*A képen a vér nem valóságos*
~~~
A vér olyan gyorsan átitatta a pulóveremet, hogy már a tenyerem is csurom vér. Paul levette Chris-ről a kabátot, így már csak a fehér ing maradt rajta, ami már nem fehér. Nem is hasonlít a fehérhez. Ez vér vörös...
- Mikor jön meg a mentő? - kérdezem Paul-tól, aki Chris másik oldalán ül.
- Azt mondták két perc. - emeli fel a telefonját megnézve ezzel az időt.
- Sarah... - szólal meg Chris.
- Shh... Chris kurva sok vért vesztettél.
- Sarah el kell...
- Chris azt mondtam kussolj, oké? - szakítom közbe megint. A hangom kétségbeesett. És az az igazság, hogy nagyon meg vagyok ijedve. Félek. Chris rengeteg vért vesztett és, ha nem érkezik meg időben a mentő, akkor el fog vérezni.
- El kell menned! - csak nem tudja befogni a száját. Felnevetek. Nem örömömbe.
- Azt lesheted, hogy én most innen elmenjek.
- Igaza van Sarah. - áll mellé Paul is.
- A mentősök után a rendőrök is jönni fognak. A helyszínre is és a korházba. Ha itt maradsz nem tudlak megvédeni. - figyelmeztet engem Chris.
- Nem kell megvédeni. - ellenkezem. - Nem kérhetitek azt, hogy hagyjalak cserbe. - mutatok Chris-re.
- Nem hagyod cserben. Itt vagyok, nem lesz semmi baja.
- De miattam lett baja! - emelem fel a hangomat. Érzem, hogy megint közel vagyok ahhoz, hogy elsírjam magam. - A legkevésbé sem érdekel, ha lecsuknak.
- Kérlek Sarah... - a vér már a szájából is el kezd ömleni.
- Hol van a kibaszott mentő? - kiáltok fel. Chris miattam sérült meg. Nem hagyhatom itt.
Pár másodperccel később meghalljuk a mentő szirénáját. A vért a kezemről a nadrágomba törlöm, majd újra elkezdem nyomni Chris vállát.
- Sarah menj!
- Nem.
- Menj el Sarah! - erősködik Paul tovább. - Ígérem nem lesz semmi baja. De nem csukhatnak le. - veszi el tőlem a pulóvert. - Tessék a kulcs és a telefonom. Írni fogok Chris mobiljáról, de fontos, hogy ne gyere se ide vissza, se a korházba. Csak egy ember miatt szeretnék aggódni. - nyújtja át Paul a telefonját és Chris lakosztálya kulcsát.
- Sarah, hallgass Paul-ra. Mindannyian kapunk a fejünkre, ha megtalálnak. - szól Chris is pár szót.
- Chris Morgan, ha megmersz halni... - állok fel mellőle.
- Akkor te magad fogsz engem megölni. Tudom. - fejezi be Chris a monológomat. Még egy utolsó pillantást vetek a két fiúra és elindulok az Audi felé.
Nem akartam ott hagyni Chris-t, mert az én hibám, hogy meglőtték. Engem akartak, de mégis Chris-t lőtték meg. Magyarul miattam sebesült meg. Aztán még el is küldtek. A kezem rendesen remeg, mikor a kulcson megnyomom a gombot, amivel kinyitom a kocsi ajtaját. A szél az arcomba fújja a hajamat, és elkotorva onnan veszem észre, hogy az arcom csupa könny. Fel sem tűnt, hogy már megint itatom az egereket.
Az autó előtt megtorpanok. Már visszaindulni készülök, mikor hallom Chris szavait a fejembe.
,,- Ha itt maradsz nem tudlak megvédeni."
Ugyan már... Ez olyan abszurd. Jelenleg ő az, aki a legtöbbet tud rólam. Rólam és a múltamról. És úgy gondolja, hogy nem tudom megvédeni magam? Egyszerűen csak idegesít.
Idegesít, hogy meg akar védeni. Hogy azt hiszi sebezhető vagyok. Hogy meséltem neki a múltomról. Hogy megnevettet. Hogy piszkosul jól áll rajta az öltöny. Hogy hosszú idő után ő az, aki érdeklődik irántam és a, hogylétem felől. És nagyon idegesít, hogy érdekel mi van vele. Ez a pár nap amióta itt vagyok úgy tűnt, mintha évek óta itt lennék.
Nem tudom eldönteni, hogy ő azért mesélt az apjáról, mert úgy érezte, hogy azt KELL tennie. Vagy azért, mert megbízik bennem. Ugyan kérlek... Megmondtam neki, hogy ne bízzanak bennem. Se ő, se Paul, Azt is megmondtam, hogy nem fogok benne megbízni. De minden porcikám csak azt suttogja: Benne bízhatsz. De az agyam nem engedi elfogadni ezt az érzést. Mert a porcikáim közé tartozik a szívem, ami már több, mint egy éve darabokban hever. Kezdjek el benne bízni? Lépésről lépésre. Lassan, de biztosan és meglátjuk mi lesz...? Vagy tűnjek el. Húzzak el New York-ból, ezzel nem érdekelve, hogy mit fognak Paul-al csinálni. Megint lesz 2 napom, míg kifújom magam, majd kezdődik minden elölről. Egyszer pedig feladom... És lesz, ami lesz...
De nem tudom ezt megtenni. Nem tudom őket itt hagyni. Úgy érzem tartozom annyival Chris-nek, hogy segítek lecsukni az apámat. Hisz az én apám miatt halott az ő apja. Nem ismert engem, de a családom tönkretette. Tönkretettem, pedig nem ismertem. A könnyeim, újra patakokban hullanak az ölembe. A kormányra hajtom a fejem és próbálom összeszedni magam. Egy éven át építettem egy falat, amit Chris Morgan Különleges Ügynök pár nap alatt le is rombolt. Szánalmas vagyok. Szánalmasnak érzem, amit tettem. Hogy leittam magam és csak úgy beszéltem neki a múltamról. Fogalmam sincs mit fog kezdeni ezzel. Felhasználja, eltipor, kinevet vagy esetleg ellenem fordítja. Nem tudom. A paranoia, ami egyre csak nő bennem nem engedi, hogy normálisan végig gondoljak valamit. A régi Sarah kitörni készül belőlem. Aki megbízna Chris Morgan-be. De ez a Sarah? Elhúzna a francba. A kettő együtt? Érzelmi összeomlás.
Pár perc után összeszedem magam, és elindulok a hotel felé. Útközben igyekszem elterelni a gondolataimat. Chris miért egy hotelbe száll meg, mikor ő New York egyik legjobb rendőre? Miért szórja a pénzt? Mert ahol ő megszállt ott nem kevés pénzt fizet. Miközben ezen elmélkedtem nem figyeltem az utat. Beparkolni készültem, de tovább nyomtam a gázt és véletlenül a kukáknak ütköztem, feldöntve azokat. Remek.
- Maga eszénél van? Majdnem elütött! – szólal meg egy öreg nő hüledezve.
- Talán nem a kukák között kéne keresnie a protkóját. - válaszolok a lehúzott ablaknál. Nincs erőm még ezekkel is foglalkozni. Bőven elmúlt már éjfél tehát semmi keresni valója sincs az utcán. Főleg nem a kukák között.
- Milyen szemtelen maga. - sétál a kocsi mellé.
- Köszönöm, ha megbocsát most beparkolnék.
- Panaszt fogok tenni a rendőrségnél a jogosítványa miatt.
- Oh, ha gondolja személyesen tudom ajánlani Chris Morgan-t. A nevem Hannah Williams. H-a-n-n-a-h... - kezdem el betűzni a nevemet.
- Tudom, hogy írják. Holnap fel is jelentem.
- Köszönöm hölgyem. - majd biccentve felé egyet, szélsebesen megfordul és beviharzik a hotelbe. Paul telefonjára pillantva jut az eszembe, hogy fogalmam sincs mi a kódja. Tehát míg haza nem jön, addig semmit sem fogok tudni. Sem azt, ha Chris-el minden rendben lesz. Sem azt, ha meghal.
Idő közben felértem Chris-hez. Miután bezártam a bejárat ajtaját a kulcsot felakasztom. A pulthoz sétálok, amire leteszem Paul használhatatlan telefonját, majd leülök oda. Fáradt vagyok. Kimerített a hajnali történések. Még sem tudom rávenni magam, hogy aludjak. Hajam kócos, a szemem piros és tutira fel van dagadva a sok sírástól. A sminkem, ami már nem is tudom hány óra óta van fent az arcomon szétkenődve.
Felállok a pulttól, de csak addig míg keresek valami italt a hűtőbe. Van itt sör, bor talán még pezsgő is. Előveszem azt a szépen díszelgő bort és egy boros poharat. Már önteni készültem, de a kezem az üveggel együtt megáll a levegőbe. Semmivel nem lesz jobb, ha én most elkezdek inni. Minden, ami most történt az alkoholizmusommal kezdődött. Ha nem ittam volna nem meséltem volna Chris-nek az életemről. Nem mentem volna sétálni, nem jött volna utánam. És nem lőtték volna meg.
Megfogom a bort és visszateszem onnan, ahonnan elővettem. Majd bezárva a hűtő ajtót észreveszek pár cetlit, ami mágnessel van rögzítve. Néhányba beleolvasok.
Ne felejts el venni tejet! ~Paul.
Steve-nek bevinni a papírokat.
Paul születésnapja: október 31. Nyugi tesó felírtam nehogy elfelejtsd! ;) ~Paul - ezen felnevettem.
Vannak még itt bevásárló listák, ne felejtsd el ezt meg azt papírok. Majd egy cetlin megáll a szemem:
Paul telefonjának a jelkódja: 221045 Ezt is felírtam, mert ezt én felejtem el. ~Paul.
Ekkora mákom nem lehet. Ki az, aki felírja a hűtő ajtajára a telefonja jelkódját? Vagy miért nem talál ki egy olyat, amit meg is jegyez?
A telefonért nyúlók, és beírva a számokat fel is nyitom. Kikeresem Chris nevét a névjegyzékbe és azonnal tárcsázni kezdem. Csörög és csörög. De semmi. Kinyomom és megpróbálom még egyszer. Fel és alá járkálok a kis konyhába, lassan már a hajamat tépkedve.
- Vedd már fel! - de semmi válasz. A pultra teszem a telefont és lehajtom a fejemet a kezemre. A tehetetlenség egyszerűen megőrjít. Nincs semmi vagy senki, aki elterelhetné a figyelmemet.
Pár perc múlva elkezd mellettem csörögni a telefon, amin Chris neve jelenik meg.
- Na? - kérdezek bele köszönés helyett.
- Neked is szia Sarah.
- Paul, hogy van?
- Stabil az állapota, de ez a hülye haza akar menni.
- Miért akar haza jönni?
- Azt mondja nincsen semmi baja és, hogy jól van. Bár szerintem a fájdalomcsillapító beszél belőle.
- Teljesen biztos, hogy az beszél belőle. Ne engedd haza.
- Hogy vagy?
- Én?
- Igen, te.
- Én remekül.
- Ühüm. - hümmög a telefonba, mint, aki nem hiszi el, amit mondok neki.
- Én tényleg jól vagyok.
- Szerintem pedig kimerült. Aludj. Úgyse hagyom neki, hogy haza menjen.
- Nem vagyok fáradt Paul. Valahogy be tudok menni hozzá?
- Meg se forduljon a fejedbe, hogy ide betedd a lábad.
- Kérlek Paul, bocsánatot kell tőle kérjek.
- Azt meg tudod tenni holnap is.
- Holnap?
- Addig tudom bent tartani.
- Komolyan haza engedik holnap?
- Chris túlságosan is akaratos.
- És, ha romlik az állapota?
- Azt mondja nincs semmi baja és alig érzi. Az orvos pedig azt mondta, hogy a reggeli kezelés után megmondja, hogy haza mehet-e vagy sem. Ne aggódj miatta. Pihenj.
- De...
- Nincs de. Bízz bennem. Most az egyszer meg kell tenned. Nem engedem ki, ha úgy látom, hogy rosszul van. - nem mondok semmit. - Oké?
- Oké... - mondom alig halhatóan.
- Jól hallottam? Sarah Evans beleegyezett valamibe? Felfordult a világ?
- Fordulj fel te. - szólalok meg viccesen, mire a vonal másik végéből felnevet.
- Jó éjszakát. - ezzel megszakítja a hívást. Úgy döntök lezuhanyzom. Le kell mosnom Chris vérét magamról. A konyhafiókból előhúzok egy zsákot, amibe majd a véres ruhákat fogom tenni.
Bemegyek a fürdőszobába és elkezdek levetkőzni. A tükörbe nézve fel sem ismerem magam. Az arcomon a fekete szemfesték mellett még a vér is keveredik. A szemem piros. Sehol sem látom az összeszedett Sarah-t.
Beállítva a vizet a megfelelő hőmérsékletre, belépek a vízsugár alá. A lehajtom a fejemet és nézem, ahogyan a vér végig folyik a hasamon, majd a lábamon onnan pedig a lefolyóba.
Magam köré tekerek egy törülközőt, majd egyenesen a hálóba veszem az irányt. Chris szekrényéhez lépve előveszek egy pólót és egy boxert. A póló hatalmas rám, mint a boxer, aminek háromszor le is hajtom a derekát. Megtörlöm a hajamat a törülközővel, majd visszaveszem Paul telefonját a kezembe. Egy ideig még bámulom Chris nevét, majd úgy döntök, hogy lerakom az éjjeli szekrényre.
~~~
Másnap reggel hangos telefon csörgésre kelek fel. Nem nyitom ki a szememet csak a készülékért nyúlok, amin elhúzva az ujjam felveszem.
- Igen? - szólok bele álmosan és átfordulok a másik oldalamra.
- Paul, miért nem érem el Chris-t? - kérdezi egy ismeretlen hang.
- Paul nincs itt.
- Ki maga? És hol van Paul? - miért is vettem fel?
- Paul... Paul a korházba van.
- Miért van korházba? Ki maga? - ismétli meg a kérdését.
- A barátjának balesete volt. - hagyom figyelmen kívül a másik kérdését.
- Chris-nek? Ki maga? Utoljára kérdezem meg hölgyem.
- Paul... Paul exe vagyok.
- Paul exe? Ilyet se hallottam még. Szóval Paul barátjának balesete volt. Mi történt?
- Nem tudom.
- Ki az a bizonyos barát?
- Nem mondta.
- Maga egyáltalán tud valamit vagy csak pazarolja az időmet?
- Nem én tartom fel, maga tart fel engem. Elmondtam mit tudok, keresse meg maga. Pazarolja a drága idejét másra. - és ezzel kinyomom a hívást és magam mellé dobom a telefont.
Kimászok az ágyból és a konyhába megyek, hogy készítsek egy kávét. A hajamat egy copfba kötöm és felteszek egy kávét főni. Pár perccel később kattan a zár az ajtóba, ami ki is nyílik és Paul lép be rajta Chris-el a nyomába.
- Tényleg kihoztad. - jegyzem meg mikor bezárják az ajtót. Chris-en egy szürke póló van, ami gyanítom, hogy nem az övé.
- Úgy éreztem, hogy boxolnom kell vele, hogy maradjon a korházba. Egy a gond.
- Mi az?
- Nézz rá és nézz rám. - Paul egy kicsit kisebb, mint Chris. Mind termetben, mind izomban. Így válaszul csak felnevetek.
- Miért nem maradtál a korházba? - kérdezem ezt Chris-től.
- Nem fogok ott maradni. Átcserélem ezt a pólót, mert nem tudom eldönteni, hogy döglött hal vagy kuka szaga van.
- Hívott a főnököd. - fordulok Paul felé és odanyújtom a telefonját. - Ja, és szerintem felhúztam.
- Akkor megyek és hatástalanítom a bombát. - indul meg a bejárati ajtó felé.
- Oh, és Paul!
- Igen?
- Az exed vette fel a telefonodat.
- Az exem?
- Igen. Annak neveztem magam.
- Hát... Téged még el is fogadnálak exemként. - mondja elismerően, mire felemel a középső ujjamat és ezzel kilép az ajtón. Chris irányába nézek, aki már el is tűnt a hálószobában. Iszok egy kortyot a kávémból, majd utána megyek. Mikor belépek, akkor pont felszisszen.
- Alig érzed, mi? - fordul a hangom irányába. A pólóval bajlódik és mikor rám néz elmosolyodik.
- Alig érzem. Csak egy kis... Karc.
- Ühüm. - húzom össze a szememet és az ajtófélfának dőlök. – Segítsek?
- Ha szeretnél.
- Borzalmasan áll ez a póló. - jegyzem meg és elé lépek.
- Szerintem is. - ért velem egyet, mire elmosolyodom.
- Chris, sajnálom.
- Mégis mit?
- Hogy miattam meglőttek.
- Én voltam figyelmetlen. - vonja meg a vállát.
- De miattam voltál ott.
- És? Nem te voltál, aki szó szerint hátat fordítottál a tettesnek.
- De...
- Miért szeretnél mindenáron bűntudatot érzeni? Miért akarod, hogy a te hibád legyen?
- Nem az enyém? – kérdezek vissza.
- Nem.
- Akkor miért voltál a parkban? - nem válaszol. - Látod... - megfogom a póló derekát és elkezdem felhúzni a derekán. - Nagyon sajnálom. - válaszolom végül, majd kibújtatva a sebesült jobb kezét, majd a bal kezét és lehúzom a fejéről. - Következőre, ne ugorj golyó elé. Főleg ne miattam.
- Szerintem megérte. - most én nem szólalok meg. Csak nézek a zöld szemeibe, amik csillogva néznek vissza rám. - Jól áll ez a nadrág. - töri meg végül a csöndet.
- Az egyik kirakatba láttam gondoltam megveszem.
- A póló is elég egyedi.
- Személyesen Chris Morgan szekrényéből van. Hallottál már róla? - eddig bírta nevetés nélkül. Hangos röhögésbe kezd, amihez én is csatlakozom. - Tessék... - dobok felé egy pólót. - Segítsek felvenni? Vagy...
- Ez menni fog egyedül is.
- Hát jó. - tekintetem a kidolgozott felső testére siklik, majd elpillantva kiindulok a szobából. - Ja és Chris.
- Igen? - kérdezi úgy, hogy nem fordul felém.
- Már ráállítottam a merénylődre valakit, hogy ölje meg.
- Tessék? - fordul felém teljes döbbenettel. - Ugye most csak viccelsz? – húzza le a derekán a pólót. Elmosolyodom és nehezen állom meg, hogy ne röhögjem el magam.
- Meglőttek, az én hibám. Ennyivel tartozom.
- Sarah! - mondja ki a nevem figyelmeztetően. - Ugye most csak viccelsz? Miattam te ne küldj senkire senkit. Főleg ne azért, hogy megölje.
- Jó, akkor maradjunk annyiba, hogy megkínozza. Csak egy kicsit. - emelem fel a két ujjamat a hatás kedvéért. Nem tudom tovább magamba fojtani a röhögést. Látván Chris arcát hangosan elkezdek nevetni.
- Jézusom Sarah. - engedi ki a levegőt, majd ő is csatlakozik hozzám. A szobát a kettőnk röhögése tölti be.
Sziasztok!
Meghoztam a következő részt. Remélem tetszeni fog. Most volt egy kisebb megakadásom a történet szállal és ha minden igaz, akkor most könnyebben fogom a részeket írni. Nem tudom azt megígérni, hogy gyakrabban, de mindig igyekszek. Nekem TI vagytok a legfontosabbak. Ha tetszett a rész kérlek nyomd meg a vote-ot, és hagyj magad után kommenteket. Sietek a következővel.
Puszilok Mindenkit!
⁹