2019 Október 23
Anyám halálos ágyánál állva, nézem ahogy szép lassan elhagyja az élet a testét. A kezét számhoz nyomva sírom el magam. A fájdalom, amit érzek leírhatatlan. Nem tudom felfogni. A sírástól rázkódik a testem és a könnyeim százával folynak le az arcomon. Felfogni nem tudom hogy, mit kéne csinálnom. Hogyan tovább? Nincsen senkim. Apámat nem ismerem, anyám most már nincs. És rajta kívül senkim sem volt. Tizenhárom évesen egyedül maradtam...
Szép lassan eresztem el anyám kezét, és a tenyeremet a nadrágomba törölve álok fel az ágy mellöl. Könnyes szemmel próbálok magamon erõt venni hogy, tudjak tisztán gondolkodni. Mit csináljak? Itt nem maradhatok. Oda sétálok a poros szekrényhez és kiveszem belõle a hátiszákomat és ami ruhát és ételt csak találok beledobom. Miután készen lettem vele magamra veszem a fekete és már lyukakkal téli kabátomat. Egy utolsó pillantást vetek az anyám élettelen testére. Egy könny buggyan ki a szemembõl és folyik le az az álamig, amit én a kézfejemmel azonnal le is törlök, és kilépek az ajtón.
[]
Este van. Mexico utcái üresek. Csak nálam idõsebb fiatalok vannak, akik szórakozó helyekrõl mennek hazafelé. Már órák óta csak bolyongok egy hely után kutatva, ahol meghúzhatnám magamat. De eddig reménytelenül. Az õszi idõ miatt teljesen megfagytam, és sehova sem tudok menni. Félek, rettegek...