"Mindig tudtam, hogy szemrebbenés nélkül megy a hazugság; de azt nem gondoltam volna, hogy magamat is képes leszek becsapni."
Lauren Destefano
Percek óta csak a hátamon fekve bámultam a plafont. Egyelőre nem sikerült összeszednem magam annyira, hogy kikeljek az ágyból, pedig már egy ideje ébren voltam. Dolgozni is szerettem volna menni, de egyszerűen semmi energiám. Daniel mellettem még egyenletesen lélegzett, bal karja a derekamon pihent. Igazán bosszús voltam, hogy ő ilyen jól tudott aludni. Nekem ez persze nem járt ki. Daniel úgy préselt bele este a matracba, hogy utána esélytelen volt úgy elhelyezkedni, ami esetleg kényelmes. Minden porcikám sikított. Arról meg ne is beszéljünk, hogy az agyam folyamatosan pörgette vissza az alig fél órával előtte történteket. Mintha épp akkor történt volna meg.
***
– Szóval akkor tényleg van valakid? – Feszülten sóhajtottam a kérdésére. Nem volt újdonság, sokszor feljött ez a téma, még sem értettem miért. Nem éreztem azt, hogy rászolgálok a bizalmatlanságra.
– Ezerszer mondtam, hogy nem!
– Mégis máshova menekülsz, ha gondjaink vannak – hányta a szememre.
– És szerinted miért?
– Mondd meg te!
– Ha nem viselkedtél volna úgy, ahogy...
– Túlreagálod. Egy cserép tört szét, katasztrófa – ironizált.
– Megütöttél! – hívtam fel rá a figyelmét éles hanggal.
– Ne kiabálj, komolyan mondom most már! – csattant fel dühösen. – Értem, hogy haragszol, de ezzel...
– Ó, komolyan?
– Viszont én is legalább annyira haragudhatok, mint te!
– Mégis mire fel? – hőköltem hátra. Kérdésemre összehúzta a szemét miközben oldalra billentette a fejét és az ujjain kezdett mutogatni.
– Leléptél itthonról.
– Mintha ez annyira meglepő lenne az után, amit műveltél! – Szemei szikrát hánytak rám.
– Te reagáltad túl a helyzetet drágám, én szerettem volna megbeszélni, erre meg kell tudnom, hogy a szeretődnél éjszakáztál...
– Aztán ezt ki mondta? Úgy hülyeség, ahogy van!
– Mégsem értelek el egész este! – emelte meg a hangját, visszafogott indulatai megmutatkoztak a nyaki ütőere pulzálásából. Muszáj voltam nyelni egyet.
– Egyszerűen csak túl akartam tenni magam a dolgon. – Válaszomra felhorkant.
– Hogyne. El is hiszem, főleg azok alapján, hogy aznap buktál le vele. Ne nézz hülyének.
– Daniel, ezt csak bemeséled magadnak. Jonathannal soha nem volt úgy közünk egymáshoz, ezt te is tudod.
– Ezek szerint mégsem – fonta össze maga előtt a kezét szenvtelen arccal. Elkínozottan nyögtem egyet, a fejemet hátra vetve.
– Ez akkor sem mentség arra, amit tettél! Bíznod kellene bennem, elhinni, ha azt mondom, hogy ő csak egy barát! Ez egy kapcsolat alapja, nem pedig az, hogy mindig meggondolatlanságot teszel dühödben, miközben semmi valóságalapja sincs, aztán bocsánatot kérsz és persze elvárod, hogy minden legyen úgy, mint előtte.
– De ha egyszerűen én...
– Ez nem működik így, értsd meg! Mérgező és tönkretesz mindkettőnket! Mutathatjuk a világnak, hogy mennyire boldogok vagyunk, ha közben ilyenek történnek, és rettegek a közeledben... – magyaráztam neki halkan, remélve, hogy megérti. Szeme kicsit elkerekedett és öntudatlanul hátrált kicsit. – Akkor semmi értelme annak, hogy együtt vagyunk.
– Félsz tőlem?
– Megütöttél és majdnem megöltél!
– Az attól messze volt, ne hülyéskedj cica – vont közelebb magához, én viszont a kezemet mellkasára támasztva tartottam a távolságot. Nem bírtam volna a közelében lenni Elbizonytalanodtam. Lehet, tényleg csak én éltem meg ezt ilyen drasztikusan? – Hagyj!
– Elora...
– Elég volt – szinte kinyögtem a szavakat. – Hagyjuk ezt!
– Mi? – kerekedett el a szeme és egészen kétségbeesettnek tűnt. – Nem! Drágám, ezt nem gondolhatod komolyan! – A torkomban lévő gombócot próbáltam lenyelni, de olyan érzést keltett, mintha fűrészpor lenne a számban.
– De igen...
Határozott akartam lenni, de éreztem, hogy a hangom megbicsaklik.
– Nem teheted ezt velem! – Megragadta a kezem nyomatékosítás képpen, mire összerezzentem. – Nem tudok élni nélküled!
– Dan...
– Utolsó esélyt adj! – szakított félbe.
– Mindig ez az utolsó esély – csóváltam a fejem. – Sose változol.
– Fogok – ígérte szorítva az összekulcsolt kezünkön. Odanéztem, belülről kétségek gyötörtek. – Elmegyek pszichológushoz, minden a régi lesz. – Felcsillant a szemem. – Kellesz nekem! – Szóra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondjak. Kutatni kezdtem a gondolataimban, de annyira homályos lett hirtelen a tegnap este, hiába éreztem eddig biztosnak magam.
– Menj el pszichológushoz! – kértem halkan, majd a számba harapva néztem rá. Csak aprót biccentett, mire úgy éreztem mázsás kő hullik le rólam. Végre kapok levegőt.
– Viszont felejtsd el azt a Jonathant – ejtette ki a nevet undorodva kapásból.
– Danny...
– Megtiltom, hogy találkozz vele!
Elkerekedett a szemem, és ránéztem. Tekintete elszánt, megingathatatlannak tűnt.
– Ő egy barátom...
– Nem érdekel.
– Nem is olyan egyszerű ez. Ügyfelem is, munkahelyen így is, úgy is találkozunk olykor.
– Akkor azt hiszem itt az ideje, hogy ott hagyd azt a kócerájt és hagyd az alkalmazottjaidat boldogulni.
– Tessék? – vékonyodott el a hangom.
– Igen. Csak tulajdonos leszel, ennyi – imitált egy vége kézmozdulatot, mire a gyomrom görcsbe ugrott.
– De én szeretem ezt csinálni, nem akarok egész nap otthon ülni.
– Azt hiszem nincs választásod. A másodállásod maradhat, de ha a kis Jonathanod fontos neked, akkor a lovardát ott hagyod.
Egyszerűen egy szó nem jött ki a torkomon, tudtam, hogy bármit mondhattam volna. Ezt a beszélgetést most elvesztettem.
***
Hangosan kifújva a levegőt dörzsöltem meg az arcom kínomban, majd megpróbáltam felülni, ekkor viszont Daniel karjának szorítása erősödött a testem körül. Mindenem fájt, ahogy megszorított, az oldalamba belenyilallt egy égő érzés, szerencsére hamar tova is szállt.
– Hova mész? – morogta álomittas hangon. Tudtam mit szeretne, szabadnapos volt, ilyenkor szerette, ha tovább vagyunk ágyban, de mindenem zsibbadt volt. Legalább nem telik el a semmittevéssel a nap.
– Elgémberedtem, muszáj mozognom – támaszkodtam fel ismét, ezúttal engedett is. – Összeütök valami reggelit, mit szólsz? Ma nem megyek be dolgozni, gondoltam csinálhatnánk valamit.
– Jól hangzik – mormogta, és derekamnál megragadva a csípőjére ültetett. Pimasz fény gyúlt a szemében, félreérthetetlenül hozzám dörgölte magát, mire a számba haraptam. – Lenne pár ötletem mit csináljunk, viszont délután el kell mennem. – Éppen a nyaka puszilgatásával voltam elfoglalva, de erre a mondatra kérdőn húzódtam hátrébb. – Meg kell nyernem egy versenyt, de nyugi, estére itthon vagyok.
– Tessék?
– Egyébként inkább rendeljünk, azzal jobban járunk – hagyott figyelmen kívül. Nem tudom, hogy szándékosan e, vagy nem, de ezt mindenképp tisztázni akartam. A mellkasára tettem a kezem, rátámaszkodtam, de mintha fel sem tűnt volna neki. Elgondolkodva magyarázott tovább.
– Daniel! – Emelt hangomra félbe hagyta a mondatot és felvonta fél szemöldökét. – Jó lenne, ha nem csak aznap értesítenél ezekről a dolgokról! Milyen versenyről magyarázol?
– Elora. – Csak a nevemet mondta ki, de a hanghordozásából, a nézéséből értettem mindent. Figyeljek oda, hogyan beszélek. Vettem egy nagy levegőt, ő meg ezt látva aprót bólintott, belemart a combomba. – Máris jobb, cica. Nem tudom mit vagy úgy meglepve, egyértelmű volt, hogy amint találok értelmes brigádot visszatérek az autóversenyzéshez. – Úgy mondta ezt, mintha nem éppen pár héttel ezelőtt biztosított volna az ellenkezőjéről. Mintha az meg se történt volna, hogy nekem megígérte, hogy a pálya, a verseny és az őrület mind a múlt, és csak én számítok.
– Megígérted, hogy felhagysz vele! – Hangom értetlenül csengett. Ő fáradtan hajtotta hátra a fejét a párnára. Rám sem nézett, mikor válaszolt.
– Azt mondtam, addig, amíg jobban nem leszek. Jobban vagyok.
– Nem – csóváltam meg a fejem, és inkább leszálltam az öléből –, azt ígérted, hogy örökre abbahagyod.
– Én ilyet ugyan soha nem mondtam – nevetett fel enyhén gúnyosan.
– Emlékszem, hogy...
– Cica, az, hogy mire emlékszel az ne legyen mérvadó – nevetett lesajnálóan, én meg értetlenül néztem rá. – Nem akarlak megbántani, de elég szelektív a memóriád, mindig csak arra emlékszel, amire akarsz. Azon se csodálkozom, ha odaképzelsz dolgokat. – A kezem automatikusan ökölbe szorult. Tényleg ezt csinálnám? Keserű érzést éreztem a számban és legszívesebben lekiabáltam volna a fejét. De nem ment. Mégis fájt, hiába úgy tűnt, nagyon félreértettem, vagy rosszul emlékszem a legutóbbira. Fájt, mert a versenyzés az, amiből csak a hátrány származott mindig, és gyűlöltem, hogy ez őt mennyire nem érdekli, hiába csinálta ezt velem már sokadjára, nem tudtam hozzászokni.
– Értem – motyogtam kissé talán bunkó hangnemben, mert pár másodperc múlva egy párna csapódott hozzám.
– Nem kérek hisztit reggelre – fűzte hozzá, elvéve az éjjeliszekrényről a telefonját. – Menj, higgadj le, én rendelek reggelit.
– Én egy...
– Smoothie jó lesz, ugye? – böngészte a telefonját. – Van belőle barackos, almás meg banános. Egészséges, jót tesz az alakodnak.
– Persze – mormogtam halkan, jó lesz. – Bólintva vette tudomásul, de nem mászott ki a képernyőből, ezért én inkább kimásztam az ágyból, és tekintve, hogy nem volt terveim között, hogy mostanság elhagyom a házat, így csak egy köntöst kaptam magamra, és mentem a konyhában. Legalább iszok most már egy kávét.
Azzal a kezemben ültem ki a teraszra és a gondolataimba mélyedve kortyolgattam el. Jól esett, bár most kevésbé tudtam ezt élvezni. Gyötörtek a kétségek Daniel miatt, a rossz érzés mart, és szerettem volna ezt tisztázni, de erre még várnom kellett és nem tudtam mit kezdjek magammal. Szerettem volna, ha Daniel megérti miért vagyok ennyire a verseny ellen. Nem jó dolgomban, egyszerűen csak aggódok és neki akarok jót. Inkább hátra vonultam a kis kuckómba, hátha ott elterelhetem a gondolataimat, és habár az érzés nem szűnt meg, ahogy kezembe fogtam az ecsetet, mintha enyhült volna. Nem gondolkozta azon, milyen színeket akarok a vászonra vinni. Valahogy nekem az élénk színek mostanában nem jöttek össze, azzal nem tudtam olyan festményt életre kelteni, amivel meg voltam elégedve. Bármelyik képre néztem rá a kis sátramban kiaggatva, a sötétebb színek domináltak. Árkot ábrázoltak, vihart, tengert, bármit.
Ezen színeket nyomtam ki most is a palettára, annyi különbséggel, hogy kicsit több fehér került mellé, és az elképzeléseimben fontos volt a piros.
– Jó lesz – töröltem meg az arcom a sokadik vonalhúzás után mosolyogva. Egészen tetszett, amit láttam.
– Már megint ezzel baszakszol? – Daniel szórakozott hangjára megrezzentem és felé fordultam. Felvont szemöldökkel támasztotta a bejáratot.
– Mi ez? Értelmesebbre nem telik? Egyébként meg jó lenne, ha jönnél, meghozták a kaját és nemsokára mennem kell, előtte még örülnék, ha foglalkoznál velem.
– Jól van – motyogtam, ahogy eljutott a tudatomig a mondat. Elkezdtem összeszedni az eszközöket. Volt egy vízzel telt vödör az állvány mellett, abba minden festékes dolgot belehajítottam, a maradék tégelyt visszaraktam a dobozba. Daniel várakozva figyelt végig, majd ő hajtotta le a sátor mondhatni ajtaját, mikor végeztem. Ekkor csörrent meg a telefonom. Szemöldök ráncolva szedtem elő a zsebemből és Daniel is türelmetlenül nézett rám. – Menj előre, egy perc. Munkából hívnak. – tekintete összeszűkült, de bólintott és ment vissza a házba. Én fellélegezve fogadtam a hívást.
– Mondd, Lisa! – szóltam bele érdeklődve, mégis érezhetően sürgető hangnemben.
– Ne haragudj, tudom, mondtad, hogy ne zavarjunk...
– Csak mondd, Lisa! – sürgettem. – Viszont Daniel...
– Nem, nem ő! – szakított félbe hevesen, mire értetlenül néztem magam elé. Azt se tudta mit akartam mondani. – Tudom, hogy nem szereted, ha ide jön, meg úgy egyébként is – kezdett volna csevegni – a ti dolgotok, hogy ki és mikor hol van. Nem nyomozgatok! – háborodott fel, én meg zavartan megráztam a fejem. Kinek akar nyomozni?
– Micsoda?
– Ahj istenem – sóhajtott idegesen. – Daniel legutóbb mikor eljött érted, haza akart vinni, de ugye nem voltál bent, csak –
– Igen?
– Na, akkor! Hogy is mondjam. Érdekes kérése volt. Megkért. hogy nyomozzak neki utánad, hogy kivel mit csinálsz, mikor és merre...
– Tessék? – kiáltottam fojtott hangon a telefonba. Muszáj volt visszafognom az indulataimat, a gondolataimat, nem volt az célom, hogy Daniel meghalljon. Arra sandítottam, és elszorult a torkom. Elég nehezen ment. Nagyon nehezen. Ritkán haragudtam Danielre, rendben, mostanában gyakrabban, viszont eddig nem volt jellemző, hogy okot adott volna rá. Rosszul esett nagyon, olyan érzés volt bennem iránta, mint legutóbb akkor, mint amikor megtudtam, hogy hozzá kell mennem feleségül. Irtó mérges voltam, mellette csalódott és értetlen, de közben, csakhogy fokozzuk, elárulva éreztem magam. Egy hatalmas levegőt kellett vennem, hogy legyűrjem a bennem tomboló ismerős érzelem hurrikánt. Nem sokat segített, már szúrt a szemem, sírni akartam.
– Nem vállaltam el! – védekezett Lisa gyorsan. – Viszont tudom, hogy most keres valaki mást, aki megteszi – motyogta, én meg hirtelen nem tudtam mit feleljek és tegyek. Járt az agyam, hogy jelen pillanatban vajon mi lehetne a legjobb megoldás, mit tudnék csinálni a helyzettel. Amit szívem szerint tennék azt úgy sem tudom megtenni, nincs rá okom.
Viszont, ha...
– Vállald el! – csúszott ki a számon, mielőtt átgondolhattam volna. Hallottam a vonal végén az asszisztensem döbbent lélegzetvételét majd ahogy nagy levegőt vett, amivel feltehetőleg visszautasított volna, úgyhogy inkább gyorsan megelőztem a lányt. – Figyelj, nem kell ténylegesen kémkednek, elég, ha szükséges rám írsz, hogy adjak infót az az napomról. Ha pedig csak úgy random meglep, akkor te is kitálalhatsz valamit – vontam vállat. Úgy tettem, mintha ez egy semmiség lenne, pedig tudtam jól, hogy nagyon nem az. Viszont egyszerűen nem akartam róla tudomást venni.
– Ez biztos, hogy jó ötlet?
– Annál biztos, hogy jobb, mintha egy idegen ténylegesen megfigyelne és jelentést tenne minden áldott nap neki. Kérlek.
– Rendben – sóhajtott, mire az én szívemről egy mázsás kő hullott le. Nem volt, és nem is lesz semmi rejtegetni valóm, nem ezért féltem. Egyszerűen szánalmasnak éreztem ezt a dolgot, hogy a férjem ilyenekhez folyamodik. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem tervezem megkönnyíteni neki a dolgát. – Akkor megyek is, este meg felhívom, mielőtt lekésünk róla.
– Rendben, szia!
Ugyan egy részem megnyugodott, mert attól már nem kellett tartanom, hogy a férjem rám küldi valamelyik kopóját, ettől meg nem lesz szabad percem sem, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy tennem kellene valamit. Azt viszont, hogy mit, nem tudtam. Úgy éreztem igazából, mintha szétszakadna a fejem.
Le kell nyugodnom!
Összeszedtem nagy nehezen a gondolataimat, majd bementem Daniel után. Mosolyt varázsoltam az arcomra, hogy neki ne tűnjön fel semmi abból, ami az előbb kint zajlott, de nem tudom ez mennyire sikerült, mert ahogy megláttam, a gyomrom görcsbe ugrott és ezernyi érzelem rohamozott meg.
– Mi ez a fancsali kép, cica? – kérdezte egy tányér felett ülve. Már fel volt öltözve, a megszokott hétköznapi ruhájától eltérően, egy kék farmert párosított fehér rövid ujjúval, amire még felkapott egy laza mellényt. Mindig ezt vette fel versenyek előtt.
– Semmi, csak kis probléma akadt a lovardában. – húztam el a számat, miközben leültem mellé. Értetlenül elém tolta a látszólag banános smoothie-t. Megrándult a szám. Nem is szeretem a banánt. – Köszönöm.
– Előfordul.
– Néha. Szerencsére, ügyesek a srácok – ittam egy kortyot, de a banán ízétől megint összerándult minden izmon. Inkább félre is raktam. Ez finom reggeli volt.
– Remélem megemlítetted, hogy jövőhéttől te nem leszel – jegyezte meg, mire pislogni tudtam. Csak a fejemet csóváltam. Nem akarhatta, hogy így a semmiből elvágjam magam tőlük.
– Nem így terveztem.
– Akkor, hogy? Világos voltam, nem? – harapott bele a szendvicsébe nyugodtan.
– És ezt feltétlenül muszáj? Nem akarom őket ott hagyni!
– Ha fontos neked a kis Jonathan, akkor megbeszéltük mit kell tenned! Egyébként is, meddig akarod őket tutujgatni? Legyél tulaj, rendben, de semmi szükség rá, hogy ott gürcölj állandóan. Nemsokára, ha minden jól megy, terhes leszel, és akkor időd se lenne rá.
Nem tudtam megszólalni, a torkomra fagytak a szavak. Terhes?
– Nem akarom őket ott hagyni. Szeretem csinálni.
Mélyet sóhajtott, majd megragadta a székem karfáját, és maga felé fordította. Közelebb húzta magához és átemelt az ölébe, így pedig könnyedén kezdte el puszikkal ostromolni az arcom és a nyakam. Csak mormogta a választ.
– Majd megbeszéljük. Most nem akarok ezzel foglalkozni – simogatta csípőm, combom vonalát. Nekem nyomta merevedését, tisztán érezhető volt a mozdulataiból a benne lévő feszültség.
– Hogy értetted azt, hogy terhes leszek?
– Szerinted? Ahogy egy nő terhes lehet – duruzsolta belebújva a dekoltázsomba.
– Gondterhes is lehet akár – vetettem fel, de tudtam, hogy ez olyan messze van az igazságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. El is nevette magát, közben hallottam, ahogy az övével bíbelődik. Meg akartam állítani. Tudtam, hogy a testem nincs még készen semmire, de nem voltam képes megszólalni.
– Ne beszélj hülyeséget, cica – bogozta ki a köntösöm zsinórját, és keze egyből be siklott az anyag alá.
– Én nem... Oh – halt el a hangom. A vállába kapaszkodva haraptam a számba, amikor farka nyomta az ágyékom. Nem volt még bennem, de ez a szimpla mozdulatsor fájdalmat és görcsöt ébresztett bennem, amitől meg feltört belőlem a bűntudat. Nem vagyok képes erre... Próbáltam felemelkedni róla, valamit tenni, de semmi esélyem sem volt. Fájt, szinte lüktetett, az meg, hogy ő, a nagyobb élvezet érdekében jobban magára nyomott, nem segített ezen.
– Nincs sok időnk – nyalt a fülem mögé.
– Ne, Daniel, kérlek! – Nyögve átkoztam magam, amiért nem vettem fel semmit a köntös alá. – Most ne!
– Nagyon izgató, amikor ellenkezel – morogta a fülembe, ezzel párhuzamosan pedig megemelt és már csak azt éreztem, hogy a farka feszít belülről. Lefogta a kezeimet, közben a nyakamat kezdte el ostromolni. – Csak, hogy lássák, az enyém vagy!
Fájdalmas nyögés szakadt fel a torkomból, közben bal keze csupasz mellemre siklott, amitől úgy éreztem, mintha áram csapott volna belém. Miközben aztán végig cirógatta a derekam, majd a fenekem, légzésem zihálássá alakult.
– Mindjárt mennem kell, szóval gyorsnak kell lennünk – harapta meg enyhén a vállamat. A számba harapva fojtottam el egy hatalmas nyögést ahogy ránéztem.
– Nem lehetne, hogy mégis kihagyod? – A fülemben éreztem dobogni a szívem. Nem válaszolt hosszú másodpercekig, lehet percek is voltak, hanem a csípőmet megragadva irányította ő a tempót, egyre gyorsabbra kapcsolva. Először nem akartam, de ahogy fenekembe mart, és pár pillanattal később ő is rásegített, tettem, amire némán utasított, még, ha testem belül sikított is, és a lábaimban is éreztem kisugározni ezt.
– Eszemben sincs – szuszogta.
– Mehetek akkor veled?
– Minek?
– Szeretnék – szemét forgatta ezen, egy csókkal kerülte ki a válaszadást. Nyelvét átdugta a számba, úgy éreztem, mintha egészen le akarta volna dugni a torkomon. Lehet az is volt a célja. Eszméletlen hévvel, erőszakkal csókolt és szinte felsértette a számat, azért pedig, hogy ezt elkerüljem, kezemmel a hajába téptem, amivel némiképp kizökkentettem. Felhördült és a csípőmbe mart. Miközben csókolt, nekem csak azon járt az eszem, hogy vajon milyen lenne, hogyha tényleg olyasvalakit csókolnék, akiért lángolok. Milyen érzés lenne, hogyha ezeket, amiket most teszünk, olyannal élném át? Ez bárki lehetne. Mégis... Rá kellett döbbenjek, felesleges ezen gondolkodnom, hisz nekem nem lehet más, nekem mindig őt kell csókolnom! Még ha a testem bele is szakad, ezt kell tennem, hisz szeretjük egymást. Ez a legkevesebb, mást nem is kér.
***
Az autók motorjának zúgása, először rendesen fülsüketítőnek hatott. Elég messze voltunk a versenytértől, szinte csak a porfelhőt láttam, amikor próbáltam átnézni Daniel válla felett. Azt vettem le a mozdulataiból, hogy nem akar odavinni. Nem szeretne bemutatni az új csapatának, nem akar látni, miközben az autóban ül. Tudtam, hogy ez fontos neki, mégsem értettem ezt. Szerettem volna támogatni, mellette lenni. Nem volt szimpatikus a hely, mindenki őrjöngött és kiabált, szinte megfájdult a fejem, de félre tudtam volna tenni, ha hagyta volna.
– Maradj itt – ültetett le Daniel sietve egy asztal melletti padra, mire elhúztam a szám. Az asztal másik oldalán egy csapat negyvenesnek tűnő férfi sört vedelt, ahogy pedig megláttak, alaposan végig mértek. Úgy, hogy attól összeszorult a gyomrom. Egy kopasz sebhelyes rám kacsintott.
– Hadd menjek oda a pálya szélére! – néztem rá könyörögve. A hangosbemondóban már hallottam, hogy szólították a következő futamra a versenyzőket és mellettünk is futottak el páran.
– Szó sem lehet róla – kimérten a kezembe adta a holmikat és a pulóverét. – A zsebben van a kártyám, ha vennél valamit. De ne menj messze! – magyarázta, majd mögém mutatott. Nyöszörögve arra fordultam. – Ott mindent kapsz.
– Kérlek, Daniel.
– Nem, cica. Örülj, hogy elhoztalak – Majdnem rávágtam, hogy már megbántam, de a nyelvemre haraptam. – Maradj a fenekeden, ne csinálj bajt! – Egy gyors csókot nyomott a számra. – Megnyerem és jövök – kacsintott, ezzel kocogva elsietett, én pedig átkoztam magam, amiért nem vagyok képes kiállni magamért. De várjunk – jutott eszembe – simán elmehetnék innen, hisz Daniel nem lát.
Tényleg? De jó, hogy rájöttél! Akkor mozduljál meg!
De valami oka biztos van, hogy megkért, hogy maradjak... Lehet, hogy csak félt. Ő ismeri ezeket az embereket, nem akar nekem rosszat, csak, hogy biztonságban legyek, és ha ezt úgy éri el, hogy egy helyben tart, akkor ezt teszi.
– Ahh – morogtam, ezzel egy időben meg bosszúsan ráhajtottam a fejem a padra. Elegem volt már kétes gondolataimból.
– Mi van kislány? Itt hagyott a pasid? – Felnéztem és meg sem lepődtem, mikor a velem szemben ülő brigádból szóltak hozzám. Inkább figyelmen kívül hagytam, és a pálya fele kezdtem bambulni, ahol egyre nagyobb kiabálásra kezdtek az emberek. Kihallottam, hogy másodpercek kérdése, és indul a futam. De nem ez lepett meg, hanem egy fel-alá járkálva telefonáló személy. Háttal állt nekem és tömegben egyébként se voltam benne biztos, hogy kit látok, de nagyon ismerős volt.
– Na, mi az? Elvitte a cica a nyelved? – kérdezték szórakozottan, de elengedve a fülem mellett felálltam. Ő lesz az!
– Majd elszórakoztatunk, csak maradj!
– Kösz, kihagyom – szóltam vissza és sietős léptekkel mentem előre. Nem értettem különösebben, hogy mit kereshet itt Arden, de nem akartam egyedül lenni. Mi tagadás, nem is mertem volna ennyi ideig csak ott ücsörögni.
Közben eldördült a pisztolylövés, a verseny elindult, mire kitört a számból egy sikoly. Hiába számítottam rá, megijedtem, erre meg persze többen felém kapták a tekintetüket és éreztem a lesajnálást bennük, volt, aki ki is nevetett és mikor elfordult, hallottam, hogy a hátam mögött megjegyzéseket tett. Úgy éreztem, elsüllyedek a föld alá, égett az arcom a szégyentől.
– Elora?
Arden döbbenten, szinte elhűlve lépett oda hozzám, a telefonja a vállára szorítva, vagyis vonalban volt még. Látszott rajta, hogy ezer meg egy kérdése lenne, nagyon nem számított arra, hogy itt találkozunk.
– Heló.
– Oké, mondtam, hogy találkozunk még, de nem erre a helyszínre gondoltam – jegyezte meg mellékesen, mire csak vállat vonni voltam képes. Még mindig reszkettem a pisztolylövés utáni ijedtségtől, ami feltűnhetett Ardennek is, mert összeszűkült szemmel vizsgált. – Minden oké?
– Csak megijedtem.
– Kivel vagy itt?
– A férjemmel, de...
– És hol van? Komolyan egyedül hagyott? – nézett szét forgolódva. Nagyot nyeltem.
– Versenyzik.
– Mi? Ó, fanculo! – Ó, bassza meg! – Gyere! – káromkodta el magát, majd a kezemet megragadva húzni kezdett maga után. Nem kérdeztem, hova megyünk, mert az alapján amilyen magabiztosan vezetett perceken keresztül, nagyon úgy tűnt, nem idegen neki a hely. Egy viszonylag kihalt területére értünk a placcnak, ahol így a futam alatt csak páran tengődtek, illetve az ott dolgozók pakolásztak. Én mondtam Ardennek ahogy megálltunk egy bódénál, hogy veszek egy üveg vizet, mert kezdtem elég szomjas lenni, így be is álltam a sorba. Ő meg sóhajtva akasztotta a nyakába a napszemüvegét és pillanatokig csak nézett.
– Oké, én egy perc és jövök.
Csak pár lépésre ment tőlem, így tisztán hallottam, amikor újra füléhez emelte a telefont és mivel voltak még páran előttem, óvatosan hallgatóztam.
– Hai sentito, vero? – Hallottad, ugye?
A szemem elkerekedett, és miután visszakaptam a kártyát azt tettetve, hogy nem figyelek, a stand korlátjának dőltem és a fényeket néztem a pálya felől. Ettől kissé összeszorult a torkom. Daniel keresni fog...
– Ok bene. Lo aiuto. SÌ. Lo aspetto, poi ci vediamo lì. Forse ci proverò. Ok ciao. – Jó, rendben. Segítek neki. Igen. Megvárom vele, aztán majd ott találkozunk. Lehet igen megpróbálom. Oké, szia.
Mi van, ha nem talál, és megint haragudni fog rám? De hisz nem ülhetek ott tétlenül, nem azért jöttem. Ezt remélem majd megérti.
– Minden rendben? – kulcsolódott két kar a derekam köré, mire összerezzentem, és bennem volt az automatikus mozdulat, hogy szabaduljak, viszont megéreztem a kellemes fenyőillatot, ami megnyugtatott. Tudtam, hogy nem jól cselekszem, nem helyes, amit teszek, de kellett már ez a kis lelki feltöltődés. Csak mélyet sóhajtva beledőltem a karjaiba, egyből feltűntek az alkarjain lévő tetoválások, amik kilátszódtak a dzsekije alól. Ha más helyzetben lettünk volna, égetett volna, hogy megtudjam, mik azok vonalak, de most inkább hagytam és lehunytam a szemem. Ő szorított az ölelésen kicsit, ami átmelengetett. Mintha érezte volna, hogy pont erre van szükségem. Átmeneti volt, ezt tudtam jól, de úgy voltam vele, ha már hazugság, akkor csináljam rendesen.
-----------------
Nagyon köszönöm a türelmeteket, tudom sokat kell várni a részekre, de inkább kihozom belőlük a maxot, minthogy összecsapjam. Mint mindig, most is kíváncsi vagyok a véleményekre, ne tartsátok magatokban <3