A sebem még húzódott, ahogy gyógyult, de a mosakodáson kívül más fennakadásom nem volt miatta. Nem fetrengtem egész nap, mert nem akartam annyira eltunyulni, bár több időm jutott az olvasásra. Otthon jártam-keltem, kedden már a könnyebb dolgokat megcsináltam, amíg anya dolgozott, hogy segítségére legyek, ha már így alakult. Jót tett a rámolás, mert egyébként Sander éjjeli hívása járt a fejemben, illetve a drog, és az antidepresszáns közötti összefüggéseket kutattam.
Talán a leszokás miatt kellett az antidepresszáns? Meg saját maga miatt is.
Elszontyolodtam a gondolatra, hogy sokkal nagyobb baja lehet, mint elsőre tűnt. Viszont, ha újra belelendül, segítségre lesz szüksége. Így bármennyire undorodtam az ilyen dolgoktól, úgy véltem, mellette kell állnom, hogy túllendüljön ezen. Túlzottan beleszerettem, és nem akartam emiatt elveszíteni.
Ugyanakkor nem tudtam megfelejtkezni arról, hogy egy buliból hívott, ahol Lisa is megjelent. Igaz, nem kellett az a picsa hozzá, lehettek ott más lányok, akik készségesen állhattak a rendelkezésére. Ez nyomasztott a leginkább. Hiszen, ha más nem lenne a képben, talán már keresett volna. Felőrölt a bizonytalanság, hogy nem tudtam semmit, hogy nem láttam nap, mint nap. Nyomulni nem akartam, ezért inkább nem írtam rá, hogy számon kérjem, amikor meg ő jelentkezett Messengeren, az kimerült az általános, rideg érdeklődés szintjén.
***
Szerda délután, pihenés gyanánt, az ágyon elterülve olvastam A kis herceget. Ritkán haladtam vele azóta, hogy Sanderrel a lelátón dumáltunk, amikor még nem rémlett, hogy ki ő. Kellemes borzongás futott át rajtam, ugyanakkor egyre feszültebbé váltam, mert nem jött el hozzám napok óta. Elszomorított a gondolat, hogy talán a buliban felszedett valakit, ezért már nem vagyok számára fontos. Nagyon hiányzott.
Halk kopogtatás után anya kitárta a félig nyitott ajtóm, majd széles vigyorral az arcán bekukucskált.
– Látogatód van, kincsem – mondta, miközben szétnézett a szobában.
A gyomrom tájékán izgatott bizsergés lett úrrá. Felültem, közben becsúsztattam egy szivárványszínű, horgolt könyvjelzőt, hogy tudjam hol tartottam, és a könyvet az éjjeliszekrényre fektettem. Óvatos mozdulatokkal kászálódtam le az ágyról, de még le sem ért a lábam, meghallottam a világ legcsodásabb bariton hangját.
– Szia, hercegnőm! Miattam ne kelj fel – lépett hozzám Sander, majd lehajolt, hogy megcsókoljon.
Az illata bódítón körbeölelt, de mindez egy pillanatig tartott. Nagyon tartózkodó volt. Épp, hogy ajka érintette az enyémet, már el is húzódott, majd megállt nem messze tőlem. Az izgatottságom egy szempillantás alatt aggodalomba fordult át, mert a srác szeme olyan karikás volt, mintha már egy hete nem aludt volna. Az arca fakónak hatott. Amikor beszéltünk, még nem látszott ennyire megviseltnek.
Anyukám közben magunkra hagyott minket, de azért az ajtót résnyire nyitva hagyta.
– De szarul nézel ki – csúszott ki a számon az őszinte döbbenetem.
– Kösz – nevetett zavartan, és a hajába túrt.
Baj van.
A félelem összeszorította a gyomrom, apróra zsugorítva azt.
– Bocsi csak... Hétfő éjjel óta nem ért véget a buli? – Viccnek szántam a dolgot, ezért ártatlanul rámosolyogtam.
Sander összeszűkült szemmel vizslatott. Hirtelen megrázta a fejét, majd leült mellém az ágyra. A meleg tenyere a kézfejemre simult, amitől libabőrös lettem, mégis nyugtalanított, ahogy rám nézett.
– Inkább mondd, te hogy vagy? – érdeklődött halkan.
– Szépen gyógyul a vágás. Igazából alig érzem – feleltem. – Veled minden rendben?
– Persze, csak rosszul alszom mostanában.
– Azért kellett hétfőn egy kis idegnyugtató? – célozgattam, és nagyon reméltem, hogy beszámol a dologról.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Elias mondta, hogy bevettél valamit – ellenkeztem.
– Muszáj ezt? – mordult fel Sander.
– Nem... csak, ha újra ilyen dolgokhoz nyúlsz, azért arról szeretnék tudni, hiszen a barátnőd vagyok. – A hangom reszketeggé vált, mire a mondandóm végére értem. Figyeltem minden rezdülését, de csak bosszúságot láttam rajta, mert az arcizmai megfeszültek. Ettől egyre idegesebb lettem, mígnem elbizonytalanodtam mindenben, ami kettőnkről szólt. – Vagy már nem vagyok? – a szemem könnybe lábadt, ahogy kimondtam.
– Miért kérdezel ilyeneket? Most mi bajod? – pillantott rám, értetlenül.
– Semmi. – Visszaültem az ágy közepére, hátamat a falnak támasztottam. Szomorúan figyeltem őt, mert valami nagyon zavart. Valami, amire nem kaptam választ, ami miatt erősödött az a félelmem, hogy visszazuhant a drogproblémák mocsarába. Illetve, ha ilyen szer hatása alatt állt, talán nem is emlékszik arra, amit ott történt, ezért tartottam attól, hogy a féltékenység joggal ölelt át hétfőn éjjel, esetleg ő már továbblépett.
De miért nem mondja el őszintén? Miért nem ismeri el?
Nyomasztóvá vált a szobám légköre, a mellkasomra egy mázsás szikla nehezedett, egyre jobban feszített. Csupán a srác kissé indulatos sóhaja törte meg a csendet.
– Most is ezt olvasod? – enyhült meg Sander tekintete, ahogy az éjjeliszekrényemre tévedt. Felemelte a vékony könyvet, majd kinyitotta a könyvjelzőnél.
– Még év elején kezdtem el, nem sokkal azután, hogy beléd botlottam. Milyen ironikus – jegyeztem meg halkan.
– Már túl vagy a rókás részen? – lapozgatta szórakozottan. – Kár, azt nagyon szerettem. De azért olvashatok belőle neked? – csillant fel a szeme.
Megint ez a hirtelen váltás. Megőrülök ettől a fiútól.
Csodálkozva néztem rá, megvontam a vállam, és bólintottam. A lelkem mélyén örültem a figyelmességének, azonban nagyon zavart a titkolózása. Éreztem, hogy valamit elsumákolt. Egyedül abban bíztam, hogy nem olyan súlyos a helyzet, mint ahogyan én gondolom.
Sander mellém húzódott, átkarolt. A mellkasára hajtottam a fejem, combjára fektettem a karom. Nagyon jó volt újra ilyen közel lenni hozzá. Legszívesebben szorosan átöleltem volna, utat engedve a könnyeimnek, melyek a bizonytalanságom miatt kitörni készültek.
A fiú halkan olvasta azt a részt, melyben a kis herceg a kígyóval találkozott a vége felé, majd a mesélővel beszélgetett. Amelyben annyi fontos és bölcs dolog hangzik el, nagy igazságok az életről, amiken szerettem elmélkedni.
Sander egyre megrendültebben folytatta. A hangja időnként megremegett, majd érdessé vált, ahogy a kis herceg utolsó párbeszédjéhez ért:
„Azon az éjszakán észre sem vettem, mikor kelt útra. Nesztelenül megszökött. Mikor végre utolértem, elszántan, gyors léptekkel menetelt. Csak ennyit mondott:
- Ó, hát itt vagy...
És kézen fogott. De még mindig bántotta valami.
- Nem jól tetted. Fájni fog neked. Olyan lesz, mintha meghaltam volna, pedig nem is igaz...
Én csak hallgattam.
- Ugye, érted? Nagyon messze van. Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz.
Hallgattam.
- Olyan lesz, mint egy levetett, régi kéreg. Mért volna szomorú egy levetett kéreg?
Hallgattam.
Egy kicsit elbátortalanodott. De aztán újra összeszedte magát.
- Tudod, milyen jó lesz? Én is nézem majd a csillagokat. Minden egyes csillag kút lesz, rozsdás csigával. És mind innom ad majd.
Hallgattam.
- Olyan mulatságos lesz! Neked ötszázmillió csengettyűd lesz, nekem ötszázmillió forrásom...
És most már ő is elhallgatott, mert sírt...
- Helyben vagyunk. Most hadd menjek pár lépést egyedül.
De leült, mert fél.
Aztán azt mondta:
- Tudod... a virágom... felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék...
Leültem én is, mert nem bírtam tovább állva maradni.
- Hát igen - mondta. - Ennyi az egész.
Egy kicsit még tétovázott, aztán fölállt. Lépett egyet. Én moccanni se bírtam.
Csak ennyi volt: egy sárga villanás a bokájánál. Egy pillanatig mozdulatlanul állt. Nem kiáltott. Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt."
Sander dermedten ült, a keze reszketett, ahogy lassan letette a könyvet az ölébe. Mély levegőt vett.
– Oh, bassza meg – mormogta elhaló hangon.
Riadtan egyenesedtem ki, hogy ránézzek. Nem értettem, mi ütött belé, hiszen csak egy történetet olvasott, egy mesét.
– Mi a baj? – simogattam meg a vállát egyre rémültebben.
– A kurva életbe! – fortyogott magában Sander, a könyvet visszatette a szekrényre, közben ügyelt rá, hogy kellően elforduljon tőlem. Elhúzta mögülem a karját, tenyerébe temette az arcát, melyet erősen megdörzsölt, mielőtt elvette volna onnan a kezét. – Jobb, ha megyek – szólalt meg hirtelen, felpattant az ágyról.
Még elkaptam a kezét, mely nagyon nyirkos volt. A fiú kétségbeesetten fordult vissza felém, bevörösödött szemmel, nedvességtől csillogó arccal.
– Sander, mi a baj? Mondd el, kérlek – esdeklőn néztem rá, mert nagyon aggasztott ez a viselkedése, és nem egészen értettem, hogy a történet miért váltotta ezt ki belőle.
– Tényleg mennem kell – jelentette ki Sander, majd kiviharzott a szobámból.
Értetlenül néztem magam elé. Hogy zaklathatta fel ennyire A kis herceg? Igaz, szomorú a vége, de attól nem kellett volna így kibuknia.
A szívem megsajdult. Már a kórházban éreztem, hogy kicsúszott a talpam alól a talaj, de most attól tartottam, többet veszítettem, mint egy apró darabot egy szervemből.
– Összevesztetek? – lépett be anyám az ajtón, aggódón figyelt, majd leült az ágyamra.
Tanácstalanul ráztam meg a fejemet.
– Felolvasott a könyvből, és elgurult a gyógyszere. – Máskor megmosolyogtam volna a humoros megjegyzésemet, de jelenleg csak nagyot sóhajtottam, mert egyre jobban feszítette a bensőm, hogy rohadtul megváltozott valami. Már nem üdvözölt úgy, nem érintett úgy, mint korábban, és ez a kirohanása mindent felülmúlt.
Anyukám aggodalmasan pislogott rám. Megsimogatta a karomat. Elmeséltem neki Sander drog problémáit, amiket már megtudtam, illetve a gyógyszerről is beszámoltam, amit a szobájában találtam. Muszáj volt kibeszélnem magamból, mert annyira összezavarodtam.
– De remélem téged nem kínált meg ilyen szerekkel? – kerekedett el ijedten a szeme.
– Hát, anyukám, látom a lényeg megmaradt – ingattam a fejem, mire rosszallóan pillantott rám. – Nem, szerintem akkor még rosszabbul érezné magát, vagy nem tudom. Nem értek semmit.
– Ezek azért elég súlyos dolgok. Légy vele óvatos, de amíg neked nem árt, próbálj meg segíteni neki, hogy ne essen vissza.
– Hogy segítsek valakin, ha nem hajlandó beszélni róla? – tettem fel a kérdést, amely a leginkább nyugtalanított.
– Támogasd, légy mellette – mondta anyám meggyőződéssel a hangjában. – Ha tudja, hogy van, akire számíthat, talán megelőzhető, hogy elfajuljon a helyzet. Az biztosan, hogy megint öngyilkos gondolatai legyenek. – Elbambulva fordult el tőlem. – Ez annyira hihetetlen – gondolkodott hangosan. – Miért akarna egy fiatal fiú ilyet tenni? Ennyire piszkálták?
– Biztosan. Meg olyat is mondott, hogy nem voltak, pontosabban nincsenek barátai.
– Jaj, istenem! Pedig annyira jószívű fiú. Ebben kétlem, hogy megváltozott volna – szorította meg a karom anya. – Ha eldurvul a helyzet, szólj, és kitalálunk valamit.
Anyukám bátorítóan tekintett rám, némi büszkeséggel, mire elmosolyodtam. A szavai meggyőztek, hogy tudjam, csak mellette kell állnom, különösebb faggatózások nélkül, ami elég nehéznek tűnt, mert nagyon érdekelt, hogy mi váltotta ezt ki belőle. Hinnem kellett, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy kilábaljon ebből a nehéz időszakból.
A csengő tompa dallama szűrődött be. Anya lesietett ajtót nyitni. Megint hozzám érkezett látogató, Viljar személyében. Ő mindennap eljött hozzám. Részletesen elmesélte a suliban történteket, ami miatt olyan érzésem támadt, mintha már egy hónapja távol lettem volna. Annyira apró dolgokban is érdekességet vélt felfedezni, hogy csak szájtátva hallgattam. Közben átmásoltam a leckéket, hogy ne maradjon nálam a füzete, így kevésbé estem ki a hétköznapokból.
Fél óra után hallgatott el, csodálkozva pislogott rám.
– Mi van veled, cica? Vicces dolgot mesélek, te meg el se mosolyodsz? – mondta kissé szemrehányóan, de a búzavirágkék szeme huncutul csillant.
– Bocs, csak elkalandoztak a gondolataim – szomorkásan hajtottam le a fejem. – Kérhetnék tőled valami? – félénken lestem rá.
– Bármit – vigyorodott el.
– Szemmel tartanád Sandert, amíg nem vagyok?
Viljar egy pillanatra megütközött.
– Nyomozzak utána? – ábrándosan nézett szét. – Én leszek Sherlock. Mindent alaposan megfigyelek, aztán levonom a pontos, sziklaszilárd, megingathatatlan következtetéseket.
Elhűlten figyeltem, hogy abban a pillanatban mennyire beleélte magát a szerepbe. Viljar felállt, körbejárt a szobában, az ő furcsa kéztartásával, amitől rendszerint nevetnem kellett. Az íróasztalom papírjai között kutatott.
– A legapróbb részletek is árulkodóak lehetnek. Álruhát öltök, és követem. Lehetne egy mókás bajusz, bár nem, az túl feltűnő. Kalap és ballonkabát, úgy is jön a rossz idő, kéne egyet vennem. – Egyre lelkesebben beszélt, mutogatott teljes beleéléssel. – Mennyit tudunk az ügyről Watson?
Harsányan felkacagtam, még a műtét helye is belesajdult.
Ez már nagyon hiányzott.
– Állj le! Azért követni nem kell.
– Akkor miért kell figyelnem? Nőügy?
– Remélem, hogy az nincs – sütöttem le a szemem, hiszen ez is a félelmeim tárgya volt. – Előtted nem sokkal volt itt, és nagyon furán viselkedett.
– Mit jelent az, hogy furán? – kérdezősködött, visszahuppant az ágyra mellém.
– Tartózkodó... indulatos... zaklatott...
– Amiatt aggódsz, hogy újra kábszeres lett?
– Tudsz valamit?
– Szóval igen – állapította meg elégedetten, majd büszkén kidüllesztve a mellkasát újra felkelt. – Megmondtam, az ifjú nyomozó mindenre rájön – mutatott végig magán színpadiasan. – Egyébként Tiril a furcsa, mióta nem vagy. Kirívó rucikat húz, és amikor csak teheti, Sander közelében van, és... fogdossa – húzta el a száját. – Pedig Tom próbálja becserkészni versekkel, de nem nagyon hatja meg.
– Tiril? – döbbentem le. – Azokat a verseket Sander írja meg Tomnak. De hogy fogdossa?
– Inkább úgy mondanám – kezét felemelte, mintha egy kórust akarna vezényelni –, minden alkalmat megragad, hogy hozzáérjen. Nem kell ebbe nagyon rossz dolgokat beleképzelni, mert csak a karját, vagy a mellkasát érinti. Tegnap mondjuk Sander miatta nem jött edzésre, de úgy is abbahagyja a focit. Gondolom említette, hogy kilép a csapatból.
Szóhoz sem jutottam, megráztam a fejem. Az ég egy adta világon semmit sem mondott erről. A keserűség méregként terjedt szét bennem miatta, és a barátnőm miatt is, aki minden alkalmat megragadott, hogy elcsábítsa tőlem. Be kellett látnom, azóta sem voltunk jóban, így könnyen elképzelhetőnek tartottam ezt róla. A legjobban az fájt, hogy Sander az edzést lemondta, hogy Tirillel legyen, de nem azért, hogy engem meglátogasson.
– Miért mondta le az edzést tegnap? – reszketett a hangom, de nem tudtam több erőt beletenni.
– Valami új, közös projekt miatt. Az előző annyira sikeres lett, hogy kaptak egy másik megbízást valakin keresztül. Azt beszélték át.
Cseppnyi vigaszt jelentett ez az információ, mert legalább nem csak azért találkoztak, hogy együtt lehessenek. Képtelen voltam felülkerekedni az érzéseimen, annyira letaglózott ez az egész.
Az ember kiesik egy hétre, és máris feje tetejére áll a világ. Mi folyik itt?
Kezdtem úgy érezni magam, egy iszonyú rémálomba csöppentem, és a kórházi rész a kezdet volt csupán.
– Úgy gondolod, van miért aggódnod? – szegezte nekem a kérdést Viljar, leült mellém.
– Tudom, te megmondtad, hogy milyen – motyogtam, mint egy holdkóros, monoton hangon. – De azt mondta, hogy négy éve már belém szeretett, és igazából én is belé. Szeretném hinni, hogy ez más, nem csak egy futó kapcsolat, amit egy paraszt eldob csak azért, mert a csaj nem feküdt le vele egy hónap után.
Viljar szemöldöke megemelkedett.
– Ha az a szerelem azóta kitartott, akkor kétlem, hogy bármi, vagy bárki közétek állhatna. Bár semmi esetre sem fogom az ő pártját fogni, de miattad remélem, hogy jól látod a helyzetet – simogatta meg az arcomat. – Majd akcióba lépek, és többet megtudunk – vigasztalt.
Kicsordult a könnyem, mert annyira hálás voltam Viljárnak, hogy ilyen jó barátom volt, de közben a félelem szorongatta a torkomat, egyre jobban.
– Ha megbánt, kiverem belőle a szuszt is. – Viljar befeszítette a bal karját, mint a testépítők a bajnokságon. A vékony, hosszú ujjú felsője még csak rá se feszült. Olyan volt az egész, mint egy szövetbe bújtatott fogpiszkáló. – Nem a hangyák hordták ezt itt össze – mutatott a bicepszére büszkén.
– Nem, mert látták, hogy ők se jutnának vele semmire – kuncogtam.
Viljar csalódott hangot hallatott, majd a másik karját kezdte el feszegetni.
– Ez az erősebb. Na, figyelj, mindjárt... – A végén félig hátat fordított nekem, a hüvelykujjával nyomta fel a felkarját, amelyen így képződött egy kisebb dudor. Bolondosan vigyorgott rám, amit már nem tudtam egy erőteljesebb hahota nélkül megállni.