Csocsi, kedves Olvasók! 🤍
Kettő részre szedtem a fejezetet, mert a fejemben az elképzelt ötlet túl hosszúnak tűnt ahhoz, hogy egybe tömörítsem a részt, így az első felvonás most meg is érkezett!
Helyesírási hibák előfordulhatnak, drámai monológ a végén, addig is jó olvasást!
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Karácsony előtt járunk pár nappal, én pedig a káosz kavalkádjában azzal vagyok elfoglalva, hogy mérlegelni kezdjem az elmúlt időszak mérföldköveit. Karácsonyi ajándékok: beszerezve, egyedül Nicholas ajándékával vagyok hatalmas problémában. Egyetemi napok: drámaian gyorsan telnek, utolsó hetet tapostuk az évben. Baráti társaságom: rendben van. Brandon-nal minden rendben végre közöttünk. Három hónapja ismerem Nicholas-t, kettő hónapja pedig egy párt alkotunk. Az életem zajlik a maga kis tempójában, de hogyan is jutottam el erre a szintre cirka egy hét alatt?
Nos, az elég drámai eset.
Főleg ha azt nézzük, hogy hogyan indult a hetem, az az emlékezetes hétfői nap.
Nem válaszoltam vasárnap egy üzenetre sem. Konkrétan mintha megszűntem volna létezni, úgy ignoráltam minden embert az életemben, aki esetleg beszélni akart velem, vagy érdekelte a hol és hogylétem.
Szombaton Mark szemei előtt omlottam teljesen össze, mikor már nem bírtam tovább, és elhullajtottam az első könnycseppeket. Amiket nyilvánvalóan követett a többi, de azokat még szerencsére volt elég tartásom ahhoz, hogy otthon ejtsem el. Mivel alapvetően nagyon szorongó és túlgondoló személyiség vagyok, ezért szerintem senki sem lepődik meg azon, hogy ezután kijött belőlem minden étel, amit aznap fogyasztottam.
Szörnyen voltam ezután, illetve eléggé össze voltam törve ahhoz, így ezek után -szerintem várható volt- lemondtam a találkozót Nicholas-szal arra hivatkozva, hogy túlságosan jól sikerült az ebéd, és tovább maradtunk a megbeszélteknél.
Milyen ironikus ez...
Mark-kal természetesen megbeszéltük, hogy erről a találkozónkról nem fogunk beszélni a férfinek, mert ezt a teljes történetet Nicholas-szal kellene megbeszélnem, hiszen alapból Mark szerint ez egy olyan téma, ami a kapcsolatunkban nem kellene, hogy ilyen mértékű gondot okozzon. Bár ezzel nem igazán értettem egyet, mert az, hogy a hátam mögött szorgoskodik a nő, kicsit sem bíztató, de el kellett fogadnom, hogy Nicholas-nak kell majd megnyílnia előttem.
Így hát, miután átgondoltam a férfi szavait, igazat kellett adnom Mark-nak, mégis, mikor szombat este vagy vasárnap reggel és a délelõtt folyamán több alkalommal is keresett Nicholas, látszólag a lehető legkönnyebben tekintettem el a keresései felett.
Viszont tényleg senkinek nem reagáltam a keresésére.
Vasárnap dolgozni sem mentem, és bár ezen a döntésen sokat vaciláltam, végül arra jutottam, hogy igenis szükségem van az egyedüllétre arra a napra. Mert ugye egyetemre mennem kell hétfőn, ami viszont egyet jelentett azzal, hogy Nicholas szemébe kell néznem, és úgy tenni, mintha semmiről sem tudnék. Úgy tenni, mintha nem lennék teljesen összeomolva ezektől a rémisztő tényektől.
Talán ez volt a legnagyobb baj; nem biztos, hogy annyira rossz volt a helyzet, mint ahogyan én hittem, de mivel nem hallottam még a teljes igazságot a férfitől, így a legrosszabbra készültem. És kész õrültté tett a tény, hogy mennyire gyengévé tesz a bizonytalanság.
Napközben többször keresett, de kitartóan nem válaszoltam semmire sem. Egy pici részem félt, hogy megunja ezt a gyerekes viselkedést és úgy dönt, hogy nincs erre szüksége, vagy fogja magát, és eljön a lakásomig, de a sokkal dominánsabb gondolataim tudták, hogy eléggé felnőtt már ahhoz a férfi, hogy nem fog zaklatni, ha látszólag nem akarok vele beszélni.
Pedig teremtőm, rettentően szerettem volna mindent megbeszélni vele és látni őt.
Ennek ellenére azzal is számoltam, hogy ez egy csúnya húzás volt, és még ha nem is keresett fel a lakásomban, az nem jelentette azt, hogy félvállról vette azt, hogy semmibe vettem a kereséseit. Nyilván neki is vannak érzelmei, szóval felkészültem arra is, ha megsértõdik rám.
Ó, és igen. Elküldtem este az interjút. Mielõtt elküldtem volna a végleges megszerkesztett interjút, legalább ötször elolvastam minden kérdést, csak hogy tényleg tökéletes legyen.
Meghatódva mosolyogtam egy-egy válaszon, elmerengve gondoltam bele jó pár pillanatba, és szinte láttam magam elõtt az összes rezzenését a férfinek. Az eleinte kemény külsõt, majd a megenyhült férfit, aki visszahívott egy újabb körre, csak mert látta, hogy még a felénél sem jártam, majd azt a férfit, aki látva a hatalmas káoszt a fejembe, elvitt egy teraszra, hogy kicsit kiengedjen a gõzt.
Annyi minden történt, ennyi idõ alatt.
Mégis, ahogyan belegondoltam ebbe az átmenetbe, és ennek az idõszaknak a mámorító gyümölcsébe, miszerint már egy párt alkotunk, úgy éreztem, hogy bármennyire is szürreális ez, sosem alakulhatott volna jobban ez a vitából kiinduló kavalkád, amiben kialakult valami közöttünk.
Küldés.
Már csak azt remélem, hogy amennyire nekem sokat jelentett ez a projekt, az annyira fog tükrözõdni a munkán is
Időm sem volt hétfő reggel felkészülni arra, hogy kellően összeszedjem magam, mert a kopogás zavarta meg a készülődésemet.
Egyáltalán nem volt kedvemre az, hogy valaki ilyen korán keres, mert szörnyen kialvatlan voltam, és szerettem volna a saját nyugodt környezetemben felkészülni az év utolsó hétfői napjára az egyetemen. Mert igen, pénteken kezdődik a téli szünet!
Hálát adtam az égnek, hogy tényleg már csak öt napunk volt ebben az évben az egyetemen, mert bármennyire is szeretem az egészet, lelkileg annyira mélyponton vagyok, hogy sok-sok pihenésre lenne szükségem.
Nem szeretek egyedül lenni, mert igazság szerint a kommunikáció éltet, de egyszerűen vannak időszakok, mikor csak el akarok tűnni úgy, hogy nem beszélek senkivel, és nem vagyok felelős azért, ha eltűnök.
Egy-két nap, mikor csak bezárkózom a lakásba, a telefont kikapcsolom, és csak pihenek, nézek valami sorozatot -például A pletykafészket-, veszek egy forró fürdőt, és ezt mind anélkül, hogy bármit is utólag meg kellene csinálnom, anélkül, hogy bárki is szóvá tenné, hogy eltűntem, vagy anélkül, hogy közben ne érezzem magam rosszul, mert ignorálok másokat.
-Megyek! -válaszoltam nyűgösen a hosszas csengőre, majd lassú léptekkel mentem az ajtóhoz. -Van kulcsod, komolyan nem hiszlek el.
A kelleténél kicsit bosszúsabban nyitottam ki az ajtót Nate előtt, ő pedig, miután mint aki meg sem hallotta a mondatomat, úgy húzta fel a szemöldökét. Még ő van megsértődve?
-Én kérek elnézést amiért nem akartam betörni hozzád, miközben nyilvánvalóan valami kurva nagy bajod van, ha már két napja nem vagy hajlandó felvenni azt a nyomorult telefont. -szinte rémisztően mogorván vágta ezt hozzám a szavakat, így jobbnak tartottam, ha most csendben maradok. -Mi a franc van veled, virág?
-Semmi, Nate. -nagyon nem akartam beszélni vele a történtekről, de nem azért, mert nem bíztam benne. Az életemet is rábíztam volna a fiúra, de emiatt pontosan tudtam, hogy mennyire agresszív tud lenni, vagy képes tönkretenni bármit és bárkit, ha engem bántanak. Olyan szintű utálatot tud affelé mutatni, aki nekem ártott, így nem akartam azt, hogy tudjon a helyzetről, amiről igazából nekem sem kellene tudnom. -Tényleg semmi fontos.
-Akkor mondd el! -ironikus, de eszembe jutott, hogy Nicholas is hasonlóan válaszolt, mikor Viviana-ról faggattam. Elhúztam a számat, miközben ráeszméltem, hogy talán nekem is hagynom kellett volna akkor a témát. -Ugyan, nevetséges vagy. Ha nem válaszolsz, hogyan segítsek?
-Nem kell segíteni semmiben. -hangosan fújtam egyet, majd elindultam a szobámba, hogy folytassam a megzavart készülődést. -Csak egy kis nyugalomra volt szükségem.
-Mindenki aggódott érted. Konkrétan mindenki, érted ezt?
-Reggel ránéztem a telefonomra, viszonylag nem is igazán kerestek sokat a többiek. -ami relatív, hiszen öt-hat hívás, és úgy tíz üzenet érkezett a srácoktól, de ez tőlük kevésnek számított.
-Igen, mert mondtam nekik, hogy hagyjanak, én majd megnézlek téged aznap, de mivel nekem sem válaszoltál, de láttam, hogy elérhető vagy olykor-olykor, ezért inkább nem zavartalak, és hagytalak. A többieknek meg azt mondtam, hogy velem vagy. -döbbenten tekintettem a bátyám felé, aki határozottan állta a tekintetemet, amivel megdöbbenve figyeltem őt.
-Hogy mit csináltál?
-Jobb lett volna, ha mindenki az ajtód előtt táborozik le, csak mert kedvet kaptál előzetes jelzés nélkül eltűnni? -habár nyilván megértettem az aggodalmát, mégis felbosszantott a helyzet hamissága.
Pont a sok titok és hazugság miatt zuhantam ennyire össze, mert mindenről csak vagy felületesen tudok, vagy semennyire sem. Erre most én magam is belekerültem egy ilyen ördögi körbe-függetlenül attól, hogy saját akaratom ellenére.
És már szólásra is nyitottam a számat, hogy felvilágosítsam Nate-et, hogy ez mennyire egy csúnya dolog volt, nem tettem, ugyanis eszembe jutott, hogy pont ezt csináltam én magam is, mikor Mark-ot kifaggattam. Bár nem hazudtam, de tudom, hogy akkor sem volt tisztességes azt tennem szombaton.
-Nem, nem lett volna. Ennek ellenére mégsem volt egy tisztességes ötlet. -azt már nevetséges is lett volna példának felhozni, hogy mi lett volna akkor, ha valami baj miatt nem válaszoltam volna nekik, mert ismert már annyira a bátyám, hogy tudta, nem erről van szó.
Gyötrelmesen vettem tudomásul, hogy megint csak egy hatalmas bajt csináltam saját magamnak.
-Oké, akkor elmondod igazából, hogy mi van?
Szívesen elmondtam volna, de utáltam magam, amiért mindig problémákat csinálok. Hibásnak éreztem magam, mert még csak pár hónapja ismerjük egymást Nicholas-szal, mégis mindig én csináltam eddig a konfliktusokat, amiket érett módon is meg lehetett volna beszélni. Az első csókunk előtti hiszti, a görbe estém Victor-ral, aztán most ez...
Tényleg szörnyen gyerekes vagyok, mégis megbántva érzem magam.
Ennek ellenére egyszerűen éreztem, hogy megint csak én gondolom túl a dolgokat, és igazából nagyon egyszerűen meg tudnánk oldani a helyzetet Nicholas-szal, csak könnyebb volt begubóznom, és elbújni a valóság elől.
Így hát, -mivel már a fejemben is nevetséges volt a gondolat, hogy egy olyan dolgot mondjak el Nate-nek, ami nincs tisztázva-, végül nem mondtam semmit.
-Csak besokalltam az egyetem miatt. Sok melóm volt az utóbbi hetekben és elfáradtam. -úgy vontam meg a vállam, mint ahogyan általában szoktam, mikor tényleg fáradt vagyok, és igyekeztem hihetően hatni.
Egy darabig méregetett, majd vagy elhitte amit mondtam, vagy egyszerűen feladta, mert végül sóhajtott egyet, és odalépett hozzám.
-Virágom, nekem bármit elmondhatsz. -mikor leültem az ágyra leült ő is mellém, majd onnan szemlélt egy darabig. -Bármi vagy bárki bánt nekem mindent elmondhatsz. Nincs olyan téma, amit félned kellene elmondani nekem. Rendben?
-Tudom, Nate. -a szívem szakadt meg, hogy titkolóztam előtte, de tényleg hittem abban, hogy felesleges a pánikom, és hamarosan minden rendben lesz. -És nagyon mázlista vagyok, hogy te vagy a bátyám.
-Hát, eddig nem akartam mondani... -vigyorodott el, majd hátradőlt az ágyamban. -Kurva kégyelmes az ágyad. Karácsonykor muszáj a szülőknél aludni?
-Úgy szokás. -beleremegtem, ahogyan újra felfogtam, hogy már csak pár nap van az ünnepig, én pedig még lelkileg nem állok készen rá. Nincs meg a hangulatom, ami szörnyű, mert egy csodálatos ünnep a karácsony. -Tudod, hogy ez mennyire fontos. Főleg Danny-nek.
Tudtam, hogy alapból semmit sem érnének a szokások, hiszen már nekem sem lenne tiszteletem ahhoz, hogy ott maradjak a szülőkkel, nem hogy Nate-nek. Egyedül a kisöcsénk az, aki képes minket rávenni arra, hogy felnőttként már több napot töltsünk abban a házban.
-Ez akkor is faszság. -már nem is terveztem lecsittegni, hogy szörnyen csúnyán beszél, mert egyszerűen Nate White-hoz tartoznak a rettentően obszcén szavak tárháza. -Ha felhúz anyánk, nem vagyok hajlandó maradni.
-Azért próbáld meg. -közömbös tekintettel álltam fel újra, majd indultam meg a fürdőszobába a holmijaimmal. -Úgyis le fogod nyelni a békát, ha Danny-ről van szó. -mikor pedig az órára néztem, és láttam, hogy késésben vagyok, még gyorsan hozzátettem: -Ja, és mivel elbeszéltük az értékes időmet, ma te viszel az egyetemre.
-Mintha létezne másik opció. -mosolyt csalt az arcomra válasza, és egy pillanatra bele is fájdult a szívem, hogy bármennyire is magányra vágytam, mérhetetlenül jól esik a figyelme. -Bár amúgy nem vágom minek kapkodni ennyire. Rá merném tenni a tippre a lakásomat, hogy a csoporttársaid fele be sem jár az órákra.
-Tévedsz. -kiáltottam oda neki, és elhúztam a számat, mikor rájöttem igaza van. -Jó, talán mégsem.
Hála annak, hogy már tudtam, mit veszek fel, plusz a ténynek, hogy az időprés miatt képes voltam sietni, döbbenetes módon időben érkeztem meg az egyetemre. Habár nyilván az is segített a helyzeten, hogy Nate határozottan nem tartotta be a megengedett sebességhatárt, amikor pedig jeleztem neki, hogy reggel van, és esetleg rendőrök is lehetnek az utcán, végtelenül nyugodtan adta a tudtomra, hogy ez a fontos tény őt egyáltalán nem érdekli.
Görcsbe rándult a gyomrom, mikor tudatosult bennem, hogy már biztosan itt van Nicholas, de nem adhattam hangot gondolataimnak, mert nem akartam, hogy Nate balhét csináljon. Így szépen higgadtan elbúcsúztam volna tőle, már ha a fiú nem gondolta volna azt, hogy pont ma kell látnia az egyetemet.
-De te nem jöhetsz be. -a legolcsóbb mondattal próbálkoztam, hogy hogyan tüntessem el gyorsan a közelből, de sajnos tudtam, hogy szavaim mit sem érnek. -Nem itt tanulsz.
-Azt mondtad, hogy építkezés van. Én pedig építészmérnök vagyok, ha esetleg nem tudnád.
-Jó, de be van jelentve, hogy kik dolgoznak itt. -amit nem tudok, hogy tényleg így van-e, de bepróbálkoztam ezzel is. -Úgyhogy szerintem...
-Drága Jessie, hát jó reggelt. -a sírás szélén álltam, mikor a semmiből jelent meg mellettünk Jess, mert ekkor már tudtam, hogy vesztettem. -Bemehetek az egyetemre, nem?
-Ja, simán. -azt hinné az ember, hogy a sok évnyi szoros kapcsolat alatt megtanultunk falazni egymásnak, most mégsem tett semmit a lány, pedig határozottan látta, hogy kimeresztett szemeimmel közöltem vele, hogy nem akarom a fiú jelenlétét. -Minden okés, Liah? Eltűntél hétvégén. Fel akartam menni hozzád, és most már tényleg felképelni, amiért folyamatosan csak eltűnsz, de jelezte az idióta bátyád, hogy a szánalmas társaságát, hm.. mondanám, hogy élvezed, de sajnos akkor magamat is fel kellene képelnem, így maradjunk annyiban, hogy a szánalmas társaságát élted.
Egy pillanatra a mondata feloldotta a hangulatomat, de aztán újra idegessé váltam. Nem akartam hazudzni neki, és tudtam, hogy hamarosan el kell mondanom neki az igazságot a hétvégével kapcsolatban.
-Ugyan Jessie-Jessie, meddig akarod etetni magad azzal, hogy utálsz? Sokkal kiegyensúlyozottabb lennél, ha beismernéd, hogy nem tudsz nélkülem élni.
-Előbb csókolnék meg egy kommersztől részeg vénembert, mint, hogy ilyen szavak hagyják el a számat.
-Esetleg inkább mást csókolnál meg? -habár poénos kérdés volt, kellően elpirult a magabiztosa Jessica ahhoz, hogy egy pillanatra én magam is megálljak. Amikor pedig a tekintetünk egy kis időre egymásba forrt, egészen aggódni kezdtem a helyzet iróniáján.
Na már csak az hiányozna...
-Na mindegy. -húztam el a szavakat, hogy eltereljem a kínos témát, miközben tekintetemmel Nicholas-t kezdtem keresni az udvaron. Nem tudtam, hogy akarom-e, hogy lássuk egymást, vagy inkább csak azt szerettem volna, hogy elkerüljük egymást. -Esetleg az órámra is szeretnél beülni?
-A saját óráimra sem ültem be, majd szerinted pont a tieidre fogok?
Leszólhattam volna, hogy ezzel nem kellene dicsekedni, de mindezek ellenére bármennyire is én voltam családban mindig a szorgalmas és rendszerető gyerek, bármennyire is hihetetlenül hatott, de Nate rettentő okos fiú volt világ életében. Nem tudom, egyszerűen a zsigereiben volt az a nagybetűs ösztön, ami miatt rendszerint falra másztam, mert míg én órákon át tanultam, neki pár szó hallattán minden összeállt a fejében. Még ha tette is a nemtörődömét, olyan tudással rendelkezett nem csak a szakmája területén, hanem az élet jelentős pontjain, hogy nem éreztem volna fair-nek, ha most mégis leintem.
Pláne, hogy fejben már nem is igazán jártam ott, mert közben végig az én építészmérnökömet kutattam a tekintetemmel. Ahol álltunk sajnos nem láttam tisztán a könyvtárhoz, de mégis reménykedtem benne, hogy meglátom innen is, mert az túl indiszkrét lett volna, ha csak azért lépek előre pár lépést, mert mehetnékem van.
-Na, amúgy milyen munka is folyik itt? - legszívesebben felpofoztam volna magam, amikor felhozta a témát a bátyám. -Liah mondta, hogy valami építkezés van.
-Igen, a nagyságos ura és csapata újítja fel a könyvtárat. -a hatás kedvéért még kacsintott is egyet Jess, kár volt, hogy a jókedvet nem tudtam viszonozni.
-Akkor menjünk oda, még nem beszéltem vele alapból egyszer sem.
-Majd karácsonykor beszélsz vele! - nem hiszem, hogy lehettem volna szánalmasabb, úgy kiáltottam fel, mintha az életem múlt volna az elkövetkezendõ pillanatokon. -Ugyanis meghívtam.
-Na ne bassz... -az, hogy Jess kicsattant az örömtõl nem volt kifejezés.
-Ez komoly? -Nate ellenben már sokkal reálisabban mérlegelte a helyzetet, és titkon érezte, hogy ez egyáltalán nem egy felhőtlen ötlet szerinte, már ha cask a családunkra gondolunk.
-Mint a halál.
-Anyánknak említetted már?
-Nem, mert még nem beszéltem vele. -másrészt pedig félő volt, hogy leinti az ötletemet, ami plusz drámákat eredményez, amihez a gyenge idegzetemnek nem volt ereje. Így ennek a kifejtését eltoltam még egy kis ideig.
-Amikor ott volt Allison...
-Na, azért egy olyan undorító mocskos dögöt, legyél szíves nem hasonlítani Nicholas Callen-hez. -apró mosolyra húzódott a szám Jessica mondatára, főleg azért, mert annyira ösztönösen jött az, hogy ugorjon értem, ha kell. -Két külön fogalom, édes. -Nate szólásra nyitotta a száját, de ismételten nem hagyta Jess, hogy a fiú megvédje magát, mert ekkor egy nagy vigyorral elkezdett szuggerálni egy pontot. -Ha jól látom, most jöttek meg Mark-kal.
-Micsoda?
-Aha, az Mark autója.
-Honnan tudod, hogy milyen Mark autója? -sokadjára döbbentem meg ma, sőt, a hír hallatán, hogy a látókörünkben van a férfi, legszívesebben eltűntem volna a földbe.
-Nem ez a lényeg...
-Már, hogy a fenébe nem lenne, hiszen te...
-Lányok, kussoljatok már el mindketten, észrevettek titeket. -Nate állította le a drámai szituációt, én pedig egy nagy fordulattal újra a férfiakra néztem, és mikor felvettem Nicholas-szal a szemkontaktust tudtam, hogy el vagyok veszve. -Szívesen. Most pedig bemutathatsz neki.
-Már találkoztatok.
-De az nem jelentett akkor még semmit. -igaza volt, mégsem terveztem odamenni. Továbbra is kitartóan néztük egymást, és már kezdtem feladni, és beleegyezni Nate kérésébe, amikoris Nicholas megindult felénk.
Oké, Liah, ne pánikolj, nincs semmi baj. Érett felnőttek vagytok, nem kell itt túlgondolni a dolgokat...
-Idegesnek tűnik. -oldalra billent fejjel tanulmányozta a lány Nicholas-t, nekem pedig gombóc költözött a torkomba, mert nem tudtam, hogy azért, mert eltűntem a hétvégére, vagy mert elmondta neki Mark mégis, hogy megkerestem.
-Ő mindig ilyen határozott. -feleltem, hogy oldjam a külső hangulatot, még ha bennem semmi felszabadultságot sem okozott.
-Miss White, egy szóra. -a megváltóm volt Mrs Dyer hangja, ami megmentett a beszélgetéstõl Nicholas-szal, úgy, hogy már csak pár lépés választott el minket egymástól a férfivel. Egy gyors pillantást vetettem még rá, aki tekintetével végig fogva tartott, majd a nő felé fordultam. -Bocsánat, gyors leszek, biztosan órája lesz.
-Igen, de még van időm. Miben segíthetek? -habár volt egy tippem, miszerint a cikkemről kíván beszélni velem, de túlságosan fel voltam kavarva, hogy értelmesen gondolkodjak.
-Elolvastam a cikket Mrs Callen-nel. Gratulálok, nagyon profi munka volt. Fantasztikus ötlet, és nagyon lenyűgözött, hogy ennyire nagyban gondolkozott. És, úristen...-az említett férfi felé fordult, aki ott állt Jessica és Nate társaságában. Hallottam félig, hogy Jess próbált kommunikációt indítani, de mikor ismételten hátrafodultam, nem kellett fél másodperc sem, hogy újra egymás tekintetével találjam szembe magam. Az ő mélységes zöld szemei most inkább hasonlítottak a sötétséghez, így meg sem próbáltam elmosolyodni. -Üdv! Elizabeth Dyer vagyok, Miss White gyakorlati óráit én tartom, és pont a cikkről beszéltünk, amit az éjszaka küldött el.
-Még csak most? -határozottan azért kezdte ezzel, hogy a dominanciáját jelezze felém. -Nicholas Callen, én is örvendek. -az illedelmes kézrázás után pedig nemes egyszerűséggel odalépett hozzám, és átkarolta a derekamat. Annak ellenére, hogy nagyon is jó érzés volt a közelembe érezni a férfit, érezni az illatát, tudtam, hogy a vesztemben állok teljes valómban.
-Már olyan régen elkészült az interjú? -szegény nő, annyira éreztem, hogy nagyon érdekli a téma, mégis igyekeztem szabadulni ettől a helyzettől.
-Nekem már tényleg...
-Ó, azóta nagyon sok más történt már. Nem is emlékszem, mikor volt nálam Ophelia, ezzel a céllal. -édesen elmosolyodott, miközben letekintett rá, mégsem kíséreltem feltekinteni rá, mert tudtam, hogy akkor megszűnt volna létezni a nyugodt külsőm.
-Hogy jött az ötlet? Már ha nem túl indiszkrét kérdés.
-Nos, a cikkben valószínűleg benne van, hogy egy bálon ismerkedtünk meg jobban. Utána pedig a véletlen művei miatt sorozatosan egymásba botlottunk, és mikor Miss White említette ezt a feladatot, felajánlottam a segítségemet.
-És milyen jól tette. Messze a legjobban kivitelezett feladat Miss White-é lett. -a kezem után nyúlt a nő, hogy megszorítsa azokat, én pedig elmosolyodtam, miközben egy apró "köszönöm szépen"-t mondtam ki.
-Igen, nekem is feltűnt milyen végtelenül sikeres a munkáiban Ophelia. -beleremegtem, sőt a szemeim is lecsukódtak egy pillanatra, mikor az egyik ujjával végigsimított az arcomon a férfi. -Nem kellett sok időt töltenem ezzel a lánnyal, hogy rájöjjek mekkora tehetséggel van dolgom. –képes lettem volna kitépni az összes hajszálamat, annyira megőrjített az, hogy mennyire higgadt, és jókedéjűnek mutatta magát Nicholas, miközben nyilván máshogyan érzett.
-Ez túlzás, Mrs Dyer. Mr Callen csak túloz. -nem tartom magam olyan személynek, aki szereti leszólni magát, de igazán láttam a rengeteg hibámat nem csak ebben a cikkben, hanem a munkásságomban is, így túlzásnak tartottam ezeket a gyönyörű szavakat.
-Nem, nem, tényleg nagyon remek munka lett. -elhúztam a számat, miközben ismét Nicholas-nak adtak igazat. A hátam mögött hallottam, ahogyan Jess felveti az öteletet, hogy nem megy be első órára, mire Nate felajánlotta, hogy menjenek el valahova reggelizni. Nem kifejezés, mennyire szerettem volna az ő helyükben lenni most. Sőt, hátra is fordultam Nicholas karjaiban egy pillanatra, de mintha fel sem tűnt volna nekik, hogy ott vagyok, levegőnek néztek. -Annyira intenzív cikk lett. Kerülve a sablonokat, az elcsépelt kérdéseket, annyira... hm, bensőséges lett. Személyes motívumokkal volt gazdagítva a beszélgetés, és szinte éreztem, hogy hogyan fokozódott a feszültség is.
-Nos, abból nincs hiány, valóban. -szándékosan mondta ezt jelen időben Nicholas, de volt annyira tisztelettel felém Mrs Dyer, hogy nem ment bele ebbe az aprócska részletbe.
-Tartják azóta is a kapcsolatot? -vagy mégis.
-Igen, Opheliával elég szoros kapcsolatba kerültünk. -megdermedve figyeltem Nicholas arcvonásait, minden egyes szavát, hanglejtését, mert egyszerűen ez a megjátszott szerep annyira ismeretlen volt még számomra, ijesztően hatott a kettőssége a férfinek. -Lehet emiatt sikerült olyan jól az a cikk.
-Valóban káprázatos munka. Ahogyan a mostani munkálatok is. Bár nem vagyok jártás az építészetben, de a cikk alapján csak jóra számíthatok.
-Köszönöm a bizalmat.
-Ne értse félre Miss White, mert én is tehetségesnek tartom, de nagyon jól áll önnek az interjúkészítés. Esetleg fejleszthetné ezt a tudását még, mert ez így elsőre nagyon jó lett.
-Ez nagyon kedves, de őszintén nem érzem magaménak a témát. Igazság szerint Mr Callen csak kedves próbál lenni, mert eleinte nagyon nehezen ment a munka. -először kíséreltem meg felpillantani a férfire, aki állta a tekintetemet, de mintha enyhén próbált volna segíteni rajtam. -Sőt, a sikeressége abból fakad ennek a munkának, hogy Mr Callen személyesebbé tette az egész folyamatot, és nem csak két idegenként beszéltünk. De nem tudom, hogy látatlanba hogyan tudnám kamatoztatni a tudásomat, és biztosan vannak nálam sokkal kiemelkedőbb személyek. -hogy a végét az interjúra vagy ránk értettem, még magam sem tudtam.
-Az a probléma, hogy nincs elég önbizalommal maga felé. -jelentőségteljes pillantással tekintett le rám Nicholas, majd folytatta: -Indokolatlanul helyezi magát rosszabb helyzetbe, miközben biztosítva van arról, hogy senki sem érhet a nyomába.
Hogy mennyire vörösödhettem el, azt nem tudom, de határozottan megértettem, hogy ez az egész már nem a cikkről szól, hanem a magánéletünkről. Mindezt csak azért mondja, hogy provokáljon, és éreztesse, hogy mennyire ostobán gondolkodom.
-Hiába a kedves szavak, ha én magam nem érzem úgy. -most én néztem fel rá dacosan, amivel csak annyit értem el, hogy közelebb rántott magához a kezével, és erősebb lett az érintése körülöttem. Beleremegtem egy pillanatra, de egyáltalán nem azért, mert féltem volna, sokkal inkább mert ezekben a gyötrelmes pillanatokban, mikor itt állunk egymás mellett, mikor zavar van a levegőben, legszívesebben csak átkaroltam volna a nyakát, hogy egy pillanatra elfelejtsek minden nehézséget.
-Ez az a tényező, amit nem sikerült még kinevelnem magából, Liah! -szomorú tekintettel kapcsolódott be a témába Mrs Dyer. -Sokkal magabiztosabbnak kellene lennie, mert igazán sok mindenre képes lehetne, ha kicsit jobban elhinné azt, hogy igenis jó.
-Szerintem káprázatos kívül-belül Ophelia, nem csupán jó. -döbbent tekintettel fordultam bele a karjaiba, és már úgy éreztem, hogy itt mindenki előtt omlok össze, mégsem tehettem. -A legjobb dolog volt, hogy anno összefutottunk.
-Nos, én...
-Jaj, már órám van. Elnézést, elhúztam az időt. Mindenképp szeretnék még beszélni veled erről a munkáról a héten, mert szeretném ezt a témát jobban megismerni. -ekkor a férfi felé fordult, aki némán figyelte a beszélgetésünket, miközben éreztem, hogy a derekam körüli keze is szorosabban karol át. -Köszönjük a lehetőséget, Mr Callen. És további eredményes munkát.
A férfi csak bólintott egyet, és már Mrs Dyer el is indult az épület felé, mikor még hátrafordult hozzám. -Szerintem már ne menjen be az órára. A professzorok nem szeretik a későket.
Hát ez remek.
Amint végleg nem volt a közelünkben a nő, egy gyors mozdulattal léptem tőle arrébb egy lépéssel, és magam előtt összefonva a karjaimat figyeltem a kemény tekintetét.
-Ophelia. -mély hangja teljesen más színt ütött meg, mint az előbbi pár percben, de nem terveztem gyengének mutatni magamat.
-Én most... az autóban hagytam a holmijaimat, szóval ki kell mennem értük. –buta helyzet volt ez, mert a táskám ott volt a vállamon, de ez jutott először az eszembe. –Neked pedig munka van. Majd... majd később beszélünk, jó? –de a válaszát már nem vártam meg, ugyanis Jessica-ék felé fordultam, és elindultam a kapu irányába, távol a férfitől.
-Aha, szóval akkor ebből hármas reggeli lesz. –mikor már pár méterrel arrébb álltunk, akkor szólalt meg először Jess. –Figyelj már, mi történt?
-Semmi, csak mondta Mrs Dyer, hogy már ne menjek be erre az órára, mert nem szerencsés késve érkezni. –lazán megvontam a vállaimat, mintha ez ennyire egyszerű let volna.
-Én nem erre gondoltam.
-Minden rendben van. –óvatos mosolyra húztam a számat, csak, hogy enyhítsem a pánikot. –Mindegy hol eszünk, de egy jó kávéra szükségem van.
Így kötöttünk ki egy aprócska pékség bejáratánál, nem messze az egyetemtől, miután úgy tíz percet sétálhattunk. A hangulatomhoz illő fekete kávémat kortyolgattam, és néztem ki a fejemből, miközben a két fiatal mellettem a karácsonyi ajándékokról problémázott. Igazából hamar megittam a kávét, de továbbra is hullaként éreztem magam, így bepróbálkoztam még egy latte-val, hátha az javít egy picit a helyzeten, még ha tudtam, hogy nem egészséges, amit csinálok.
-Elmegyek a wc-re, okés? -hirtelen ugrott fel a lány, én pedig épp a kávémhoz nyúltam, mikor Nate egy gyors hátrapillantás után fordult felém.
-Összebasztatok? -egyszerű kérdés volt, egy szó, mégis erőteljesen rezzentem össze.
-Miért gondolod ezt? –szánalmas lett volna megkérdezni, hogy kire gondolt, így inkább én sem vesztegettem az időt azzal, hogy játszam a tudatlant.
-Úgy álltál ott mellette, mint egy kibaszott kőbálvány. Mit csinált? -a barna szemek kegyetlen módon szikráztak, én pedig rájöttem, hogy pontosan ettől tartottam. Mikor pedig másodperceken belül sem válaszoltam neki, mintha minden értelmet nyert volna számára, közelebb hajolt hozzám, hogy szinte összeérjen az arcunk. -Miatta tűntél el a hétvégén?
-Nate, ez bonyolult. -nem akartam drámát, pláne úgy, hogy egy kávézóban ültünk, mégis tudtam, hogy most már színt kell vallanom.
-Kurvára nem érdekel, hogy bonyolult-e, vagy sem, akkor is tudnom kell, ha nem jól bánnak veled.
-Semmi ilyesmiről nincs szó, jesszusom. -idegesen felnevettem, miközben a helyzet abszurditásán gondolkodtam. -Csodálatosan érzem magam mellette, tényleg. Nagyon jól bánik velem, emiatt nem kell aggódnod.
-Akkor mi a fene folyik itt?
-Jaj, elmondtad neki a Viviana-s sztorit? - nem hallottam meg, mikor ért vissza Jess, de azt éreztem, hogy Nate-et azonnal meg kell nyugtatnom, mielőtt valamit, vagy valakit megver. -Upsz. Még nem tudott róla a bunkókám?
A helyzeten az sem segített, hogy ilyen kontextusban hallva a sztorit az ember teljesen másra gondol, mint amiről igazából szó van, pláne ha az a személy a bátyám.
-Oké, higgadj le, kérlek, ne gondolj rosszra, elmesélem. -és tényleg így tettem. Habár Jess minden mondatom után hozzátette a nő nevéhez a "szánalmas, undorító picsa" jelzőket, valahogy mégis az eddig ismert sztori végére jutottam. Nem mondom, párszor elfogott a sírás, de tartottam magam, és próbáltam eloszlatni a negatív gondolatokat. Elvégre alapvetően egy exnek nem kellene ekkora port kavarnia. -Aztán azóta vannak új fejlemények.
-Még?
-Igen Jess, még. -vettem egy mély levegőt, ami arra volt elég, hogy magamban összepakoljam a lényeget. -Szóval beszéltem Mark-kal, miután kiderültek bizonyos dolgok.
-De mik?
-Brandon Viviana húgával kavar...
-Úristen, de egy nyomorék az a fiú. -fájdalmasan nyögött fel a lány, pedig még nem is hallotta a teljes sztorit. -Annyira nem ért a csajozáshoz, mindig olyan kurva jól beleválaszt.
-...és Viviana Nicholas ex mennyasszonya.
Csend. Sokk. Döbbenet.
Elég ismerős érzés.
-Hogy tessék?
-Mit mondtál?
A kérdések nem leptek meg, ilyesmikkel számoltam, mégis nyelnem kellett egyet, mielőtt újra beszélni kezdtem. Nagyon nehezen találtam meg a megfelelő szavakat, plusz az erőt is ahhoz, hogy nyugodtan válaszoljak nekik.
-Akkor nem is Nate-tel voltál a hétvégén? –csalódottság tükröződött a lány szemeiben, nekem pedig homályossá vált a tekintetem, a feltörni készülő könnyektől. Nem, pont ezt nem akartam! Soha nem állt szándékomban megbántani a lányt, aki a legnagyobb támaszom volt az egész életemben.
-Annyira sajnálom, Jess, én nem akartam...
-Liah nem tudta, hogy ezt találtam ki. Ma reggel mondtam el neki. –gyorsan leállított a mondatomat a bátyám, amikor a védelmemre kelt. –Ha valakire haragudni akarsz, akkor az én legyek, mert ez nem Liah ötlete volt.
-Nem akartam titkolózni előttetek, tényleg, de annyira... annyira nem tudom, hogy mi a helyzet, és, hogy mit kellene csinálnom. Elmenekültem a problémák elől, és igazából arra jöttem rá, hogy magamnak csinálom igazán a nehézségeket. De én...-megálltam egy pillanatra, mert hirtelen beszélni sem tudtam-...nem akarom, hogy azt higgyétek nem bízom meg bennetek.
-Fáj ezt kimondanom, de mi vagyunk a bátyáddal, -igen, a bunkó bátyáddal- azok a személyek, akik a legnagyobb butaságaiddal együtt szeretünk és támogatunk téged. –bocsánatkérő tekintettel figyeltem a lány szavait, amikben nyoma sem volt semmi dühnek, vagy sértődőttségnek. –Nincs olyan, hogy egyedül kell megküzdened a bajokkal. Nem vagy egyedül, és azért kellünk mi neked, mert egyedül mindent túlgondolsz csak, mert nem vagy biztos magadban.
-Igaza van...-akarta volna helyeselni a lány szavait Nate.
-Jaj, hallgass már el, én beszélek. –de Jess nem hagyta neki. –Ez a helyzet lehet nem annyira rossz, mint hisszük. Te mondod mindig, hogy a kommunikáció a kulcs mindenre, hát akkor beszélj vele. Adj neki esélyt arra, hogy válaszokat adjon. Meg vagy rémülve, de csak azért, mert sosem volt még ennyire mély kapcsolatod, Liah. Vedd fel a harcot ezekkel a problémákkal, mert megéri.
-Bárhogy is van, nincs olyan dolog, ami miatt neked a saját sötétségedbe kelljen menekülnöd.
-Komolyan nem hiszem el, hogy miért nem tudod befogni egy kicsit. –lökött egyet a fiún Jess, én pedig felkacagtam a szituáción, amit ezek ketten műveltek. –Jó, ez most érdekes mód pont nem volt hülyeség, de akkor is én beszélek.
-Miért csak te beszélhetsz mindig? –mint a kisgyerekek, tényleg olyanok voltak.
-Ezt tényleg meg kell indokolnom? Jessica Waller vagyok.
-Én meg Nate White.
-Nem értem, hogy ez hogy jön ide. -olyan fölényesen mondta ezt ki, hogy már nem bírtam tovább, mélyről jövő nevetéssel díjaztam a beszólását.
És bár tényleg világ életükben ez éltette őket, ez, hogy egymás vérét szívják, pontosan jól tudtam, hogy ez a műsor most mind miattam van. Azért, hogy jobb kedvet varázsoljanak nekem, még ha volt hangulat is abban, hogy Jessica porrá alázhatja a bátyámat, aki egyszerűen csak hagyta neki, mert valahol ő maga is tudta, hogy a múltbéli helyzetek miatt megérdelmi ezt.
Úgyhogy ekkor döntöttem el, hogy igazuk van, és beszélnem kell Nicholas-szal ma. A sorozatos kellemetlenség már sok volt, így eltökéltem, hogy ma végre teljes őszinteséggel kell beszélnünk. Nem menekülhetek el minden egyes alkalommal az olyan helyzetektől, amiben bajt érzek, mert az élet nem így működik. Ha folyamatosan csak a homokba fogom dugni a fejem, sosem fogom megtapasztalni, hogy hogyan lehet egy olyan életem, amiben harmonikusan élek úgy, hogy nem minden felhőtlen.
Már csak abban reménykedtem, hogy ha eljön ez a pillanat, Nicholas is meg fog nyílni előttem annyira, hogy megértsem a történteket, és együtt áthidaljuk a helyzetet.
Végül mégis elő kellett vennem a felelősségteljes énemet, és jelezni, hogy a következő órámról már nem szeretnék késni, így elindultunk vissza az egyetem felé. Ahhoz képest, hogy ez az utolsó hét, és úgy indultam neki a hétnek, hogy komolyan veszem, már lógással indítottam a napomat. Nyilván az egyik részemet zavarta ez, de a másikat, ami elkezdett nagyobb teret kapni, az kifejezetten élvezte, hogy ilyen közvetlen időket tölthet a szerettei közelében.
-Na csocsi. Csá bunkókám -ezt Nate felé intézte, miközben a fiú egy bugyuta vigyorral az arcán figyelte a lányt, aki elindult a saját épülete felé, mikor ismét az udvaron ácsorogtunk. -Veled meg ma még beszélek. Tíztől van szüneted? -amikor pedig bólintottam, magához ölelt, és jó erősen megszorított. -Minden rendben lesz. Te harcos vagy, White. Ezt pedig megbeszélitek. Ha meg mégsem, akkor tudjuk, hogy hol lakik, és este akkor felgyújtjuk a panel azon emeletét.
-Te őrült vagy. -nevettem fel, amihez ő is csatlakozott, de csak miután kifejtette, hogy ezt teljesen komolyan gondolta, majd én is szorítottam egyet az ölelésen. -Akkor délben a kertben.
Halvány mosollyal az arcomon figyeltem, ahogyan elsétál tőlünk, majd belesimultam Nate vállába, miközben átkarolt engem. A decemberhez híven már bőven hideg volt, így jól jött a belőle áradó hő.
-Keresnünk kellene egy jó ügyvéd ismerőst. Egyszer ez a lány úgyis csinálni fog valami hülyeséget. -nevethettem volna, mégis csak lassan bólintottam, miközben néztem, hogy megy be az épületbe Jessica. Áldani fogom az Univerzium, ha a nyugdíjáig nem lesz semmi az erkölcsijében.
-Majd szólok Nicholas-nak, hogy nézzen egyet. -vontam meg a vállam, de továbbra is csak magam elé meredtem.
-Nézd Liah, őszinte leszek. -ellépett tőlem a bátyám, úgy, hogy szemben álljunk egymással, majd addig kereste a tekintetemet, míg azt végül meg nem adtam neki. -Ahogy egymásra néztek... ez a kapcsolat rendben lesz. Bár szívesen megverném most, de egy ok miatt nem fogom ezt tenni.
-És mi az?
-Az, hogy te őrülten szerelmes vagy belé.
-Hogy mi vagyok? -teljesen lesokkolódtam, hihetetlenül meresztettem ki a szemeimet, miközben csak néztem a fiút, aki teljesen magabiztosan figyelt engem.
-Bármennyire is tagadni akarod, vagy elrejteni az érzelmeidet a félelmeid miatt, a tényen nem változtat, hogy rád van írva, mennyire szükséged van arra a férfire. -sóhajtott egyet, nekem pedig ma már sokadjára könnyek gyűltek a szemembe. -Amit nem tudok elhinni, hogy te is egy ilyen bonyolult emberbe szeretsz bele, és nem egy nyomi egyetemistába, de hát az élet ilyen, virágom, szóval...
Sikerült elhullajtanom az első könnycseppeket, mégis felnevettem a szavain. Igen, tényleg egyszerűbb lehetne egy velem egykorú, hasonló élethelyzetben lévő fiúval kapcsolatban lenni, de már nem is tudnám elképzelni, hogy ezen tényezők miatt mondjak le a mi kapcsolatunkról.
-Nagy szarban vagyok.
-Dehogy vagy. A szerelem az egyik legjobb érzés az életben. Csak ne akard tagadni.
Hihetetlen, de eddig mintha tényleg egy burkot építettem volna az ehhez tartozó gondolataim köré, ám be kell ismernem, hogy az a vonzalom, ami növekedett az elmúlt időszakban Nicholas és köztem, már tényleg sokkal többet jelent számomra. Eddig nem is igazán gondolkodtam el ezen, annyit viszont tudtam, hogy nagy hatása van az egész lényem felett a férfinek.
A mi kapcsolatunk nem a cukormáztól ragacsos álom, hanem a határozottság és vonzalom tüzes keveréke volt a kezdetektől. Nem a bátyám szavai miatt hittem el, hogy tényleg szerelmes lehetek Nicholas-ba, vagy amiatt, mert minden egyes találkozásnál pillangók költöznek a gyomromba, hanem mert semmire nem vágyom jobban mint, hogy minden egyes pillanatban a közelemben legyen, és megismerjem az összes tulajdonságát. Mert úgy érzem, hogy mellette tényleg erősebbé váltam, vagy válok, hiszen olyan dolgokat tapasztalok meg mellette, mint amiket soha nem hittem volna, hogy valaha átélhetek.
Annyira szeretném, ha megnyílna nekem!
-És a lovagod észre is vett minket. -arra fordultam, amerre nézett Nate, így láttam, hogy Nicholas és Mark éppen valamiről beszélnek, azzal párosítva, hogy a férfi újra csak engem figyelt. -Én szerintem most húzok, mert ha nem megyek el nagyon gyorsan, akkor odamegyek, és kiverem belőle az összes szervét, amiért fájdalmat okozott neked.
-Azért az túlzás lenne.
-Ha rólad van szó? Fogalmad sincs meddig mennék el, ha a helyzet úgy kívánná. De most inkább csak képzeletben verem lapossá. Igen, téged.
-Engem? -tessék?
-Nem, Callen-t, aki éppen ide tart. -kidülledt szemekkel néztem a bátyámra, és löktem rajta egyet, hogy induljon, mert féltem, hogy balhét csap. -Kurvára nem tetszik, hogy ilyen magabiztos.
-Nem csinált semmi rosszat, miért kellene félnie? –újra löktem rajta egy aprót, de nem mozdult. –Menj már.
De már választ nem kaptam, ugyanis ott termett mellettünk ma már másodjára a férfi, és ezzel elzárta a beszélgetésünk folyamatát. Nate mint egy bűnözőt, úgy mérte végig a férfit, én pedig imádkoztam, hogy ne csináljon botrányt. Végül csak a kezet nyújtott az említett személy felé, aki elfogadta azt, majd kezet ráztak. -Nate White. Liah bátyja vagyok.
-Nicholas Callen. Ophelia párja. -én pedig a kettő közötti kis védőpajzs vagyok, üdv.
-Tudod, Nick, a húgom egy csodálatos lány. -édes Univerzum, ne kezdje ezt el! -A legjobbat érdemli. Én hiszek abban, hogy te meg tudod adni neki, amire vágyik, mert sokkal jobb színben volt az utóbbi időszakban, de mint bátyja, a formalitás kedvéért szeretném a tudtodra adni, hogy ha van valami, ami kurvára nem jön be, akkor az az, ha szomorúnak látom őt. Olyankor nagyon ki tudok jönni a sodromból, remélem érted. -jelentőségteljes pillantást vetett Nicholas-ra, akinek, miután bólintott, Nate megveregette a vállát. -Akkor jó. Találkozunk karácsonykor.
Még hozzám hajolt, hogy egy apró puszit adjon az arcomra, és elköszönt azzal a szöveggel párosítva, hogy holnap este leugrik a bárba hozzám. Miután elment, elhúztam a számat a jelenet újragondolása után, és tanácstalanul néztem az előttem álló férfire.
-Elárulod, hogy mi volt ez a szörnyen burkolt fenyegetés a bátyád szavaiban?
-Ő mindig ilyen. -amiben van igazság, de mindketten tudtuk, hogy most ez nem csak egy szokásos Nate-féle monológ volt.
-Akkor azt áruld el, hogy veled mi van, Ophelia? -gyötrelem tükröződött a tekintetében, még ha ő maga teljesen nyugodtan állt ott mellettem. -Eltűnsz napokra, aztán kerülsz... Nem vagyok ehhez szokva, ez gyerekes.
-Igazad van. Beszélnünk kell. De nem most.
Ha van rosszabb mondat ennél, miközben egy stresszes helyzetben van az ember, akkor már csak az üthetett volna nagyobbat a hangulaton.
-Délután még lesz egy megbeszélésem, de utána akkor muszáj beszélnünk. -csendben hallgattam az ötletét, nem állt szándékomban sem helyeselni, sem megtagadni, amiket mondott. -Ha nem szeretnél nálam találkozni, akkor menjünk el kávézó...
-Gyere fel hozzám. -elegem volt a külső tényezőkből, őszinte, nyílt beszélgetésre vágytam, és nem volt szükségem még arra is, hogy idegen személyek miatt kelljen halkan beszéljek, vagy illedelmesen üljek, miközben lehet majd szét fog vetni a düh. -Tudod az utat.
-Rendben. -bólintottam én is egyet, majd mikor odahajolt hozzám, teljesen megfeledkeztem a magamra erőltetett szerepről, belesimultam a karjaiba, amikor azokkal átölelt engem.
A nyakába temettem arcomat, és csak a belőle áradó kellemes, már ismerős illatára koncentráltam, és abban reménykedtem, hogy ma este végre minden nehézséget magunk mögött tudunk majd hagyni.
Mert Nate szavaitól kipukkant az a bizonyos burok, és végre beismertem magamnak, hogy nem csupán vonzódom ehhez a férfihez, hanem valóban szerelmes vagyok Nicholas Callen-be.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Huhhh!
Őszintén szólva, a tény az tény, nem siettem el ezt a fejezetet sem. Az elmúlt hónapban volt itt megfázás, a tanulás miatti életkedv hiánya, a hajtás az emelt óráimon, szalagavató... ez az október kemény volt nekem.
Na de, elérkeztünk ide, és tudom, hogy most ez egy feszült fejezet lett, de egy nagyon bonyolult helyzet előtt állunk. Liah eltökélte, hogy erősebbé válik, a kérdés csupán az, hogy Nicholas meg fog-e nyílni neki, vagy továbbra is zárkózott marad?
És csak hogy a fülszövegheg nyúljak; vajon felveszik a harcot az akadályok ellen, amik kapcsolatukat nehezítik, vagy feladják azt a nagy vonzalmat, ami fokozatosan alakul át valami sokkal többé?
Fejezetek szempontjából nem tudom mennyi van még hátra, mert van még mit mesélni, de szerintem érezhető, hogy már sok szál kibontakozott...
Remélem tetszett a fejezet Nektek, egyelőre még fogalmam sincs mikor érkezem a 21/2-vel, de amint időm engedi hozom.
Csodálatos októbert még, amíg tart, és előre is szép novembert! 🤍 jó hónap!
Mara