"A rossz tud a jóról, de a jó a rosszról nem."
Franz Kafka
-----
Ha számíthatnék rád
2012. augusztus 29.
Egy nagy sóhajt követően levettem magamról a kalapom, ami egészen idáig arra szolgált, hogy ne vakuljak meg a naptól és ne forrjon fel az agyvizem. Nem túl kellemes amikor van vagy harminckilenc fokos láza az embernek és semmit nem tud kezdeni magával a hányingertől.
Nem egyszer fordult már velem elő, így tudom, nem, hogy nem jó, egyenesen szar érzés ez. Főleg mondjuk egy olyan nap, amikor alapból tenni-venni kéne. Kicsit elgondolkozva simogattam az állat éjfekete sörényét egy ideje, amikor kintről egyszerre hallottam nyerítést, patadobogást, és kiáltásokat. Egyből a falra aggatott órára néztem, pedig tudtam anélkül is mennyi az idő. Fél egy múlt nem sokkal, ilyenkor szokták visszahozni a helyükre a lovakat a legelőről. És egyet jelentett, hogy késésben vagyok. Még utoljára megsimogattam, nem volt kedvem itt hagyni, - főleg, hogy neki is nagyon kell most a társaság -, és valószínűleg ő sem szívesen engedett. Az orrával aranyosan hozzám bújt, megbökött.
– Mennem kell most – simogattam meg. – Jövök, ahogy tudok! – Gyorsan bedobtam a mellettem lévő vödörbe a kefét, a boksz ajtajához mentem Éjfél holmijaiért, és még pont az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy inni is kéne adni szegénynek, így sietve a csaphoz mentem, csizmám koppant a padlón ahogy mentem, és egy vödröt megtöltöttem friss vízzel. Igaz, vagyunk elegen, akik ezt meg tudják tenni, de ezt az állatot most nagyon a szívemen viselem. Félúton már visszafelé ledobtam a kezemben maradt lószerszámokat az egyik útba eső karámba, aztán letörölve a verejtéket a homlokomról siettem tovább. Kisebb csúszásban voltam így is.
Amióta férjhez mentem, mindenem volt ez a puszta, a lovarda, az állatok. Ez volt minden menedékem. Itt tudtam elbújni a bajaim elől. A kezdetekben voltam én, Aria, aki, mint tréner már a kezdetek óta van mellettem, a nyitás első percében, amikor a bizonytalanság hullámai annyira erősen eluralkodtak rajtam, hogy azt se tudtam, érdemes volt-e egyáltalán kinyitni a helyet, ő mindig lelket öntött belém. Segített meglátni, hogy igaz, akkor még nem volt többünk, mint egy nagy pusztánk, rajta egy távolról romosnak ható épülettel, és a kezdőtőkénk, amit Daniel adott, de megéri ezzel foglalkozni. Idővel, nem is olyan hamar felépítettük a kinti, karámokat kezdésnek, futtatókat, majd benti karámokat, legelőket és pályákat. Fokozatosan szerveztünk programokat, bővítettük a vállalkozást, először csak elszállásoltuk a lovakat, majd kiadtuk a helyet, hogy tarthassanak versenyt a pályáinkon. Ezzel egy időben csapott fejbe a felismerés, hogy lovagolni is lehetne tanítani az érdeklődőket. A lehetőségeink növekednek, és én meg csak teljesítem a kéréseket. Legalább addig is máshol járnak a gondolataim, mint azon miért is vágtam ebbe én bele.
Menekülni akartál, mert Daniel megfojtott az állandó féltésével. Akárhogy tagadhatod.
Viszont hiába, mert én már egy férjezett lány voltam és ezt, ha a világ végére mentem se tudtam elfelejteni. A férjem várt rám otthon munka után. Nem élhettem itt az életet, ha szerettem volna se. Vele a viszonyom viharos volt, ha lehet így mondani. Hullámzó. Mára megszerettem igaz, de nem hazudok, ha azt mondom, hogy utáltam őt a kezdetekkor. Én tizennyolc évesen még kalandra vágytam, arra, hogy megismerhessem a szerelmi csalódást, törjön össze valaki, akit igazán szeretek, majd aztán ebből a kudarcból álljak is talpra. Nem arra, hogy egy barátom hátba szúrjon és kijátsszon. Méghozzá úgy, hogy szerintem az életemet ez már végig kíséri. A vágyam semmit nem ért, csak álom maradt. Olyan mondatokat kaptam mindig, hogy hisztizek és mesevilágban élek, és nem vagyok képes reálisan látni a helyzetet. Pedig csak soha nem terveztem olyan hamar egyáltalán még csak komoly kapcsolatot sem, vagy ha mégis, akkor olyasvalaki mellett, akivel a szívünk egy. Ha érzem, hogy az a valaki megdobogtatja a szívem, a lelkem, a mindenem. Ha azt érzem, hogy ő nekem az otthonom, a hely, ahova mehetek, ha háborog a lelkem. Legalábbis ezt reméltem. Mit kaptam helyette? Férjhez mentem.
Az előkészületeknél az egyetlen kérésemet is semmibe véve, amit mondtam, Daniel egy hatalmas, egész falunak szóló lagzit szervezett, pedig kértem, hogy egy visszafogott kis szertartás legyen, csak a családdal, de lehetőleg maximum két tanúval. Mivel én nem szándékoztam neki segíteni, számíthattam volna rá, hogy jóformán a szöges ellentétét teszi annak, amit kértem tőle. A húgom és a nővérem is önként besegített neki, rég láttam őket ilyen lelkesnek. Danielt is kedvelték, meg mindig is rajongtak az esküvőkért és tekintve, hogy a faluban nem sokszor van erre példa, mert általában az emberek máshol tartják a szertartást, így nem tétlenkedtek. Daniel mindenről kikérte a véleményüket, a lányok pedig olyan buzgó módon álltak neki segíteni minden ilyen alkalommal, mosolyogtak, nevettek Daniellel és várták a nagy napot. Komolyan örültek. Edna még meg is kérte a többi munkatársát, a sminkeseket, hogy segítsenek majd be, és hozzanak formába, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy zombi, miközben vonulok a páromhoz már az esküvő napján. Igaz, úgy néztem ki. Az előtte való napok már fejben nincsenek meg teljesen. A sápadt fejem, ami biztos, meg hogy azt hittem ki akar ugrani a szívem, úgy dobogott. Illetve a végére tisztán emlékszem. Megtörtént. Én meg elájultam Daniel karjaiban.
***
Belépve az iroda kétszárnyú ajtaján indultam is volna saját szobámba, viszont ahogy megfordultam, szembe találtam magam a recepciós pult mögött a titkárnőmmel. Serényen gépelt valamit a számítógépbe, elsőnek fel se tűnt neki, hogy megérkeztem, bennem meg a kíváncsiság éledezni kezdett. Kezdetben azzal, hogy miért ő van a pult mögött.
– Lisa – mosolyodtam el halványan a titkárnőmre nézve, mire az említett riadtan kapta rám a tekintetét. – Mit csinálsz? – Elhúzta a száját, majd felállt, kijött a pult mögül és annak támaszkodott.
– Néhány bevétel és kiadás nem volt letisztázva, úgyhogy jobbnak láttam megnézni, mielőtt jön a hó elei káosz.
– Ezt miért te csinálod? Dianne merre?
– Késik – motyogta. Összevontam a szemöldököm, bár annyira nem lepett meg. Nem az első eset volt. Az már annál inkább, hogy Lisa nem értesített azonnal, még úgy sem, hogy a másik lány így neki rak plusz munkát a nyakába.
– Már megint? Lisa...
– Tudom, de azt ígérte nem lesz több ilyen.
– Mindig ezt mondja – csóváltam meg a fejem. Jóban vannak, érthető, hogy védi, de magát is néznie kéne – Ha esetleg ma befut, küldd be hozzám.
– Rendben – sóhajtotta kissé szomorkásan, mire bólintottam.
– Mi volt amíg kint voltam? – A fülem mögé tűrtem a vöröses, csípőig érő hajamat, és érdeklődve néztem a titkárnőre.
– Hívtak ma többen is, hogy fenntartanák a bérlést, illetve telefonáltak a Collapse clubból, hogy igényt tartanának ismét a pályákra majd.
– És sikerült megegyezni? Időpontot egyeztetni a Clubbal? – Lassan elindultam az épület másik végében lévő iroda felé, tudva, hogy a szőke lány követ engem.
– Igen, a bérlők ahogy szokták, átutalással fizetik majd az összeget. Annyi, hogy Mr. Fall ebben hónapban plusz ellátást kér a lónak.
– Kérek majd egy listát – biccentettem félig rá nézve.
– Hogyne. A Collapse club egyik menedzsere meg ha minden igaz, a napokban fog telefonálni. – Hangosan kopogott Lisa magassarkú cipője a kőből készült padlón, és mivel szinte egy lépéssel mögöttem volt, éreztem a La Vie Est Belle parfümjének illatát. A kellemes-könnyed, gyümölcsös virágillat azonnal belopta magát az orromba. Imádtam. Régen én is ilyet használtam, most már Daniel nem igazán engedi... Szerinte túl figyelem felkeltő és vad. Nem értek vele egyet ez igaz, de úgy voltam vele, hogy legalább ebből ne legyen konfliktus forrás, ha már minden az. Abba bele szól, hogy mikor és hova megyek. Állítása szerint csak félt, és nem akarja, hogy bajom essen, de ez már túlzás sokszor. Egyszerűen megfojt a szerelmével, és akárhogyan teszek, mindig én vagyok az, aki a végén megbántom őt.
– Hívtak ma a beszállítóktól is – zökkentett ki Lisa, a gondolataim tengeréből. – Megtorpantam, hogy bevárjam a lányt. – Holnap hozzák a megrendelést. – A válaszára csak bólintottam
– Oh, remek. Pont időben – sóhajtottam fel megkönnyebbülve. – Az összegről sikerült megegyezni, ugye?
– Mint mindig – bólintott készségesen, majd hirtelen a homlokához kapott – Volt egy érdeklődő a kicsi Polly iránt – mosolyodott el, szőke haját birizgálva.
– Igazán? – Bólintott. – Remélem normális a fazon. Szegény pára már nagyon megérdemelné, hogy valaki jól bánjon vele.
– Annak tűnt – szúrta közbe Lisa.
– Majd kiderül – vontam meg a vállam. – Ennyi? – vontam össze a szemöldököm hátra fordulva, mikor megálltam az ajtóban. Most már siettem volna haza, a saját pici kertem védelmébe, ahol még Daniel se talál meg. Persze ehhez nekem kell hazaérnem előbb. Egy forró, gőzölgő kávéval kucorodni le a kanapéra egy puha pléddel, és csak lenni. Lenni úgy, hogy semmi fennforgás és baj nincs, vagy veszekedés. Csak én és a kávém, sok tejjel és két cukorral.
A gondolatára is összefutott a nyál a számban. Kérdőn fordultam Lisa felé, megpróbálva kiűzni a tekintetemből a siettetés mindenféle változatát. Mivel válasz nem jött még most se a kérdésemre, mentem is volna egyből tovább, viszont ekkor a titkárnő éles hangja megakadályozott ebben. Megtorpantam.
– Meg annyi, hogy... kérlek ne haragudj rám, ő nem engedte, hogy szóljak neked, és...
– Tessék? – ráncoltam a szemöldököm. Valamiért azt sejtettem, hogy ebből már semmi jó nem sül ki, csak nem értettem mi a tárgya a dolognak. Főleg, hogy a lány arca kezdte felvenni a piros elég erős árnyalatát, ami, tekintve, hogy most elég vacak a világítás nem feltétlen látszódik minden szögből, de a nyaka már egyenesen vöröslött. Ezt meg nem vettem közel se jó jelnek. Lisa, amennyire megismertem, nagyon ritkán jött zavarba, és ha ez meg is történt, az valami nagyon szemérmetlen dolog miatt volt, amit meséltek neki. Mindig is egy erkölcsös lány volt, olyasmivel mindig zavarba lehetett hozni, mással nem igazán, tehát most se sejtettem, mi oka lehet a pironkodásának.
Lehet csak én képzelődök?
– Bent van a férjed – Leblokkoltam a mondat hallatán, két aprót pislogtam egymás után, hogy biztos legyek benne, jól hallottam az iménti mondatot. Lisa bűnbánó arca egyértelműen mutatta, hogy igen, idegesen csavargatta a csuklóján lógó, csillogós karkötőt. Megköszörültem a torkom, aztán megpróbáltam minél normálisabban kezelni az egészet. Figyelmen kívül hagytam Lisa viselkedését, ami minden bizonnyal minden épeszű nőnek szemet szúrt volna. Vagy én vagyok ennyire gyanakvó? Értelme sincs igazán ezeknek a gondolataimnak. Aprót szusszantam és csak kikerültem a lányt. Egy szó nélkül elmentem mellette, mert nem bírtam megszólalni. Dúlt a vihar bennem, rá akartam kérdezni arra, ami fúrta az oldalamat, mégse tettem. Egyszerűen vettem egy nagy levegőt, majd egy hamis mosolyt varázsolva az arcomra visszaküldtem Lisát dolgozni. Ahogy beléptem a szobába, magam után becsuktam az ajtót.
A zár nyelve a helyére kattant, jelezte, hogy az ajtót sikerült becsukni, innentől nem zavart meg engem biztosan senki. Minden itt dolgozó figyelt erre, hogy ha az ajtó csukva van, nem jönnek be csak úgy, kopognak előtte. Általában ez egyfajta megnyugvást ad, hisz nincs körülöttem sürgés-forgás, most mégis csekély rossz érzés támadt bennem.
A kalapomat leemeltem a fejemről, és az ajtó melletti álló fogas szabad helyére akasztottam, majd néhány lépést tettem, és az ottani mahagónira festett fiókokat kezdtem feltúrni. A legfelső polcot egyből elvetettem, ott szerződések voltak. Magam mögött hallottam Daniel mormogását, a tekintete meg szinte lyukat égetett a tarkómra. Türelmetlen volt, és ha tippelnem kell, zavarta, hogy észre se veszem. Pontosabban úgy teszek, de azt neki nem kell neki tudni. A harmadik fiókban találtam meg a keresett iratokat, a jegyzőkönyvet, úgyhogy elégedetten kikerestem belőle a szükséges dátumot, majd vissza zártam a szekrényt.
Daniel összevont szemöldökkel nézett engem, mikor szembe fordultam vele.
– Elora, drágám – Az említett az asztalnak dőlve állt egy újsággal a kezében. Mikor pedig megpillantott, leejtette maga mellé a kezét, óvatosan elmosolyodott és kék szemét mélyen az enyéimbe fúrta. – Milyen napod volt?
Semmi nyoma nem volt az előző gondolataimnak. Lágyan mosolygott rám, kutakodott a tekintetemben, mintha igazán szerelmes lenne.
– Mit keresel itt, Daniel? – hagytam figyelmen kívül a kérdést. Kérdő tekintettel, csípőre tett kézzel álltam meg előtte. Daniel szája halványan megrándult, de szinte azonnal vissza öltötte arcára azt a gyönyörűnek mondható mosolyt, amivel akkor ajándékoz meg engem, ha közösségbe megyünk. Kisöpört egy kósza tincset az arcomból.
– Te is hiányoztál nekem! – Elkapta a derekamat és szorosan magához húzott. Egyáltalán nem vallott rá ez a viselkedés, soha nem csinált ilyet, ezért is, eléggé meglepődtem. Daniel soha nem szerette nyilvános helyen kimutatni az érzéseit, a szeretetét, sokszor még egy puszit se kaptam tőle, ha más is volt ott. Nem is volt tervemben, hogy ezen a szokásán változtassak, hogy őszinte legyek. Azóta főleg nem, hogy legutóbb lehoztak rólunk egy ilyen cikket.
Az év orvosa és felesége felhőtlen kapcsolata – Annyira ragaszkodnak egymáshoz, hogy egy pillanatra nem bírnak külön lenni!
Rettentő kellemetlen volt nekem ez, ráadásul csupa hazugságot mondtak benne. Amikor meg megkértem a férjemet, hogy intézkedjen kiderült, hogy asszisztált az egész hülyeség mellé. Ki nem tettem a lábam az utcából azon a héten. Mindenki megtalált vagy gratulálni, vagy sopánkodni, bármi. Nekik legszívesebben mondtam volna, hogy ott a férjem, vigyed nyugodtan, de persze ilyenkor mindig bekapcsolt a vészcsengő az agyamban, ami megakadályozott.
– Jesszusom, Danny! Mit művelsz? – toltam el magamtól, ahogy megéreztem a csókjait a nyakamnál, érintését pedig egyre olyan utakon, amik már a tiltott zónát súrolták. Mintha teljesen kifordult volna önmagából, úgy viselkedett.
– Hagyd abba! Komolyan ezért jöttél? Mert... mert kielégülés kell? – tettem fel a kérdést dühösen és mielőtt válaszolhatott volna, folytattam. – Ha igen, nagyon rosszul tetted, én nem szórakozok ilyesmivel, nem kockáztatom a munkám!
– Pedig te vagy a főnök – forgatta meg a szemét. – Egyébként nem ezért jöttem, hanem mert ma volt a városházán a díjátadó, az emberek pedig érdeklődtek a feleségem felől, aki nyilván nem volt ott. Tudni akarom az okát, drágám!
Ó, Basszus!
– Elfelejtettem – vágtam rá elhúzva a szám.
Délután három órára lettem volna én is hivatalos oda. Daniel kapta a kitüntetést, mint a körzeti falvak legtehetségesebb orvosa. Igaz, összesen kettő ellenfele volt, akit jelöltek a díjra, és egyébként szerintem ők is elég ügyesek, jók a szakmában, de Daniel kicsivel tapasztaltabb, úgyhogy valamilyen szinten érthető, hogy így született meg a döntés. A másik két orvos lettek a kisebb feladatok elvégzésére kiosztva, illetve gyermekorvosi feladatot látnak el. Igazából ami fontos. Tudom, hogy van még egy-kettő tanuló a faluban, de az, hogy mikor jutnak el oda, hogy sikerül nekik is diplomát szerezniük, nagyon jó kérdés, ugyanis nálunk a faluban rá nincs lehetőség, a főváros több órányi távolság és rengeteg pénz. Tehát én inkább azzal foglalatoskodok, hogy az ilyen szerencsétlen helyzetben élőkön segítsek, mintsem a jólétben élőkkel mulassak, kinevetve ezzel a szegényeket. Merthogy ismerve Danielt, ez történne. A közelmúltban főleg eléggé ez volt rá jellemző és hiába érdeklődtem, semmi értelmes választ nem kaptam.
Fáradt vagyok, nincs türelmem az emberekhez.
Túlreagálod!
Félreértetted.
Régen mindig figyelt, de ma már sokszor észre sem veszi, hogy megbánt másokat.
– Elfelejtetted – ismételte ezt úgy, mintha olyan lehetetlen lenne. Végül is lehet, hogyha mindennél fontosabb lenne, hogy ő mikor, mit csinál és kivel, akkor észben tudnám tartani ezeket az események. De mivel hidegen hagynak ezek, így nem nehéz, hogy kimenjen a fejemből. Mint említettem, van fontosabb dolgom is.
– Igen. Elment az idő, meg egyéb. Kiment a fejemből. – vontam vállat.
– És mégis mivel? – horkant fel. – Nincs feladatod egész nap, az otthoni semmiségeket kell megcsinálnod, és itt bohóckodnod, amit teszek hozzá, nem is lenne kötelességed, hogyha nem lennél annyira makacs! Hozzám képest semmi, amit csinálsz!
– Nem is azt mondtam! – kerekedett el a szemem. – Élvezem csinálni, de néha sok. Abszolút nem csak bohóckodás!
– Akkor ne rinyálj miatta és annyit vállalj amennyit bírsz, mert kibaszottul nem csinálhatod ezt, hogy velem baszol ki! – villant a szeme, mire aprót szusszantam.
– Jól van, oké – motyogtam kedvetlenül, majd kikerülve Danielt, próbáltam az asztalomhoz menni, viszont a férfi elkapta a felkaromat, aminek köszönhetően megbotlottam. Ijedten néztem a kezemet szorosan fogó emberre és igaz, nem fogta túl erősen, azért jócskán megéreztem. Nem ez zavart leginkább, sokkal jobban a férjemnek a tekintete nyugtalanított.
– Daniel, engedj! – mocorogtam a szorításban, elérni viszont semmit nem értem vele. Láttam, hogy dühös, nem is kicsit. Szinte felperzselt. – Kérlek!
– Elora, tudod, mostanában nagyon szemtelen és tiszteletlen vagy! – suttogta a fülembe. Tudom, hogy mi Danielnél a határ. Tényleg. Tudom, mert már nem egyszer átléptem, és igaz meg lett a böjtje, de akkor nem érdekelt. Nem ugrálhatok úgy, ahogy ő fütyül, annyira azért nem tartok tőle... És tudom azt is, hogy ennek, még eléggé a tűréshatárán belül kellene, hogy legyen! – Kicsit unom, hogy így viselkedsz, tudod?
– De hát, Danny, én csak... – Egy egyszerű mozdulattal leintett engem, mint mindig, ha ideges volt és azt már nem kívánta fokozni. Erre a mozdulatra megforgattam a szemem, de abbahagytam a beszédet. Ha tovább magyaráztam volna, nem jártam volna jól. Be kellett látnom, hogy a férjemnél most nem sok esélyem volt. Lehetetlen vele szót érteni jelen pillanatban.
– Nem érdekel! Most haza megyünk, aztán kitalálom mi lesz – Kézen fogott, ám az egy tapodtat sem mozdultam. Döbbenten néztem rá. Ő komolyan azt gondolta, hogy itt hagyok csapot-papot, mert neki valami baja van?
– Mindenesetre ez volt az utolsó ilyen alkalom, hogy ezt megtehetted!
– Mire gondolsz?
– Csak arra, édesem, hogy mostantól jobban figyelek erre, ne csak magaddal tudj foglalkozni. Viszont menjünk. Hányingerem van ettől a szagtól, ami itt van.
– Ez... – Nagy levegőt vettem, nehogy kifusson a számon valami olyan, amit megbánnék. Fájt, amit mondott, de nem ért annyit, hogy veszekedjek miatta. Ebben a szituban nem. – Ez a munkámmal jár. És még nem végeztem. Még dolgom van itt! – pillantott körbe a szobában. Most a megszokottól nagyobb rendetlenség uralkodott. Az asztalomon halmokban álltak a még kitöltetlen számlák és telefonszámok, amiket még vissza kell hívnom a hét hátralévő részében. Kezdve azt a két ügyféllel, akikről Lisa beszélt, illetve minél előbb el szerettem volna intézni a kis póninak az ügyét is. Nálunk nem volt jó helyen, nem azért voltunk, hogy beteg, árva lovakat kényeztessünk. Kell neki mihamarabb egy kedves kéz, aki gondoskodik róla.
– Majd elintézed holnap, Elli, ne bosszants fel még jobban! – utasított, majd ismét az ajtó felé kezdett terelni, ezúttal pedig nem ellenkeztem. Rájöttem, jobban járok, hogyha az amúgy is dühös páromat nem idegesítem fel még jobban, mert tudom, abban nekem semmi köszönetem nem lenne.
– Még szólok a titkárnőmnek, várj meg az utónál – Csak mereven bólintott, és már ment is gyors léptekkel ki az épületből. Sóhajtva néztem utána. Soha nem szeretett itt lenni, én meg nem hibáztattam érte igazából. Az emberek elég nagy százaléka ódzkodik attól a tipikus ló szagtól, ami erre a helyre jellemző. Nem is beszélve, hogy idegesíti, hogy szerinte minden nap végén csupa szőr vagyok. Ami mondjuk enyhe túlzás, de hát egyébként ez is elkerülhetetlen, tekintve, hogy kutyusokat is tartunk.
De hát ő ilyen, ami neki idegen, azzal szemben elutasító és nem számít neki, hogy megbánt vele másokat. Régebben ezt magamra vettem, egy ideje viszont tudom, magamnak teszek vele jót, ha elengedem a dolgot. Igaz, nehéz, olykor fájdalmas lehet ezt a lépést megtenni, de ez épp azt bizonyítja, hogy elég bátrak vagyunk ahhoz, kizárjuk a negatív hangokat az életünkből.
A hazafelé úton hiába próbáltam jobb belátásra téríteni, valahogyan lenyugtatni, ismét rájöttem, reménytelen. Olyan makacsul meredt előre az autóban és vizslatta az utat, a folyamatos próbálkozásaimat figyelmen kívül hagyva, hogy már komolyan azt hittem majd' felrobbanok. Utáltam mindig is Danielben, hogy ennyire makacs, és hogyha a fejébe vesz valamit addig megy, amíg el nem éri. Ha pedig valamit nem akar, nem teszi meg. Mert oké, én is makacs, és talán akaratos voltam, nem tudnám tagadni se magamról, de azért olyan szinten nem, hogy emiatt másokat semmibe vegyek. Ha tudtam, hogy nem egyezik valakivel a nézőpontunk, megpróbáltam elmondani, meggyőzni, hogy szerintem miért is jobb az, amit én szeretnék, de nem erőltettem a dolgot. Ő pedig jól tudta, hogy idegesít az, hogy ignorálva vagyok, épp ezért csinálta. Talán ez idegesített a világon a legjobban. Ezt meg ő élvezettel használta ki, amint alkalma nyílt rá. Valószínűleg már olyan állapotban voltam, hogy rám se kellett néznie, és tudta, hogy már ideges vagyok. Áramlott belőlem. Ujjaimmal kopogtam az ablak üvegén, reméltem, hogy a koppanó hang legalább majd felhívja Daniel figyelmét, és megunja ezt a némasági fogadalmat. Azonban csalódnom kellett, nem szólt semmit egész úton, csak azt a vacak sztrádát vizslatta, és egy pillanatra se nézett felém. Mintha attól félne, bármelyik pillanatban az orra elé ugorhat egy szarvas, vagy csak, hogy jobbat mondjak, egy unikornis.
***
Leparkolva aztán a családi házunk elé, Daniel leállította a motort és most először méltóztatott felém nézni. Én csak egy bosszús pillantást vetettem rá, majd kiszálltam a járműből és miután becsaptam az ajtaját, a bejárati ajtóhoz siettem. A cipőm kopogott a kő járdán, a sötét vaskerítésben majdnem orra estem félúton, de nem igazán tudott érdekelni. A kis rejtekembe akartam csak vonulni. Elterelni a gondolataimat most már kellemesebb vizekre. Nem érdekelt az sem, hogy kulcs híján nem tudok bejutni. Dühösen lehuppantam az ajtó előtti lépcsőre és az utcát kezdtem el kémlelni.
Kicsi faluból kiindulva még földutak borítottak mindent, és aligha látott az ember csak egy-két autót rajta elgurulni. Ez egy csendes környék, a maximum leginkább a szomszédok állandó fecsegése. Jóformán a semmiről is. Mindig álmodtam róla, hogy egyszer legyen saját otthonom, kiskoromban dédelgetett álmom volt, hogy én legyek a téma a szomszédok között. Legyek olyan érdekes, hogy az én életemről beszélgetnek. Most meg tessék. Mára valósággá lett, bennem pedig az érzés, hogy én ezt akarom, megszűnt. Ami eddig olyan felemelőnek, hívogatónak tűnt, egyenesen taszít.
Elgondolkodva néztem végig a szomszédok házain, amiket, ha megnéztem rájöttem, jóval szegényesebb életről árulkodik, mint a miénk.
Törött ablakok, festetlen falak, szegényes udvarok. Mindenhol árválkodott valamilyen játék, legyen az egy kicsit rozsdásabb hinta, csúszda, esetleg egy homokozó, hisz nem sok olyan család van a környéken, ahol ne lenne kisgyerek, akinek szüksége lenne rá. Focilapdák, kréták vannak szétszórva, amik sok esetben még el is tűnnek a mondhatni gazos és gyomos fű rengetegében. Akik kicsit jobban tudják ápolni a kertet, náluk metszve vannak a gyümölcsfák, és általában odafigyelnek a jó gondozásra.
Ahogy gondolkoztam fejbe csapott a felismerés, hogy az én életem is ilyen volt régen. Nem éltem családi házban vendégszobával, amerikai konyhával és olyan udvarral, amit magam rendezgethetek úgy, ahogy nekem jó, olyan növényeket ültethetek, ami nekem tetszik. És tekintve, hogy Daniel ebbe nem nagyon szokott beleszólni, valamit mindig beújítok. Legutóbb a teraszra, egy felfuttatható rózsát ültettem, ami, tegyük hozzá, annyira megtetszett, azóta a kis kuckóm bejáratát is körbe öleli, a kert legvégében. A macskaköves járda is az én ötletem volt, és bár Daniel nem rajongott érte, ahogy lehelyezték az automata lámpákat szerte az udvaron, csak elcsíptem azt a kis mosolyát, ami lebuktatta.
Daniel most tényleg ideges lehetett, mert ellentétben a megszokottól, a kocsijával nem állt be a garázsba. Miután kiszálltam, pár másodpercre rá, le is parkolta az autót a ház elé a fűre. Amit alapesetben nagyon utál, és bárki, legyen az csak a postás, de meglátja, hogy oda parkol, tiszta ideg lesz tőle.
Mondjuk ő mitől nem?
Miután lezárta az autót, egy mély levegővétel után indult meg felém, és bár csak a szemem sarkából láttam csak, mert nem terveztem felé nézni, a tekintetét végig magamon éreztem magamon.
Az évek alatt, mióta együtt vagyunk, számtalan dologban kellett kompromisszumot kötnünk. Persze, ez minden normális párnál szokás. Beszélgetnek, megegyeznek. Hol ő engedett az akaratának, hol én. Legtöbbször nekem kellett, már, ha az egész kis dolgokat nézzük is. Melyik csatornát nézzük reggelente, hova menjünk, amikor mindketten más helyet szeretünk?
Nem volt kellemes, minden alkalommal mást tenni, mint amit szeretnék, de mindig rájöttem, jóformán függök Danieltől. Függtem tőle, hisz épp csak tizennyolc éves voltam, mikor összeházasodtunk és eljöttem a szüleimtől. Saját keresetem nem volt, ő tartott el és szinte mindent megadott nekem. A lovardát, egy teljes ruhatárat és igazából még sorolhatnám. Mindent. Hatalmas nagy segítség volt nekem addig, amíg dolgok a be nem indultak, sőt. Néha most is az. Egy teljesen új értékrendem lett amiatt, hogy vele vagyok. A szüleim is, igaz, igyekezték megadni, amit kértem, de tekintve, hogy a fizetésüket több gyerekre kellett és kell a mai napig osztani, úgy, hogy minden más is meglegyen, gondolok itt a számlákra, a telefonra, ruhára, és akkor még a kaját nem is említettem... bizony nem egyszer húzták meg a határokat és mondtak nemet.
Azt, hogy milyen úgy élni, hogy nem kell spórolni, aggódni a pénz miatt, Daniel mellett tudtam meg, és hiába vannak és voltak napok, amikor elmennék mellőle, úgy érzem ezt kompenzálnom kell. Mindent neki köszönhetek.
Sóhajtva a tenyerembe temettem az arcom és megcsóváltam a fejem. Ennyit arról, hogy bizony soha nem fogok férfitól függeni.
– Elora! – A szigorú megszólításra felkaptam a fejem. Pár másodpercig szemeztünk, majd hirtelen gondolt egyet, karon ragadott és behúzott a házba.
Az előszobában levette magáról a zakóját, én pedig, ha csak megszokásból is, de segítettem neki. A fogasra akasztottam a ruhadarabot, majd a férfit hátrahagyva mentem a konyhába, hogy töltsek magamnak egy hűsítő innivalót, ami megnyugtat a fárasztó nap, és a férjem kiborulása után.
Elég otthonos házunk volt, az átlagoshoz képest mindenképp. Két hálószobával, egy amerikai konyhával, egy fürdőszobával vécével egyben és egy pici kis kamrával. Bár persze relatív, hogy mi otthonos.
Nagyon szerettem itt élni. Én rendeztem be az egészet, minden kis részletét. Daniel újonnan vette, amikor egybekeltünk, Különös kedvencem mondjuk a konyha, amit Daniel általában elkerül, legalábbis főzni biztos nem szokott. Azt meghagyja nekem, amivel nekem nincs is bajom, szerintem az évek alatt rájött ő is, kifejezetten szeretek a konyhában téblábolni.
Sikeresen leügyetlenkedtem egy üvegpoharat a fenti szekrényből, majd miután teli töltöttem pezsgővel, a nappaliba indultam. Gondoltam megnézem milyen állapotban vannak a virágok, amiket a múlthéten ültettem el. Nagy bajuk mondjuk nem lehet, tegnap öntöztem meg őket, a páfránynak kell majd még oldat, pont, mint a kinti növényeknek. Remélem nem felejtem el letakarni a palántákat!
– Elora – Daniel az utamba állt és kérdő tekintettel nézett rám. – Mit csinálsz? Most értünk haza, ne vonulj el egyből!
– Én csak...
– Egyébként is, holnap dolgozni kell menned, ilyenkor nem ihatsz! – Kivette a kezemből a poharat és lerakta maga mellé a polcra. Felháborodva néztem rá, majd egy hitetlen fejrázás kíséretében visszavettem az innivalómat, hogy én márpedig akkor is inni fogok.
Nekem aztán ne mondja meg senki, mit csináljak!
– Én viszont szeretnék! – ellenkeztem, hangot adva gondolataimnak, és már épp kortyoltam volna, amikor a mellettem szúrósan rám meredő férjem újból elvette tőlem a poharat.
– Nem érdekel! Arról magyarázol mindig, hogy nem kockáztatsz, hogy esetleg kínos helyzetbe kerülj az alkalmazottjaid előtt, de most szerinted mégis mit csinálsz?! Hogyha sikerül lerészegedned és holnap másnaposan mész majd be az nem kockáztatás? – érdeklődött gúnyosan. Komolyan azt hiszi, hogy egy pohár pezsgő megárt?
– Nem fogok berúgni! – csattantam dühösen. – Egy pohár pezsgőt szeretnék meginni Daniel, ne csi...
– Majd hétvégén esetleg megihatsz.
– Most fogok! Ha meg mégis berúgok - amit kétlek -, akkor nem megyek be holnap és meg van oldva – rendeztem le ennyivel. – Amúgy se akartam.
– Eli! – A hangja figyelmeztető.
– Ne akard már megmondani nekem, hogy mit csináljak! – Be sem tudtam fejezni a kitörést, ugyanis Daniel olyan erővel ragadta meg a karomat és rántott magához, hogy nyikkantam egy aprót.
– Ide figyelj! – nézett a szemembe. – Hagyd abba ezt a gyerekes hisztit, világos?
– Nem hisztizek! – vágtam rá.
– Á, nem, dehogy! – csóválta meg a fejét, majd sóhajtott.
– Elég ebből! Először is, kérem a mostani bevételed, nálam jobb helyen lesz – elnyílt a szám a mondat hallatán. – Másodszor. Felmész, zuhanyozz le, vagy csinálj, amit akarsz, a lényeg, hogy estig ne lássalak!
– Mi? – nyögtem ki, amint megtaláltam a hangom. – Mit akarsz te a pénzemmel?
– Csak elrakom, Lory – nevette röviden, de a karom még mindig nem eresztette el. Tartott. Mint aki várt, hogy a neki tetsző választ adjam.
– Én is el tudom!
Megrázta a fejét. Óceán szín tekintetét az enyémbe fúrta.
– Add ide!
– Nem! – pislogtam.
– Most! Ha akarsz még bejárni dolgozni, kérem!
Csak néztünk egymás szemébe pillanatokig, nem akartam felfogni, amit mondott. Kerestem benne valamit, viszont egész arckifejezése merev, szoborszerűnek hatott, nem tudtam belőle semmit kiolvasni, neki meg a türelme fogyott, így végül a szám szélébe harapva bólintottam és kirántottam a kezem a szorításából. Legalább addig engedjen el, amíg kihalászom a táskámból a pénzt.
Most átkoztam magam, hogy mégis kivettem a széfből. De ez is, hogy Daniel honnan tudta?
A kezébe nyomtam. Nem túl boldogan és kedvesen, de nem nagyon érdekelhette, csak elégedetten hümmögött, én pedig összefontam a mellkasom előtt a karom. A szemöldököm meg a magasba szökött, amikor számolgatni kezdte a pénzt.
– Rendben – pillantott fel közben – Most pedig menj! Estig legyél is ott.
– Mi?
– Nekem még van egy kevés dolgom, ha végeztem jövök.
– Értem... de kijöhetek a szobából, ugye?
– Nem!
Megütközve néztem rá. Ezt azért ő sem gondolhatja komolyan! Mi vagyok én szerinte?
– Mi? Miért? – döbbentem le, mire Daniel a homlokomra adott egy csókot. Nyilván, hízelegj csak, ahhoz értesz...
– Hogy tanulj egy kis tiszteletet – Kisöpört a szememből egy tincset, majd a kijárat felé indult, én pedig azonnal a nyomába indultam. – Ugye bízhatok benned, hogy nem jössz ki? Úgyis azonnal rájövök hogyha máshogy cselekszel, drágám, úgyhogy egyszerűbb – Lassan bólintottam. Kicseszett biztonsági rendszer. Most elmehetne a pokolba.
Miután elhagyta az otthonunkat, én igaz duzzogva, de bementem a szobánkba és ki se jöttem addig, amíg órákkal később haza nem ért. Akkor is csak vacsorázni mentem le Danielhez. Igaz, éhes nem voltam, de szinte hagyomány volt már nálunk a közös étkezés. Egyedül akkor maradt ki, hogyha éjszakázott.
Amíg aztán Daniel elment zuhanyozni, én úgy döntöttem bebújok az ágyba. Nem igazán csináltam semmit, csak bámultam ki a fejemből és agyaltam az aznap történésein. Annyira belemerültem végül a gondolataimba, a képzelgéseimbe, hogy szépen lassan elnyomott az álom, aztán mintha csak kettőt pislogtam volna, a kellemes érzés megszűnt, minden szertefoszlott körülöttem és már csak azt érzékeltem, hogy az ébresztőm fület sértően visongat valahol mellettem.
Szokásosan kapkodnom kellett, mint minden reggel azért, hogy ne késsek el a munkából. Igaz, hogy én voltam a főnök, akkor mehettem amikor akartam, sőt, ha úgy akartam volna, be se kellett volna járnom, hisz az alkalmazottak simán megoldanak mindent, amit kell. Viszont ezt egyértelműen nem szeretném, akartam valami rendszert a mindennapjaimba. Eddig mondjuk nem jártam vele túl sok sikerrel, mindig elkéstem, a saját magam által kijelölt időről... És tudtam, hogy a mai nap sem lesz máshogy, hogyha nem igyekszem, mivel fél hétkor még csak a ruháimat cibáltam magamra egy gyors reggeli után, holott ahhoz, hogy beérjek a tervezett időre legkésőbb háromnegyed hétkor el kell induljak. Nem törődtem azzal, hogy csinosan öltözök-e vagy sem. Hogy mennyire divatos. Ez a munka nem arról szól. A fürdőben még gyorsan megmosakodtam, ám szemet szúrt a kezemen a férjem műve. Sóhajtva indultam hát vissza a szobába egy hosszú ujjúért, ami eltakarja azokat a véraláfutásokat és horzsolásokat, amik a karomat tarkítják.
Se időm, se kedvem nem volt ezzel foglalkozni.
-------
Tudom sokat kellett várni, de remélem azért tetszik. Igyekszem ezt a két hetet tartani, aztán meglátjuk mennyire sikerül majd. Köszi ha hagysz véleményt! <3