"Mindig van min javítani, és az ilyesféle munkára akkor kell leginkább sort keríteni, amikor jól mennek a dolgok."
Massimiliano Allegri
Csak el akartam felejteni ezt az egészet, úgyhogy a hajamat még gyorsan felkötöttem egy lófarokba, majd befontam, hogy körülbelül a negyvenezer fokban ne melegítse a nyakamat, aztán mikor már a zárral bíbelődtem, amihez kivételesen itthon hagyta nekem a férjem a kulcsot, mivel a sofőrünk szabadságon van. Általában ő szokott mindenhova vinni és hozni, ő zárja az ajtót, és nyitja is ki nekem. Sokaknak ez úgy hathat, hogy Daniel nem bízik meg bennem, de én igazából már megszoktam. Rengeteg ilyen fura dolga van, és bár igaz, nehéz volt eleinte, de már szó nélkül elsiklok felette. Persze nyilván jól esne az is, hogyha kapnék saját kulcsot és akkor mehetnék el itthonról, amikor akarok, de szerintem arra várhatnék.
Fújtatva igazítottam a vállamra a táskámat miután beledobtam a kulcsot, és sietősre vettem a lépteimet. Le fogom késni a buszt. A kapuval szenvedtem éppen, mert szokásosan beragadt, mikor az utca túloldaláról egy ismerős női hang ütötte meg a fülem. Felé kaptam a fejem. Akkor szállt ki a meggypiros két ajtós kocsijából és mosolyogva intett nekem. Sejtettem, hogy a szembe szomszédunkhoz jött, mint minden héten legalább egyszer, amikor Daniel nincs itt. Nem is hibáztatom érte, a hölgy ért a legjobban a környéken a varrás legapróbb dolgaihoz. Nem is adja sokkal drágábban, mint a plázákban lévő sorozatgyártásos termékek, és nem mellesleg a minőség is más, kidogozottabb és ami a barátnőmnél nagy plusz például, hogy lépést tart a mai divat kavalkádjával.
– Lora, drága barátnőm! Te még itt? – A mosolygós, barna hajú lány, csilingelő hanggal lépdelt közelebb hozzám.
– Ne is mondd, Chantal – sóhajtottam gondterhelten, majd egy gyors puszit adtam a másik lánynak és szinte futólépésben indultam el a legközelebbi buszmegálló felé. Semmi időm nem volt beszélgetni, nagyon siettem, ezt pedig barátnőm is észrevehette, mert egy hitetlen fejrázás kíséretében jött utánam.
– Elora – ráncolta a szemöldökét. – Ilyenkor hol van a férjed vagy a sofőrötök?
A barátnőm ezeket a dolgokat soha nem értette, de nem tette szóvá. Legalábbis csak néha. És most nem volt szerencsém.
– A férjem dolgozik, mint mindig, a sofőrünk szabadságon van.
– Én komolyan nem értem, kislány! – tárta szét a karját, én meg kérdőn néztem rá. – Mármint, a férjed állandóan dolgozik, szinte soha nem megy veled sehova...
– Valahogy meg kell keresnünk a kenyerünkre valót – ráncoltam a homlokomat. Megszoktam már a barátnőm ilyesfajta megjegyzéseit, a legkevésbé sem veszem őket komolyan és mint általában, most sem lepődtem meg rajta. Amint lehetősége van rá, beleköt Danielbe, aminek amúgy értem az okát, azt mégsem tudtam, miért jobb neki attól, hogy az én kapcsolatomat kritizálja vele.
– Igen, de a Daniel még hétvégén is dolgozik. Meg amúgy is, oké, hogy tényleg helyes, de Eli, dupla annyi idős, mint te!
– Ez nem igaz! – keltem azonnal a férfi védelmére. Inkább most, amíg nem ültette el bennem a bogarat és határozott tudtam maradni.
– Nem? – vonta-e fel a szemöldökét.
– Nem! Harminc éves! Tudnád, hogyha figyelnél rám, mikor neked beszélek! – háborodtam fel. Ez tényleg végtelenül bosszantó volt benne. Sose hallotta meg a mondataimban, csak azt, amit akart, és aztán ezek alapján szőtt magának egy teljesen új történetet. Vagy éppen felnagyította a dolgokat, a bolhából csinált elefántot. Persze mindenkinek vannak hibái, rosszabb tulajdonságai, nekem is és csiszolódunk, így szeretjük a másikat. Akkor is, ha néha meg tudnánk fojtani egymást.
– Azta, harminc. Az majdnem...
– És? Mit számít? – csattantam fel. Üvölteni tudtam volna. Sikítani. Főleg, mert a barátnőmnek igaza volt kivételesen, amiért legszívesebben még inkább elküldtem volna messzire. Én azt mélyen tagadtam magamban. Gondoltam akkor kevésbé fáj ez az egész dolog. Hogy mi igaz és mi nem, már régen nem tudom. Miért kell neki is állandóan kotnyeleskedni?
– Sokat! Nem is értettem soha, hogy mit eszel rajta! Semmi érte...
– Talán, ha a belső értékeket néznéd és nem a kort, amikor párt keresel magadnak, akkor rájönnél! – szakítottam félbe gúnyosan. Szívesen rákiabáltam volna, hogy törődjön a maga dolgával, de nem lett volna fair, hisz igazából nem rá haragudtam. Haragudtam, de azért, mert rossz helyre tapintott. Azt így is éreztem, hogy most már éppen ideje abba hagynunk ezt a "beszélgetést", innentől már csak hatalmas vita lehet a vége, Chantal odáig szítja az indulatokat. Feltehetően ez köszönhető az ő, és Daniel nem túl fényes, vagy éppen kellemes múltjának, éppen ezért soha nem állok bele a provokációba.
– Melyiknek? Az agresszív, a befásult, a főnökösködő, komor, nagyképű, vagy esetleg a meggondolatlan?
– Chantal, én szeretem őt, oké?! – emeltem meg a hangom, a végén pedig nagyot nyelve néztem a barna hajú, megszeppent lányra. – Attól, hogy ilyenek mondasz, ez nem fog megváltozni! – Nem is hazudtam. Tényleg szerettem a férfit, viszont nem voltam szerelmes. Soha nem is leszek. Mielőtt egybe keltünk volna, egy legjobb barátot láttam benne, egy rejtekhelyet akkor, ha otthon éppen állt a bál és gondjaim voltak. Mindig meghallgatott, érdekes volt, minden témához volt valami hozzáfűzni valója és mindig tudott valami értékes tanácsot adni, amivel túl tudtam lendülni az adott akadályon. Teljesen meglepett akkor, amikor beállított hozzám a két talált kiscsikóval, bevallva, hogy pár napja bukkant rájuk, viszont nem megy neki a gondoskodás. Ledöbbentem, mert azt hittem, hogy egy Danielhez hasonló, gazdag, városból való ember, hozzá sem nyúlt volna szegény állathoz, szimplán otthagyta volna, de ez akkor egy pozitív csalódás volt számomra. Később kiderült, hogy a szüleink, pontosabban apáink nagyon jó barátságot ápolnak egymással. Ahogy telt az idő, úgy fordult meg körülöttem a világ. Egy szempillantásnak tűnt szinte. Ahogy hozzámentem, igaz, lett egy biztos pontom, viszont abban a pillanatban elvesztette a kettőnk közti kapcsolat a varázsát.
***
Ahogy beléptem aztán az iroda ajtaján, elmentem az üres recepciós pult mellett, és gyorsabbra véve a lépteimet átmenetem a kis társalkodón is, kikerülve a nagy sötét asztalt a tér közepén. Diane megint sehol nem volt, úgyhogy mindenképpen elsőnek Lisához akartam menni, hogy most már magyarázatot adjon a napok óta tartó helyzetre. Egyébként is mentem volna hozzá, vagy minimum felhívtam volna, mint igazából minden nap, hogy megérdeklődjem az előző nap óta történt esetleges változásokat.
Egy kopogás után már mentem is be a kisebb úgymond irodájába, nem vártam választ. Lisa az íróasztala előtti kanapén ült, Lola és Ryan társaságában. Mindhármuk kezében egy csésze volt, ahogy pedig megpillantottak, a lányok megdermedtek ültükben. Egyből sejtettem, hogy nem munkaügyet ültek le megbeszélni. Enyhén felvont szemöldökkel néztem végig rajtuk.
– Szép reggelt! – Ryan felállt, megvakarta sötét borostáját és megköszörülte a torkát. Sötétkék farmer anyagú kantáros nadrágot viselt, egy szürke pólóval, mint egyébként általában, és most is eljutottam arra a következtetésre, hogy jól kiemeli a felsőtestét. A szemébe lógó pár szőke hajszál alatt pedig szinte világított az ég kék tekintete. Most is rácsodálkoztam. Mindig is vonzónak találtam, amikor először megláttam, azt hittem, inkább kifordulok a teremből, hiába volt ott mindkettőnk párja, csak azt éreztem, hogy én is olyan szerelmet akarok. Ahogy a felszín mögé láttam később, mindez elmúlt, de az tagadhatatlan, hogy helyes férfi.
– Azonnal indulunk a dolgunkra, főnök, csak gondoltuk megiszunk egy kávét így előtte. – Lola bólogatott mellette, mire aprót sóhajtottam. Egy kávényi idő nem a világ vége. Csak bólintottam.
– A reggeli teendőkkel megvagyunk – tette hozzá Lola gyorsan, miközben ujját végig szántotta világosbarna tincsein.
– Jó, csak nyugodtan, nem ez a gond, illetve csak megleptetek. – Válaszomra kicsit meglepettnek tűntek, de mégis megkönnyebbülve bólintottak. Én ekkor fordultam Lisa felé, aki eddig csendben állva figyelt. – Diane merre?
– Ő... neki... – habozott, közben a többiek felé nézett segítség kérően. Lola halványan megcsóválta a fejét, mire szusszanva fordult vissza felém. – Egy fél órája el kellett mennie. Azt mondta fontos, és hogy hamarosan visszaér.
– Remek. – Sajnáltam Lisát, de ezt már nem hagyhattam.
– Főnök – szólt Lola. – Én nem ismerem annyira a lányt, mint Lisa, de...
– Ha megjön, várom az irodámba! – zártam rövidre, Lisára nézve, aki ezt hallva elsápadt. El is fogott kicsit a bűntudat, de muszáj voltam előtérbe helyezni azt, ami a lovardának, a vállalatnak kell. Nem alkalmazhatok hanyag munkaerőt, főleg ilyen pozícióban, mert nagy hátrányom lehet belőle. – Ha nem tartózkodok ott akkor, értesíts! Mindenképp...
– Ryan! – Az ajtó hirtelen, nagy sebességgel nyílt ki ismét, ami félbeszakított. Weyland először észre sem vett. – Ryan, azonnal gyere! A mén elszabadult, Aria már próbálja terelni őket, de egyedül nem sokra megy...
– Theo? – kérdezett közbe Lola.
– Pokoltűz ledobta magáról. Elájult. – Megdermedtem. Ilyen még soha nem történt. Láttam, hogy a lány elfut mellettem, aztán Lisa a telefonja után kapott, a hallottak alapján orvost hívott.
– Mi történt? – kérdeztem a zaklatott férfitól, akinek elkerekedett a szeme a hangomat hallva. Nagyot nyelt.
– Pontosan nem tudom. Én hátulról tereltem az állatokat, Theo elől. A szokásos szakaszon, viszont egyik pillanatban láttam, hogy Pokoltűz jóformán bekattant. Megijedt vagy nem tudom, de pár pillanattal később az egész mén...
– Ezért kell neked elől menned – morogta Ryan. – Te tudsz is bánni az állatokkal.
– Szerinted alkalmaznék olyat, aki nem? – vontam fel a szemöldököm, mire dacosan összevonta maga előtt a kezét. Szememet forgattam. – Nem is ez a lényeg. Menjetek, tereljétek vissza őket a helyükre és... – fordultam Lisa felé kérdőn.
– Tíz percen belül küldenek egy orvost, aki meg tudja nézni Theo-t.
– Rendben. Készíts addig neki elő fekhelyet valahol, tudjon majd pihenni.
– Persze, megyek is! – sietett ki a szobából. Gondterhelten dörzsöltem meg a homlokom, és visszafordultam az utolsó két emberhez, aki a szobában tartózkodott.
– Mi az? – kérdeztem, mert sehova nem mozdultak. A fejüket rázták. – Akkor indulás, ne a tapsra várjatok!
***
– Na, hogy érzed magad? – néztem aggódva az alkalmazottamra, miután leültem mellé egy székre. Próbált felülni, felnyomni magán ülőhelyzetbe a kanapén, de nem igazán ment neki. Úgy nézett ki, mint akiből el szállt minden erő. Lisával segítettünk neki, aztán a háta mögé tuszkoltunk pár párnát, hogy kényelmesen üljön. Ahogy ezzel végeztünk, Lisa elrobogott, hogy telefonáljon a barátnőjének.
– Mint akin átment egy úthenger – mormogott. Szusszantam. Nem nézett ki túl jól, enyhén sápadt volt, sötét tekintete zavartan csillogott és bármit kérdeztünk tőle, kellett neki egy perc minimum, hogy eljusson a tudatáig. – Mi történt pontosan?
– Én is ezt szerettem volna kérdezni, Theo. Weyland szerint Pokoltűzzel volt valami.
– Lehet... Nem emlékszem – sóhajtott, majd hirtelen elkerekedett a szeme. – Nem tudom.
– Agyrázkódásod van, teljesen normális. – Lisa közben újra feltűnt az ajtóban, és a kezével jelezte, hogy sikerült elintéznie a telefonhívást. Sóhajtottam. – Szerintem szerencse, hogy ennyivel megúsztad. Nagy baj is lehetett volna, főleg az alapján, amit Weyland és Ryan mondott, milyen állapotban volt a ménes.
– Fogalmam sincs, tényleg. Nem tettem semmit, tudod, hogy értek ahhoz, amit csinálok, ekkora...
– Tudom – szakítottam félbe a kicsit vontatott magyarázását, főleg mert úgy tűnt, egyre inkább nehezére megy a beszéd. Láthatóan fáradt, amin nem lepődtem meg. Az orvos is felhívta rá a figyelmünket, hogy sokkal fáradékonyabb, aluszékonyabb lesz most valószínűleg. – Lisa már keresi a kamera felvételt, reméljük látszik rajra. Viszont most pihenj. Emma amint szabadul jön érted, addig viszont jó lenne, ha aludnál. – Megszeppent, ahogy a mondat végére értem, kissé megrázta a fejét.
– Semmi szükség rá!
– Most nincs vitára idő, Theo – csóváltam meg a fejem. – Az egészséged legyen most neked az első, rendben? Vagyunk elegen mi a többi dologra, ráadásul most még sok mindent mi sem teszünk azon kívül, hogy várunk. És egyébként is – tettem hozzá, mikor láttam bizonytalan arckifejezését – ne felejts el, hiába akarsz segíteni, nem tudsz így, ha rosszul vagy. Csak hátráltatsz. És egy tündér vagy, de nem akarja senki, hogy előtte ess össze, oké? – álltam fel mellőle, mint egy végszónak. Szerettem a srácot, ismertem már annyira, hogy tudjam, érzékeny annyira, fontos neki, hogy ne dirigáljak, parancsolgassak.
– Rendben – döntötte hátra a kanapé támlájának a fejét, mire helyeslően bólintottam és kifordultam a helységből, hogy megkeressem Lisát. Szerencsére nem kellett messzire mennem, az épület előtti fűvel borított területen, illetve egy padon beszélgettek Lolával. Aki amint észrevett eliszkolt. Csak a fejemet csóváltam rajta, majd Lisa mellé mentem és kértem, hogy induljunk a dolgunkra most már mi is.
– Egyébként Lola hova szaladt annyira előlem? – érdeklődtem, bár sejtettem a választ. Hárman lányok mindig is összetartottak, akkor is, ha kevésbé ismerték egymást. Szövetségesekké váltak, sokszor úgy éreztem, kirekesztenek engem, másokat, a saját vállalatomnál. Aria is csak azért maradt ki ebből a körből, mert ő hozzám áll közelebb. Mindig tartózkodott a többiektől.
– Dolga van... Mindjárt jön.
– Rendben – bólintottam, ahogy megálltam az irodám előtt. – Ha megjönnek Dianne-nel, szólj, és máskor, ha kérhetem kerüljétek ezeket a kis hátam mögötti tevékenységeket. – Annyira megdöbbent, majdnem orra esett a szőnyegben, megilletődve nézett rám. – Gyere be, még mikor jöttem, akartam veled beszélni. – Egyenesen az asztalom mögötti székbe huppantam. Nem mondom, jól esett már végre leülni, főleg, mikor megéreztem a párnát a fenekem alatt. Az asztalomra kihelyezett mappáért nyúltam, amit még tegnap hagytam ott, majd találomra fellapoztam egy oldalt és az asztal másik oldalára. Lisa felé toltam. Meghökkenve hajolt felé, majd láttam, hogy a szemével átfutotta a sorokat, de csak zavartan nézett vissza rám, miközben a füle mögé tűrt egy szőke hajtincset, ami kilógott a többi között.
– Foglalj helyet. – Kérdés nélkül meg is tette, és biztos voltam benne, hogyha most olvasni tudtam volna a gondolataiban, az övében nem egy kérdést találtam volna. Ha eltekintettünk volna a helyzettől, kissé talán még szórakoztató is lett volna. – Igazából csak kíváncsi lennék, hogy ezzel mi a helyzet – böktem a papírkupacra, amiben foglalások vannak. Rendezetlen foglalások. Lisa nagyokat pislantott.
– Én... – Elakadt. – Ez Diane feladat köre.
– Gondoltam, ha már az elmúlt körülbelül két hétben szinte te dolgoztál helyette, így tudni fogod – vontam vállat, újra magam elé húzva kupacot, aztán mivel rájöttem, amíg Diane vissza nem ér, sokat nem tudok meg, úgy döntöttem visszapakolom a mappába. – Ha nem, hát nem. Mi történt az érkezésem előtt? – néztem rá a lapok rendezgetéséből hirtelen, mire tekintete kérdőn csillant. Lemertem volna fogadni, hogy nem értette, a hirtelen témaváltást. Felé nyújtottam a dossziét, amit el is vett. – Köszi, kifelé majd tedd légyszi be a helyére. – Bólintott. – Szóval?
– Igazából semmi, amiről ne tudnál, Elora. – A felsőjének aljával babrálva elgondolkodott, majd folytatta. – Ma jönnek ugye a beszállítók, illetve kaptam egy telefont, amiben ismét Polly után érdeklődtek.
– Nagyszerű – mosolyodtam el. – A beszállító amint megjött, gyere nekem szólni légy szíves – Lisa bólintott, úgyhogy folytattam. – Most pedig, hívd fel nekem azt az érdeklődőt és kapcsold az irodai telefonra. Ne várakoztassuk tovább.
Miután Lisa vette a lapot, kisietett az irodámból, én meg a kezembe vettem az asztal szélére pihenő telefont és már csak vártam, hogy Lisa ide kapcsolja az ügyfelet. Amint a csipogást meghallottam a készülékből, rögtön a fülemhez emeltem és fogadtam is a hívást.
---------
Kicsit rövidebb rész, igazából az eredetit ketté szedtem, mert különben soha nem tettem volna ki, ha még azt is át kellett volna néznem... Ha lesz időm a szünetben feltöltöm azt is, viszont már nem akartam még többet csúszni. Remélem tetszett a rész. Írjatok véleményt ha igen, nagyon megköszönöm!