"Természetes, hogy könnyebbnek tűnik minden, ha valaki más intézkedik, de már kevésbé kellemes, ha ezzel keretek közé szorít minket."
Kollár Betti
Visszaszámoltam háromtól, mielőtt megszólaltam volna. Csak nyugodtan. Hiába az életem része az, hogy napi szinten kommunikálok emberekkel, kell nekem az, hogy ne csak, mint derült égből érjen az egész.
Három.
Kettő.
Egy.
Ennyi.
Menni fog ez. Nagy levegő. Szólalj már meg, baszki!
– Jó napot kívánok! A Catel-i lovardából telefonálok, és ha nem tévedek, tegnap érdeklődött nálunk telefonon a póni felől – magyaráztam, és csak reméltem, hogy ebből megérti.
– Igen, igen. – A mély, férfihang váratlanul ért, meg kell hagyni. – Már vártam a hívásukat. Cseréről volt szó.
– Csere?
– Igen, erre jutottunk végül. Persze, ha probléma...
– Nem, megoldható. Akkor majd úgy intézkedek – legyintettem. Gondolatban feljegyzeteltem magamnak, hogy szóljak Weyland-nak, készítsenek elő egy karámot. – Milyen állatról volt szó? – Ha már Lisa nem említett semmit, kihúztam a fiókot és a jegyzetfüzetemet kotortam ki belőle, amibe fel szoktam általában íni, mikor mennyi állat tartózkodik a telken, illetve hozzá, hogy várhatóan neki mire lehet szüksége. Ide kerülnek plusz, egyéni költségek, mint vitamin, gyógyszer és társai.
– Varenne fajtájú kanca, Olaszországból került hozzám. Nagyon kedves versenyló.
– Ki olyan hülye, hogy elad egy versenylovat? – bukott ki belőlem döbbenten, de azonnal a számra csaptam, ahogy kimondtam. A hülye megszólalásaimat jókor tudtam időzíteni, nem kevésszer volt már kellemetlenség belőle, én meg sokszor elsüllyednék leginkább.
– Kösz a bókot – A férfi erőltetetten felnevetett, valószínűleg hátradőlt a székén, lehetett hallani ahogy nyikorog.
Eleresztett egy hangos sóhajt.
– Nem, ne haragudjon! Nem úgy gondoltam, ömm...
Annyira ügyes vagy! Még valami hasonlóan ügyes megszólalás?
– Arden. Arden Royce – hangzott a válasz.
– Értem. Én, tudom, hogy nem kérdezte, de Elora Prescott vagyok... – vártam volna valamiféle visszajelzést, de mivel nem kaptam, néma csend volt a vonal túlsó végén, konkrétan le kellett ellenőriznem, hogy egyáltalán, még ott van-e, így sóhajtottam egyet. – Na mindegy. – A férfi halkan elnevette magát, amitől kicsit megkönnyebbültem. Akkor annyira csak nem vagyok tapintatlan bunkó. – Szóval Mr. Royce...
– Arden – szakított félbe azonnal, értetlenül megráztam a fejem, elhallgattam. Csak akkor esett le, hogy ebből ő semmit nem hall, amikor ismét megszólalt. – Utálom, ha ilyen hivatalos a megfogalmazás, főleg, hogy azért én az ilyesmihez fiatalnak is mondanám magam... – mondta szórakozott hangon.
– Rendben, én ennek csak örülök – nevettem fel. – És tényleg ne haragudj az előbbiért, meggondolatlan megszólalás volt a részemről.
– Nem számít! – legyintett. – Akkor...
– Holnaptól tudsz jönni. Ma már elintézzük a papírjait a póninak, a fontos dolgait összepakoljuk, illetve mellékelünk egy listát, hogy mire kell nála odafigyelni.
– Szuper, azt köszönöm. Egész nap nyitva vagytok?
– Igen, itt leszek én is, de ha korán vagy pont, hogy későn jössz akkor az alkalmazottjaim segítenek majd.
– Tied akkor a hely – vonta le a következtetést. Felvontam a szemöldököm. Igen, nyilván azért engem hívtál.
Nem számít – kuncogtam magamban, majd gyorsan összeszedtem magam. Komolyan, hihetetlenek az emberek.
– Igen. Mindig is egy nagy álmom volt.
– Akkor gratulálok hozzá. Mármint a sikerhez.
– Merci – mosolyodtam el, a második legtöbbet használt nyelvemen megszólalva. Különösnek éreztem, de a belső megérzésem azt sugallta, nyithatok felé.
Általában bízni szoktam ezekben a megérzéseimben, mert eddig kegyetlen jó emberismerőnek mondtam magam, viszont mostanában egyre többször bizonytalanodok el benne. Csalódni meg szeretnék. Mondjuk bajom úgy se lehet most, nem mintha sűrűn találkoznánk.
– Neked mi az álmod? – A kérdésemmel, amit végül feltettem, alaposan megleptem Arden-t is, hallani lehetett a vonal másik végén a döbbent lélegzetvételét. De nem csak őt, hanem magamat is megleptem ezzel a lépéssel.
– Khm – köszörülte meg a torkát zavartan időt nyerve ezzel, hogy gondolkodhasson. – Mindig is nagyon szerettem volna... szerettem volna ismert díjugrató lenni.
– Akkor – kezdtem értetlenül – akkor miért adod el a lovat? Tudod, hogy díjugratáshoz az is kell, nem?
– Persze! – vágta rá, majd elnevette magát. – Csak ez nem ilyen egyszerű!
– Miért?
– Már versenyeztem vele. Sokat.
– Akkor? – értetlenkedtem szemöldök ráncolva. Nem jutott eszembe semmi olyan érv, ami akadályoztathatná. Hiszen, ha nem azt csinálod, amit szeretsz, akkor mi értelme az életednek?
– Legutóbb megsérült. Nem tudta átugrani az akadályt... – Félbehagyta a mondatot, de nem is kellett ahhoz befejeznie, hogy ne tudjam, vagy legalább ne sejtsem a végét. Ehhez nem kellett nagy tudósnak lenni.
– Ez az oka? – döbbentem le.
– Ez!
– Arden, ez csak a félelem miatt van... Jártam már így én is, de ha...
– Elora, köszönöm, tudom, hogy jót akarsz, de ezt már eldöntöttem.
– Biztos?
– Teljesen! – A határozottsága miatt féltem, hogy nem tudom megtörni, így csak egy nagyot sóhajtva elengedtem a témát.
Fejben viszont közel sem így voltam vele. Folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy miféleképpen győzhetném meg a férfit a döntés ellenkezőjéről. És tudtam magamról, hogy ameddig nem érek célt, addig nem is nyugszok, úgyhogy minden lehetséges végkimenetelére gondoltam a dolognak. Egyszerűen ilyen vagyok. Nem kell ahhoz jóban lennünk, vagy ismernünk egymást, ha tudtam, hogy valakinek tudnék segíteni, akkor én azon képes voltam napokat agyalni. Még ha komolyan, az illetőt láttam életemben egyszer összesen. És tudom is, meg mondták is, hogy ez a már túlon-túl hatalmas törődés, vagy nem is tudom minek nevezzem, az idegenek felé is... empátia, ez nekem nem lesz hosszútávra kifizetőtő. Elég lesz egyszer megütnöm a bokám és koppanok egy nagyot.
Lehet. De egyelőre én ennek nem látom nyomát. Addig valahogy nem érdekel. Nem is tudtam szinte semmi mással foglalkozni egész nap, olyannyira agyaltam és a gondolataimba révedtem, hogy az alkalmazottjaim gyakran rá is kérdeztek, hogy van-e valami baj. Legtöbbször valami egyszavas választ adtam csak, mert hiába voltam jóban a legtöbb lovardában dolgozóval, a magán szférát mindig megtartottam, soha nem beszéltem senkinek a magánügyeimről. Azt ők is megtartották maguknak, én is, amúgy meg teljesen jó volt a légkör.
– Eli!
– Igen? – kaptam rá a fejem. – Mi az Aria? – kérdőn néztem a mellettem álló lányra, aki egy csutakolót szorongatott a kezében. Aria volt a kivétel. Vele mindent is megbeszéltem általában, benne a végtelenségig megbíztam, hiszen amellett, hogy a lovarda nyitása óta mellettem van – és eszében sincs elmenni -, mellette ő az, aki kiskorom óta a támaszom, barátnőm, és mindig meghallgat. Ha tanácsra van szükségem, tanácsot ad, ha pedig arra, hogy jó barátnő módjára szidjon valakit, akkor azt teszi.
– Mi ért ma téged? Teljesen máshol jársz! – billentette oldalra a fejét és értetlenül nézett végig rajtam barna szemével. Érdeklődött, viszont ahogy topogott egyik lábáról a másikra, tudtam, hogy szeretne valamit.
– Nem fontos – simítottam végig a hajamon. Leraktam, ami a kezemben volt, majd a fal mentén lecsúsztam a földre és a lánynak is intettem, hogy üljön mellém. Ha nem is arról, amire kíváncsi, jó lett volna már tényleg beszélgetni kicsit. – De veled minden oké? Kicsit nem is tudom... elveszettnek tűnsz – mértem végig értetlenül, és ahogy szusszantva leült mellém, a fejét hátra vetette a kemény fából készült deszkának, észrevettem azt a tekintetében, amit eddig a kavalkádban nem. Szomorú volt, kétségbe esett, és sejtem, egyedül az tartotta vissza a sírástól, hogy bármikor megláthatja valaki.
– Mi történt? – Halk kérdésemre csak elfeküdt a földön, mit sem foglalkozva azzal, hogy csupa por lesz tőle. Mint aki nem is akart rá gondolni. Mély levegőt vettem, mellé csúsztam.
– Stacy...
– Ő jól van – szólt közbe sóhajtva, majd erőszakosan megdörzsölte ökölbe szorított kezével a szemét. Kicsit ugyan megnyugodtam, örültem, hogy a kis csöppnek nem esett baja, mégis vártam még. Mellé dőltem én is, és a felhős eget bambultam. Pillanatokig csak így voltunk, én az eget tanulmányoztam, egyszer láttam egy jópofa fagyi formájú felhőt, akkor szóltam neki, de egyébként hagytam a gondolataival. Úgy tűnt, elég most neki, ha csak vagyok társaságnak.
– Menni kéne – szólalt meg kelletlenül egyik pillanatban. Ránéztem. Nagyon kedvtelen volt, és az zavart a leginkább, hogy segíteni se tudok semmit, egy kicsit felvidítani, mert ugye, azt hogyan, ha azt se tudom, mi történt?
Vállat vontam. – Ráérünk.
– Köszi, hogy vagy, és nem nyaggattál – sóhajtott. Hirtelen ült fel, kicsit megrezzentem tőle. – Kellett már ez nekem, csak kiszellőztetni a fejem. A párom a baj – kérdőn néztem rá, de inkább hagytam, hadd mondja. – Pontosítok. Nem ő, hanem az kicseszett záradék – remegett meg a hangja, én összeráncoltam a homlokom és pörgettem a gondolataim. Tudtam, hogy Matthew mivel foglalkozik, ahogy azt is, mennyi nehézséget szült nekik a távolság már a kezdetekkor, mennyit veszekedtek.
– Záradék?
– Úgy kapta meg az engedélyt arra, hogy szárazföldön szolgáljon tovább – halkult el a hangja, mire leesett. Hát persze. Ha kell, mennie kell... – Három hete ment el – bicsaklott meg ismét a hangja, mire elkerekedett a szemem. Kérdőn néztem rá.
– Miért nem mondtad?
– Van elég bajod – szipogott. – Diane nyűgje is a nyakadba szakadt, meg úgy egyébként is van magánéleted, nem akarlak ezzel zargatni. Stacy jól van, van ki vigyázzon rá, én meg... én meg majd jól leszek.
– Nem zargatsz, te bolond! – Megpróbáltam feldobni a kedvét azzal, hogy vicceskedve rászóltam, ami némiképp sikerült is. Halványan elmosolyodott, mikor megöleltem. – Igen is érdekel, mi van veled! Pláne, így. Ne akarjál magadban szenvedni, azzal rosszabbul jársz, meg egyébként is, nehogy már így találjon rád Matthew, amikor hazaér.
– Látott már rosszabb formában is – vont vállat, én viszont megráztam a fejem.
– Igen, és akkor is nagyon aggódott, igaz? Azt akarod, hogy miután még hazaér a szinte biztos fárasztó és megterhelő szolgálatról, miattad aggódjon?
– Nem, csak... – temette a kezébe az arcát. – Csak hiányzik.
Összeszorult a szívem.
Tehát ilyen lenne, ha valakit tényleg szeretünk, úgy igazán szerelmesen?
Mindig hiányzik?
– Tudom – simítottam kezem a vállára. – Ez...
– De igazad van, nem lesz jobb, ha siránkozok. – Mélyet sóhajtott, haját hátra igazította és megpróbált mosolyogni. – Veled mi a helyzet? A férjeddel minden rendben? Régen meséltél...
– Persze – sóhajtottam. – Minden rendben van. Most volt egy díjátadó, amin őt választották ki. Halad a céljai felé.
– Ó, nem is mondtad – hökkent meg. Vállat vontam.
– Hirtelen jött, nem volt alkalmam – füllentettem kicsit. Az mellékes, hogy én nem éreztem fontosnak. – Meg aztán... annyira lekötött minden, én se tudtam végül elmenni – nevettem el a végét, Aria meg eltátotta a száját.
– Jaj... Azt sajnálom. – Nem kell, én sem teszem. – De Daniel nem haragudott érte, ugye? – Pislogtam rá. Torkomra fagyott a szó, majd átformáltam azokat más mondatokká mikor megszólaltam. Nem törődtem a lelkemben a hang súgásával, sem a tenyerem nyirkosságával.
– Kicsi sértődés volt, de tudod milyen ez – kuncogtam, feltápászkodtam a földről és a felsőmbe töröltem a kezem, hogy felszárítsam róla az izzadtságot. Erre a mondatra már Aria is elnevette magát, és egyetértően bólogatott. Mondjuk tény, ha a környékemen végig néztem a párkapcsolatokon, jó párszor vicces helyzetbe botlottam, szerették a pasik a sértődött felet játszani. Nekem meg külső szemlélőnek ez tökre szórakoztató. – De minden esetre hagyjuk most a dolgot.
– Rendben. Ha... Ma elmehetnék kicsit előbb? – kérdezte bátortalanul, és megszólaltam volna, hogy persze, amikor sietve folytatta. – Stacy a nagyszüleinél van ma, nem tudott más rá vigyázni, viszont nem hagynám ott sokáig, mert anyunak is pihenésre van szüksége, és ha...
– Aria, jó, mehetsz persze – szakítottam félbe. – Semmi gond.
– Köszönöm – nézett rám hálásan.
– Nem kell. Mehetsz is, csak előtte Ryan-val vidd ki a ménest, jó?
– Persze.
– Maradnod nem muszáj végig, ha mennél szólj Lolának, vagy akit épp találsz. Én előkészítem Polly-t, mert sikerült találni neki remélhetőleg megfelelő személyt. Bármikor jöhet érte.
– De hisz ez szuper! – kerekedett el Aria szeme.
– Valóban az. Na megyek, mert ma még a szállítmányt is hozzák, aztán soha nem jutok így a dolgok végére. – léptem el tőle enyhe mosollyal. Bólintva vette tudomásul, amit mondtam, majd az udvar másik felébe indult, a pihenőbe, ahol sejtéseim szerint a többiek most töltötték a hosszabb szünetüket. Persze nálunk alapból nem volt olyan feszített a tempó, volt olyan, amikor egy nap alig kellett bármit csinálni, maximum a rutin dolgokat, mint kivinni az állatokat, a takarítást és nagyjából ennyit. Aztán volt a másik véglet, amikor minden nap jöttek tanulók, kellett edzeni a lovakat, esetleg valamelyik beteg lett, na és akkor a rendezvények, amik szintén időigényesek.
Soha nem unatkozunk. Főleg nem akkor, ha ilyenek történnek, mint ma.
Tényleg, annak még utána kell kérdeznem. Biztos van valami hír.
Sóhajtva mentem be a bokszba a pónihoz, adtam neki enni és inni, majd amíg Polly evett, addig előkerestem a csutakoláshoz szükséges eszközöket.
– Elora – hallottam a nevem, mire értetlenül fordultam a bejárat felé.
Hisz csak most hagytam ott őket.
– Igen? – Lola megállt az ajtóban, nem tervezett bejönni. A hajába túrt. – Mondd.
– Diane... Diane nem jön ma. Azt mondta, nagyon fontos, hogy ma elintézzen valamit, ezért mégsem tud ma bejönni.
Meredten néztem az előttem álló lányra. Úgy csípőből szóltam volna valamit, de sikerült visszanyelnem. Azzal nem segítek a helyzeten. Meg hát nem is Lola a probléma. Szóval ő lett a hírvivő. Sóhajtottam.
– Azt tudja, kedves Diane, hogy ez nem így működik? – Igyekeztem csevegő hangot megütni, érdeklődni, hátha akkor az, aki előttem áll nem érzi magát annyira feszélyezve. Mert bizonyára tudják, hogy unom a helyzetet, és nem szívesen játsszák a kis közvetítőt, de gondolom úgy voltak vele, jobb ez így, mintha nem tudnék meg semmit, mert igaz, telefon létezik persze, csak éppen Diane-nek luxus használni. Én meg hálás voltam érte, hogy legalább ők tesznek ennyit, mégis éreztem Lolában a feszültséget. Tördelte az ujjait, ami nem volt rá alapból jellemző, és önkéntelen mozdulatokat tett a lábával folyamatosan.
– Igen, de... – Elakadt, miközben rám nézett és megrázta a fejét. – Nem tudom, ezt mondta, meg, hogy holnap elmondja mi a helyzet és...
– Szóval holnap már jön – nyugtáztam.
– Azt mondta – vont vállat, mire bólintottam.
– Oké, köszönöm, hogy szóltál – sóhajtottam, mire bólogatott és vissza is ment dolgozni. Én is folytattam, amit elkezdtem, vagyis lecsutakoltam Polly-t. Ez a folyamat gyorsan meg is volt relatív, aztán az istállóba szerelt csaphoz mentem, hogy friss vizet tudjak neki tölteni. Nem sajnáltam tőle, elsőnek egy vödör akadt a kezembe, azt töltöttem tele és vittem oda neki. Aztán amíg ő nyugodtan ivott, úgy döntöttem elkezdem összeszedni azokat a dolgait, amikre Ardennek majd szüksége lehet. Igaz, itt nem volt olyan sok, tekintve, hogy inkább vitaminokról volt szó, azokat meg máshol tartjuk ugye, de így is akadt, amit értelmetlen lett volna megtartani így, hogy Polly elmegy. Ahogy szétnéztem a helységben egyből kiszúrtam például a külön neki készített nyerget és felszerelést hozzá. Kantárt felakasztva a falra, amit sóhajtva vettem le, és tettem a bejárathoz a többi dolog mellé. Polly végig érdeklődve nézte a mozdulataimat, mire elmosolyodtam és legyűrtem a bennem való rossz érzést, miszerint én őt itt akarom tartani. Tudom, hogy jobb helye lenne másnál, sokkal jobb. Ezt tartom szem előtt. Megsimogattam a sörényét, a füle tövét, mire megbökte a tenyerem.
– Ügyes voltál ma is, Polly. – Néma kérésének eleget téve tovább simogattam. – Nagyon ügyes! Hiányozni fogsz majd ne... – Hangos trappolás szakított félbe, mire felkaptam a fejem. Ahogyan pedig észrevettem az asszisztensem az istálló ajtajában, gondolataim százai kezdtek el cikázni. Lisa soha nem tette be a lábát önként az istálló területére, de még csak a lovak közelébe sem ment, hacsak valami halaszthatatlan probléma akadt. Irtózott a lovaktól és a szaguktól. Meg főleg azért nem értettem, mert Lola még csak most ment el, alig tíz perce. Nagyon úgy tűnt, ez egy ilyen nap.
– Lisa?
– Nem vetted fel a telefont! – kapkodta a fejét nagy levegőket véve.
– Az irodában felejtettem szerintem... – Vagy csak nem érdekelt. Csörögni, igaz, nem hallottam, de általában többször rápillantok pont ezért, ha kell, el tudjanak érni. Most valahogy mégsem érdekelt, igazából azt sem tudtam hirtelen, ahogy a lányra néztem, hogy hova is tettem, ettől meg kicsit bűntudatom lett.
– Az jó... – motyogta. – Megjött a beszállító. Már égen-földön kerestelek. Az elő udvarnál parkolt, azt mondta ott megvár, úgyhogy gondolom még most is ott lesz valahol –magyarázta gyorsan, sejtem azért, hogy minél hamarabb mehessen innen. – A takarmányt már a srácok elkezdték hordani a helyükre.
– Rendben. Megyek! – bólintottam. Utoljára megsimogattam a pónit, és sietettem vissza. Nem szerettem megváratni az embereket. Legyen szó ügyfelekről, barátokról, teljesen mindegy. Ha már rám szánta az idejét valaki, érjek oda... Ez általában megy, azzal ellentétben, hogy beérjek időben, most mégis sietve tettem meg a távolságot az elő udvarig, hogy Lucio ne ácsorogjon sokat ott. Szerencsére amikor odaértem úgy tűnt, nem várnak rám sok ideje, mert a férfi teljesen nyugalommal vizsgálta a tájat. A teherautója az irodaépület előtt parkolt, ő pedig az előtte lévő padok egyikének támaszkodott. Fekete haja éppen eléggé összekuszálódott az erős széltől, farmert viselt a munkájának megfelelő szereléssel és barna szeme volt, amivel, mint mindig, most is végigézett rajtam, ahogy közeledtem.
– Lucio – értem mellé sóhajtva. – Ne haragudj a kellemetlenségért, kicsit felgyűltek a dolgaink... Sokat vártál?
– Nem fontos Elora! – csillapított. – Nem olyan sokat, maximum negyedórát, és amíg vártam, elvoltam a kert nézegetésével. Az a fűzfa eddig is ott volt? – utalt a tőlünk nagyjából három méterre álló fára, aminek ágai sűrűn hajlottak a föld felé.
– A hónapban lett áttelepítve.
– Illik ide. Egyébként is gyönyörű a kertetek, ezt már párszor említettem, de...
– Túlzol – motyogtam közbe, de úgy tűnt, meg sem hallott.
– Ez a fa ide kifejezetten jó választás volt. Nem is tudom, de nekem olyan hatást kölcsönöz a boltíves kapuval, a téglamintázatú falakkal, mintha egy ókori görög területre léptem volna. Ehhez meg a fűz... Lehet tudatlanul választottad, de az ókori görögök hite szerint a múzsák szent fája volt és úgy tartották, hogy a múzsák a Helikonon, azaz a Fűzfák hegyén laknak. A középkorban a fűzfát a boszorkányok, tündérek szent fájának tartották. Az európai kultúrában pedig a szomorúfűz – ahogy a neve is elárulja - a boldogtalan szerelem és a gyász jelképe.
Pislogás nélkül, kissé megilletődve néztem rá pár pillanatig, majd egyszerűen kirobbant belőlem a nevetés.
– Erről még nem tudtam, teljesen tudattalan a dolog. – Nevetett velem együtt. – De érdekes.
– Azért szép – kuncogott.
– Igyekszünk azt is gondozni az állatok mellett – mélyebb levegővel zökkentetten vissza magam.
– Sikerül.
– Örülök – biccentettem halványan mosolyogva, majd inkább a tárgyra tértem: – Most mennyi lesz a szállítmány? Mindent sikerült elhozni?
– Meg van minden igen, illetve egy tucatnyi gyógyszer. Leginkább fertőtlenítőszerek, kenőcsök és oldatok – tette hozzá, látva egyre kérdőbb és nem tetszőbb arckifejezésem –, ezekből most nagy hiány van egész Aliante-ban, de ahogy lehet, pótoljuk természetesen.
– És az ár?
– Csak, mint amennyi szokott.
– Igen?
– Persze! – bólintott határozottan, mire összevontam a szemöldököm.
– De hisz többet rendeltünk.
– Mi meg késünk egy részével a rendelésnek – érvelt. – Meg törzsvásárlók vagytok. Egy kisebb fajta kedvezményt megérdemeltek! – lépett közelebb hozzám erősködve.
– Jó. Rendben – hátráltam sóhajtva, jelezve, hogy jó, nekem mindegy. – Az asszisztensemnél el tudod intézni, nekem most haza kell mennem, már vár a férjem. – Csak biccentettem egyet búcsúképpen a férfi felé, mire az említett a torkát köszörülve bólintott és intett egyet, úgyhogy én el is indultam a legközelebbi buszmegállóba.
Az út gyorsan eltelt hazafelé, főleg, hogy a gondolataim folyton elvonták a figyelmem az időről. Vagy azon a férfin, aki Polly miatt hívott, vagy Theo-n, vagy Aria-n kattogtam. Amikor egy megállóval a szokásostól leszálltam, úgy éreztem az agyam túltelítődött a gondolatokkal és muszáj kiszellőztetnem a fejem. Ez a séta így pont kapóra is jött, Daniellel beszéltük előző nap, hogy mennem kellene pékségbe, hazafelé meg pont útba esik. Csak pár utca az egész, de talán kiürül a fejem addig. Reméltem, hogy Aria hamar jobban lesz, bár azt sejtettem, az nem ilyen egyszerű, ahhoz Matthew haza kell, hogy érjen. Sajnáltam őt, ahogy azt is, hogy egyedül akarta ezt az egészet végig játszani. Hiába van mellette ott a pöttöm, tudom, hogy az nem olyan, nem értettem miért fordult be, amikor ez csak átmeneti, bármikor dönthetnek úgy a seregnél, hogy hazaengedik. Ezt kellene neki is megérteni.
A boltba csak sietve végig mentem azokon a helyeken, ahonnan tudom, hogy kellett valami, mást direkt meg se néztem. Nem akartam még csak kísértésbe se esni, és esetleg több mindent felvásárolni a kelleténél, így most egyedül egy kenyeret, egy tejet vettem, amik már otthon fogytán voltak, illetve egy édességet vettem magamnak, és egyet, amiről tudom, hogy Daniel nagyon szereti, és egyedül a falu ebben a pékségében lehet kapni, mert valami saját gyártású dolog.
***
– Megjöttem! – kiáltottam. Lerúgtam magamról a cipőm, a szekrényre szerelt tükörben pedig megnéztem magam.
Nem vagy valami szép látvány!
– Csakhogy, édesem – hallottam a közeledő lépteket. Elég kócos volt már a hajam, úgyhogy azt gyorsan kibontottam, megigazítottam, hogy azért mégis csak álljon valahogy, majd a szatyrot a kezembe véve indultam meg a konyhába. – Jó későn jöttél. Merre vagy?
– Konyha! – kiáltottam ki az ajtón nevetve, mire ismét hallottam a lépteket. Elkezdtem kipakolni a vásárolt dolgokat, a tejet a hűtőbe, a kenyeret egy fiókba és mikor már az utolsó dologhoz értem volna, Daniel mögém lépett és átkarolta a derekamat. Lefagytam. Komolyan, semmi bajom nem volt már a házasságunkkal. Hozzászoktam. De azt még mindig nem bírtam, hogyha bármilyen formában, egy ölelésen túl hozzám ért. Kirázott tőle a hideg. És sajnos mivel házasok vagyunk, nem tehettem semmit, tűrnöm kellett.
– Örülök, hogy nem felejtetted el, amit kértem – lehelte a nyakamra halkan duruzsolva.
– Nem szoktam elfelejteni – sóhajtottam, majd úgy, hogy ne legyen feltűnő, megfordultam az ölelésében. Azonnal szembe találtam magam óceán kék szemével, ami ezúttal vággyal telve csillogott, ahogy engem nézett. Éreztem a fülem zúgását.
– Hogy-hogy csak most jöttél?
– Elő kellett készítenem egy csikót, akit – akaratlanul is előtört egy elfojtott nyögés a torkomból, ahogy Daniel a nyakamat csókolgatta – akit holnap visznek el. És... és jöttek a beszállítók is – vettem egy nagy levegőt, majd lassan kifújtam.
– Ennyi? – A kezét lassan levezette combom felé és simogatni kezdte. Bólintottam.
– Daniel... – Reszketegen sóhajtva eltoltam magamtól. A kezeimet összekulcsoltam a felső testemnél, mintha ezzel bármi biztonságot nyújthattam volna magamnak, közben pihegve Danielre néztem, aki enyhén szólva bosszús tekintettel figyelt engem.
– Már megint mi az?
– Semmi, csak... – túrtam a hajamba zavartan – vettem neked is valamit.
– Mi? – kerekedett el a szeme.
– Mondom – gyorsan a szatyorhoz léptem és kivettem belőle az utolsó dolgot, ami volt benne, aztán pedig a férjem felé nyújtottam. Daniel elkerekedett szemmel vette el az édességet, majd pár pillanat múlva kiakadva csapta le a pultra, aminek hatására nem kicsit hőköltem hátra. Egyértelműen ledöbbentem ezen a reakción, nem tudtam mire vélni, hogy még egy egyszerű sütemény miatt is problémázik, amikor én csak jót akartam és próbáltam egy kis örömet okozni neki.
– Mi ütött beléd? Romlott? – találgattam a nyakamat nyújtogatva, hogy átlássak a válla fölött a pultra, ahova a finomságot száműzte. Sikerrel viszont nem jártam, mert ahogy felém fordult teljesen eltakarta előlem.
– Mit tudom én, hogy romlott-e! Miért veszel nekem ilyeneket?
– Azért...
– Egyáltalán kinek jut eszébe ilyen? – csattant fel, mire meg akartam szólalni, de hirtelen az arca grimaszba torzult. – Főleg neked.
– Mi van? – nyögtem ki a nagyon értelmes kérdést zavarodottan.
– Gondolkozz már, édesem – kérte szarkazmustól csöpögő hangon. – Te és az édességek? Hogy nézel ki, cica? – nevetett harsányan, a fejét csóválva.
– Mi?! – eltátottam a szám. Ugye ezt nem jól hallottam? Ez, hogy a szentséget szent égbe... Huh, jó nyugalom.
Cáfolj meg, ha máshogy gondolod! – kiabálta. Elsötétült a szeme a dühtől, a visszafojtott indulatoktól. Nem szórakozott. Ő ezt tényleg komolyan gondolta. Kedvem lett volna egyszerűen arcon röhögni, de az volt az igazság, hogy teljesen igaza volt. Mégis fájt...Tőle fájt.
– Ezt komolyan gondolod, Daniel?
– Miért, talán nem? Úgy nézel ki, mint egy túlméretezett hörcsög. Csak én vagyok neked, nem is csoda, hogy senki más nem szeret téged.
– Na jó! – tettem fel a kezem remegő hangon.
– Ezt most hagyd abba! Durva, hogy ennyire mindent ki kell forgatnod, de akkor felvilágosítalak – gúnyolódtam egyértelműen. Sok mindent viselek és tűrők. De azért ilyesmit, és ehhez hasonlókat, köszönöm nem kérek. Hallgatok sok mást! – Azért vettem a sütit, mert tudom, hogy szereted, és meg akartalak lepni hátha örülsz neki.
– Igen? – rázta meg a fejét Daniel zavartan.
– Persze! – csattantam fel. – Már végeztél ezzel a drámával? Mert szükségem van egy kis szünetre. – mondtam, mire Daniel mélyet sóhajtott, olyan „már megint" módon. – Most felmegyek a szobába, jó? Kicsit egyedül szeretnék lenni. – Ahogy a férfi bólintott, indultam a szobánk irányába. Ilyen téren, ezt a tulajdonságát utáltam a legjobban, hogy képes volt a semmiből így átkapcsolni békés állapotból abba, ahol mindennel baja van, pedig semmi oka rá.
Becsaptam magam után az ajtót, aztán pedig az ágyba vetettem magam és a plafont bámultam. Gondolkodtam, és mint minden ilyen alkalommal, arra jutottam, hogy pechem van. Nem elég, hogy elvesztettem a legjobb barátomat, ahogy a kezükbe kaptuk a házassági nyilatkozatot, gazdagodtam egy elviselhetetlen férjjel.
———
Köszönöm, ha itt vagy elolvastad a mai részt, remélem tetszett. Mindenképpen írj véleményt, nagyon kiváncsi vagyok mit szóltok <3
Illetve ha még nem tettétek, kövessetek be instán, a napokban fontos infókat tervezek megosztani, és ott jóval előbb tudtok értesülni ezekről. Ugyan ezen a néven találtok mind ott, mind tiktokon is. Legyen szép estétek<3