Alig aludtam, annyit agyaltam azon, hogy anya kivel beszélhetett. Felmerült bennem, hogy apának viszonya lehet egy a másik nővel, de nehezen tudtam ezt elképzelni róla. A szüleim voltak az ideális pár számomra. Időnként előfordult feszültebb pillanat, de könnyen átlendültek a problémák felett, bármit megbeszéltek. Harmóniában éltek, egy erős hátteret biztosítva nekünk. Bíztam benne, hogy csupán egy ostoba félreértés állhatott a háttérben, amely hamarosan tisztázásra kerül.
A suliban Sanderrel csak a harmadik óra környékén találkoztam, de addigra már beállt, a pupillája tág volt. Nagyon nehezen tudtam leplezni elkeseredettségemet, mert annyira bántott, hogy ezt teszi magával. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam az okát, és egyelőre nem mertem rákérdezni. Minek is tenném, jó eséllyel tagadott volna, hiszen ezt csinálják a kábszeresek. Csupán tűrtem, amikor borda ropogtatóan átölelt, vagy túlzott hévvel megcsókolt.
Kivételesen megkértem Viljart, hogy suli után menjünk el a plázába, mert késztetést éreztem arra, hogy fagyizzak egyet, és ott volt egy remek cukrászda. A fájdalomra a legjobb gyógyír egy hűs édesség. Na, nem mintha ez nem látszott volna azonnal meg rajtam, de a sok nyomasztó dolog, az emésztő tehetetlenség érzése annyira bekebelezett, hogy pattanásig feszült minden idegszálam, amit csak így lehetett orvosolni.
***
Kedd délután kevesebben bolyongtak a széles folyosókon a kirakatokat bámulva. Viljar menet közben is alaposan szemügyre vette a próbababákat, és mondogatta, hogy melyik darab miért jó az én alkatomhoz. Nem törődtem vele, mert nem akartam vásárolni, így egy üzletbe sem hagytam magam becsábítani.
A cukrászda az emeleten volt. Finom, édes illat csábította arra a vásárlókat. A hűtőpultokat és üveges vitrineket roskadásig pakolták ínycsiklandó torta szeletekkel, krémesekkel, mignonokkal, islerekkel. Nem lehetett betelni a látvánnyal. Főleg a csoki borításúak voltak szemet gyönyörködtetők. A fagylaltos hűtőben púposan álltak a különböző ízek. Legalább húsz féle közül válogathatott az ember, de én leragadtam a karamella, pisztácia kombónál.
Viljar Oreo szeletet és epres-túrós tortaszeletet kért, majd leültünk egy asztalhoz. Látta rajtam, hogy nyúzott a képem, ezért faggatni kezdett, mire elmeséltem az otthon történteket, illetve a feltételezésemet.
– Clara túl jó nő ahhoz, hogy így kibabráljanak vele – rázta a fejét hevesen.
– Én is így gondolom, de fogalmam sincs ki hívta. Este nem hallottam apát hazajönni, így nem tudom – szomorúan hajtottam le a fejem, miközben szaporán lapátoltam be az ízletes, enyhén égetett ízű, sós karamellt.
– Szerintem elég csak egy felé koncentrálnod. A felnőttek mindig megoldják a dolgokat.
– Mi is majdnem azok vagyunk.
– De nekik ott van az élettapasztalatuk. Több, mint húsz évvel járnak előttünk. Bölcsek, megoldják – nyugtatott Viljar, mosolygós tekintettel. – Épp elég neked azt a nyomorékot elviselni.
– Ne beszélj így róla – kértem morcosan. Tudtam, hogy ki nem állhatja, de legalább előttem ne becézgette volna ilyen módon.
– Miért? Te hogy neveznéd? Flúgos, idióta, balfék... – rosszalló pillantásom miatt befejezte a jelzők sorolását. – Van egy aranyos, jó barátnője, és bekattan, de képtelen elmondani, hogy miért – ingatta a fejét a fiú. – Legalábbis, amiket elmondtál...
– Igen, ez a lényeg – sütöttem le a szemem. Fájt ez nekem, mert nem értettem Sander viselkedését. Ha legalább a kiváltó okot ismertem volna.
– Aztán meg betép. Napi szinten. Normális az ilyen? Meddig mehet ez így, szerinted? – Viljar egészen elkomorodott, mert nem miatta aggódott, hanem miattam.
Megráztam a fejemet, könnyek szúrták a szememet elkeseredésemben, de továbbra sem tudtam, mitévő legyek. Túlzottan szerettem, és nem akartam elveszíteni, főleg nem a drog miatt. Azonban éreztem, hogy ez így sokáig nem mehet, mert nem akartam látni, hogyan teszi tönkre magát.
A középső korlátnál egy ismerős arc bukkant fel. Lógó póló, csípőre tolt, bő gatya, centis haj, és még a testalkat is stimmelt. Felragyogott bennem a remény, hogy megtudok valamit.
– Ő Sander legjobb haverja, mindjárt jövök – szóltam Viljarnak, aki elbizonytalanodva bólintott, és mint akit puskacsőből lőttek ki, futásnak eredtem.
A fiú kényelmesen lépegetett, nézelődött, nem volt nehéz utol érnem.
– Szia, Elias! – kiáltottam rá, megelőzve, hogy a liftek felé forduljon, majd cuppanós puszikkal üdvözöltem. – Annyira örülök, hogy találkozunk!
– Szia, Nina! – zavartan vakarta meg a kobakját. – Így még a barátnőm sem szokott örülni nekem – nevetett kényszeredetten.
– Hogy van Beatrix? – érdeklődtem kedvesen, mert nem akartam letámadni azonnal az égető kérdéseimmel.
– Már új csajom van – legyintett.
– Oh – meglepődtem, bár annyira nem izgatott a dolog, hiszen a lány bemutatkozása számomra sem volt túl szimpatikus.
– Egy szarkavaró kis liba volt, nehogy elkezd sajnálni.
– Nem is. Figyelj csak! – kezdtem bele kicsit zavartan. – Nem tudod véletlenül, hogy Sander miért szokott vissza? Mert már a suliban is állandóan...
– Ezt nem mondod komolyan? – döbbent le Elias, enyhén borostás állát vakargatta. – Holnap jön hozzám, majd megkapja a magáét.
– De... Amikor felhívott a buliból, mondtál valamit, hogy miért kezdett újra bele, csak nem fejezted be – próbálkoztam rávezetni. – Mit akartál akkor elmondani?
Elias kelletlenül felsóhajtott, az elhaladó embereket figyelte, addig is kerülte a pillantásomat. Idegesen topogott.
– Így is majdnem leharapta a fejem – könyörögve nézett rám. – Nina, ne csináld ezt! El fogja mondani, de ő... tudod... – száját jobbra-balra húzogatva töprengett. – Ő nem beszél olyan könnyen ezekről a dolgokról. Nehezen bízik meg az emberekben.
– Nem bízik bennem? – Szíven ütött ez a kijelentés, mert bizalom nélkül fabatkát sem ért a kapcsolatunk.
– Nem úgy értettem, de benned szerintem megbízik, de attól nem könnyebb elmondani egy traumát.
– Traumát? Az anyját vesztette el, igaz? – folytattam a kérdezősködést információ éhesen. – Kórházban? – kezdett valami összeállni a fejemben, de nem tudhattam biztosan, hogy jó irányba gondolkodok-e.
– Na, állj le! – szólt rám Elias, és a liftek felé hátrált. – Én beszélek vele, de nem mondom, hogy te szóltál. Mi pedig nem találkoztunk.
– Így fogok tenni, de attól még elárulhatnád, hogy mi történt, mert ő nem képes rá – erősködtem. – Elias, kérlek! Szeretnék rajta segíteni, de tudnom kell pontosan mi váltotta ezt ki belőle – könyörögtem a karját megragadva, mert apró léptekkel haladt hátrafelé.
– Bízz benne, el fogja mondani, ha készen áll rá. – A vállamra tette a kezét. – Elhiszem, hogy ez neked is nagyon nehéz, de hidd el, nagyon-nagyon szeret téged, és mindenbe be fog avatni. – Elias mosolyogva bólintott, majd tovább állt.
Milyen trauma érhette, amit nem képes elmondani?
Nem jutottam közelebb a megoldáshoz, pedig annyira megörültem, hogy Eliasszal összefutottunk. Számat lebiggyesztve kullogtam vissza Viljarhoz, hogy elmondjam neki a nagy semmit, amit megtudtam. Siralmasnak véltem a helyzetet, egyre aggasztóbbnak.
***
Már besötétedett, mire hazaértem, de anyát nem találtam jobb hangulatban. Ridegen köszönt, aztán a kajával foglalkozott. Felmentem a szobámba, mert nehezen viseltem ezt a légkört. Magamat is eléggé nyomasztottam, nem hiányzott még ez is.
Alighogy felértem, és kipakoltam a táskámból, hogy nekiálljak a leckémnek, a bejárati ajtó becsapódott, majd apa mély hangját hallottam lentről. Fülelni kezdtem, mert nagyon érdekelt a helyzet. Legalább ennyit tudjak már meg.
Egy darabig csak suttogást hallottam, amiből vajmi keveset értettem, de nem akartam pofátlan lenni. Csupán a szobaajtót tártam ki jobban.
– Válaszolj! – rivallt rá anyám.
Apám halkan reagált valamit, de nem értettem. Minden izmom arra sarkallt, hogy mozduljak meg, így a konyhaajtóig lopóztam, a lehető leghalkabban.
– Mióta tart? – kérdezte anyukám.
– Fél éve – érkezett a válasz.
Megfagyott ereimben a vér, és minden lélegzetvétel úgy tűnt, mintha mázsás súlyokat próbálnék a mellkasomon mozgatni.
– És jól hallottam? Most komolyan, az új titkárnőddel? Mert ő hívott hétfőn, hogy csini csipkében vár a szállodai szobában. – Anyám hangja kissé hisztérikus volt, de érthető módon.
– Igen.
A csalódás hideg zuhanyként ért. Sosem tudtam elképzelni, hogy apám egyszer ilyet tesz. Mélységesen felháborított. Ökölbe szorult a kezem, a szememből megindultak a könnyek, de csak megrendülten álltam a folyosón.
Hallottam, hogy anyám szipogott, bizonyára elpityeredett. Annyira sajnáltam.
– Nézd, én el akartam mondani... – kezdte apám.
– Mikor?!
– Nem volt rá alkalom. De, ha már így alakult... el akarok válni.
Anyukám mérgesen horkantott, majd kifújta az orrát. Zokogott, tisztán hallottam, és ez annyira fájt, hogy nem tudtam szó nélkül hagyni.
– Hogy lehetsz ekkora szemétláda? – beléptem a konyhába. Az arcomon már végigcsorgott a nedvesség, de nem tudtam megállítani. Apámnak rontottam, aki riadtan pattant fel a székről, hogy a konyhaszekrényig hátráljon. Ököllel püföltem a mellkasát. – Hogy tehetted ezt anyával?!
Nem tudtam leállni, egyre csak ütöttem, és nem érdekelt mekkora fájdalmat okozok vele. Nem lehet nagyobb annál, mint amit ő okozott nekünk. Annyira kiábrándultam belőle, hogy azt kifejezni sem lehetett volna.
– Sajnálom – mondogatta apa. Próbálta lefogni a kezem, de kitéptem az övéből.
– Inkább menj el! – szólalt meg anya reszketeg hangon, kipirosodott orral és szemekkel. – Tűnj el ebből a házból, most! Menj a ribancodhoz! – magához vont, és átölelt, hogy utána együtt sírjunk.
Apa bűnbánó arccal kullogott ki a helyiségből, és hamarosan újra becsapódott a bejárati ajtó.
Annyira hihetetlen volt ez az egész, hogy apám képes volt ilyet tenni, hogy nem becsülte meg azt a nőt, akit élete társául választott. Sőt, eldobta magától. Nem értettem, hogy ennyi, boldognak tűnő év után, hogy juthatott el valaki idáig.
Egy idő után már csak anyukámat vigasztalgattam, aki folyamatosan itatta az egereket, mígnem teljesen kimerült. Larsszal – aki közben betoppant – együtt kísértük fel a szobájába, majd utána beszámoljak neki a történtekről.
***
Nagyot csalódtam apámban, szinte egy világ omlott össze bennem, mert megbíztam benne, felnéztem rá. De ő hosszú ideig megcsalta anyát, majd közölte, hogy válni akar. Hirtelen nem tudtam, mivel fog járni ez. Kevés ismerősömnek váltak el a szülei, de ők dicsérték a helyzetet, mert több felől kaptak zsebpénzt, ajándékokat az ünnepekkor. Ennyit nekem ez nem ért. Szívem mélyén azt kívántam, bárcsak túl tudnának lendülni ezen, hogy utána újra normális család lehessünk. Bár kételkedtem benne, hogy ezek után anya képes lenne rá.
Ilyen dolgokon kattogtam, kissé feszülten sétáltam az angol teremhez. Sander széles vigyorral várt a folyosó végében, majd szorosan átölelt, ahogy mellé értem. Bosszantott, hogy megint tág a pupillája, de a mozdulatából is éreztem, hogy megint bevett valamit. Dühösen préseltem össze a számat, és amikor meg akart csókolni, elhúzódtam tőle.
– Mi van? – kérdezte értetlenül Sander. – Már egy csók sem jár?
– Nem! Megint be vagy állva – fortyogtam, miközben a karjait feszegettem le a derekamról, hogy távolságot tarthassak tőle.
– Dehogy vagyok!
– Ennyire hülyének nézel? Látom a szemeden, szóval nem kamuzz! – összevont szemöldökkel meredtem rá, de a csodálkozását látva folytattam. – Napok óta ez megy, és emellett rohadtul durva vagy.
– Neked már semmi se jó? – tárta szét a karját.
– Az nem jó, hogy drogozol – próbáltam halkabban beszélni, hogy ne kürtöljem szét az egész iskolában, hogy mi a szitu, de az indulataimat nehezen tudtam visszafogni. – Miért van rá szükséged?
– Kurvára elment az eszed – ingatta a fejét. – Rossz helyen műtöttek meg?
Legszívesebben őt is felpofoztam volna, mint korábban Lisát. Igen, megérdemelné, de nem akartam ennyire felhívni magunkra a figyelmet. Tiril már így is kocsányon lógó szemmel vizslatott.
– Te mekkora suttyó barom vagy! Nem akarlak látni! – elfordultam, de megragadta a karom.
Sander dühösen méregetett, az állkapcsán egy izom remegett. Sosem nézett még így rám, és kissé ijesztő volt. Az alkaromat erősen szorította, ujjai nyomán elfehéredett a bőröm.
– Próbálok a kedvedben járni, te meg ilyen faszságokkal jössz? – sziszegte a fogai között.
– Ezzel nem jársz a kedvemben – reszketett a hangom, mert egyre jobban fájt, ahol megfogott, de igyekeztem erősnek maradni. – Eressz el!
– Kinek képzeled te magad? – az orrcimpái kitágultak, még erősebben szorított.
– Ez fáj, engedj el! – próbáltam kirántani a karom, de nem ment.
Ha Viljar a közelben lett volna, akkor már segítene, hogy kiszabadulhassak, de a nagy zsivajban úgy látszott, senkinek sem tűnt fel, hogy szorult helyzetbe kerültem, vagy magasról tettek rá.
Felderengtek Sam szavai, amikor arra tanított, hogyan kell viselkedni egy vicsorgó, támadni készülő kutyával szemben: határozott utasításokat adj, félhetsz, de ezt ő ne lássa rajtad, és ne nézz a szemébe. Bár az utolsó részletet nem tudtam, hogy csak beijesztésnek szánta-e, de ebben a pillanatban nagyjából ugyanúgy éreztem magam. Rejtegettem a félelmem, mely épp, hogy nem kúszott végig rajtam remegés formájában.
– Sander, eressz el, mert el fogod törni a karomat, ha így folytatod – mondtam magabiztosan. A vékony vonallá préselt ajkát figyeltem, de ő meg se moccant. – Most fejezd ezt be, még mielőtt elveszíted az utolsó embert, aki szívvel-lélekkel próbálna neked segíteni.
Sander tekintetében bizonytalanság suhant át, arca megenyhült, lassan engedett a szorításon. Kirántottam a karom, és bemenekültem a mosdóba, mert nem akartam, hogy ennek bármilyen folytatása legyen. Egyenesen rettegtem tőle, mert a kábítószer miatt teljesen kivetkőzött magából. Véget kellett vetnem ennek, amíg nem késő, és már az a gondolat sem ijesztett el, hogy szakítsak vele.
Előkaptam a mobilomat, és rákerestem az apjára. A száma nem volt meg, de reméltem, hogy találok valami információt róla, amelyen keresztül elérhetem. Végül facebookon kerestem meg, és írtam neki egy üzenetet, hogy tudjon róla, a fia megint kábítószert fogyaszt rendszeresen. Nem jelöltem ismerősnek, mert nem akartam, hogy Sander megtudja, csupán reménykedtem benne, hogy így is észre fogja venni, amit küldtem neki.
***
A karomon zúzódás nyoma látszódott ott, ahol Sander megszorított. Otthon rejtegettem, mert nem akartam ezzel terhelni anyát, de másnap a suliban pólóban flangáltam, nem érdekelt, ki látja. Viljar azonnal szóvá tette, mert szépen belilult, ezért egész nap kísérgetett. Kivéve ebédszünetben, mert ő bent étkezett az ebédlőben, bár így is egy tucat szendviccsel rohangált egész nap, hogy mindig legyen tartalék, ha kiürül a raktár, és ennél az utolsó szónál mindig a hasát simogatta meg.
Felmentem a másodikra, hogy helyben legyek a földrajz órához, mikor megláttam Sandert. Megtorpantam egy pillanatra, majd bizonytalan léptekkel elindultam, de kerültem a pillantását, mintha ettől reméltem volna, hogy nem vesz észre. Féltem, hogy az apja beszélt vele, vagy Elias, és megtudta, hogy tőlem tudták meg.
– Szia – lépett hozzám, mire a gyomrom görcsbe rándult. – Mi történt a karoddal?
Elhűlten pillantottam rá. Reszkettem a félelemtől, de kivételesen tisztának tűnt, így végre láthattam a szürkéskék szemét.
– Te... csináltad ezt – feleltem halkan. Nem mertem a szemébe nézni, és feszült idegekkel vártam a reakcióját, menekülésre készen. – Tegnap. Nem emlékszel?
– Az nem lehet... – válaszolt elhaló hangon. Mellkasa egyre hevesebben emelkedett és süllyedt. – Basszus, Nina, ne haragudj!
Váratlanul átkarolt, finoman magához ölelt. A fejét a vállamra hajtotta. Dermedten vártam, hogy elengedjen, mert hiába volt most gyengéd, a feszültség még cikázott bennem. Mély levegőt vettem, felé fordultam, a haja megcsikizte az orrom.
– Miért van szükséged drogra? Elmondod nekem? – szóltam kedvesen, és reméltem, hogy a kiürült folyosón megered a nyelve. A kezemet a derekára helyeztem.
– Nincs rá szükségem – Sander hangja megrendültnek tűnt, forró lehelete égette a nyakamat.
– Akkor miért fogyasztod? Valami oka biztos van... – elcsuklott a hangom.
– Mert egy hülye barom vagyok – motyogta.
– Látod, ebben egyetértünk – vágtam rá gúnyosan.
– Ne haragudj! – Ezt ismételgette, majd megragadta a sérült karomat, és csókot lehelt a zúzódásra. Bánatosan nézett rám.
– Nézd, én tényleg szeretnék neked segíteni, de ha nem beszélsz az érzéseidről, az okokról, amik odáig vezettek, hogy ezt tedd, nem tudok. Neked szakember kell, mert ez nem mehet így tovább. Én nem akarom végignézni, hogyan építed le magad ilyen szarok miatt. Nem akarok rettegni valakitől, akit szeretnem kéne, ezért jobb lenne, ha most ezt abbahagynánk. Aztán, ha valóban helyrejöttél, talán megpróbálhatjuk újra.
Sander szeme könnybe lábadt, a földet pásztázva töprengett. A szívem összeszorult, de lelkem mélyén büszke voltam magamra, hogy ki tudtam mondani, és most szörnyen erősnek kellett maradnom, mert a boci tekintete a lelkembe mart, amivel rám nézett.
– Ne haragudj! Nem fog többet előfordulni – simította végig a karomat. – Hidd el, ez csak egy kis botlás volt.
– Én mi a biztosíték arra, hogy nem lesz több botlás? Vagy csak valaki a szádba tette a tablettát, és véletlenül nyelted le? Ennyi erővel apám is mondhatta volna anyámnak, hogy csak véletlenül kufircol fél éve a titkárnővel – lovalltam bele magam a dolgokba.
– Ez most komoly? – döbbent le Sander.
– Most nem ez a lényeg! – fortyantam fel. – Te mennyire akarod elkúrni az életedet? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. Ritkán beszéltem csúnyán, de a hosszú ideje tartó magas stressz szint ezt váltotta ki belőlem.
– Nem akarom.
– Akkor szedd össze magad! – Megpaskoltam a vállát nyomatékosítás végett. – Szia! – ezzel elfordultam tőle, de ő újra magához húzott.
– Egy napot sem bírok ki nélküled – suttogta a fülembe Sander, miközben hozzám bújt, és megcsókolta az arcom.
– Erre korábban is gondolhattál volna – toltam el magamtól. – Egyébként többet is kibírtál, amikor nem jöttél el meglátogatni – vontam meg a vállam. Keserűség marta a torkom. – Minden ugyanolyan lesz, mint év elején, amikor még tiszta voltál, és csak angol órán találkoztunk.
Sander szomorúan fürkészte az arcomat, amitől egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, de álltam a tekintetét.
– Jóvá fogom tenni, ígérem – mondta, majd elment.
Leültem a padra, hogy egyek pár falatot, de ettől a beszélgetéstől az étvágyam is elment. Rossz érzés volt, hogy elutasítottam, de ez tűnt a helyes lépésnek, a biztonságom érdekében.