♡ Gyönyörű napot kívánok, Lads! ♡
Itt is volnék a harminckilencedik fejezettel, amely reményeim szerint elfogja nyerni a tetszéseteket. Szerencsére ez hosszabb lett, mint az előző, és szerintem izgalmasabb is.
Nagyon hálás vagyok az eddigi voteokért, kommentekért és megtekintésekért, fantasztikusak vagytok!
Kérlek ne rejtsétek véka alá a gondolataitokat! ♡
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
~Szeretteink képesek a legmélyebb sebet ejteni rajtunk. Hisz mi lenne törékenyebb az emberi szívnél?~
A Bridgerton család c. film
ᴇʙᴇɴ ᴍᴏʀʀɪs
Azalatt a rövid néhány másodperc alatt, miközben felmértem a szüleimet, és elkönyveltem magamban azt, hogy mennyire is rég láttam Őket, emellett milyen mély üresség tátongott bennem eddig nélkülük, szembe jutott pár emlék is, amelyek könnyekre késztettek.
Rémlett még a veszekedős este, amelynek végeztével az éjszakai órákban kimásztam az ablakomon és elmentem Jesse-el Londonba. Az volt életem egyik legrosszabb emellett legjobb döntése is. Bár, inkább a kellemetlenebb élmények közé tartozott, még akkor is, hogyha egyébként ennek következtében ismertem Damien-t, Ellen-t és Harry-t. Nélkülük az életem valószínűleg már nem is folytatódott volna a kórházba kerülésem után, de így minden esélyem megvolt arra, hogy az összes eddigi félreértést, vitatkozást kisimítsak a létemben. Úgy kellett kezelnem ezt az egész ügyet, akárha egy utolsó utáni esély lett volna. Tulajdonképpen az is volt.
- Eben. - szólított Harry igyekezve magára vonni a figyelmemet, miközben várakozóan tekintett rám. Tisztában voltam vele, hogy csakis miattam jött el ilyen messze a várostól, és csakis az én érdekemben cselekedett, amikor meghozta ezt a döntést.
Szakadozottan szívtam be, majd leheltem ki a lélegzetemet, miközben remegő kezemet Harry nagy tagjára tettem. Smaragdszín tekintetét figyeltem néhány másodpercig, majd megpróbáltam kipislogni a könnyeket a szemeimből. Jó ötlet volt egyáltalán idejönni? Nem a szüleim, inkább a saját szempontomból. Harry valószínűleg abban bízott, hogy ezután könnyebb lesz a gyógyulásom, és bennem is felmerült ez a feltételezés, de... de, ha Ők nem is akartak látni? Akkor még inkább elveszítem önmagam, ebben teljes mértékig biztos voltam. De erősnek kellett lennem, túl sokszor voltam már gyenge.
- Ott leszel velem? - motyogtam kezeinket nézve, igyekezve nem túlságosan rettegve kiejteni a szavaimat, azonban biztos voltam abban, hogy nem sikerült. Túlságosan féltem, nem az újra találkozástól, hanem az elutasítástól.
- Hát persze! Egy másodpercig sem hagynálak magadra. - biztosított a jelenlétéről, és pedig aprót bólintottam, a férfinek pedig több sem kellett, gyengéd csókot nyomott a homlokomra, majd elengedett és kiszállt. Én mindössze csak azért időztem, mert még akkor is tartottam a következő eseményektől, de úgy tűnhetett akárha megbeszéltük volna, ugyanis a göndör férfi kinyitotta mellettem az ajtót és kisegített, hiszen az alhasam annyi egyhelyben ülés után nemigazán akart velem együttműködni, ahogyan a bordáim sem.
Harry-be kapaszkodtam, aki becsapta mögöttünk az autó ajtaját, csak ezután néztünk fel a szüleimre, akik érdeklődve figyelték a nagy járművet, emellett azt, hogy kik is érkezhettek hozzájuk. Csak azt követően tátották el a szájukat, mikor közelebb mentünk hozzájuk.
A szívem veszedelmesen gyorsan dobogott, a tenyereim akkor is izzadtak, nem is beszélve arról a tényről, hogy nekem is borsó méretű lett addigra a gyomrom, akárcsak mint Harry említésében a sajátja. Nagyot nyeltem, és csak ezt követően váltam el egy minimális részben a mellettem sétáló barátomtól, inkább amiatt, hogy ne tűnjek annyira erőtlennek, mint amilyen valójában voltam.
- Sziasztok. - motyogtam félve a teljesen lefagyott, döbbent szüleimnek, akik nagyokat pislogtak. Igen, a hat év mégiscsak hat év volt, nem pedig hat nap, vagy hónap. - Ne haragudjatok a zavarásért mi csak... - kezdtem rögvest szabadkozni, miután egyikőjük sem szólalt meg, és úgy méregettek minket, akárha soha életükben nem is láttak volna. Nem mertem felnézni Harry-re, ugyanis éreztem azt, hogy akkor valószínűleg elsírtam volna magam a szüleim távolságtartása okául, ezért csak tettem hátra egy lépést és kissé húztam Őt magam után, bízva abban, hogy érti azt, amire célozni akartam. Valószínűleg így volt, de nem akarta veszni hagyni ezt az ügyet.
- Jó napot kívánok, Harry Styles vagyok, a lányuk barátja. - nyújtotta édesapám felé a tenyerét a pultos fiú, szerencsére pedig addigra már az előtte álló idősebb Morris is feleszmélt, és halovány mosollyal köszöntötte Őt. Az édesanyám pedig eltorzult arccal kezdett el sírni, néhány másodperccel később már csak arra lettem figyelmes, ahogyan szorosan ölelt, ami bár fájt a sérüléseim miatt, ugyanakkor ezzel párhuzamosan átkozottul jól esett, mert már hat éve nem érezhettem ezt a törődést tőle.
Eltátottam a számat, és úgy néztem Harry-re, aki az apukám mellett állva figyelt minket, amint egy percen belül már zokogtunk a másik karjaiban. Igyekeztem nem felszisszenni néhány szeretettől erős szorításánál, de ennek a ténynek köszönhetően is volt annyira felszabadult amikor elvált tőlem, és két keze közé fogta a még akkor is fájó arcomat, s úgy tekintett rám.
- Kislányom! - sírt továbbra is, akárcsak én, azonban vele ellentétben megpróbáltam nem lepityeregni az összes sminkem, ugyanis fontos szerepe volt az arcom tökéletes takarásában.
- Annyira sajnálom anya, hogy csak most jöttünk én... - dadogtam, a nő viszont talán meg sem akarta hallgatni a magyarázatom, még egyszer megölelt. Éreztem a megszokott, jellegzetes illatát, amelytől kellemes érzés áradt szét a lelkemben, egyfajta megkönnyebbülés és szeretet.
- Hadd öleljelek meg én is! - lépett mellénk az édesapám, akire felnézve még akkor is ugyanaz a biztonságérzet uralkodott el felettem. Anya ellépett tőlem, és ahogyan a szemem sarkából feltűnt, bemutatkozott Harry-nek, aki egyszerűen nem bírta abbahagyni a mosolygást, bár egyikőnk sem.
- Annyira hiányoztatok! - motyogtam a férfinek, aki hallhatóan szipogott egyet, de megpróbálta visszatartani a könnyeit. Elválva tőlem megfogta a vállaimat és úgy mosolygott rám tovább. Elmondani is nehéz lett volna mennyit jelentett számomra az a szíves fogadtatás.
- Te is hiányoztál nekünk, Eben. - simította meg az arcomat, és bár ott éppen helyezkedett el egy zúzódás, mélyen az alapozóm alatt, megpróbáltam nem elfintorodni. Nagyot dobbant a szívem a mondatára, akkor is, ha visszaemlékeztem a veszekedésünk minden pillanatára. Akkorra már nem kellett törődnünk vele, elévült, megnyugodtunk, és tiszta lappal indíthattunk.
- Ne ácsorogjunk idekint, gyertek csak be! - karolt belém az édesanyám, majd bevezetett a házba, amely éppen ugyanolyan volt, mint a távozásomkor. Mintha semmi sem változott volna, a szüleim arcán is csak mélyedtek a ráncok, de ugyanolyan frizurájuk, illatuk, érzelmeik voltak mint akkor régen. Egyedül az én életem fordult fel teljesen, magával rántva minden borzalmas dologba. - Éppen ebédet készítettem, remélem maradtok! - fordult vissza a konyha bejáratától, miközben mi levettük a cipőnket. Édesapám miután becsukta az ajtót elment mellettünk, egyenesen be a konyhába.
- Ha nem zavarunk. - tapogatóztam, Ő pedig mosolyogva, még akkor is kissé könnyezve megrázta a fejét, majd tovább nyomult a helyiségben. Harry-re néztem, aki már levette a lábbelijét, majd leguggolt és segített nekem is. Hálásan néztem rá, ugyanis a hajolás pocsékul ment, annak ellenére is, hogy a zúzódások kezdtek halványulni. - Köszönöm. - hálálkodtam miután felegyenesedett és apró csókot nyomtam állára, amitől elvigyorodott.
- Nincs mit, tudom azt, hogy most nem megy könnyen néhány dolog és...
- Nem csak azt, hogy lesegítetted a cipőmet, hanem ezt is. Azért is hálás vagyok, hogy idehoztál annak érdekében, hogy kibéküljünk. Fogalmad sincs mennyit jelent nekem. - ismertem be újra könnyezve, a férfi pedig megingatta a fejét, másodpercekkel később újabb érzelmes homlokpuszit kaptam tőle, akárcsak az autóban.
- Nincs mit megköszönnöd, örülök, hogy boldog vagy, ettől én is az leszek. - ismerte be, majd felém nyújtotta a kezét, hogy lesegítse rólam a vékonyka kabátomat, ami rajtam volt. Hálásan tekintettem rá, és figyeltem amint felakasztotta a helyére, s a sajátjával is így tett. Csak ezt követően léptünk közelebb a konyhához kézen fogva és mosolyogva.
Megálltunk a boltív alatt és úgy figyeltük a szüleimet, akik egymásnak segédkeztek az ebéd megcsinálása közepette. Végigfutott rajtam a kellemes bizsergés, mialatt ezt kémleltem, és akaratlanul is magunkat képzeltem az Ő helyükbe. Reméltem, hogy mi Harry-vel is hasonlóan kiegyensúlyozottak leszünk az évek múlásával. A férfi felém tekintett, kozmoszaiból pedig kellemes érzületet sikerült kiolvasnom, akárha Ő is éppen erre gondolt volna.
- Nos fiatalok, a mai ebéd... - kezdett bele az édesapám, de tekintete azonnal levándorolt a póló miatt fedetlen kezeimre. Én háborodott bele sem gondoltam abba, hogy a karjaimon látszódtak Jesse szorításának nyomai, emellett néhány erősebb karcolás is. Nem képzeltem azt, hogy esetleg majd le kell vennem a kabátomat, emiatt döntöttem egy egyszerű póló mellett, de úgy tűnt a borzalmasabbnál is rosszabb kilátásokat adott akkor.
Az édesanyám értetlenül pillantott felénk, mikor elhalt az apukám hangja, majd arra a pontra nézett amerre Ő. Elváltak az ajkai, miközben a lakásban megfagyott a levegő. Hát persze, tíz perce sem voltunk ott de már kialakulóban volt egy vita. Ez volt az én formám.
- Megtudom magyarázni! - szorítottam rá Harry kezére, aki félig mögöttem helyezkedett el, leginkább azért, mert valamilyen ostoba elképzelés miatt elé léptem, talán attól tartva, hogy az édesapám félreérti a helyzetet. Megtette.
- Mit akarsz ezen megmagyarázni?! - döbbent meg teljesen, erős hangnemétől pedig összerezzentem. Harry tökéletesen észlelte ezt, azért nyugtatóan felemelte a kezét, remélve azt, hogy csillapítani tudja a kedélyeket.
- Kérem uram, a kiabálás nem oldja meg a helyzetet. - próbálkozott, ámbár hasztalanul. A férfi közelebb nyomult hozzánk, lendületből, talán Harry miatt, bár a barátom éppen elég gyors volt, és óvatosan a háta mögé kényszerített, majd kihúzta magát, mialatt egy magasak lettek az édesapámmal. - Félreérti a történteket. - jegyezte meg nyugodtan a göndör, azonban ez csak szemforgatást váltott ki az idősebb Morrisból.
- Mit lehet ezen félreérteni? - harsogta néhány centiméterre a barátom arcától - Tűnjön el a lányom közeléből! - bújt elő belőle az apatigris, és megpróbált megvédeni, holott semmi oka nem volt rá - Eben, gyere ide kérlek. - intett maga mellé, de én megráztam a fejemet, és édesanyámra néztem, aki teljes értetlenül kapkodta a tekintetét közöttünk. Ő sem érthette, hogyan romolhatott el ilyen gyorsan minden.
Hátrább húztam Harry-t, és mély sóhaj utána elé álltam, védve Őt, miközben az apukám nem tudta hová tenni ezt a lépésemet.
- Komolyan félreértés, Harry nem tehet semmiről sem, apa! - kötöttem le, és akármennyire is féltem attól, hogy talán elharapózhatnak az indulatok, mégis kettejük között maradtam. Abban teljesen biztos voltam, hogy a göndör fiú nem indított volna hadjáratot az apám ellen, de fordítva nem tudtam ennyire fixen. - Üljetek le kérlek, és elmagyarázzuk a helyzetet. - kértem csendesen, az előttem álló viszont nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de az anyukám szerencsére megfogta a karját és elhúzta tőlünk. Lehuppant a székre, majd várakozóan nézett ránk, a nő pedig kedvesen egy-egy pohár gyümölcslevet adott a kezünkbe, amit készségesen fogadtunk el, ezt követően ültünk le velük szembe mi is.
- Ha mégis maga tette, akkor... - szentelte a mondandóját a férfi a fiatal pultosnak, aki állta a tekintetét, és még csak meg sem próbálta megvédeni magát. Nem tudom miért nem, hiszen komolyan nem az Ő hibájából történt mindez, annak ellenére sem, hogy a kórházban számtalanszor hangoztatta mennyire is sajnálta, hogy nem érkezett előbb a lakáshoz és nem tűnt fel neki már az első pillanatban az, hogy valami nem volt rendben.
- Fejezd be a vádaskodást, kérlek! - morrantam fel, mert egyszerűen nem viseltem el, hogy bántotta Harry-t, és bár nem volt vele tisztában, de alaptalan volt. - Emlékeztek még Jesse-re? - vetettem fel csendesen, nézve egy darabig a fa asztal mintáját.
- Hát persze, amiatt a féreg miatt mentél el, mert azt hitted, hogy Ő majd...
- Parker! - dörrent rá édesanyám, én pedig lesütöttem a szemeimet. Hallgatnom kellett volna rájuk, akkor is, ha abban a pillanatban a saját igazamat hittem jónak.
- Miután elszöktem vele, Londonban vettünk ki egy lakást, befejeztem a gimit, és elkezdtem egyetemre járni, közben pedig dolgoztam egy lemezboltban. Nos... nem tudott róla senki sem, de nemsokkal azután, hogy összeköltöztünk, Jesse... - kezdtem, de egyszerűen nem tudtam folytatni. Kínosnak éreztem elmondani, féltem a reakcióktól, mocskosnak éreztem magam tőle, holott egyáltalán nem az én saram volt.
- Eben? - szólított Harry, ezért a szemeibe néztem majd kissé megráztam a fejemet. Tisztában voltam vele, hogy a hogylétem érdekelte, de a kezére tettem az enyémet és vettem egy mély levegőt.
- Jól vagyok. - motyogtam neki, majd visszanéztem a szüleimre, akik a kelleténél is jobban össze voltak zavarodva. Minél előbb elakartam mondani az eseményeket, túl akartam esni rajta, mert máskor nem éreztem volna magam annyira erősnek hozzá, mint akkor. - Az első verése után egyből arra gondoltam, hogy muszáj lett volna hallgatnom rátok, és minél előbb haza kellett volna jönnöm. Nem tettem, megvártam míg rosszabbodott a helyzet, és egyre keményebb eszközökhöz fordult. - böktem ki csendesen, mire az édesanyám a szája elé húzta a kezét, a mellette ülő szülőm pedig hátradőlt a széken, mialatt idegesen figyelt. - Egészen addig eltűrtem minden bántalmazását, míg nem találkoztam Harry-vel abban a lemezboltban, ahol dolgozom. Ő... - mosolyogtam fel a férfire, aki hasonlóképpen tett az irányomba - figyelmes volt, és törődő, de fogalma sem volt arról, hogy kapcsolatban éltem, méghozzá egy elég mérgezőben. - vezettem tovább a gondolatmenetemet - Nevezzetek annak, aminek akartok, de egy párt alkottam Harry-vel, miközben Jesse-el is együtt voltam. - tekintettem fel rájuk, tekintetükből pedig egyszerűen nem tudtam mit kiolvasni - Egyikőjük sem tudott a másikról körülbelül két hónapig, aztán... kitudódott, Harry szakított velem, Jesse pedig... - folytatni akartam, szerettem volna végre kiejteni, de annyira nehéz volt! Borzalmas embernek éreztem magam.
- Már nincsen semmi baj. - lehelte Harry, majd óvatos puszit adott a halántékomra. Nagyot nyeltem, lehunytam a szemeimet és aprót bólintottam.
- Jesse a közös lakásunkban a szokásosnál is jobban megvert, majd otthagyott a konyha járólapján meghalni. Damien - a lemezbolt tulajdonosa, és a legjobb barátom -, értesítette Harry-t arról, amiről egészen addig nem tudott, miszerint Jesse bántalmazott, Ő pedig a segítségemre sietett, a következő emlékem már csak az, hogy a kórházban ébredtem. - meséltem el nagy vonalakban a történteket, igyekezve kimenteni a barátomat a felelősség alól, hiszen egyáltalán nem a göndör hibája volt az, ami történt. - Azóta tele vagyok ilyen szépségekkel - emeltem fel a kezemet és céloztam az egyik zúzódásra - és van néhány törött bordám, meg egy csinos kis varrás az alhasamon. - mondtam ki egy szuszra, még inkább félve az elítéléstől.
- Az alhasadon? - bökte ki csendesen az édesanyám, és fogalmam sem volt arról, mit is gondolhatott arról, amit elmondtam.
- Igen én... azóta meddő vagyok, mióta Jesse megvert. - böktem ki, ez a tény pedig elkezdett marni belülről, de ötletem sem volt Ő mégis mire gondolhatott.
- Csak fennáll az esélye, nincsen kőbe vésve. - motyogta Harry, én pedig aprót bólintottam, bár még akkor sem feltétlenül hittem el ezt az egészet. Könnyebb volt azt mondani, hogy nem lehet gyerekem, és meglepődni azon, ha végül mégis sikerül teherbe esnem, minthogy reménykedni és fájdalmasan rádöbbenni, hogy egyáltalán nem volt lehetséges.
- Ennyi a történet, nem Harry tette. - igyekeztem felhívni a figyelmüket arra, hogy befejeztem, mialatt figyeltem a reakciójukat, de csak bámultak maguk elé. A gombóc a torkomban óriásira nőtt, hányingerem lett magamtól, a testem pedig ismét sajogni kezdett. A szám kiszáradt, alsó ajkam pedig bizonytalan remegést mutatott.
- Adnátok nekünk egy percet? - vetette fel az édesanyám, mialatt felállt a helyéről és megfogta az apukám vállát, aki hasonlóképpen cselekedett. Aprót bólintottunk, mire elhagyták a helyiséget és kisétáltak a hátsó ajtón a kertbe. Könnyezve néztem utánuk, mialatt kezemet a szám elé emeltem és megpróbáltam nem hangosan felzokogni. Borzalmas ember voltam, ezt pedig ha eddig a szüleim nem vették észre, most minden bizonnyal felvilágosítottam Őket erről. Gyűlöltem magam, de azt éreztem helyesnek, ha elárulom a történetet, és nem rendezem le annyival, hogy a volt barátom bántott.
- Hé. - suttogta mellettem a smaragdszín tekintettel megáldott férfi, aki ezután államnál fogva maga felé fordította a fejemet, majd óvatosan megsimította az orcámat - Nincsen semmi baj, jó? - próbált nyugtatni, de behunytam a szemeimet, ettől pedig minden sós csepp lecsordult az arcomon versenytfutva egymással.
- Megvetnek, Harry. - böktem ki a nyilvánvalót - Még a saját szüleim is, fogalmam sincsen te miért nem teszed. - néztem rá teljesen kétségbeesetten, és a kozmoszaiban láttam az önnön buta énem apró, teljesen elveszett mását.
- Ezt már megbeszéltük, Édesem. - lehelte, majd próbált rám mosolyogni, de Ő sem tudta pontosan, hogy a családom mégis mit gondolhatott rólam akkor - Meg kell emészteniük amit mondtál nekik, ez teljesen normális, nem ítélnek el. - suttogta, majd talán még halkabban hozzátette - Nem ítélhetnek el. - ölelt meg szorosan, biztonságot nyújtóan. Ostorozta magát Ő is, pontosan tudtam, elvégre ha nem jöttünk volna ide, akkor ez nem történt volna meg. De egyáltalán nem hibáztattam, csakis jót akart nekem, annak ellenére is, ha akkor éppen úgy festett, hogy még jobban tönkretettem mindent...
*-* Csatlakozz a Facebook csoporthoz te is! *-*
Csoport név: Ladybady Books
Elérhetőségeim:
Facebook: Laura Petes (Kérlek szólj, mielőtt szeretnél csatlakozni a csoporthoz, mert csak ismerőseket tudok felvenni, viszont nem szoktam olyanokat visszajelölni akiket nem ismerek. Ezért, kérlek értesíts a szándékaidról! Köszönöm)
E-Mail: ladybadybooks*gmail.com
Instagram: ladybadywp
Ha kedved tartja csatlakozz, vagy jelölj be, esetleg küldj e-mailt! Minden kérdésre válaszolok! <3
Kérlek komizz!