A látottaktól megfagyott ereimben a vér, védelmező ösztönöm arra sarkallt, hogy azonnal rávessem magam az ellenségre, és a legnagyobb hidegvérrel öljem meg. Mielőtt átgondolhattam volna a döntésemet, már Emmát kikerülve Barron felé rohantam, aki éppen lendítette baltás kezét, hogy lesújtson Miss Peregrine-re. A kisasszony lehunyt szemmel, valószínűleg eszméletlenül feküdt a zuhogó esőtől áztatott hajó padlóján.
*
Ha nem rajtam múlt volna, valószínűleg a végső csapással végződött volna a jelenet, azonban időben odaértem, hogy Barron-ra vetve magam ellökjem onnan, így a penge épp csak súrolta Miss Peregrine karját. Éppen elég fájdalmas volt nézni, ahogy vére fröccsen, de nem volt időm szörnyülködni. Hamar felmérve a helyzetet rájöttem, hogy egyedül maradtam Barron ellen. Emma szó nélkül is értette, hogy a sérültekkel foglalkozzon.
A padlón csúszva Barron mellkasán térdelve végeztem, állatiasan vicsorítva rá, miközben kezemmel a torkára nehezedtem, esélyt sem adva a gyors, kíméletes halálnak.
- Megölöm - sziszegtem a fogaim között, mire villant egyet a tekintete. Valahogy kipréselte a szavait.
- És... a szüleid szerinted... büszkék lennének... egy gyilkosra?
- Mi? - kérdeztem döbbenten, és akaratlanul is lazítottam a szorításon. Kapva kapott az alkalmon, a karjaimat a lapockámra nyomva a mellkasomra fordított, és testével a hátamra nehezedve a fülemhez hajolt.
- Egy hidegvérű gyilkos szerinted kinek okozna büszkeséget, Cassidy? - sziszegte a fülembe. Összeszorítottam a szemem, és próbáltam egyszerűen szavak segítségével megfojtani.
- Maga kurvára ne akarja nekem megmondani, hogy a szüleimnek mi okoz büszkeséget, és mi nem.
- Ejnye, ejnye - csóválta a fejét. - Hát nem tanította meg a kisasszonyod, hogy nem illik csúnyán beszélni?
- Hagyja békén - vágtam a szavába, egyre nehezebben levegőhöz jutva.
- Kár, hogy már nem fog tudni neked mit tanítani, kicsi Cassidy. A te drága madarad nem éli meg a holnapot - magyarázta jókedvűen, én pedig éreztem, hogy gyűlik bennem a harag és a düh. Ölni lettem volna képes. Érte.
- Tudja, érdekes, hogy mennyire keveset néz ki belőlem - válaszoltam, kezdve összegyűjteni a maradék kis erőmet. Meglepetten egyenesedett fel.
- Parancsolsz?
- Nem tanították magának, hogy mielőtt földre terítünk valakit, el kell kobozni tőle a fegyvereit? - kérdeztem, és mielőtt reagálhatott volna, a fegyverövemen megkerestem az egyik revolver ravaszát, és mivel tudtam, hogy nem felém áll a cső, nyugodtan meghúztam. A dörrenéssel egyidőben Barron szorítása elengedte a karjaimat, és könnyedén leráztam magamról a testét. Lenéztem rá, elégedetten állapítva meg, hogy a mellkasán találtam el, így alighanem elég volt egy találat ahhoz, hogy ne bírjon felállni többé. Lehajoltam, és ahogy a hasán feküdt, baltájának élét a mellkasának állítottam. Most én hajoltam a füléhez.
- Ha feltápászkodik, a mellkasába áll a penge, szóval csak óvatosan - közöltem nyugodtan, és felegyenesedtem. Mielőtt azonban elindultam volna, még visszafordultam. Engem nézett, a szeméből egyre inkább kezdett eltűnni az élet. - És csak hogy tudja - mondtam fapofával. - A szüleim büszkék lennének rám. Mert kaptam egy második esélyt, és ezúttal megmentettem a családomat.
Otthagytam, amikor megbizonyosodtam arról, hogy utolsó lélegzetvételén is túl van, és miközben visszamentem, láttam Emmát, ahogy a sérülteket látja el, illetve Enoch-ot, ahogyan kifulladva tápászkodott fel a kabin falának támaszkodva. Találkozott a tekintetünk. Láttam a kérdést a szemében, amire válaszul csak bólintottam. Vége van. Némán maga mögé biccentett, ahol a kisasszony feküdt, ő pedig Olive felé indult. Miss Peregrine-hez siettem, aki lehunyt szemmel feküdt a padlón. Az eső elállt, és halvány napsugarak törtek át a borús felhőkön. Óvatosan az ölembe vontam a kisasszony fejét. Simogatni kezdtem az arcát, visszafojtva a könnyeimet.
- Sikerült - suttogtam mosolyogva. Nem tudtam eldönteni, hogy hallja-e, amit mondok. Azt sem tudtam eldönteni, hogy akarom-e, hogy hallja. De folytattam. - Sikerült. Megbocsátottam magamnak mindazért, amit tíz éve tettem. Mert most... most... megvédtem mindenkit - mondtam szakadozó lélegzetvétellel. Észre sem vettem, hogy könnyek csordulnak le az arcomon. - A családomat. Sikerült megtennem mindent, amit tudtam - folytattam büszkén, és könnyektől áztatott arccal simogattam az Ymbryn haját. - Köszönöm.
Magamhoz öleltem, amennyire tudtam, és csillapíthatatlan zokogás közepette éreztem a semmivel össze nem téveszthető pukkanást a fülemben. Beléptünk az időhurokba.
***
1973. április 18. London. Az új otthonunk.