Újra itt. Ahonnan elindultam. A hely, ahová jöttem, miután elpaterolt Judge nénikém Ausztráliából. A hely, ahol annyi könnyet hullattam a szüleim után. Ahol végül igaz barátra és pót nővérre leltem Ginny személyében. A ház lakói, akik akkor is már egytől egyig tárt karokkal vártak engem, majd befogadtak a családjukba, miután az enyém hamuvá lett. Ők mostmár a családom. Persze, Dracón kívül.
Hiába váltunk el csak néhány perce, a hiánya már is érződni kezdett bennem. Annyira forrongott bennem egy érzés, hogy hopponáljak a Malfoy kúriába és vonjam szorosan a karjaimba. De sajnos nem tehettem. Ha az apja akár csak a fiú közvetlen közelében meglát, a földig fog átkozni, onnantól pedig már csak alulról szagolhatom az ibolyát.
Micsoda szeretet van ebben a "családban".
Ha Mr. Malfoyal meglátjuk egymást, automatikusan a pálcánk után nyúlunk. És ez nem tetszik nekem. Ugyanis Lucius Malfoy bizony rettentően hirtelen haragú. Mikor télen náluk voltam, akkor is kezet akart emelni Dracora. De most nem leszek ott, hogy megvédjem. Nem leszek ott, hogy elkapjam a jéghideg kezét a levegőben, amivel a saját fiának, a barátomnak akar ártani. És ez megrémíszt.
De végülis, ott van Narcissa. Ő szereti a fiát, jobban, mint bármit és bárki mást a világon, így szerintem nincs okom aggodalomra. De rossz előérzetem van. Olyan furcsán viselkedett Draco. Az ölelése úgy hatott, mintha most tarthatna a karjaiban utoljára. A szúró fájdalom a mellkasomban, amin a seb éktelenkedett, hiába kezdett szépen gyógyulni, fájt. Na meg, mit ne mondjak, nem csak Draco volt az, aki úgy viselkedett a napokban, hetekben, mint egy skizofrén. Pansy és Blaise is olyanok voltak, mint az élő zombik. Soha egy mosoly, soha semmi. Egymás kezét viszont úgy szorították, mintha csak az életük múlna rajta. Ez pedig további aggodalomra adott okot.
-- Die, gyere már! Már kész a vacsi, és ha nem jössz, én kapok ki! - kiabál a ház belsejéből nekem Ron, mivel még mindig a bejárat előtt ácsorogtam.
-- Rendben, megyek. - majd megindultam.
A ház ugyan úgy fogadott, mint mikor utoljára jártam itt. Barátságos falai vidáman tartották a családi fotókat a falon, az ide-oda billegő ház nagyon szép és békés látványt nyújtott. Majd az ebédlőasztalnál ülők már mind tűkön ülve várták az ínycsiklandozó vacsora élményeit, amit eddig azért nem tehettek meg, mert én még nem foglaltam helyet.
-- Diana, kérlek gyere enni! Csont sovány vagy, de nem baj, majd a nyáron visszapakoljuk rád a bőrt! - szólal meg Molly, mire én elnevettem magam.
Leülök a nekem fenntartott helyre, majd magam elé pakolok egy nagy adag salátát. Mindenből eszek, nem hagyok ki semmit sem.
A vacsora végeztével Ginny és én felmegyünk a szobánkba, majd füdés után az ágyra telepedünk egy lányos csevej megejtésére.
-- És mond csak.. Mi a helyzet Harryvel? - kérdezem Ginnyt. Köztudott, hogy vörös hajú barátnőm mindig is kedvelte a kiválasztottat, ez a vonzalom pedig az évek múlása során sem esett kárba. Mindig is sóvárgott a pápaszemes barátom után, és ez mindenkinek feltűnt, kivéve az érintettnek. Ő csak azt hiszi, Ginny puszta barátként tekint rá. Ez mindig elkeseríti a legfiatalabb Weaslyt.
-- Hát.. Igazából semmi. Minden ugyan olyan, mint volt. Levegőnek néz. - sóhajtott egyet.
-- Figyelj, szerintem csak idő kérdése, hogy észrevegye végre azt a lányt, aki vagy. Nézd Ginny, szép vagy, divatos, bátor és merész. Mit kérne még egy fiú?
-- Bármit.. Csak nem engem. - suttogja, szemei fágyolosak lesznek a kitörni vágyó könnyektől.
-- Jajj, Ginny. - ölelem magamhoz a lányt, aki a vállamba fúrja a fejét, vállát pedig rázni kezdi a keserves sírás. - Semmi baj.. Minden rendben lesz. - simogatom a fejét.
-- Nem, nem lesz. - szipog. - Ő.. Ő túl jó hozzám. Ő Harry Potter, a kiválasztott, az a fiú, aki legyőzte annak idején Voldemortot. - a név hallatán mindketten megborzongunk. - Miért érné be velem?
-- Én is ugyanezeket kérdeztem magamtól. - mosolyodok el halványan. - Mindig, mikor Dracoval vagyok.
-- De hisz olyan aranyosak vagytok. Ahogy rádnéz, az egyszerűen hihetetlen és földöntúli. Nem értem, mi baj lehet..
-- Az ellentétek, Ginny. - pillantok fel rá. - Téged is ezek bántanak, nem? Az ellentétek. Hogy ő híres, te nem. Az ő haja színe sötétbarna, a tied vörös. Ő félvér, te aranyvérű. Ő Potter, te pedig Weasley. De ezek még nem is olyan vészesek. Viszont én és Draco.. - nevetek fel keserűen. - Ő aranyvérű, én egy sárvérű. Ő tejfölszőke, én piszokszőke. Ő kék szemű, én zöld. De nem is ezek a bajok. Nem a külsőségek. Hisz azokat meg lehet változtatni. De a belsőt? A múltat? Azt nem. Az örökké kísérteni fog mindket, mint egy árnyék, amitől nem szaladhatsz el, mert mindig megtalál. És a lényed része, ha tetszik, ha nem. - kezd könnyezni a szemem, de nem engedem, hogy kiessenek. - És ez engem is bánt. Bánt, hogy olyan vagyok, amilyen. Hogy Dracot miattam utálta meg az apja.
-- Azért, mert a fia egy mugliszületésűvel van együtt, ez most komoly? - akad ki. - Ez nagyon gáz!
-- Hé, lányok. - nyit be Fred. - Jöttök játszani?
-- Mit játszunk? - kérdez vissza Ginny.
-- Ó, mi nem játszunk, csak Ron és George varázsló sakkot. - vigyorodik el. - De az szórakoztatóbb bármi másnál.
-- Meggyőztél. - pattanok fel az ágyról, majd felsegítem vörös hajú barátnőm. - Ezt majd még folytatjuk. - majd magam után húzom a lépcsőn.
Mikor leérünk, a szemünk elé a következő kép tárul: George és Ron egymást ellenségesen méregetve figyelik hol a másikat, hol a sakktáblán elhelyezkedő bábukat. Mellettük Fred ül, kíváncsian előrehajolva, miközben arcán egy hatalmas vigyor terül szét. Gondolom azt várja, mikor ugrik egymásnak két testvére. Maga az egész nagyon is nevetségesnek tűnt. Az is volt. Ha két Weasley testvér játszani kezd egymás ellen, annak soha sem az a vége, hogy az egyik nyer, a másik beletörődik vereségébe. Nem, az a vége, hogy átnyúlnak az asztalon és puszta kézzel kezdik fojtogatni egymást. Bár ha Molly a közelben van, ilyet nem mernek tenni.
-- Nem! Te csaltál! - háborodik fel hirtelen Ron. - A huszáromat még nem is ütötted le, de már a királyt akarod támadni?
-- Már rég leütöttem azt a szerencsétlen lovat, te idióta! - csap az asztalra George.
-- Halkabban, fiúk! - szól Ginny.
-- Hallottad, Bilius. - szólal meg George olyan hangon, ami Ront még nagyobb dühbe borította. - Kussolj be!
-- Te nekem ne mond meg, hogy mit csináljak! - pattan fel az asztaltól, majd vérben forgó szemekkel néz bátyja szemeibe. - És ne hívj Biliusnak, te seprű másolat!
-- Huhha, a kis Ronald méregbe gurult? - viccelődik George. - Csak össze ne toljam a gatyámat ijedtemben.
-- Úgy, mint 5 évesen az ágyba, mikor rosszat álmodtál? - szól bele a beszélgetésbe Fred, miközben vigyora még nagyobb lett, mint volt.
-- Te ebbe ne szólj bele, te rosszul elsült klónegyed! - sziszegi ikrének.
-- Inkább te kussolj, te ágybavizelős! - kontrázik rá Ron.
Erre George lassan felemeli fejét, ami olyan színt vett fel, mint a haja. Ökleit kiropogtatta, majd az asztalon átugorva esett neki kisöccsének. A földön fetrengve úgy tűntek, mint két civakodó kisgyerek. Majd Fred vigyora sem hagyott alább, úgy ugrott két testvérére, és szállt be a "bunyóba". Mi Ginnyvel már sírtunk a nevetéstől, mikor megéreztem a karkötőmet a kezemen.
Felizzott!
Rápillantok a kezemet körbeölelő ékszerre. A Nap, ami szépen az emlékkristályba van gravírozva, világít. Tehát ezt jelenti azt, hogy "hiányzunk egymásnak". Mikor a távollét elválaszt minket, a karkötő érzékeli ezeket a negatívumokat, és felkér minket. Egy táncra. Hogy a szerelmünkkel legyünk.
-- Mi a baj? - pillant rám Ginny, miközben fél szemmel bátyjáin tartja óvó tekintetét.
-- Semmi. - mondom. - Hé George, harapni nem ér! - nevetek rá a fiúkra.
A kezemen az ékszer szüntelenül hallatja égő hamuhoz hasonló neszeit. De ez engem nem zavar. Hisz kit zavarna a tudat, hogy a fiú, aki szereti őt, hiányolja?
Ép eszű embert nem.
•─────⋅☾ ☽⋅─────•
A napok telni kezdtek, a karom pedig egyre jobban sajgott. Minden egyes nap, minden egyes percben Dracon járt az eszemben. Azon, hogy vajon hogy van? Jól érzi magát? Nem bántotta az apja? Remélem nem.
Az elmúlt napok eseményei bizony nagyon nagy rendűek voltak. Megérkezésünk másnapján a Weasleykel kirándulni mentünk a közeli kis erőbe, majd ott leülve fogyasztottuk el az ebédünket.
Másnap társasjátékokat játszottunk a családdal, azután együtt sütöttünk, nameg zabáltunk.
De akkor is Draco körül forgott minden gondolatom. Minden egyes pillanatban. Rossz érzésem volt. Olyan volt, mintha félteném őt az ismeretlentől. És ezt nem értettem. Hisz ő Draco Malfoy! Mitől kéne neki félnie? Nincsenek különösebb aggályok az életében. Legalábbis, tudtommal nem. Tény, hogy furcsán viselkedett. De ez attól még nem ad rá okot, hogy szét aggódjam a fejem. Nameg, a levelei mindent megértek.
Pont most érkezett az egyik. Éjfél hozta el nekem a levelet, majd miután kezembe adta a papirost, a szobában felállított mű faágakra szállt és szinte azonnal álomba merült. Na igen, lusta egy baglyom van.
Izgatottan téptem fel a Malfoy címerrel ellátott levelet, majd kikapva belőle az üzenetet szinte falni kezdtem a betűket türelmetlen szemeimmel.
Drága Die!
Nagyon hiányzol már! Minden egyes reggel te vagy az első gondolatom, este pedig az utolsó. Remélem, minél előbb letellik a nyár és újra a kezeim között tarthatlak! Habár az iskolát még hanyagolnám egy időre, az egyetlen jó benne, hogy veled lehetek ott.
Ne aggódj, elintézem, hogy idén is egy szobába kerüljünk. Piton gyakran látogat el hozzánk, hogy "bővítse a bájitaltanból szerzett tudásomat", de szerintem ez csak egy nagy humbug.
Remélem minden rendben van veled. Jól bánnak veled a Weasleyk? Nem idegesítenek agyon azok a nyomorult vörös fejek? Ha bármire szükséged van, nyugodtan írj!
Ha ráérsz, kérlek írj vissza! Szeretném olvasni, ha már nem láthatom, hogy jól vagy-e!
Nem mellesleg, a karkötőm már szinte szétégette a kezem. Ha nagyon fáj, nyugodtan vedd le, nem fogok megharagudni érte! Ha hiányzom, próbáld csak aktiválni az emlékkristályt és újra láthatsz. Én ezt próbálom tenni.
Nagyon szeretlek Édesem, és vigyázz magadra! Sajnálom, hogy nem lehetek ott majd a közelgő szülinapodon. De az ajándékod minden képpen elküldöm!
Szeretlek, Draco.
Ui.: A madarad irtó lusta! Itt henyélt legalább két órát, és hatszor meg is csípett, mikor ki akartam tolni az ablakon, hogy elvigye neked a levelet! Tele zabálta magát madáreledellel, szóval ezzel már nem lesz gondod, Szerelmem!
Hangosan nevetni kezdtem, ahogy elképzeltem, hogy Draco Éjfélt éppen ki akarja tuszkolni a nyitott ablakon, mire a baglyom egy erőset belecsíp barátom ujjába. Még nagyobb hahotázásra ad okot, ahogy az a kép is megjelenik lelki szemeim előtt, ahogy a szőke egy mérges fejjel tartja tálként a kezét, hogy a madaram egyen, miközben magában szitkózódik.
-- Te meg mit nevetsz? - kukkant be Ron a szobám ajtaján.
-- Semmin. - hajtom össze mosolyogva a Dracotól kapott levelemet.
Majd újra kopogni kezdenek. Ezúttal egy számomra ismeretlen bagoly veri szobám keskeny ablakát. Összevont szemöldökkel sétálok oda, majd kitárva az ablakot közvetlen közelből megcsodálhatok egy világosbarna tollazatú és aranybarnás szemű gyöngybaglyot. Az állat a kezembe ejti a levelet, majd Éjfél mellé száll, hogy megpihenjen.
A kezemben tartott borítékot a Roxfort pecsétjével látták el. Kíváncsian tépem fel, majd kezdem olvasni a nekem szánt levelet.
Kedves Sparks kisasszony!
A lelkesedését és beleélését látva a mindig felkészültségre és a tudásszomjára szolgálva felajánlottam önnek egy lehetőséget, hogy animágiát tanuljon a nyár folyamán.
Mivel sajnálatos módon iskola idő alatt erre nem kerülhetett sor, Dumbledore igazgató úr szívélyes beleegyezése feljogosított, hogy a tanára e nehéz mágia elsajátítására én legyek.
Miképpen magának minden összejön, és elfogad engem mentoraként, kérem a baglyommal mihamarabb küldje vissza a választ, és megbeszélünk egy időpontot!
Kellemes nyári szünetet és minden jót kívánok magának!
Minerva McGalagony, a Roxfort igazgatóhelyettese.
Nagy örömködésbe kezdtem. Nem tudtam elhinni, hogy megadatott nekem ez a lehetőség.
Gyorsan lefirkáltam a tanárnőnek a választ, majd következett Draco. Neki egy egész regényt írtam, amiben az új élményeim is leírásra kerültek. Felébreszettem Éjfélt, majd elküldtem a levelet.
Remélem, minden rendben veled..
Suttogom az ablakban ülve, miközben az ezüst ként villogó holdat nézem, ami a szerelmem szemére emlékeztet, kisebb nagyobb eltérésekkel.
•─────⋅☾ ☽⋅─────•
*Draco szemszöge*
Mit is mondhatnék. Die nélkül minden unalmas és komor. A hangulatom, a látvány és az élet. Minden.
Már legalább egy hete nem láttam őt. A karkötőnk ugyan próbál minket figyelmeztetni, hogy keressük meg egymást, de ez nem jöhet össze. Nem, amíg apám jelen van.
Hamarosan közeleg Die szülinapja is. És bánt, hogy nem lehetek majd ott rajta. Én, aki a barátjának mondja magát, csak bagolypostán tudom elküldeni az ajándékát? Ez egy rossz vicc.
Egyébként az ajándékát a legnagyobb alapossággal választottam ki neki: egy nyaklánc. Ennek az ékszernek a lánca tömör ezüstből van, a medálja pedig egy zöld smaragd, ami megy a szeme színéhez. Maga a nyaklánc nagyon sokat ér, az Abszol úti ékszerésznél vettem. Ha apám megtudná hogy ekkora összeget költöttem egy nyakláncra, amit egy mugli születésű lánynak szánok, szerintem eltiltana a világtól és leköltöztetne a pincébe. Hát igen, ő nem a kedvesség és a megértés megtestesítője.
Most azonban aggódom. Ma reggel azt mondta, ki ne merjek jönni a szobából. A tekintetét most az egyszer szín tiszta aggódás lengte körbe, édesanyám keserves sírása pedig esténként arra ösztönzött, hogy egész testemben remegni kezdjek.
Majd nyílódik az ajtó, és Piton lép be rajta. Az arca kifejezéstelen, a szeme viszont mindent elárul.
Valami nagy baj van készülőben.
-- Kapj magadra egy ünnepi talárt és nézz ki szalonképesen! - utasít, mintha egy házi manó lennék, aki lesné minden szavát. - Öt perced van elkészülni. A tárgyalóba gyere!
-- Oké, de mi..? - de a szobám ajtaján kilépő és eltűnő sötétbe öltözött alak azt követelte, hogy ne folytassam a mondatot.
Morogva mentem a szekrényemhez, majd előkotortam a taláromat. Alá egy fekete inget vettem egy szürke nyakkendővel egyetemben, majd az ünnepi cipőmet is magamra kaptam és belenéztem a tükörbe. A hasonmásom bizony egy rendkívül megviselt srácot tükrözött. A haja össze-vissza állt, amit azonnal orvosoltam azzal, hogy félrefésültem. Ahol meggyűrődött a ruha, ott kisimítottam, majd nagy levegőt véve léptem ki a szobámból.
Lassan haladtam a sötét folyosókon, amiket az otthonomnak nevezhetek. De sosem éreztem azt, hogy én ide tartozom. Mindig máshova húz a szívem. Mert nekem az otthon szó nem a Malfoy kúriát jelenti, ahol felnőttem. Nekem ez a szó sokkal nagyobb szeretettel bír. Mert ez egy személy.
Die..
Bárhova nézek, a közös emlékeink hada árasztja el a gondolataimat. Minden egyes emlékkép csak még elviselhetetlenebbé teszik a hiányát, ami lassan felőröl. Pedig még csak most lett nyár.
Megálltam a hatalmas helyiség ajtaja előtt. Az ajtó feketére volt festve, a tetejébe családunk címere volt vésve. Mégcsak most nézem meg alaposabban a jeleket. Van benne egy Hold.. Hmm, ez furcsa. Még soha sem néztem meg így ezt az ajtót, pedig születésem óta itt élek.
Egy nagy sóhaj után kopogok. A kemény fa érintkezése a csontommal fáj. Majd meghallom bentről a "Gyere!" szót, aztán remegő kézzel lenyomom a kilincset.
A hatalmas asztalt, ami a terem közepén terpeszkedik, emberek ülik körbe. Mindegyik korom feketébe van öltözve. Majd megpillantom Fenrir Greybacket, akinek az arcát eddig csak körözési plakátokon láttam. Úgy vicsirog rám, mintha én lennék az aznapi fogás. Remélem, hogy nem így lesz.
Majd még meglátom az őrült nagynénémet. Bellatrix Lestranget, aki most olyan ádáz vigyorral ül a falfehér arcú anyám mellett, mintha ez lenne a legnagyobb dicsősége. Majd édesanyám kék szemei reményvesztetten pillantanak fel rám. Tekintetéből árad a megbánás, a szégyenérzet és az aggódás.
És utána értem meg, miért.
Az asztalfői székben egy magas alak ül, akinek bőre hamuszürke. Testét fekete talár takarja, kilógó kézfejei hatalmas és éles karmokban végződnek, amiben egy csontra hasonlító pálcát forgat. A feje kígyószerű, pirosan villogó szemei kegyetlenség legerősebb fajtáját szűkítik egyetlen pillantásba.
Ez.. Ez ő!!
-- Üdvözöllek, Fiú! - vicsorog rám a legrettegettebb varázsló, akit ennyi ideig halottnak hittek, most mégis a házunkban ül a családfői székben. - Azt hiszem, nem kell bemutatkoznom neked. - áll fel lassan, majd pálcáját rám emeli, mire testemben az adrenalin löket nem használ, mert a félelem szinte lyukat üt a mellkasomba, amire most a pálca hegye céloz..
· · ─────── ·𖥸· ─────── · ·