"A gyenge nem tud megbocsátani. A megbocsátás az erősek tulajdonsága."
Mahatma Gandhi
Egészen, amíg a lovardáig el nem értünk, az ablakon keresztül néztem a zuhogó esőt. Volt egy olyan érzésem, hogy most biztos az ég akar engem büntetni ezzel, vagy jelezni akar nekem, hogy nem ért egyet valamelyik döntésemmel. Olyan hihetetlennek tűnne alapból az a szituáció, hogy teljesen felhőtlen az idő, és a semmiből, minden előjel nélkül leszakad az ég. És persze, nem vagyok babonás, nem voltam soha, de azért álljunk már meg egy kicsikét. Azt nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozott volna az egész környéken az időjárás. Üzenni akart nekem, a tudtomra adni, hogy rossz irányba haladok. Az én hibám az egész, ha nem idegesítem fel és nem kötözködök, nem ment volna irányba a dolog. Ez egyértelmű.
Ez nem hatalmazza fel azt a férget, hogy kezet emeljen bárkire is, komolyan bárcsak rohadna le a keze.
Most hála neki, figyelhetek egész nap a többiek előtt, nehogy kiboruljak, ami nem tudom, hogy fog sikerülni, amikor valószínűleg olyannyira levető rólam, hogy valami nagyon nem oké. A szívem dobogását még akkor is erőteljesen éreztem a torkomban, amikor a sofőr leparkolta az autót közvetlen a lovarda kapuja előtt. Olyan sebesen pattantam ki a járműből, mintha puskából lőttek volna ki. A lehető leggyorsabban szerettem volna eljutni az iroda mosdójába, lehetőleg úgy, hogy senkibe ne botoljak bele, de ez az elképzelés már akkor kudarcba fulladt, amikor befordultam az udvarra. Weyland volt, akit először észrevettem a lójártatóban, ahogy a kör alakú jártatóból vezeti a lovakat, tőle nem messze pedig Aria és Lola friss vizet engedtek nekik a karám melletti vödörbe, egy slag segítségével. Nem szerettem volna kivételesen beszélni velük, úgyhogy a lehető legfeltűnésmentesebben osontam el mellettük. Szinte felpréselődtem a falra a nagy igyekezet közben, amikor meg beléptem az épületbe, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Nem láttak meg.
– Elora!
Vagy csak azt hittem. Hát persze.
– Elora?
Összerezzentem. Nem is értettem magam, hisz semmi nem történt, nincs okom arra, hogy ki legyek akadva. Nem akarok senkinek kellemetlenséget okozni, amikor van elég bajuk nélkülem is.
Szedd össze magad!
– Itt vagyok!
– Mit csinálsz itt? Úgy suhantál el mellettünk, mint egy betörő. Nem azt mondtad tegnap, hogy kint kezded a napot most te is, vagy rosszul emlékszem? Jaj! – torpant meg hirtelen Lola, amikor feltűnt neki, hogy mivel szinte az ajtót torlaszolom, nem is tudna tovább menni. Értetlenül nézett rám, zavartan kezdte el az arcomat fürkészni, én meg jobb ötlet híján elnéztem az ellentétes irányba, miközben a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet. Megköszörültem a torkom. – Jól vagy?
– Jól, igen.
– Biztos? Figyelj, hogyha nem vagy jól, tudod, bármikor kézben tartjuk a dolgokat, számíthatsz ránk, de szerintem menj haza – magyarázta, és vett egy nagyobb levegőt. Biztos voltam benne, hogy időt akart magának adni, ki akart találni valamit, hogy kíméletesen fogalmazza meg azt, hogy pocsékul festek. Őszintén úgy is éreztem magam. Nem tudtam volna pontos szavakba önteni, hogy mi folyik bennem, de az biztos, hogy a lelkem egy darabja kiszakadó félben volt, vagy már ki is szakadt a helyéről. Rettenetesen fáradtnak, egyszerűen kimerültnek éreztem magam annak ellenére is, hogy reggel nyolc óra sem volt, és komolyan mondom, akkora gombócot éreztem a torkomban, amit általában csak valamilyen szereplés, előadás előtt szoktam.
– Nem nézel ki túl jól – nyögte ki végül.
– Minden rendben, csak kicsit rosszul aludtam – intettem le, mosolyt erőltetve magamra. – Egy-két óra és jól leszek. Megyek, megmosakszom.
– De...
– Menj csak, Lola – nyeltem nagyot, reméltem, a gombóc eltűnik a torkomból, de nem jártam sikerrel. Úgy éreztem pillanatokon belül megfulladok. – Nekem is dolgom van. – Láttam a lány tekintetén, a nemtetsző arcrándulásból, hogy legszívesebben még most is feltartóztatna és hazaküldene, de csak aprót szusszant és tette, amit kértem. Még, ha nehezére is esett. Ezért meg most végtelenül hálás voltam a sorsnak. Azért, hogy őt küldte utánam, és nem Ariát, vagy Weyland-t, mert őket nem tudtam volna lebeszélni sohasem. Nem érdekelte volna őket, hogy a főnökük vagyok, ilyenkor nem. A barátság létezik nekik csak ilyenkor. Viszont egy olyan szituációban nem tudom, mit tudtam volna kezdeni magammal most.
Megkönnyebbültem, ahogy hallottam a távolodó lépteit, amikor meg becsukódott mögötte az ajtó hangosan engedtem ki a levegőt a tüdőmből. Bár nehezemre esett éppen lélegezni, ez akkor jól esett. A mosdóba indultam legelőször, reméltem, hogyha megmosakszom, akkor ez a szörnyű rossz érzés valamelyest csillapodik bennem. Lisának odaintettem, aki ismét a recepciós pult mögött ücsörgött, és látszólag valamit nagyon serényen pötyögött az előtte lévő számítógépen. Komolyan már meg sem lepett a dolog, csak a szemem tudtam ezen forgatni és mentem is tovább.
– Elora!
Elfojtottam magamban egy nyöszörgésre hasonlító hangot, aztán kérdőn visszafordultam.
– Hm?
– Hány éves a legújabb berendezés?
– Tessék? – Azt se tudtam hirtelen, hol vagyok. Elkerekedett szemmel néztem rá, és biztos rájött, hogy nekem ehhez még korán van, mert elmormolt egy bocsit.
– Biztonsági berendezés. Hány éves a rendszer? – pontosított.
– Öhm... Hát, 2009-ben lett beszerelve. Miért?
– Leltározunk – sóhajtott cseppet sem lelkesen, a gép irányába bökve.
– Megtaláltam! Tudtam én, hogy megvan még! – kiáltották a raktár irányából, majd a jól ismert, ég kék melírozott tincsek kerültek a látóterembe. Egy nagy, még a beköltözés idejéről maradt jó pár doboz, amikbe az évek során a feleslegessé vált iratok, mappák kerültek. Az egyik ilyennel egyensúlyozott, ahogy becsukta az ajtót, komolyan azt hittem, le fogja ejteni a kezéből, annyira ingatagon állt a saját lábán és úgy tűnt, Lisa is ráérzett a félelmemre, mert odasietett Diane-hez, és a doboz tetejéről elvette mappakupacot.
– Szóval ezekben van? – sétált vissza a pulthoz, ahol én is álltam.
– Igen. Mondtam. Csináljuk meg gyorsan, segíts, mielőtt Elora megjön, nem akarok ebből is problémát, főleg, hogy... – Letette a kezéből a dobozt, így észrevett engem. Kissé megmosolyogtam magamban a meghökkent ábrázatát, komolyan szórakoztató volt a kissé ijedt, megrettent arca. Valamilyen szinten mondjuk megértettem, gondolom ő már fejben ott tartott, hogyha velem találkozik, akkor az egyenlő számára a katasztrófával, vagyis a kirúgással, másfelől viszont úgy gondoltam, hogy vagyunk annyira jó viszonyban, hogy megbeszéljük, mi is legyen a továbbiakban.
Érdeklődve néztem rá.
– Hogy vagy?
– Ó, én jól... igen, jól – magyarázta gyorsan. – Nem is tudtam, hogy te már itt vagy.
– Csak most jöttem. Leltárt egyébként mikor kértem? – kérdeztem, ugyanis tényleg nem emlékeztem rá.
– Nem kérted. Mondtad még egy hónapja, hogy fél éven belül legyen, szóval gondoltam megcsináljuk.
– Ja, így értem. De miért akkor, amikor tele vagyunk tenni valóval? Tudod, nyár van, verseny szezon, ami egyet jelent azzal, hogy fel kell készíteni rengeteg versenyzőt, minimum hetente mennek el és jönnek hozzánk lovak, és akkor arról se feledkezzünk meg, hogy ennek a papírmunkáját is végezni kell. Ráadásul most nálunk is kerül megrendezésre egy olimpia. Szóval örülök, hogy ennyire szorgos, és dolgos vagy, de ez most senkit nem érdekel. Szerintem egyelőre kisebb gondunk is nagyobb annál, mint a fél év múlva esedékes leltárral foglalkozzunk, szóval, légy szíves! – A kisebbfajta monológomra csak egy bólintással feleltek. Lola szinte olyan sebességgel kapta fel az asztalról azt a ránézésre 5 kilogrammnál is nehezebb dobozt és a mappákat, mint aki parancsot kapott és azonnal visszaindult vele a raktár fele. Nem voltak hozzászokva ehhez a hangsúlyomhoz, nem volt túl gyakori.
Büszke is lehetsz magadra!
A fejemet ráztam, hogy elhessegessem a gondolatom és Diane felé fordultam.
– Tíz perc múlva gyere az irodámba!
Ha azt mondom, egy kísértet színét öltötte magára, ahogy felfogta, amit mondtam, talán nem túlzok. Nagyon elsápadt, úgy nézett ki, mint aki másodperceken belül rosszul lesz, viszont mikor rá akartam kérdezni nála, kinyögte, hogy oké és elsietett mellettem. Kis ideig néztem utána, gondolkodtam és próbáltam rájönni mi történhetett vele, de aztán rájöttem, annyi gondolat gyötör, amennyit esélytelen, hogy megfejtsek. Pláne, ha a fejem hasogat, és olyan érzés kerülget folyamatosan, mintha a reggelim vissza kívánkozna jönni.
Hideg vízzel megmostam az arcom, ittam is pár korty vizet, ami szinte éreztem szinte egyből, hogy segített. Hűsített, lenyugtatott a bőrömhöz érő víz, úgyhogy a nyakamat is meglapogattam vele. Biztos voltam benne, a kinti hőség is rátett alapból a rossz érzésemre. Szóltam is Lisának visszafele, ahogy mentem az irodámba, hogy készítsen nekem egy jó nagy bögre jeges, sőt inkább egy extra jegeskávét, mert volt egy olyan érzésem, hogy erre a napra nem árt, ha felraktározok extra tartalék energiákkal. Nem tudhatom, mi lesz azon az ebéden, vagy találkozón... nem is tudom min, de félek semmi jó. Jobb félni, mint megijedni.
Nulla energiával és lelkesedéssel huppantam le a székembe, hogy neki kezdjek a dolgomnak, mondjuk felhívjak egy ügyfelet, valami, gondolva, hogy az legalább, hogy interakciót kell létesítenem másokkal, egy kicsit felráz ebből a semmilyen hangulatból. Viszont éppen nyúltam az asztalon lévő céges telefonért, amikor úgy rendesen arcon csapott az a konkrétan fél méter magas papírtorony az asztalom közepén. El is ment a kedvem a telefonálgatástól. Elvettem egy lapot a tetejéről, de ahogy belenéztem tettem is vissza a többi közé, és azzal a lendülettel feküdtem az asztalra, az arcom előtt tartott kezeimmel. Biztos voltam benne, hogy ha most valamelyik alkalmazottam látna, rám sem ismerne, nem értenék, hogy mit szenvedek itt össze.
És teljesen jogos lenne a felvetésük, nem gondolod?
Mégis ahhoz van nekem most itt korán reggel kedvem, hogy minden szerződést és dokumentumot egyesével elolvassak és aláírjak.
Lehet igaza van Danielnek és sok mindent vállalok? Nem, biztos nem. A lovarda nekem a minden, nem teher. A szerződések meg szükségesek, nem lehet mindig jókedvem. Egyszerűen nem megy.
Szóval egy kis megerőltetéssel, de neki láttam a munkának. Túlzás, hogy elolvastam, igazából arra szükség nem is volt, mert ezt már Lisa is megtette, szóval csak átfutottam a sorokat és aláírtam. Mondjuk nem hazudok, mikor ezt már a tizediknél egy az egyben megcsináltam, kicsit unalmas volt, még így is, hogy kicsit csaltam a művelettel. Lisa szerencsére megérkezett az életmentő kávéval. Hatalmasat kortyoltam belőle egyből. Pont időben érkezett meg vele.
– Erre szükség volt, úgy látom – húzta el a száját. Kortyoltam még egyet, felkevertem a habot a bögre széléről, mert az engem mindig nagyon idegesített, majd visszamélyedtem a papírrengetegbe.
Motyogva adtam csak választ. – Ne tudd meg...
Sóhajtva raktam az újabban aláírt papírt a többi közé és vettem is el a következőt.
– Akkor nem is zavarlak, viszont mára van egy megbeszélt telefonhívásod, egyeztetni dolgokat. Lemondjam?
– Kivel? – néztem fel a szerződésből érdeklődve. Végre valami izgalmasabb.
– D'amico-val. – Várakozva néztem rá. – Aj látszik, nem vagy most itt fejben. Az olasz faszi, aki...
– Több olasz faszi is járt már erre – szúrtam közbe.
– Aki tavaly azt az elég érdekes ajánlatot tette. A társulással kapcsolatban.
– Ó, az az öntelt, sznob és kissé piperkőc alak? Nincs más vágyam, mint vele még ma, sőt most azonnal beszélni... – forgattam meg a szemem, és a magam elé vettem egy következő lapot. Tudtam kiről beszél és nem voltam elragadtatva. Ami azt illeti, reméltem, hogy nem jelentkezik újból, ebben az újabb szezonban, és elfelejthetjük azt a totális őrültséget, amivel annyira meg akart győzni. Jóformán naponta telefonált, hogy érdeklődjön, eldöntöttem-e, belemegyek az ajánlatába, vagy nem, viszont őszintén, jobban bele se akartam gondolni. Viszont még jó, hogy kértem egy szezonnyi gondolkodási időt, mert most tisztán biztos vagyok abban, hogy hiba lett volna, hiba lenne elfogadni ezt.
– Mondd ezt most le. És mondd meg neki, hogy az ajánlatára nem a válaszom.
Zavartan megrázta a fejét.
– Ezt biztos jól meggondoltad?
– Teljesen biztos. Feleslegesnek gondolom, hogy valakivel társuljak. Ha nem menne jól a dolog, azt mondom, talán átgondolom, számításba veszem a lehetőségeimet és esetleg, viszont tegyük hozzá, hogy akkor valószínűleg D'amico sem minket keresett volna meg, ha ez így lenne, hanem egy olyan lovardát, akihez neki is megéri, ha társul.
– De ő azt mondta... – kezdte volna Lisa, én meg sóhajtva néztem rá.
– Li... tök szuper, hogy ennyire nem kételkedsz másokban, de nézd reálisam. Mi D'amico célja?
– Segíteni, mert...
– Terjeszkedni akar – javítottam ki, mielőtt belelendült volna a magyarázásba. Barna szeme kérdőn csillogott, oldalra döntötte a fejét és pillogva nézett rám. – Ez teljesen rendben van, úgy tudom, Olaszország egyik legsikeresebb vállalkozója. – Akaratlanul is, de enyhe gúnyt éreztem a hangomban. Sose voltak szimpatikus ennek a férfinak a módszerei, dolgai, egyszerűen az, ahogyan az egészhez hozzáállt.
– A negyedik, igen – bólintott Lisa gyorsan. Felvontam a szemöldököm.
– Nocsak, benyaltad a Wikipédiát? – kuncogtam. Ő szintén nevetve megrázta a fejét.
– A barátom olaszban él.
– Áh – hökkentem meg. Na erre pont nem számítottam.
– Sokszor mesél felesleges, ottani aktuális hírekről, hogy felkészült legyek. – Elmosolyodott, olyan lágyan, olyan szívből jövően, amiből tudtam, hogy a barátjára gondol. Szinte csillogott a szeme, és hirtelen úgy tűnt egy pillanatra, mintha egészen máshol járt volna. – Meg szeret is beszélni – kuncogott.
– Mikor költözöl oda? – billentettem oldalra a fejem.
– Mi?
– Azt mondtad, azért mesél ennyit, hogy felkészült legyél.
– Igen... – sóhajtott. – Jövő tavasszal megyek, ha minden jó lesz. Még semmi nem biztos, ezért sem meséltem, nem akartam, hogy az legyen, mint már párszor egyébként. Valami jó történik, elmesélem valakinek és akkor egy szempillantás alatt puff – imitálta a kezével a lövést – befuccsolt az egész terv.
A szám sarkát rágcsálva néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy ennyire peche volt eddig úgy... jobban belegondolva mindennel, és ahogy elnéztem, a már csak a magyarázástól is stresszes, feszült arcát, biztos voltam benne, hogy nem túlzott.
– Akkor reméljük ez a terved most sikerül majd – mosolyodtam el, majd szórakozottan hozzátettem. – De azért remélem néha visszalátogatsz majd hozzánk.
Elnevette magát. – Mindenképp.
***
Miután ismét magamra maradtam az irodában, újból, ma már körülbelül századjára nekiálltam a maratoni olvasásnak és irkálásnak. Aminél már azt mondtam, hogy ez kész időrablás, és kezdett elegem lenni belőle, amikor olyan szerződések jöttek velem szembe, amik már nagyon aktuálisak, vagy, hogy jobbat mondjak valamelyik része el lett rontva, úgyhogy konkrétan a kukában kéne lenniük, de most ezzel is csináltak nekem egy plusz munkát. Délután muszáj volt egy kávényi szünetet ismét tartani, mert úgy éreztem, mint akin átment egy úthenger. Az a sok adat, felesleges információ, amik a papírokban voltak, szivacsosra szívták az agyam. Jól is esett, azt nézve, hogy reggel nyolc óra már nem most volt, kezdtem fáradni. Eddigre már az egyébként imádott székemet vagy tucatszor elküldtem a pokolba, mert sehogy nem volt benne kényelmes ülni.
Ráadásul Diane is jókor tudott időzíteni, mondjuk neki nem mondtam. Örültem, hogy jött. A beszélgetéssel, igaz, sokra nem mentünk, ahogy sejtettem, családi okra hivatkozott, amit nem szeretne elmondani. És persze, megértem, nem szólhatok bele, és nem üthetem bele az orromat más életébe, de szerintem ez így akkor sincs jól. Nem hiszem, hogy értené, hogy itt neki felelőssége van, feladata, ha csak ennyivel elintézi. Nem csak ő van.
De az is igaz, nem lenne helyes kirúgnom, hogyha nehéz helyzetben van.
– Kap egy utolsó esélyt – döntöttem el magamnak motyogva, miközben az utolsó szerződések egyikét olvasgattam. Csak remélni merem, hogy ezt nem bánom meg, és Diane kicsit összeszedi magát, az a családi ügye is rendeződik és tud koncentrálni, amikor dolgozik. Feltéve, ha dolgozik.
Hangos telefoncsörgés zökkentett ki a gondolataimból, amitől összerezzentem. Kihalásztam a táskámból a telefonom és összeráncoltam a szemöldököm, amikor megláttam, ki is hív. Persze, nem azért, hogy hívott, inkább az időpont lepett meg.
– Jonathan – szóltam bele kissé értetlenül, bár végtelenül örültem, hogy keresett. – Hát te?
– Talán már nem is hívhatom fel a kedvenc barátnőmet?
– Nem erről van szó...
– Jó, mert kezdtem magamra venni a dolgot. Egyébként egy nagyon fontos dolgot kell megbeszélnünk, és semmiképp nem ér rá estig.
– Na?
– A héten jön ki mozikban a Csingiling új része, és te bizony eljössz velem megnézni! – jelentette ki határozottan.
– Csingiling, tényleg? – nevettem el magam hitetlenül. – Más nem volt?
Ő az egyik olyan ember, aki képes belőlem szívből jövő nevetést kicsikarni, a legrosszabb pillanataimban is. A hangja pedig most is csökkentette bennem a feszültséget.
– És abban mi lett volna jó? Nem szabad lemaradni ezzel, és a Csingiling egy kötelezően megnézendő film – hallottam a sértődött fújtatását.
– Egy óvodásnak – tettem hozzá vigyorogva. – Lehetnél a szőkésbarna hajaddal Gida, mit szólsz?
– Mi? – háborodott fel. – Már bocs, El, de nem. Nagyon maximum Terence lesz okés. Bár ő is olyan nyomi... minden faszi karakter szerencsétlen a Csingilingben – gondolkodott el.
– De hülye vagy – kuncogtam.
– Egyébként akartam kérdezni, hogy ma ráérsz-e – tért másik témára.
Hallottam, hogy valaki kopogtatott. Fújtattam.
– Nincs kedved? – kérdezett rá egyből, lankadt lelkesedéssel.
– Lenne, de dolgozom. Sok a meló... De majd beszélünk, jó?
– Nem is gondoltam, hogy ez máshogy lesz – egyezett bele – A mozit meg ne felejtsd el! – tette le a telefont, mire csak mosolyogva a szememet forgattam. Erről majd még beszélünk, úgy voltam vele. Nem olyan egyszerű az.
Sóhajtva tettem el a készüléket, mikor ismét kopogtattak.
– Gyere! – szóltam ki, mire nyílt is az ajtó és Lisa lépett be rajta. Érdeklődve néztem rá. – Igen?
– A férjed itt van – mosolyodott el. – Kint vár. – Felkaptam a fejem és elejtettem a kezemből a tollat, amit épp csak egy másodperce vettem ismét a kezembe. A torkomba visszaköltözött az utálatos gombóc és úgy éreztem nem értek semmit. Hisz reggel még haragudott rám, mit keres itt?
– Még kell egy kis idő, mondd meg neki, hogy...
– Azt mondta fontos – szakított félbe apró mosollyal a szája sarkában. Sóhajtottam. Muszáj mennem, biztos még mindig dühös azért se jött be. Nem akarná még csak színlelni sem, hogy minden rendben.
– Pillanat. – Gyorsan szedtem össze a papírokat, egymásra pakoltam őket és az asztalom fiókjába zártam a fakkot. Fél füllel közben hallottam, hogy Lisa kiment, a cipője kopogott, és az ajtót is visszahajtotta, viszont nem reagáltam. Sietve álltam fel és szedtem össze a holmimat, hogy vissza, ide már ne kelljen jönnöm. A vállra akasztható kis táskámat felkaptam a szék támlájáról, a telefonomat meg belecsúsztattam. Még indulás előtt megnéztem magam a bejárat melletti szekrényre felszerelt kisebb tükörben, a hajamat inkább kibontottam. Egész nap kontyba volt felfogva, mert rohadtul frusztrált, hogy melegíti a nyakamat, viszont most inkább úgy voltam vele, inkább sülök meg, mint nézzek ki idiótán. És ha tényleg Daniel anyjához megyünk, ahogy azt reggel mondta, akkor főleg fontos. A táskámban mindig hordok magamnál csatokat, azokkal kicsit megigazítottam, hogy majd legalább a szélben ne szálljon száz fele minden hajszálam, aztán sietve mentem az udvarra. A lányok most is ott tevékenykedtek a recepció körül, járkáltam össze-vissza, úgyhogy nekik oda köszöntem, és futottam is tovább. Nem akartam több bajt Daniellel, nem mertem tovább itt szórakozni, úgyhogy csak reméltem, hogy nem a leltárral foglalkoznak még mindig.
A bejárati ajtót szinte kivágtam magam előtt, és ahogy befordultam, már kicsit ugyan takarásban, de láttam Daniel kocsiját, a lovarda kapuja előtt. Tudtam, hogy ő is észrevett, mert amikor már majdnem ott voltam, kiszállt az autóból. Két lépésre tőle álltam meg, és egyszerűen nem jutottam szóhoz.
Nem tűnt se idegesnek vagy dühösnek, semmi jelét nem adta annak, hogy még mindig neheztelne. Sőt, az arckifejezése pont, hogy az ellenkezőjéről, bűntudatot sugárzott. Olyan érzésem volt tőle, mint amikor egy kisgyerek csínytevés után lohol bocsánatot kérni. A fakó csillogás a szemében csak árnyéka volt önmagának, és míg próbáltam rájönni mi is lelte, ő visszahajolt a kocsiba egy pillanatra, majd szembe találtam magam egy óriási levendulacsokorral.
– Ez a tiéd. – Kissé hátra hőköltem, de elvettem tőle. A kis cetlit lélegzetvisszafojtva vettem le róla, nem tudtam eldönteni, jó ötlet-e elolvasni. Bár baszki, virágot kaptam tőle, rossz nem lehet! Biztos szülinapom van ma, csak nem tudok róla.
Legdrágább kincsemnek.
Szeretlek!
Nem is emlékszem, mikor adott utoljára nekem bármit. Nem tudtam nem elmosolyodni. Az orromhoz emeltem a csokrot, beleszimatoltam, és boldogan sóhajtottam. Kedvencem ez az édes, szinte méz szerű illat, ami mégis olyan egyedi.
– Ez... – Nem tudtam mit akarok mondani, annyit tudtam csak, hogy ez elképesztő jól esett. Nem foglalkoztam a csokorral, csak a karja közé vetettem magam. Nyaka köré fontam a karom és megsimítottam a tarkóját. Az ő keze a derekam köré kulcsolódott és úgy húzott közel magához. Apró puszit nyomott a fülem mögé.
– Ez meg mi? – húzódtam kicsit távolabb tőle.
– Hát... – vont vállat, aztán egy puszit nyomott az orrom hegyére, arcomra, számra. – Szerettelek volna meglepni.
– Miért? – A hangom alig talál magára, csak suttogás. Féltem, hogyha hangosabban próbáltam volna megszólalni, sikítás tört volna fel a torkomból. A boldogság, amit ekkor éreztem, viszont így is szétfeszítette a mellkasomat. Ő gyengéden fordult velem, a kocsija oldalának döntött és homlokát az enyémnek hajtotta.
– Kell rá ok, hogy meglepjem a feleségem?
Kibuggyant belőlem egy rövid nevetés a válaszára, de ez afféle megkönnyebbült, elégedettség miatt történő, amit nem is tudtam volna megakadályozni. Gondolkodás nélkül szájára hajoltam, lágyan megcsókoltam. Nem éreztem most rajta az alkohol ízét, szájában a mentolnak és talán a szokásos turmixának keveredésének fedeztem fel az aromáját, ami őszintén ledöbbentett, viszont még inkább éreztem miatta, hogy a bensőm ujjong, mintha ezernyi hang akart volna egyszerre megszólalni bennem. Elmondani szinte egymás szavába vágva azt a csodás dolgot, ami történt velük, ami megdobogtatta a szívüket.
Tudtam, azzal, hogy csókolom, könnyebben megértetem vele, mit akarok. Ez olyan helyzet volt, amikor a tett beszélt, nem a szó. Arra képtelen lettem volna egyéként is. Csak csókoltam, hol lágyan, hol kicsit akaratosabban. Kezem a hajába vezettem, tincsei közé túrtam az ujjaimmal, miközben ő óvatosan combjaim alá fogott.
Imádom a puha haját, komolyan...
Mindketten belenyögtünk a csókba, amikor megemelt és a motorháztetőre ültetett, aztán fülemhez hajolt, belesuttogta a következő szavakat.
– Istenem, Eli... – A mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, hirtelen nem értettem mi történik, de felvette velem a szemkontaktust. – Tudom, hogy amit reggel csináltam az szörnyű és nincs semmi mentség, amivel felmenthetném magam, sajnálom. Megígérem többet nem fordul elő, leteszem a piát, a tablettát is...
– Tabletta? – kérdeztem vissza elhűlve. Sejtettem már sokszor, hogy ilyesmi lehet, mégsem kérdeztem rá soha. Ijesztőnek tűnt a gondolat.
– Leteszem, oké? – szorítja meg a kezem, ég kék tekintetével is győzködni próbál. – Csak te leszel nekem, oké?
De, hogy higgyek neki, amikor eddig mindannyiszor csalódnom kellett?
– Rájöttem, mennyire nem helyes, amit tettem és gyűlölöm magam azért, ahogy bántam veled. Mindennél jobban szeretlek, soha többet nem fog előfordulni. Bocsáss meg! – sepert ki egy tincset a szememből. – Végleg ott hagyom a versenyzést is.
– Komolyan? – Alig merem elhinni. Összeérintettem a homlokunkat és óvatosan elmosolyodtam.
– Igen, és tudom, hogy egy csokor virággal nem intézek el semmit, de reméltem elsőre megteszi. Szeretlek.
– Hinni akarok neked... – suttogtam a szájára. Nem vett volna virágot, ha nem bántaná a dolog, igaz? Láttam a tekintetében, hogy tudja, ez most sok volt. Félt, hogy elveszíthet, ez pedig hiába bennem másképp dobolnak az érzések, mint benne, összefacsarta a szívem. Ismét megcsókoltam. – Szeretlek.
Úgy csókolt, mint aki soha többet nem akar elereszteni. Szinte éreztem rajta az akarást, a féltést. A szenvedély hullámai úgy söpörnek át rajtam, mint egy hatalmas erejű forgószél, ami semmire nincs tekintettel. Csókja édes, fellegekbe repített, és ez volt a pillanat, amikor már elhittem, hogy amit mondott, az igaz. Változtatni akar értem. Értünk. Nyelve megsimogatta a számat, óvatosan, szinte félénken kért bebocsátást az ajkaim közé. Azonnal engedtem neki. Végigfutott rajtam a borzongás, amikor egyik keze mellemre siklott, másikkal meg nyakamat cirógatta. Benn akadt a levegő a tüdőmben.
– Nem szeretem ezt a ruhádat – mormogta, az államra lehelt csókok között. Kezét levezette a ruhám világoszöld szoknya részéhez és összeszűkített szemmel simított alatta a combomra. – Nagyon rövid.
– Bocsi – sóhajtottam kisebbet nyögve. – Csak kikaptam az első ruhát, amit találtam. Rossz volt a nap.
– Elmondod? – Ezt az énét hiányoltam! Ő az, akit szeretek!
– Inkább csókolj tovább – nevettem, és csókolni kezdtem. Tartoztam neki ennyivel.
Eszembe jutott hirtelen egy gondolat. Tudtam, hogy ezzel elronthatom ezt a csodás és békés pillanatot, de meg akartam kockáztatni. Ha most az anyjához mennénk, lehet katasztrófa lenne a nap vége, és azt nem akartam. Azt akartam, hogy őrizzük meg ezt inkább így, ahogy van. Boldog befejezéssel, kettesben.
– Daniel.
– Hm? – hümmögött bele a nyakamba, majd mivel nem szólaltam meg, eltávolodott tőlem és kérdőn nézett rám. – Mi az, bébi?
– Mit szólnál, ha elhalasztanánk a mai látogatást, és kettesben csinálnánk valamit? Nem lenne nagy baj?
– Ne legyél buta, miért lenne baj? Majd elmegyünk máskor, anyámmal megbeszélem. Mire gondoltál? – puszilt arcon.
– Csak egy filmbe, vagy ilyesmi, semmi különös, csak kettesben lenni gondoltam – vontam vállat, aztán felcsillant a szemem. – Süssek olyan csokis sütit, amit még a megismerkedésünkkor mindig? Vagy...
Láttam rajta, hogy próbálkozott, de nem tudta elrejteni a rándulást az arcán. Oké, végül is kompromisszum az egész. Nem nagy dolog.
– Rendeljünk inkább valamit hazafele, jó? Az úgy neked és nekem is jobb – vágott egy fintort már elég látványosan.
– Oké – húztam el a számat szomorúan. Kompromisszum első szabálya ez. Nem szereti azt, ahogyan főzök, de ezzel semmi baj nincs. Nem lehet mindenkinek ugyan olyan az ízlése, nem is kell, hogy szeresse. Nem is kényszeríthetem rá. Lehet, egyébként is vacak, ahogy főzök, nem tudhatom. – Indulhatunk? – váltottam inkább témát, és az orrom elé emeltem a kezem a csokorral, mélyet lélegeztem az illatából.
– Persze. A közeli kifőzde jó is lesz, nézünk valami ebédet, aztán ha hazaérünk öltözz át, megfulladok ettől a lószagtól. – Elvette tőlem a csokrot, és a kocsi ajtajának lehúzott ablakán berakta a hátsó ülésre, majd kinyitott az ajtót, és várta, hogy menjek én is.
– Oké, benne vagyok – kerültem meg az autót és behuppantam én is az anyósülésre. A mosolyt nem tudtam levakarni magamról.
Bárki bármit mond, én hiszek neki, hinnem kell neki. Tudom, hogy szeret, akar változni, nem akar nekem rosszat és megtartja, amit ígért nekem. Még ha olykor nehezebb lesz is ez, én segítek neki, mert ezt kell tennem. Tudom, hogy menni fog neki.