Neked adtam a szívem,
A legféltettebb kincsem.
Neked adtam az álmaim, a vágyaim
A legféltettebb titkaim.
Neked adtam a mosolyom, a bánatom
A bizalmam, hogy karjaidban sírhattam.
Szép pillanatok, sosem múló kacajok.
A karjaid, mik pajzsként óvtak, s védtek.
Elhittem, hogy más vagyok.
Elérted, hogy melletted szabad, önmagam legyek.
Majd eltűntél, s nem feleltél.
Kerestelek, de elmentél.
Nem haragszom, elengedlek, csak egyet kérek,
Okodat mond el kérlek.
Most itt vagyunk.
Hogy mi történik? Nem tudom.
Pillantásunk kutatja egymást.
Olykor megtalálják, mit keresnek,
Ajkainkra mosolyt helyeznek.
Aggódunk és szavak nélkül értelek,
Sosem mondtunk le egymásról,
S valahol még mindig szeretlek.
Szívem még nálad van,
Mint minden régi titkom, álmom és nevetésem.
Hiszem, hogy utunk egyszer egybe végez.
Akkor majd elmondod nekem: mi volt míg azt hittem ennek vége,
De most még beérem.
Csillogó pillantásod, ragyogó mosolyod, kedves szavaid, aggódásod, nevetésed,
A legszebb álom nékem.
Sokszor fáj ez.
De visszanézve, te vagy kit sosem feledlek.
Adtál nekem jót, s rosszat, de a szívemben,
Minden, minden arany lett véled.
Forróság, s bizsergés, mit én átéltem,
S most azt mondom: nem, ennek még nincs vége.
Ezt a verset anno még az elsők között írtam meg. Remélem, hogy tetszett nektek.
És most, hivatalosan is megnyitom ezt a kis verses kötetet.