Elhatároztam, hogy nem erősködöm, türelmesen megvárom, amíg Sander magától elmond mindent, amiről úgy véli, hogy tudnom kell. Mindezt az első randin tett ígérete alapján. Azóta se került szóba semmi kényes téma, mégsem hozakodtam elő a gondolataimat fogva tartó kérdésekkel, mert teljesen elvarázsolt. Az apró gesztusok, a figyelmessége gyakran meghatott. Bearanyozta az iskolai hétköznapokat. A többi randi, illetve menhelyi találkákon annyi más témánk volt, hogy mindig kevésnek éreztük a közös időt.
Már több, mint egy hónap telt el azóta, hogy Sanderrel együtt jártunk, de hetente több alkalommal kaptam tőle verset. Egy egész antológiára való kitelt volna belőle. Bíztattam, hogy pályázatra küldje be, kezdetnek elég az iskolai, de nem akarta vállalni, hogy szerepeljen a neve az újságban. Nem értettem, mitől tartott ennyire, nekem sem engedte, hogy suliban olvassam el.
Pénteken haza siettem, amíg neki edzése volt, mert megbeszéltük, hogy átugrunk hozzájuk filmet nézni. Volt időm kényelmesen elolvasni az alkotását, és többször megtettem, mert annyira tetszett.
Vágyaimnak tárgya.
Teljessé válsz majd,
Mint a növekvő hold,
Mely felhőtlen égbolton
Tündököl egészben,
A csillagok fényében.
Szívemnek vágya.
Mellettem légy az,
Aki minden álmát
Valósággá formálja át.
Akár égen a csillagok,
Ragyogj az oldalamon.
Olyan érzékien fejezte ki magát írásban, annyira szép dolgokat rejtettek a sorok, de szóban sosem mondott ilyeneket. Igazából nem hiányzott, elfogadtam, hogy ő ilyen. Az érintései beszéltek helyette.
Kicsit ideges voltam, mert Sander mondta, hogy az apja nem lesz otthon, így mienk az egész ház. Eddig nem erősködött, csupán utalgatott rá, hogy mennyire szeretné már letépni rólam a ruháimat, úgy érinteni, de hozzátette, hogy természetesen csak akkor, ha készen állok rá, mert semmit nem akart erőltetni. Valójában már előfordult olyan alkalom, amikor odaadtam volna magam neki, ha kettesben vagyunk, ezért úgy éreztem, felkészültem rá, hogy vele elveszítsem a szüzességemet. Egyedül az nyugtalanított, hogy a hasam fájt. Pár napja a köldököm tájékán kezdődött, de elmúlt egy időre, majd visszatért. Ma azonban fájdalomcsillapítót és görcsoldót is vettem be, mégis tompán érződött. Anyámnak nem mertem mondani, mert féltem, hogy akkor otthon fog tartani, ami nem hiányzott.
Egy kisebb táskába pakoltam át néhány holmimat, de lopva az asztalomon heverő írásra sandítottam. Elmosolyodtam, ahogy kivettem a kacifántos kézírást, pedig ennyi idő alatt már szinte fejből tudtam.
Lars dugta be a fejét az ajtón. Körbenézett, majd kényelmesen leült az íróasztalomhoz, és elolvasta a verset.
– Senki sem adott engedélyt – morogtam, majd elkaptam előle a papírt.
– De nyálas – húzta el a száját. – Mit csinált Sander, hogy apa el akarja ásni? – kérdezte szemrebbenés nélkül.
Elkerekedett a szemem, megdermedtem a mozdulatban, ahogy az igazolványtartómat a táskába csúsztattam.
– Itt van? Miért nem tudsz normálisan szólni? – A táska kiesett a kezemből, ahogy futólépésben indultam meg a lépcső felé, de Lars megragadta a karom, a szobájába vezetett.
A helyiségben állott szag terjengett, a koszos holmik szanaszét hevertek a földön. A szekrényen bögyös, bikinis macák képei virítottak.
A fiúk undorítóak – húztam fintorra az orrom. Átvágtam a kupin, kitártam az erkélyajtót félrerúgva a sporttáskát, mert onnan ráláttam az előkertre. Nekitámaszkodtam a korlátnak, a szél belekapott a hajamba, és remegésre késztetett a hűs érintése.
Sander a járdán állt, nem messze a bejárattól. Apám egy jókora gödörből dobálta ki a földet, rendesen elcsúfította a szép, zöld pázsitot. Hirtelen teljes erőből a földbe állította az ásót, kimászott onnan, majd elégedetten szemlélte az alkotását.
– Szerinted belefér egy ember? – mutatott a lyukra apa, de a fiúra szegezte a tekintetét.
Sander elsápadt, feszengve állt egyik lábáról a másikra.
– Bizonyára, uram – felelte, egy nagyot nyelt.
– Jól nézd meg – mondta apám olyan higgadtsággal, mintha napi szinten fenyegetné meg az embereket –, mert ide fogsz kerülni, ha a lányom...
– Apa! – kiáltottam le kétségbeesetten. – Ne mozdulj, máris megyek!
Sander megkönnyebbülten elmosolyodott. Közben anya is kiért a házból, karon ragadta a fiút, úgy kísérte be.
– Állj már le, Jacob, te sem voltál piskóta annak idején – korholta apát. – Ne is törődj vele! – legyintett anyukám.
– Azért csak jól jegyezd meg, mire számíthatsz – erősködött apa.
Lars jóízűen felnevetett mögöttem. Meglegyintettem a vállát, sietve mentem ki onnan, mielőtt kidobtam volna a taccsot a szag miatt. A szobámba rohantam, magamhoz vettem a cuccaim, majd olyan dobogással száguldottam le a lépcsőn, mintha egy csorda vonulna.
A konyhában gyorsan elköszöntem anyámtól. Sandert megragadva kivezettem a házból, de azért apám is kapott egy puszit a verejtékes arcára, amitől grimaszba torzult az arcom. Még mindig az ásóval igazgatta a földet, nem hatotta meg a morcos tekintetem.
Amikor hallótávolságon kívülre értünk, halkan megjegyeztem:
– Nem szokott ő ilyen lenni, csak...
– Lányos apák ilyenek. Totál érthető – válaszolta. Kicsit már őszintébbnek hatott a mosolya.
– Nagyon rád ijesztett? – puhatolóztam félszegen.
– Hatásos volt, mit ne mondjak – nevetett fel hitetlenkedve. – Bár, ha lányom lesz, lehet, bevetem ezt a módszert – vakarta meg az állát nagy komolyan.
– Aha. Szóval, ha a lányunkhoz udvarló érkezik, és te ásóval mész az előkertbe, akkor tudni fogom, hogy időben lépjek közbe – kuncogtam.
– Szóval lesz lányunk? – Sander széles vigyorral átkarolt, magához húzott. – Tetszik a gondolat – csillant fel a szeme.
– Majd... – az arcom kipirult, a szívem a torkomba ugrott. – Egyszer... talán. – Beharaptam az ajkam, mert nem tudtam, hogy jöhetnék ki jól ebből. – De ez nagyon-nagyon távoli jövő – szögeztem le.
– Attól a technikát még lehet gyakorolni – pajkosan megemelte a jobb szemöldökét, majd végigcsókolgatta az arcom, míg a számhoz nem ért, hogy aztán szenvedélyesen megízleljen.
Nem lehetett betelni a csókjaival, az érintéseivel. Nagyon szerettem, amikor így ért hozzám, így incselkedett velem, és közben felkorbácsolta az érzékeimet. Hozzá simultam volna, de a hasam vészesen begörcsölt, ezért mozdulatlanul vártam, hogy alább hagyjon a fájdalom, illetve folytassuk az utunk.
***
A házuk a kertvárosi részen helyezkedett el. Egy földszinti épület volt, vanília színre mázolt homlokzattal. A bejárat egy kis előszobába nyílt, de onnan már rá lehetett látni az amerikai konyhás nappalira. A padló burkolat jelezte egyedül az elválasztást, mert a nappalit parkettával borították, az étkezőt járólappal. Mindenhol diószínű bútorok sorakoztak, még a beépített konyhabútor is olyan volt. A fal fehér, helyenként díszítés gyanánt szürkés-lila tapéta tarkította a falat.
Itt jártam már, mert korábban is ugrottunk be egy-két cuccért, de akkor Thomas itthon volt, vele beszélgettem várakozás közben. Sander nem bánta, mert ő sem a rendmániájáról híres, ezért nem akarta, hogy lássam a szobáját.
Most azonban eljött ez a pillanat; Sander kézen fogva vezetett be az ő kis birodalmába. A fal mellett gondosan bevetett, nagy ágy állt, vele szemben falra felszerelve egy nagyméretű tévé. Alatta egy állványon konzol, és egy rakat játék sorakozott. A bútorok diószínűek voltak, akár a polcok, melyeket roskadásig pakolt könyvekkel, magazinokkal. A parketta helyenként megreccsent a talpam alatt, de a vastag szőnyegbe kellemesen süppedt bele a lábam a szoba közepén. Az ablak előtt állt az íróasztala, rajta papírok sokasága, illetve egy gyógyszeres doboz állt, amin megakadt a szemem. Seroxat elnevezés szerepelt a címkén. Közelebb osontam, amíg Sander pakolászott, hogy elolvassam mi áll rajta. Elnyílt a szemem az antidepresszáns szóra.
– Neked miért van szükséged ilyen gyógyszerre? – kérdeztem döbbenten.
– Nincs szükségem – ingatta a fejét Sander. Hozzám lépett, a dobozt egy laza mozdulattal az íróasztal alatti kukába hajította, majd vigyorogva átölelt. – Melletted semmi ilyenre nincs szükségem – mondta, ahogy hozzám simult, majd hevesen megcsókolt.
Örömmámor áradt szét testemben. Ajkával érintette az arcom, majd a nyakamat, izzó ösvényt hagyva maga után a bőrömön. Egészen elvesztem. Elfelejtettem minden borús gondolatom, csak a pillanat heve számított, a vágyakozás, a szenvedély, amely kettőnk között tombolt. Átkaroltam a nyakát, dús hajába túrtam, miközben viszonoztam a csókját, mikor visszatalált a számhoz. Mellkasomat az övének nyomtam, élveztem a simogatását, amellyel úgy varázsolta le rólam a pulcsimat, hogy csak arra eszméltem, mikor a fejemen húzta át.
Tud valamit a srác.
Újabb vad csókba feledkeztünk, az ágya felé araszolva, melyre együtt dőltünk rá, anélkül, hogy a szánk elvált volna egymástól. A fogunk picit összekoccant, de csak kuncogtunk egyet, és folytattuk, amit elkezdtünk. A hasam befeszítettem, ahogy Sander meleg tenyere az oldalam érzékeny bőrére simult, majd a pólóm alatt felfelé haladt. A hátamra fordított, fölém magasodott, hogy sasként csapjon le újra a számra. Mohón birtokolta az ajkam, nyelvünk vad táncot járt. Óvatosan rám nehezedett, mire felnyögtem, mert éles fájdalom nyilallt a hasamba. Könny gyűlt a szemembe, annyira erősen tört rám az érzés.
– Szállj le rólam! – taszítottam meg a karját.
– Fájdalmat okoztam? – kapta fel a fejét Sander, mellém gördült.
– Már korábban is fájt a hasam, csak nem ennyire – nyöszörögtem, mert hiába nem nehezedett már rám, nem akart elmúlni a görcs. Jobb oldalt, a bordáim alatt rászorítottam a kezem, megváltást remélve.
– Ez a piros betűs napok miatt van? – érdeklődött.
– Mi? – vékonyodott el a hangom, mire elbizonytalanodva nézett vissza rám.
– Havibaj – felelte kelletlenül.
– Nem – ráztam a fejem, mikor leesett mire utalgatott. – Az nem aktuális. Nem rég vettem be gyógyszert. Kezdjük el a filmet, közben hátha elmúlik.
Sander aggódón szemlélt, majd elindította a Z világháború című filmet. Valami könnyedebb zombis filmre vágytam, míg végül ebben egyeztünk meg. A Kaptár is tervben volt, de annál ragaszkodott hozzá, hogy az összes részt nézzük meg, így az egész délutános program lett volna.
Az ágyon fészkelődtem egy kényelmes pozíciót keresve, amelynél nem éreztem a fájdalmat, azonban épp csak egy kis enyhülést hozott egy kissé kicsavart, féloldalas helyzet. Sander mindent az ágy köré készített, hogy ki se kelljen mozdulnunk a szobából. Óvatosan mellém ült, a párnáját a háttámlának támasztotta, így félig ülő helyzetben maradt. A mellkasára fektettem a fejem, így pont ráláttam a tévére. Hallottam az erős, egyenletes szívdobogását, amely megnyugtatott valamennyire.
A fájdalom egyre élesebbé vált. Először mozdulatlanná dermedtem, mert reméltem, hogy egy apró rossz mocorgás váltotta ki ezt, de nem akart megszűnni. Még az arcizmaim is megfeszültek, ahogy fészkelődni kezdtem.
– Ennyire fáj? – kérdezte Sander, kissé riadtan.
– Nem akar elmúlni – motyogtam. Másik oldalamra helyezkedtem, ami egy pici enyhülést hozott.
– Van ilyen kis magvas zsák itthon, amit meg lehet melegíteni. Fülgyulladásnál mindig azt használta anyám, szerintem hasra is jó. Kipróbálod?
Bólintottam, mert minden opció érdekelt, ami segíthet a bajomon. Sander leállította a filmet, kisietett a szobából. Egyre rosszabbul éreztem magam, hogy így elcsesztem ezt a napot. Könnyek szúrták a szememet, de mélyeket lélegeztem, hogy visszatartsam a kitörni készülő zokogásom. Nem tudtam eldönteni, hogy a fájdalom okozta feszültség és félelem miatt feszített a mellkasom, vagy amiatt, hogy talán Sander csalódik bennem, hogy valamilyen okkal mindig kihátrálok ezekből a helyzetekből. Pedig most át akartam adni magam neki. Talán az égiek szerint ez még nem jó ötlet, azért csinálták ezt velem.
Sander ujjai közé fogta a zsákocskát, abban súrlódtak a magok, ahogy rázogatta. Felhúzta a pólómat, becsúsztatta a kezem alá. Kellemes meleget árasztott magából. Visszadőlt a másik oldalamra, hogy ne háttal legyek neki, de a görcs egyre jobban összerántott, ezért a hasára fektettem a fejemet.
Folytattuk a filmet, de a fájdalom a meleg zsákocska ellenére sem akart enyhülni. Kezdtem nagyon megijedni, hogy komoly baj lappanghat a háttérben.
Elvesztettem az időérzékemet, ahogy az éles, gyötrő érzés csak fokozódott. Egyre jobban felhúztam a lábaim, elpityeredtem, mert szinte csillagokat láttam magam körül.
– Nina, mi a baj? Még mindig a hasad? – kérdezte Sander, miután az arcomon végighúzta a kezét.
– Ettől sem jobb – szipogtam kétségbeesetten. – Sőt, egyre rosszabb. – Lecsúsztam, és annyira összegömbölyödtem, akár egy macska.
Sander az ágy mellé térdelt, úgy simogatta a fejemet.
– Nem tetszik ez nekem, fel kéne hívni anyukád – pillantott körbe a szobában a mobilját keresve. Felpattant, hogy odahozza. – Tudod fejből a számát?
– Nem – nyöszörögtem fogcsikorgatva. – A táskám a székeden van.
Sander készségesen ugrott, kihalászta az enyémet, majd odaadta, hogy felhívjam. Alig láttam a kijelzőt a könnyeim fátylán át, de miután őt hívtam a leggyakrabban, hamar megtaláltam. Rányomtam a hívásra. Anya négy csörgés után vette fel. Ahogy meghallotta a hangom, nagyon megijedhetett, de Sander átvette a készüléket, hogy elmagyarázza, mi a baj pontosan. Még azt is elmondta, hol szorongattam a hasam, valamint a végén hozzátette, hogy szerinte felment a lázam. Alig bírtam figyelni arra, amit mondott, pedig miután letette, visszaült az ágy mellé, hogy a feje egy magasságban legyen az enyémmel, és beszámolt arról, mit beszéltek anyámmal. Egy szó maradt meg, a kórház.
***
Anyám bevitt a legközelebbi kórházba. Kiegyenesedni sem tudtam, de végig potyogtak a könnyeim az éles fájdalom miatt, ahogy besétáltunk az épületbe. A fertőtlenítőszer szaga irritálta az orromat, de minden eltompult a hasam kínzó görcse mellett.
Sander velünk jött. Teljesen lesápadt, éreztem minden mozdulatában, hogy reszket, mégsem tágított mellőlem, csupán a vizsgálatokra hagyott magamra.
Az egyik orvos kifejezetten szadista volt, mert nem elég, hogy fel kellett feküdnöm a vizsgálóasztalra, még gerincig be is nyomta a hasamat. Azt hittem bepisilek a fájdalomtól, de hősiesen próbáltam tartani magam, csupán egy keserű nyögés szökött ki belőlem.
Az ultrahang után egy szobába fektettek, ahol vért vettek tőlem. Oda bejöhettek hozzám, bár anyám kisebb szócsatát vívott a nővérekkel, mire meggyőzte őket, hogy Sander marad. Tetszett, hogy ennyire kiállt magáért, illetve értem. Apával szemben sosem láttam ilyennek.
Tájékoztattak minket, hogy vakbélgyulladásom van, amit minél hamarabb el fognak távolítani műtéti úton. Szörnyen berezeltem. Annyira gyorsan történt mindez, és nagyon riasztóan hatott az, hogy hamarosan felvágnak. Az aneszteziológust kellett megvárni. Hallottam, hogy beszéltek hozzám, de sokszor nem jutott el a tudatomig, ezért csak sodródtam az árral, és vártam, hogy véget érjen ez a kórházi kaland.
Infúziót kötöttek be nekem, amibe nyomtak valami koktélt. Az orvos említette, hogy mit fognak nekem beadni azon keresztül, de a fájdalomcsillapítón kívül más nem maradt meg. Nagyon hatásosnak bizonyult, mert kótyagossá vált a fejem, mintha bepiáltam volna. A fájdalom lassan alább hagyott, vagy már annyira hozzászoktam, fel se tűnt.
Anyám kiment a szobából, hogy felhívja apát, illetve szerezzen magának kávét, mert ő is nagyon feszült volt, kellett az idegkisimító nedű, ahogy ő hívta időnként.
Sander az ágyam mellett ült egy széken, összefonta az ujjait az enyémmel. Elveszett a kezem az övében. A másik tenyerét is ráhelyezte, egyre csak azt bámulta.
– Neked megvan még a végbeled? – kérdeztem, mert zavart a csend.
– Még jó hogy – nevetett fel Sander. – Hányasra állsz te bioszból?
– Négyesre. Mert? – háborodtam fel, mert nem értettem mi ennyire vicces.
– Vakbél, nem végbél. Kis féregnyúlvány, tudod – magyarázta, mire felhúztam az orrom.
– Úristen! Megszállt Sivert? Ugyanúgy okoskodsz.
Sander megállás nélkül kacagott, és mindig erősebben tört rá a késztetés, hogy nevessen, amikor rám pillantott.
– Mi olyan marha vicces? – duzzogtam.
– Te is mindig kinevettél régen – felelte a kezemet simogatva. – Úgy csinálsz az orroddal, mint egy nyuszi. Nagyon aranyos – kuncogott.
– Örülök, hogy ilyen jól szórakozol, mikor nálam meg erősen villog a beszarásjelző – fortyogtam, bár nem tudtam igazán haragudni rá. A műtét gondolata nagyon megrémisztett, mert eddig csak idősebb rokonoknál fordult elő, és néhányuk utána pár évvel meghalt, így ez nekem egy volt azzal, hogy közeleg a vég. Drasztikus levezetés, de jelenleg ennyi telt tőlem.
– Nálam is, ha vígasztal – komorodott el Sander. – Nem lesz baj – tette hozzá a saját maga megnyugtatására is.
– Beszéljünk másról – vetettem fel hirtelen az ötletet. – Kedvenc közös pillanat? – mosolyogva figyeltem a reakcióját.
– Ez könnyű – vigyorodott el, mélyen a szemembe nézve. – Az első csókunk a menhelyen.
– Az már igaz – bólintottam. – De azelőttről gondoltam, mielőtt elváltak útjaink. – Reméltem, hogy egy újabb, nagyon kellemes emléket hoz bennem a felszínre a válasza, melybe kapaszkodhatok, amíg ez a rémálom tartott.
Sander az ujjaimat simogatta a szabad kezével, többször szélesen elmosolyodott. Kíváncsi voltam, hogy éppen melyik részleteket látja maga előtt, de végtelennek tűnő másodpercekig nem szólalt meg.
– A lovaglás – válaszolta. Ábrándosan bámult maga elé. – Amikor reszketve kapaszkodtál a karomba, ahogy tarthattalak, az olyan felemelő pillanat volt. Már előtte is tudtam, hogy több vagy számomra egy barátnál, mert amellett, hogy már akkor is tetszettél, sokat segítettél, máshogy álltál hozzám, és bármit megbeszélhettem veled, amire mindig kedvesen reagáltál. Akkor, ott a farmon döntöttem el, hogy a tudtodra akarom hozni, hogy mit érzek.
Könnybe lábadt a szemem, annyira elérzékenyültem. Megszorítottam a kezét. A fiú szendén csak egy-egy pillanatra nézett rám. Nagyon emlékeztetett a régi időkre, amikor még visszafogottabb volt.
– A szülinapodat választottam ki erre – folytatta Sander könnyed mosollyal az arcán. – Féltem, hogy az egy hónap túl sok idő, és képtelen leszek elmondani. Közben minden lehetséges kimenetelt végigjátszottam a fejemben, hogy pofon vágsz, vagy csak sikítva elszaladsz. Mégis bíztam magamban, mert a lovaglás után elpirultál a megjegyzéseimre. Másként viselkedtél a közelemben, amit jó jelnek vettem.
Észrevette – sóhajtotta egy belső hang, amitől meglódult a szívem, és melegség árasztotta el a mellkasom. Vidáman hallgattam tovább.
– Azért kértem meg anyukádat, hogy korábban találkozzunk a játszótéren. Azt terveztem, hogy a várban elbújva elmondom neked, úgy nem olyan megalázó, ha rosszul reagálsz. – Lassan a szája sarka leereszkedett, a vonásai szomorúvá, a tekintete fátyolossá vált. – Nehezen tudtam rávenni apámat, hogy vigyen el, de csak pár percet kértem, hogy el tudjam mondani. Öt perccel korábban értünk oda. Negyed órát vártunk, aztán közölte, hogy nem maradhatunk tovább. Mennünk kellett. – Sander elkeseredetten sütötte le a szemét. – De már nem számít – félmosolyra húzta a száját, ahogy rám emelte a pillantását, közben megcsókolta a kezem. – Az ajándékod majd megkapod, azóta is őrizgetem.
Kellemetlen érzés szorította össze a szívemet.
A tizenkettedik születésnapomra készülődtünk. Anyával egy parkba indultunk, mert a kisherceg megkérte, hogy menjünk oda, még a buli előtt, mert szeretne külön felköszönteni. Izgatottan vártam, mert nagyon kíváncsi voltam mivel készült.
Dugóba keveredtünk, negyed órát késtünk a megbeszéltekhez képest, ami miatt nagyon ideges voltam. Úgy pattantam ki a kocsiból, mint egy ágyúgolyó. Nem törődtem a hideggel, a szemerkélő esővel, ami bepöndörítette a hajszálaimat. Végigrohantam az elemeken, de a fiú sehol se volt. Csalódottság feszítette a belsőmet, de azzal nyugtattam magam, talán ők is belefutottak abba a hatalmas torlódásba, ami egy baleset miatt keletkezett.
Teltek a percek, iszonyat lassan múlt az idő, de az autók csak elhaladtak, gyalog senki se jött. Az eső egyre erősebben rázendített, hangosan kopogott a csupasz ágakon, a földön. Anyával visszaültünk az autóba, hogy ott várakozzunk tovább. Telefonálgatni kezdett, de senkit sem ért el. Keserűség marta a nyelőcsövem, szememet könnyek égették. Nem jött el, pedig olyan régóta emlegette, tervezte, és cserben hagyott.
Átmentünk a játszóházba, a buli helyszínére, ahol már több osztálytársam várt, de a fiú, akit látni akartam, nem jött el oda sem. Lefelé görbült a szám, annyira féltem, hogy valamit elrontottam, talán valamivel elijesztettem, de hiába töprengtem, nem jöttem rá. A mellkasom egyre csak elnehezült, míg már alig bírtam normálisan levegőt venni.
Alig játszottam a többiekkel, pedig örültem a sok ajándéknak, és mindenkinek, aki eljött, mégsem tudtam élvezni egyetlen percét sem. Egyre csak a kisherceget vártam, hogy ha késve is, csak bukkanjon már fel, de nem jelent meg.
A végén a keserűségem őszinte aggodalomba csapott át, mert az jutott az eszembe, hogy a balesetben az ő autójuk ütközött. Lehet, azért nem jött el, mert sérülten fekszik az egyik kórházban, ezért nem tudott értesíteni. Sírva fakadtam tehetetlenségemben, annyira fojtogatott a bánat, és hatalmasodott bennem az üresség, melyet a hiánya okozott.
Elkerültünk egymást, csupán ennyi történt. Mégis volt az egészben valami szörnyen baljóslatú, hiszen sokkal rosszabb lett a vége. Sokkal szomorúbb, ami miatt évekre elváltak útjaink. Ugyanazt a mélyről jövő szorongást éreztem, amit akkor, amikor tudatosult bennem, hogy nem fogom látni aznap.
– Örültél volna, ha akkor elmondom? – lehelt egy újabb csókot a kézfejemre Sander, majd az arcomat vizslatta.
– Igen – suttogtam, mert összeszorult a torkom. A könnyeim utat törtek maguknak.
– Nincs baj, ne aggódj – simogatta meg az arcom, és letörölte a cseppeket.
– Sajnálom, hogy elfelejtettelek – bukott ki belőlem, mert a lelkemet nyomasztotta ez a fájdalom, a bűntudat.
Sander megértően méregetett, miközben egy könnycsepp az ő szeme sarkából is megindult.
– De már emlékszel, ez a lényeg – hajolt hozzám közelebb. Mellkasához szorította az összekulcsolt kezünket. – És még sok szép emléket fogunk gyűjteni – mondta lelkesen, a homlokom simogatta hüvelykjével. – Majd szeretnélek elvinni a tengerpartra. Van egy nagyon szép szakasz nem messze, azt látnod kell. Jövő nyáron elmegyünk együtt, jó?
Bólintottam, mert még szorongatta a torkomat a sírás. Közben anyám visszatért egy orvos társaságában. Az erősen középkorú, marcona tekintetű férfi egy pillanatra megtorpant, végignézett rajtunk.
– Még jó, hogy nem fekszenek mindketten, mert az arcuk láttán nehezen tudnám eldönteni, kit kell elaltatnom – jegyezte meg. – Mark Wandt doktor vagyok, az altatóorvos. – Az ágyam mellé lépett, a kartonomat kezdte átnézni. – Még jó, hogy a nővér már kötött be infúziót, így biztos nem tévesztem el – viccelődött.
Sander lehajtott fejjel kuncogott a megjegyzésen. Én kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban jó embert küldtek-e, de anyám döbbent arca mindent felülmúlt, arra már én is elvigyorodtam.
– Nem kell ennyire megijedni. Pár óra múlva újra láthatják egymást. Miután nincs nagy baj, laparoszkópos műtétet végzünk, így kisebb a vágás, hamarabb térhet vissza a normál hétköznapokba, ha minden rendben megy. De a jövő héten nem mehet iskolába, aminek biztos örül – pillantott rám a doki. – Az én lányom a nagyobb műtétet is vállalná, csak több időt maradhasson otthon – ingatta a fejét.
Ez engem cseppet sem nyugtatott meg. Se kicsi, se nagy műtétet nem akartam. A gyomrom görcsbe állt, riadtan pislogtam fölfelé. Idegesen szorítottam meg Sander kezét, aki ezt finoman viszonozta. Sápadt arccal pillantott felém.
Bejött egy nővér, aki szólt, hogy a műtő előállt, így az orvos benyomott valamit az infúzióba, majd gyors búcsúzásra bíztatott mindenkit, mielőtt áttoltak máshová.
Mélyeket lélegezve bámultam ki a fejemből. A folyosó neon fényeit figyeltem, melyek egyre elhalványodtak a szemem előtt. Közben az altatóorvos beszéltetett, végig Sanderről kérdezett, amit először nem értettem, de megnyugtatott, ahogy felidéztem közös dolgokat. Talán pont ez volt a doki célja, amiért őszintén hálás voltam, mert egészen ellazultam. Még be sem fejeztem az egyik mondatot, mely közben már lecsukódtak a szemeim, aztán elaludtam.
***
Hétfőn délelőtt engedtek ki a kórházból. Mindenkinek megírtam, hogy kiszabadultam. Reméltem, hogy suli után lesz, aki átugrik hozzám. Főleg Sander, mert őt a műtét előtt láttam utoljára. Anyám mondta, hogy bent maradt végig a műtét alatt, és akkor jött be hozzám, amikor ébredeztem. Állítólag félrebeszéltem, de abból semmi se maradt meg.
A telefonom pityegése ébresztett fel álmomból. Még késő éjszaka lehetett, mert sötét volt kint. Kábán meredtem a kijelzőre, de nem rendes hívás érkezett, hanem Messengeren hívott Sander. Úgy vettem fel, hogy nem engedélyeztem a kamerát, mert ilyen kómás fejjel nem akartam mutatkozni, meg egyébként sem festettem valami jól, miután a műtét óta elég étvágytalan voltam.
– Szia! Annyira hiányzol! Úgy szeretnélek átölelni, de most vigyázunk, hogy szépen felépülj. Szeretlek, hercegnőm! Nagyon-nagyon szeretlek – hadarta a kamerába vigyorogva.
– Tudod te hány óra van? – csúszott ki a számon, karcos hangon. Meghatódtam, mert jól estek a szavai, de miért így kellett ezt közölni? Elemeltem a telefont, hogy megnézzem az időt. Negyed három volt.
– Ezt muszáj volt elmondanom.
– Gyere, és mond el személyesen – motyogtam.
– Az nem úgy megy – hevesen rázta a fejét, majd szabad kezével a hajába túrt. Ezt általában akkor csinálta, ha kényelmetlenné vált számára a helyzet, már megfigyeltem.
A háttérben dübörgő zene szólt, amely tompán hallatszódott. Bizonyára egy csendesebb helyiségbe ment, de így is nagy volt a hangzavar.
– Miért? – kérdeztem gyanakvón.
– Mert nem tudom.
Ez bolond.
Magasba szaladt a szemöldököm. Nem értettem, mi olyan nehéz ezen, bár még nem tértem annyira magamhoz, hogy jobban elgondolkozhassak rajta.
– Mennyit ittál? – kérdeztem.
– Nem sokat, nyugi – legyintett. – Milyen jól nézel ki!
– Az a profilképem – morogtam. Kezdtem határozottan dühössé válni, és ez csak fokozódott, mikor megláttam mellette Lisát.
– Ne aggódj, kezelésbe veszem addig, amíg lábadozol – szólt bele a lány, miközben a srác mellkasára csúsztatta a kezét.
Elöntötte az agyamat a méreg, a vérem hevesen lódult meg, és minden porcikám remegve bosszúért kiáltott. Legszívesebben átnyúltam volna a telefonon keresztül, hogy megragadjam a műhaját, és a legközelebbi falba beleverjem a fejét. Azonban sosem voltam ilyen harcias. A beletörődés jegyében könnybe lábadt a szemem, és megrendültem figyeltem.
– Békén hagynál? – Sander lesöpörte magáról a csaj kezét, de a telefont elmozdította, így nem láttam semmit.
– Kopj le, ribanc – hallottam Elias hangját. – Mit csinálsz, haver?
– Ninával beszélek.
Elias maga elé emelte a telefont.
– Szia, Nina! Remélem jobban vagy! – mosolyodott el.
– Szia, Elias! Fogjuk rá. Mennyit ivott Sander?
– Ne aggódj, neked az most nem tenne jót. Vigyázok én rá. Nem sokat egyébként, csak bevett valamit, azért zizi.
– Megint drogozik? – döbbentem le.
– Ez csak kivételes alkalom. Kicsit összeomlott, hogy te... hogy részben megismétlődött, ami...
– Muszáj elpofázni? – háborodott fel Sander, majd kikaphatta a barátja kezéből a készüléket, mert utána nem láttam semmit.
– Jobbulást! – hallottam Elias hangját, mielőtt megszakadt a vonal.
Így kell kiverni az álmot az ember szeméből.
Levegő után kapkodva meredtem maga elé a sötétben. Örülnöm kellett volna, hogy azt mondta Sander, hiányzom neki, és szeret, de a zöld szemű szörny alattomosan fészkelte be magát a szívembe, miközben kétségek szorították össze a mellkasom, egyre riasztóbb képeket festve elém, amely nem csak a féltékenységből fakadt. Tartottam attól, hogy a drogproblémák visszatérhetnek nála, csak nem értettem, hogy a vakbélgyulladásom miért járult ehhez hozzá. Nagyon érdekelt, mit akart elmondani Elias.
Bevillant a gyógyszer, amit a szobájában láttam, ezért rákerestem a nevére. A Seroxatot szorongásos megbetegedésekre adták, csak orvosi felügyelet mellett kaphatta. Régebben visszahúzódó volt, amiből alapjáraton fakadhatott némi belső feszültség, főleg Theo piszkálódásai miatt.
Ez az antidepresszáns is közrejátszhatott a nagy változásban?
A betegtájékoztatót olvastam, amiben benne volt az agresszivitás, amely megmagyarázná a sulis viselkedését. Ahogy haladtam tovább, egyre jobban aggasztott, amit láttam, mert az öngyilkos és önkárosító gondolatokat, esetleg ezeknek kísérleteit mellékhatásként felsorolták. Emellett a serdülőknél ez még nagyobb veszélyt jelentett az előfordulási gyakorisága miatt.
Miért írnak fel valakinek ilyen gyógyszert, akinél ez már előfordult?
Felmerült bennem, hogy visszahívom, hátha ilyen állapotban könnyebben kitárulkozik, ha egyszerű dolgokat sem képes elmondani szemtől szemben. Feszülten szorongattam a mobilom, a kijelző felett tartva az ujjam. Lisa is ott volt, ami elvette a kedvem a faggatózástól. Mondta, hogy semmi köze sincs hozzá. A suli előtt, amikor találkoztak az utóbbi időben, nagyon ridegen bánt vele, egymáshoz sem értek. Most is tiltakozott Sander. Bíznom kellett benne, és Eliasban. Ha a barátja azt mondta, vigyáz rá, akkor biztosan úgy is lesz.