Oly' sokáig dobogott érted a szívem,
De mind hiába, ha tied nem értem tette ezt.
Mégis megköszönöm azt az időt, amit tőled kaptam,
S az érzést, amit addig még sosem tapasztaltam.
Most mégis búcsút intek, hogy már ne fájjon.
A nap már nem miattad ragyog fényesen számomra,
S innentől nem neked öltözöm majd fel.
Ha éneklek, azt nem neked szánom,
S a romantikus filmek sem rólad szólnak majd a fejemben.
Többet nem zavar, ha mással látlak
És nem fáj, ha rád gondolok néhány pillanatban.
Ha veled álmodom és felkelek, nincs utánad hiányom,
S mikor hozzám beszélsz, a mellkasom nem szorongatja nyomás a hangodtól sem.
Már a gyomromban sincsenek pillangók, ha karjaid körém zárod.
Illatod még magamba szívom, s eltartalékolom,
Miközben barátságod bizalmának menedékében állok.
Annyi könny, mely érted hullott és te sosem tudod meg.
Megannyi idézet, miket tudat alatt neked küldtem.
Bizsergő bőr és megállíthatatlan mosolygás, egyetlen érintésedtől,
Mindez csak a múlt emléke már.
Talán az idő, vagy a hely nem volt a miénk,
Talán egyszer még megbeszéljük ezt,
Vagy feledésbe hull, mint az őszi falevél,
De ne feledd, barátságod még mindig a legszebb kincsem nekem,
Ölelésed pedig olyan, mint a nyári szellő, ha megérinti bőrömet.
Mégis már másé a szívem, mely egykor érted dobogott,
Mégha tiéd nem is tette ugyanezt értem.
Enyém most másé, és most magamba szívva az illatod,
Azt mondhatom, hogy, kincsem, végre valahára tovább léptem múltunkon.