- Halihó törpe! - tartottam meg, nehogy leessen. - Mi újság van veled?
- Camilo gyanakodik. Majdnem észrevett téged.
- Tudom, bocsi. - mosolyogtam.
- Egyébként meddig tudsz most maradni?
- Moost sokáig. Szüleim nincsenek otthon és iskolába se kell mennem. - válaszoltam kérdésére.
- Akkor gyere el hozzánk. Megszeretném mutatani a szobámat. - vidult fel hirtelen.
- Biztos jó ötlet ez? Nem lesz belőle gond? - néztem rá félve.
- Nem lesz. Ha meg meglátnának, örökre úgyse titkolhatjuk. És tuti, hogy mind szeretnének téged. - biztatott azzal az aranyos mosolyával.
- Hát, rendben. Igazad van. Akkor mehetünk felőlem. - küldtem felé egy félmosolyt miközben leraktam az ölemből.
Az úton Tonito végig a családjáról áradozott. Elmondta azt is, hogy szerinte egy-egy családtagja hogy reagálna rám, ha megismernének.
Egyszer csak egy színekkel teli, óriási ház tárult szemeim elé.
- Ez itt a casa Madrigal. - mondta Antonio ahogy közeledtünk a Madrigal otthon felé.
Ahogy az ajtóhoz értünk, casita kinyitotta nekünk azt. Nem voltam meglepődve hisz Tonito már ezerszer mesélt a mágikus házról. Amint beléptünk a belső udvaron kötöttünk ki. Mivel ott épp senki se volt, így sietve fel futottunk a lépcsőn és Antonio elvezetett a szobájáig.
- Wow, ez nagyon jól néz ki! - ámuldoztam ahogy körbe néztem a tíz éves szobájában.
- Ugye? Én is imádom a szobámat. Tele van állatokkal. Gyere! - rántott magával a kisfiú, majd körbevezetett az egészben, minden egyes pontot megmutatva. Néha az állatokkal játszottunk, néha pedig a szobában lévő legnagyobb fa tövébe ültünk le beszélgetni mindenféléről.