül benyitok Chris-hez, aki épp az ingjét gombolja be.
- Mégis mit csinálsz?
- Elmegyek.
- Hova?
- Nem tudom. Egy hotelbe, majd vissza New York-ba, vagy fogalmam sincs.
- Miért?
- Mert ez itt... Ez itt nem az én életem. Tiétek. Nem fogom tönkre tenni.
- Nem teszed tönkre. - lépek elé, megfogva a kezét, hogy ne tudja befejezni az ingje gombolását.
- Sarah, nem megy. - ül le az ágy végébe. Még közelebb megyek hozzá. - Nem tudok... Nem... - beszél össze-vissza. - Nem. Nem...
- Chris? - guggolok elé és megfogom a vállát. - Hé! Chris.
- Sajnálom... Nem. - rázza meg a fejét. - Nem megy... Nem kapok levegőt. - pánikrohama van.
- Chris, hé! Nézz rám! Chris, nézz rám. Koncentrálj a hangomra hallod? - szorosan bezárja a szemét, szinte már eltol magától. - Chris, nézz rám! - utasítom most már kicsit hangosabban. - Van levegő, engedd a tüdődbe. Engedd be, lélegezz, kérlek. Kérlek Chris! - újra megfogom a két vállát. Szaporán veszi a levegőt, túlságosan is gyorsan. Mint, aki tényleg mindjárt megfullad. - Aiden azt akarja, hogy maradj. Paul és Clara is azt szeretné, hogy maradj. Én is szeretném, hogy maradj Chris. Nem vagy teher. Nem teszel tönkre semmit. Beszéljünk. Bármiről beszélhetünk, de most meg kell nyugodnod. - a mellkasa elkezd végre normálisan emelkedni fel, majd le. Megfogom a könnyes arcát és magamra irányítom. - Megoldjuk, jó? Nem tudom, hogy de megoldjuk.
- Sajnálom. - suttogja.
- Tudom. Én is sajnálom. Aiden az első, el kell mondanunk neki valahogy, hogy te vagy az apja. A többi dologról... - itt elhalkulok. - Arról később beszélünk. Lassan megoldunk mindent. Nem akarom, hogy elmenj.
- Kész roncs vagyok Sarah, nem maradhatok.
- Nem vagy roncs. - nézek a szemébe.
- Rendbe kell szednem magamat. Addig nem lehetek itt veletek.
- Hogy akarod azt tenni? Egyedül, egy hotelszobába úgy, hogy igazából nem is alszol.
- Nem tudom.
- Maradj itt. Ez a szoba a tiéd. Lejjebb veszünk a gyógyszer adagodból, hogy tudj aludni, a pánikrohamokat pedig kezeljük. - állok fel. - Nekem Mary segített a Las Vegas-i birtokon. Ha hármunk közül valamelyikünk tud ebben segíteni, akkor segítünk Chris. A pánikroham nem játék, és komolyan is vesszük. Segítek Paul-nak megcsinálni a reggelit, gyere majd. - rá mosolygok, majd kimegyek az ajtón.
Idő közben Clara is csatlakozott Paul-hoz, már készül a rántotta, a bacon, a palacsinta és a gofri is. Míg Paul és Clara főzőcskézik, addig én és Aiden kipakoljuk a tányérokat, poharakat és az evőeszközöket. A vacsoránál a fiúk pakolnak az asztalra, a lányok pedig szedik az ételt. Kis szokások.
De Chris nincs itt. És nem csak nekem tűnik fel.
- Hol van Chris? - kérdezi Aiden mellőlem az utolsó villát letéve.
- Éppen ezen gondolkodtam én is. Megnézem a szobájába. Velem jössz? - nyújtom felé a kezemet. Egyet bólintva megfogja és elindulunk a vendégszobába.
- Velünk fog lakni?
- Nem szeretnéd?
- De, szeretném, csak tudod... Félek tőle.
- Miért félsz tőle? - állunk meg az ajtó előtt.
- Mert nagy.
- Mármint magas?
- Magas és izmos. Nagyon izmos. - húzza el a száját.
- Nem kell tőle félned. Külsőre tényleg nagyon félelmetes, de belül olyan, mint egy kiscica.
- Tényleg? - csillan fel a szeme. - A kiscicák aranyosak.
- Igen. Chris nagyon törődő, főleg azzal, aki fontos számára.
- Te fontos vagy a számára? - mélyen belül tudom, hogy igen. Fontos vagyok számára, ahogyan ő is fontos nekem. Mindig is az lesz. De most más a helyzet. Olyan más, hogy lehetetlen azt megfogalmazni. Hisz él, itt van velünk. Jól van, a körülményekhez képest. Beszéltem vele, megérintettem. Ezek olyan dolgok, amiket azt hittem soha többé nem fogok csinálni. De annyi minden változott, hogy nem tudom hirtelen mi van. Él. Chris mellett mindig ott volt a bűntudata, azóta, hogy az apja meghalt. Ott lebegett mellette, és mikor beléptem az életébe egyre csak nagyobb és nagyobb lett. Chris olyanért érez bűntudatot, amiről nem is tehet. De a külseje ellenére - mert az nem változott - minden más megváltozott benne. Úgy érzem, hogy nem a jó irányba. Beszélnem kell vele. Meg kell beszélnünk mindent. Én pedig félek ettől a beszélgetéstől.
- Igen. - halvány mosollyal válaszolok.
- Paul bácsi és Clara néni fontos neki?
- Igen. - bólintok.
- Én is fontos lehetek neki?
- Már most a legfontosabb vagy számára.
- Tényleg? - bólintok. - Azta! - vigyorodik el.
- Bekopogsz? - válasz nélkül ökölbe szorítja a kis kezét, és hármat kopog az ajtón. Várunk egy kicsit, de nem nyit ajtót. - Még egyszer, lehet elaludt. - bíztatom, majd újabb három kopogás után ismét várunk. Semmi válasz.
- Jó mélyen alszik. - jegyzi meg.
- Igen. - de én valahogy nem ezt érzem. Benyitok a vendégszobába, ami patyolat tiszta. Olyan, mintha senki nem aludt volna benne. Chris kis táskáját keresem mindenhol a szememmel, de nem találom. Összehúzom a szemöldökömet. Elment?
- Valami baj van? - szólal meg a hátunk mögött. Kiengedem a levegőt, majd megfordulok. Chris áll az ajtóba, sállal a nyakába.
- Kész a reggeli. - mondja Aiden vigyorogva, majd felemeli a tenyerét. Miután Chris is felemeli a tenyerét, belecsap, aztán kimegy a szobából.
- Hol voltál?
- Kiváltottam a gyógyszeremet. Miért?
- Mi ez a rend? Sosem voltál ilyen rendszerető. Valami mindig szerte szét volt, kivéve az öltönyeidet.
- Csak megágyaztam. - feleli, láthatóan össze van zavarodva. - Baj?
- Nem, persze, hogy nem. Csak... fura.
- Azt hitted elmentem, nem igaz? - felszegem az államat, majd megrázom a fejemet. Ő összehúzza a szemét, mire megforgatom a szememet, csak aztán válaszolok.
- Hol a táskád? Volt egy táskád, ami nincs itt.
- De itt van.
- Nem nincs. A szekrény nyitva van, amibe nincs. A szekrény előtt sincs, ahogyan az éjjeliszekrénynél sincs. - elmosolyodik, majd az ágy lábához sétál, leajolva kihúzza a táskáját. - Oh. Igen. Ott nem láttam.
- Minden rendben?
- Persze, minden rendben. Kész a kaja.
- Igen hallottam. - biccent az ajtón ki, Aiden-re utalva.
- Akkor jó. - mondom egy mosollyal, aztán megkerülve kimegyek az ajtón. Ő pedig követ. Megvárom míg beér, majd odahajolok hozzá. - Aiden fél tőled. - nem nézek rá, de érzem, hogy ő méreget.
- Ezt ő mondta?
- Igen. Azt mondta, hogy fél tőled, mert nagy és magas vagy. Ezt csakis azért mondtam el, mert most bent is méregett téged. De meggyőztem, hogy nem kell félnie tőled.
- Hát, akkor köszönöm.
- Van bacon! - térdel fel a székre Aiden, felemelve a húscsíkot.
- Lábak! - szólok rá színlelt szigorral, mire elvigyorodik, de leül normálisan. Mióta Aiden járni tud azóta minden nap legalább egy étkezés közös. Hétköznap ez a vacsora. Hétvégén a reggeli, az ebéd és a vacsora is együtt telik. Aiden-t ültettük az asztalfőre, az egyik oldalon én szoktam ülni mellette. A másik oldalán Paul, aki mellett Clara. Így ülünk minden közös étkezésnél. De Paul most nem Aiden mellé ült, hanem az asztalfőre, hogy átengedje a helyét Chris-nek, aki folyamatosan Aiden-t nézi, de próbálja ezt nem feltűnően csinálni.