Izgatottság cikázott bennem, ahogy a szürke szövetkabátomban, és a kis sarokkal rendelkező, hosszúszárú csizmámban haladtam előre a latyakos járdán. Csattogott a talpam alatt a saras, összeállt hómaradvány. A héten többször havazott, amitől a belváros egy merő sártengerré változott, és most is olyan sötétszürke felhők borították az eget, melyből bármikor megindulhatott a csapadék. Ennyiből utáltam Oslót, a sok autót, az ilyenkor szmogos levegőt, még a havat sem lehetett igazán kiélvezni. Kivétel volt ez alól a park, illetve ezért szerettem a menhelyet is, mert ott csak a főbb utakat takarították le, hogy az ellátmányokat be tudják vinni.
Általában az év első havazásakor már ünnepi hangulatba kerültem. Imádtam nézni a lágyan szállingózó pelyheket, benne sétálni, de ez az év kivétel volt, akár csak négy évvel ezelőtt. Annyira letörtem, felemésztett a melankólia, az üresség, amit éreztem, ezért nem érdekelt az, hogy hamarosan szülinapom lesz, és rá egy hónapra karácsony.
De most bizakodva haladtam előre, mert hamarosan újra találkozunk Sanderrel, és végre úgy tűnt, hogy minden apró részlet a helyére került. Megértettem mi történt négy éve, és miért viselkedett furcsán a műtétem után. A gondolatra még mindig könnybe lábadt a szemem, de reménnyel telt meg a szívem. Sajgott a mellkasom attól, amit a levélben olvastam, annyira nehéz sorsot vázolt fel, de eljött az ideje, hogy Sander élete is jobb irányt vegyen. Már elég erős volt, én bíztam benne, és ahogy ígértem, támogatni akartam, mellette állni teljes vállszélességgel. Mégis félelem szorongatta a szívemet, hiszen az még függőben volt, hogy valóban el kell-e mennie az apjával.
A park hatalmas fém kapuja tárva-nyitva állt. Alig haladtam pár métert, megálltam, hogy körbenézzek. Az utat még sima, vakítóan fehér hóréteg borította, mely a füves részeknél még vastagabb volt. Nagyon tetszett a látvány, hogy a fák többsége hiába meredezett kopaszon, egy vékony takaró védte a törzse alját, a gyökerét óvta a hidegtől. Ilyen a természet gondoskodása.
Sander is korábban érkezett, az egyik ösvényen haladt. Ahogy meglátott, lelassított, végül két méterre előttem állt meg. Pontosan ugyanúgy nézett rám, mint a focitáborban, amikor még hozzám sem mert szólni. A szürkéskék szeme érdeklődőn fürkészett, kezét farmerja zsebébe csúsztatta. Úgy tűnt, ő is keresi a szavakat, és hirtelen én sem tudtam, hogyan kezdjek bele ebbe.
– Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem, és nagyon sajnálom – a hangom elcsuklott, ahogy az édesanyjára gondoltam, valamint arra a két küzdelmes évre. Fátyolossá vált a tekintetem.
Sander lebiggyesztett ajakkal bólintott, és lehorgasztotta a fejét, úgy sandított rám.
– Amikor olvastam, gondoltam, hogy elküldöm üzenetben, ami eszembe jutott, de inkább most elmondom egyben. – Mély levegőt vettem, erőt gyűjtöttem, hogy újra felidézzem a múltat. – Azon a napon, amikor a szülinapomat ünnepeltük volna, negyed órát késtünk a baleset miatt, ami a Collets gate-en történt. Nem tudtam, hogy ott voltatok, de tényleg annyit kellett volna tenned, hogy írsz egy üzenetet, és kész. Megértettem volna, sőt! Egyértelmű, hogy az anyukád mellett lett volna a helyed. Tudom, utólag könnyű okosnak lenni – keserűen sóhajtottam. – Azt hittem, azért nem jöttél el, mert titeket ért baleset, és nagyon aggódtam – a hangom egyre jobban reszketett. – Meglepődtem, amikor apa végre elérte a tiédet. Nem értettem, mit vétettem, hogy azt üzented. Attól féltem, hogy én tettem, vagy mondtam valami rosszat, vagy túl nyomulós voltam, és emiatt haragudtál meg rám. Amikor odamentem hozzád, tényleg csak az okot akartam megtudni, hogy ne ostorozzam magam tovább, bár bíztam benne, hogy meg tudjuk beszélni, mert ha mást nem, szerettem volna a barátod maradni. Nagyon fájt, hogy úgy elutasítottál. Fogalmam sem volt, hogy ilyen súlyos dolgok történtek a háttérben – egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit gyorsan letöröltem, mert nagyon hideg érzést hagyott maga után. Sander megrendülten figyelt rám. – Annyira magamba zuhantam, nagyon bántott, hogy elvesztettem a legjobb barátomat, bár ez akkor már többről szólt a részemről is, vagyis szerettem volna, ha másabb irányt vesz a kapcsolatunk, és ezért feledni akartalak. Ezt már nagyon bánom. Az elmúlt időben sokszor filóztam azon, hogy ha nem szakad meg a kapcsolat, vagy a suliban emlékeztem volna rád, és meghallgatlak, talán ez mind meg sem történik veled. Egyébként én is pszichomókusnak hívom – elmosolyodtam –, ebben hasonlítunk. Azért nem mondtam el, mert attól féltem, bolondnak tartasz majd... Ja, és tizennégy éves koromig nem engedték a szüleim, hogy bármilyen közösségi oldalra regisztráljak, ezért nem találtál meg. Ezzel védtek a kibertámadásoktól, vagy micsodáktól... Szóval, akkor most mi lesz? Hogyan tovább?
– Rád bízom, hozz ítéletet felettem – reszelősnek hatott a hangja, amit észre vehetett, mert megköszörülte a torkát.
– Én... Mondtam korábban, hogy azt nem viselem el, hogy különböző tablettákkal élj, kivéve, amit a doki ír fel, ez a feltételem. Egyébként is elismerted, hogy nincs rá szükséged.
– Ez így van – Sander bólintott, majd kutakodni kezdett a zsebeiben. – Kimaradt a vers a levélből. – Remegett a keze, ahogy a ruháját tapogatta.
– Azzal akartál meggyőzni, hogy biztosan pozitív választ adjak? – kérdeztem egy huncut mosoly kíséretében.
Sander megrázta a fejét. Óvatosan közelebb léptem hozzá, megragadtam a jobb kezét, mely még így is reszketett.
– Ez valami elvonási tünet? – kérdeztem aggódón.
– Nem, csak... ideges vagyok – ismerte el Sander lehajtott fejjel.
Megragadtam az arcát, elmosolyodtam, és mélyen a szemébe néztem.
– Nyugodj meg, Sander. Szeretlek. Nagyon szeretlek, és túl vagyunk a nehezén, remélem. Csak annyit kérek, hogy bármi baj van, mondd el, vagy írd le, ha így könnyebb neked, nekem akárhogy megfelel. Együtt mindenen túl tudunk lendülni, hidd el.
Hüvelykujjammal simogattam az arcát, mire lecsukta a szemét, és a bal tenyerembe dőlt, mint egy szeretethiányos kutya, aki így fejezi ki a háláját. Mosolyogva néztem, ahogy ellágyultak a vonásai. Még közelebb húzódtam hozzá, és lágyan megcsókoltam. Érzékien viszonozta az érintést, de hamar elhúzódott, egy összehajtogatott papírt tartott az orrom elé.
– Akkor most menjek haza, olvassam el, aztán megint találkozunk? – elvigyorodtam. Lassan kihúztam az ujjai közül.
– Nem. Nem vagyunk a suliban – felelte mosolyogva.
– Akkor akár te is felolvashatnád – vontam fel a jobb szemöldököm, mire Sander újra befeszült.
– Megint gonoszkodsz?
De könnyű cukkolni...
– Nem-nem, nem mondtam semmit – kacagtam. – Nem hiányzik, hogy infarktust kapj itt nekem – mellkasának döntöttem a fejem. A szíve elég hevesen vert, még a sok réteg ruhán keresztül is éreztem. Lassan nyitottam szét a lapot, nagyon kíváncsi voltam, hogy ennyi kihagyás után mivel igyekezett elkápráztatni.
Kellesz nekem
Kellesz nekem, mint növénynek a nedvesség,
Egy tikkasztó nyári napon üdítő záporesőként,
Hogy újra régi fényében tündökölhessen,
Szárba szökkenjen az ég felé törve,
Egészben pompázhasson.
Melletted egész vagyok.
Kellesz nekem, mint kóbor kutyának a menedék,
Hogy óvón átöleld, aggódó pillantással kísérvén,
Míg meg nem nyugszik karodban. Úgy érzem,
Sőt könyörögve kérlek, mert erre
Minden pillanatban
Szükségem van.
Kellesz nekem, mint embernek az oxigén,
Amely a tüdejét élettel telíti meg, a vérét
Felfrissíti, hogy egész testében pezsegjen.
De ami fontos, hogy enélkül nincs élet,
És én nélküled
Nem élhetek.
A meghatottságtól potyogtak a könnyeim. Reszketegen lélegeztem, nem akartam újra sírni. Összehajtogattam a papírt, a zsebembe csúsztattam.
– Köszönöm! – Sander nyakát átkarolva csókoltam meg újra, melybe percekre belefeledkeztünk.
Egy összehangolt csata vette kezdetét, ami a nyelvünk között zajlott. Egészen felpezsdítette a vérem, mert teljesen más volt, mint a korábbiak. Vad bizsergés hullámzott a testemben, egyre jobban nekifeszültem, hogy még jobban érezzem. Megszűnt a külvilág, csak a mi számítottunk. A hideget sem éreztem már, annyira melegem lett.
Mosolyogva váltunk el egymástól. Meglepődtem, mert a hó hatalmas pelyhekben hullott alá, de olyan sűrűn, hogy a fákat alig láttuk a széles járda túloldalán. Varázslatos volt.
– És mennyire biztos, hogy itt maradhatsz? – érdeklődtem félszegen.
– Apa a pszichológusnál töltött óra után elég normálisan viselkedett, és megígérte, hogy megtalálja a módját, hogy maradhassak. Kicsit kibuktam, azért küldtelek el, nagyon összejöttek a dolgok, meg a betegség... sajnálom.
– Akkor ez még nem biztos – állapítottam meg egy szájhúzás kíséretében.
– Most nem fogom hagyni magam, ne aggódj – puszilta meg a halántékom Sander. – Te vagy a múltam, jelenem, és remélem a jövőm is – suttogta hozzám bújva.
– Azért ne szaladjunk annyira előre – kuncogtam.
– Te aztán tudod, hogy kell az ember önbizalmát növelni – somolygott Sander.
– Nem azért, de már nem hiszek a mesékben, nagylány vagyok, bocsi. Elég, ha rövidtávban gondolkodunk – simítottam végig a mellkasán. – Előbb maradj itt, aztán menjünk át az év végén. Erről jut eszembe, tanulhatnánk együtt...
– Kétlem, hogy sikerülne – csókolta meg az arcomat. – Túlzottan elvonnád a figyelmemet.
– Hát, pedig muszáj lesz – böktem meg mutatóujjammal a mellkasát –, mert miattad sok karót benyeltem...
– Kárpótolni foglak, ígérem. Kiengesztellek majd mindenért – Sander a nyakamat puszilgatta végig, amitől libabőrös lettem.
Elégedettség járt át. Vigyorogva néztem körül, mert egyre nagyobb lett hóréteg, és nagyon tetszett a látvány. A hó kellemesen ropogott a talpam alatt, ahogy toporogtam. Sander elengedett. Karomat kitárva néztem felfelé, élveztem az arcomba hulló hideg pelyheket.
– Csináljunk hóangyalt! – kiáltottam fel lelkesen, és Sander kezét megragadva húztam egy füves rész felé, amelyen vastagabb lepel terült el, csillogó, fehér paplanként fedve a talajt.
Sander mosolyogva billentette oldalra a fejét, de megállt a szélén. Hátra vetődtem, nem zavart a hideg érintése, ahogy bekúszott a vaskos szöveteken át. Kényelmesen nyúltam el a földön, majd a fejem felé mozdítottam a kinyújtott karom. Orrfacsaró bűz csapta meg az orrom. Oldalra lestem, a bal angyalszárny fehér helyett barna volt egy sávban. Ijedten ültem fel, fintorra húztam az orrom.
– Fúúúj, ez undorító – néztem végig a kabátom ujján, miközben felfordult a gyomrom a szagtól. Olyan volt, mintha egy trágyadomb kellős közepére feküdtem volna le.
– Neked aztán marha nagy szerencséd lesz – nevetett fel Sander. – Habár már itt vagyok – mutatott magára elégedetten.
– Kis szerény – fortyogtam.
– Még mindig annyira szereted a kutyákat?
– Ez nem a kutya hibája, hanem a hülye gazdáé, aki nem szedte össze – morogtam. Feltápászkodtam, és egy fatörzshöz dörgölőzve vakartam le magamról a mocskot. Sander a hasát fogta a vihogástól. – Nem ér kiröhögni a kisebbet!
– Bocs! – emelte fel védekezően a karját Sander, de nem tudta abbahagyni a röhögést. – De te még szarosan is cuki vagy – hahotázott tovább összegörnyedve.
– Na várj csak, adok neked is ebből a szerencséből mindjárt! – megindultam felé, hogy beletöröljem a kutyagumit, de ő kacagva szaladt el előlem.
Nem zavartattam magam, kergetni kezdtem, amiben jól kimelegedtem. Nagyon jól esett, hogy újra ennyire önfeledten futkároztunk, és olyan jól szórakoztunk, mint a régi, szép időkben. Sander feloldódott, vidám volt, ami nekem a világot jelentette. A szag nagyon zavart, de ezért megérte.
***
Hétfőn angol után Sander kicsit magamra hagyott a szünetben, mert beszélni akart a tanárral, hogy javítási lehetőséget adjon neki, miután kimaradt a legfontosabb angol dolgozatból. Nem bántam, mert Viljarral volt beszédem. A szőke hajú srác tip-top öltözékében feszített a földrajz terem előtt. Vidáman beszélgetett Zackkel, de amint meglátott, kicsit félrehúzott, hogy távolabbra kerüljünk a többiektől.
– De jól nézel ki, cica. Ez meglepő nálad az utóbbi időben – ölelgetett meg.
– Te áruló, elmondtad Sandernek, hogy pszichológusnál voltam miatta – mordultam rá megjátszott dühvel, miközben karba fontam a kezem.
Viljar szeme elkerekedett, lesápadt egy szempillantás alatt.
Milyen könnyű ráijeszteni.
– Mikor is beszéltetek? – kérdeztem összehúzott szemmel, de már alig bírtam visszafogni a mosolygást.
– Már régen – legyintett erőltetett kacagással. Hangja elvékonyodott. – Ezek szerint végre elkészült a levéllel? Azért vagy ilyen jó bőrben! – mutatott rám, és kicsit feloldódott.
– Bizony, az a pegazus a vattacukor felhők felett jár magasan – vigyorogtam ábrándosan. – Imádlak, hogy ennyire jó barát vagy. Köszönöm! – A nyakába borultam és megöleltem.
– Szuper, nagyon örülök – ragadta meg a kezem Viljar, miután elváltunk. – Nekem is van ám hírem!
– Na, mesélj! – vigyorodtam el, és kíváncsian vártam, hogy belekezdjen, de ő makacsul hallgatott.
Sander lépett mögém, hátulról átkarolt, a nyakamba csókolt.
– Majd inkább később – visszakozott Viljar.
– Miről volt szó? – érdeklődött Sander.
– Még semmiről, épp Viljar akart valamit elmesélni – felvont szemöldökkel sandítottam a barátomra.
– Miattam ne fogd vissza magad. Előttem nincsenek titkaid, pláne miután járt már a nyelved a számban, mikor hülye módon próbáltam bizonyítani, hogy nem vagy az, ami – mondta halkan Sander.
– Hogy mi? – néztem rá döbbenten. – Bezzeg nálam semmi ilyet nem csináltál! – hőbörögtem.
– Hé! – szólt rám mosolyogva Sander.
– Jó, de az... – Viljar zavarában elpirult, és feszülten topogott.
Olyan gyorsan váltogatja a színét, mindjárt átmegy kaméleonba és eltűnik...
– Na, mesélj! Most már úgy is jóban kell, hogy legyünk – Sander csókot lehelt a fülcimpámra.
– Helyes meglátás – bólintottam vidáman. Nagyon tetszett Sander hozzáállása, így már ketten néztünk érdeklődve a fiúra.
– Jól van – adta be a derekát Viljar. – Szóval pénteken átjött Todd, és egymásnak estünk a nappaliban, de az anyám hamarabb érkezett haza, mert a köpenyét leitta kávéval a kozmetikában. Így meglátott minket, aztán jött a coming out – széttárta a karját. – Meglepően higgadtan viselte, egyszer sem hangzott el a szájából, hogy selejt vagyok. Szombat éjjel eljött velünk egy meleg bárba és becsajozott – a kezét a szája elé kapva kuncogott.
A szemöldököm fennragadt a homlokomon, annyira meglepett ez az esemény. Nem mintha elítéltem volna emiatt, vagy ilyesmi, csak egy középkorú nőből ezt nem néztem ki.
– És apukád mit szólt a dologhoz? Vagy nem tud róla? – kérdeztem.
– Hát rólam nem tud, de anyám elmondta neki, hogy ezután másfelé fog kacsingatni. Nincs túl sok beleszólása a dolgokba, szóval szerintem valami nyitott kapcsolat féle felé haladnak.
– Azta – Sander csodálkozva pillantott rá. – Ha apád nyitott, csinálhatják hármasban, így lehet igazán feléleszteni egy kapcsolatot – pimasz mosollyal arcon csókolt. – Neked nincsenek leszbi hajlamaid? – suttogta a fülembe.
– Menj már, de perverz vagy! – böktem oldalba Sandert, mire röhögve megugrott. – Ez végül is jó, nem? – néztem Viljarra. – Én örülök, hogy végre ezt már nem kell titkolnod. És ez nála jó fogadtatásnak számít, nem?
Viljar hevesen bólogatott. Látszott rajta, hogy mennyire megkönnyebbült, amitől még jobban éreztem magam. Ehhez hozzájárult, hogy a két kedvenc pasim vett körül, akik hirtelen nagyon jóban lettek, így meglepően rendben volt minden.
– Újra szent a béke – állt meg mellettünk Ronja, széles vigyorral az arcán. – Meddig?
– Örökké – válaszolta Sander.
– Ne fenyegess! – nevettem fel, ami csak fokozódott Sander csalódott arca láttán.
– De örülök nektek! Képzeljétek! Mattias beadta a válópapírokat – Ronja örömében ugrálni kezdett.
Kissé arcomra fagyott a mosoly, mert komolyan nem értettem, hogy miért örül annyira annak, hogy elválasztott egy fickót a családjától. Erről megint apámék jutottak eszembe, de igyekeztem jó képet vágni a dologhoz. Sander megérezhette, hogy megfeszültem, mert magához szorított, és megpuszilgatott. Viljar hevesen gratulált, és jól megölelgette egy rakás biztató szó kíséretében.
– Apa elhozza a szülinapomra a nőjét – morogtam Sander mellkasának dőlve. Morcosan préseltem össze a számat.
– Ott leszek én is, majd segítek átvészelni – karolt át szorosabban, és megpuszilta a fejemet.
Sandernek többször kifejtettem, hogy már látatlanban is utálom azt a nőt, így jól tudta, mennyire rosszul esik ez nekem apám részéről.