Hétfőn nagyon vártam az angolt, mert akkor Sanderrel együtt kezdtünk. Talán az első ilyen alkalom volt, amikor repestem az örömtől, hogy suliba kellett menni, de csupán kíváncsiságból, hogy helyre jött-e már. Nem mintha az én arcberendezésem javult volna, az állkapcsomnál sárgán pompázva éktelenkedett a picire húzódott dudor, illetve az orrom egy része lila maradt, az nem akart elmúlni.
Az egész vasárnapot a menhelyen töltöttem, így sokat beszélgettem Samuellel a történtekről, aki megint csak azzal a jó tanáccsal látott el, hogy ne vegyem ennyire komolyan a dolgokat, éljek egy kicsit, mielőtt belépnék a felnőtté válás mókuskerekébe, hogy aztán mindennap robotoljak egy munkahelyen, amit talán nem fogok utálni.
Ilyen bölcs gondolatokkal értem be, ahol a barátnőim már ott dumáltak a folyosón. Ronja a Mattiasszal töltött hétvégéjéről áradozott, Tiril meg a melóról, amit Sandertől kapott. Egy ideig láthatatlannak éreztem magam, mert arra sem reagáltak, hogy köszöntem, de Sivert megnyugtatott, hogy őt is figyelmen kívül hagyták.
A csengő harsányan berregett, de Sander nem érkezett meg. Gyorsan előkaptam a mobilomat, hogy ráírjak, minden rendben van-e. Kezdett bűntudatom támadni, hogy miért nem korábban tettem ezt meg, akkor talán tudnék róla.
Visszatettem a táskámba a telefont, mert erre Rasmussen tanár úr háklis volt. Így csak óra után láttam az üzenetét, hogy tovább tartották bent a kórházban, de ma már haza engedik, és ne aggódjak, mert holnap teljes életnagyságban jelen lesz. Erre egy mosolygó szmájlival válaszoltam, hogy jelezzem, tudomásul vettem.
***
Másnap már a második órára tartottam barátnőim társaságában. Igaz, ez nem volt pontos meghatározás, mert Tiril csak akkor szólt hozzám, ha nagyon muszáj volt, például a leckém kellett neki. Nem érdekelt már a sértettsége, ahogy az sem, mit fog szólni ahhoz, ha esetleg köztem Sanderrel komolyabbra fordulna a dolog. Mert már elgondolkodtam ezen, és arra a döntésre jutottam Sam hétvégi tanácsai alapján, ha újra próbálkozik, adok neki egy esélyt. Közben bíztam abban, hogy valóban mindent meg tudunk beszélni, illetve a pszichológus is előre lendít.
Felértünk a második emeletre, Viljar nem sokkal előttünk haladt, mikor Christopher vállal belement, taszítva egyet rajta.
– Mi van, köcsög? – förmedt rá Chris vagánykodva, amin páran elnevették magukat körülötte. Még le is pacsiztak a parasztjával.
– Baszódj meg! – válaszolta egykedvűen Viljar, mert láthatóan semmi kedve nem volt ehhez. Jól tudtam, hogy az anyjával megint összevesztek, ráadásul pont azon a reggelen, ezért nagyon maga alatt volt. Még az én vigasztalásom sem ért sokat.
– Nekem pofázol? – mászott a barátom képébe a zömök fiú.
Viljar mellé álltam, hogy leállítsam azt a bunkót, bár a pénteki sérülés miatt a gyomromat fájdalmas félelemindák rántották görcsbe. Határozottságot próbáltam sugallni, mert elhatároztam, ha kell, megütöm. Az igazgatónál már úgy is gyűjtötte a rossz pontokat. A szeme alatt még duzzadt volt az arca. Szóra nyitottam a számat, mikor valaki fölém magasodott, feszesen hátrahúzott vállakkal. A fekete pólóján fehér betűkkel virított The Boss felirat.
– Valami problémád van, faszfej? – kérdezte Sander. A határozottságától, illetve kellemes bariton hangjától megborzongtam. A szürkéskék szempár egy pillanatra kedvesen pillantott rám, majd villámokat szórt a srác felé.
– Nem veled beszéltem – Chris inába szállt a bátorsága, de azért igyekezett erőt adni a hangjába, ami nem sikerült.
Viljar csodálkozva járatta közöttünk a tekintetét, hátrébb osont. Követtem a példáját, mert nem akartam még egy puklit a fejemre, bár bíztam benne, hogy nem fog verekedésig fajulni a dolog. Chris arckifejezéséből ítélve őt megviselte a péntek, mert kifejezetten riadtan tartotta a szemkontaktust, illetve a távolságot a vele szemben állóval.
– De most én kérdezlek – kötözködött Sander. – Mit ártott ő neked?
– Buzi. Nem elég? – vonta meg hanyagul a vállát Chris.
– Nem az. Csak én terjesztettem el róla bosszúból – válaszolta higgadtan.
Meglepetten pislogtam, de Viljar is ledöbbent azon, amit hallott.
– Egyébként is, smároltak előtted – Sander ránk mutatott.
– Ez igaz...
– Akkor miért hiszel annak, amit bizonytalan forrásból hallasz?
– Attól lehet buzi, mert megcsókolt egy csajt – védekezett Chris. – Na, jó, talán a csajokra is bukik.
– Aha. Szóval, ha én lekapom Viljart, akkor én meg buzi leszek? Vagy az is?
Elkerekedett a szemem, hogy ez most honnan jött. Lehet, Sander még mindig nem volt annyira magánál, hogy alaposabban megfontolja, amiket mond?
– Haver – ingatta a fejét Chris –, azért rólad nehezen képzelem ezt. Tuti nem tennéd meg.
– Fogadunk? – Sander úgy állt előtte, mint egy harcos, aki a csatába készül.
Chris hápogott, akár egy megtömött kacsa, de értelmes választ nem tudott kinyögni. Viljar elhűlten figyelt. Olyannyira mozdulatlanná dermedt, hogy arra sem reagált, mikor megfogtam a karját.
Ebben a pillanatban Sander három lépést megtéve hozzánk ért. Rosszallóan nézett Viljarra, aki elpirult, de nem moccant. Sander megragadta az arcát, és megcsókolta. A kezemmel takartam el a szemem, de két ujjam között feléjük lestem, mert alig akartam elhinni, hogy ez komolyan megtörténik.
Végülis, ha minden barátomon végigmegy, már csak Ronja hiányzott a sorból...
A folyosón döbbenet hangja hullámzott végig, de tanár nem volt a környéken. Sander fél perc után elkapta a fejét, de még magához rántotta Viljart, hogy a fülébe súgjon valamit, majd egy látványos hidegrázás közepette visszament Chrishez.
– Szóval én most buzi lettem? – kérdezte Sander, grimasszal az arcán.
– Nem – rázta a fejét döbbenten Christian.
– És ő az? – mutatott Viljarra.
A barátom úgy állt mellettem, mint akit megbabonáztak. Az arca még mindig piros volt, és nem jelzett az érintésemre. Az arca előtt hadonásztam, de semmi.
– Nem? – bizonytalanság csengett a hangjában. – Bár ezzel inkább azt bizonyítottad, hogy az sem ért semmit, hogy Ninával smároltak.
– Basszus, ilyenkor kurva okos tudsz lenni, mi? – Sander idegesen a hajába túrt. – Fogd már fel, hogy csak féltékenységből mondtam azt!
– Na, ez őszintének tűnt – szólalt meg Viljar halkan.
– Magadhoz tértél, Csipkerózsika? – viccelődtem vele kacarászva. Oldalba böktem, mire rosszallóan rám sandított. Jobban érdekelte, hogy mi történik a két fiú között.
– Azért tud valamit a srác, és láthatóan imponálni akar neked – állapította meg.
Érdekes módot választott erre.
Sander körbepillantott a folyosón. A szeme arról árulkodott, hogy kemény visszavágás következik, nagyon emlékeztetett arra, amit pénteken láttam benne.
Hangos csattanás zaja söpört végig, mire minden nesz megszűnt. Sander egy mozdulattal úgy falhoz vágta Christ, hogy a srác nyekkent egyet. Oldalra görnyedve, könyörögve nézett fel rá. Sander a vállánál fogva szorította a csempézett falhoz, halkan beszélt hozzá, de minden szavát értettük, mert annyira nagy lett a csend.
– Ha még egyszer beszólsz Viljarnak, vagy Ninának, letöröm a karod, és feldugom a seggedbe. Megértetted?
Chris reszketett a félelemtől, teljesen elsápadt. Hevesen bólogatott. Sander lassan elengedte, majd eltűnt a fiú mosdóban.
Tuti kimossa a száját.
Elkerekedett szemmel néztem Viljarra, miközben olyan melegség árasztotta el a bensőm, amelyet korábban sosem éreztem. Teljesen lenyugodtam a tudattól, hogy Sander számára ilyen sokat ért az, amit mondtam neki. Habár meglehetősen furcsán bizonyított, de így még többet jelentett ez nekem.
– Jó, lehet nem is akkora bunkó – motyogta Viljar az orra alatt, mire szélesen elmosolyodtam. – De azért szemmel tartom – bólogatott komolyan. Keresztbe fonta a karját mellkasa előtt.
Sander újra megjelent a folyosón, és hozzám jött. Chris tisztes távolságba húzódott a teljes megsemmisülése után.
– Ez mi volt? – kérdeztem, miután megállt közvetlenül előttem.
– Improvizáció – felelte egyszerűen. – Elégedett vagy, hercegnőm? – kérdezte a szemembe nézve.
– Megleptél – ismertem el, de a mosolyt nem bírtam lelohasztani a képemről.
– Az jó – önelégült vigyorral nézett le rám. – Mikor randizunk?
– Nem randizunk – sóhajtottam, mert kissé elkeseredtem. – Nem lehet. – Összefonódott a tekintetünk, az övében szomorúság jelent meg.
– Most miért? – beharapta az alsó ajkát.
– Szobafogságot kaptam.
– Mert? – húzta fel a szemöldökét Sander.
– Mert kiderült mi történt a bulin, és amiért nem mondtam el, anyám bepöccent – húztam el a számat.
– Majd beszélek Claraval...
– Eszedbe se jusson – mutattam rá fenyegetően.
– Menhelyre se mehetsz? – furcsa csillogás játszott a szemében, ahogy felismerés gyúlt benne.
Nem értettem, miért fontos ez neki, de nem tetszett a dolog. A menhelyi munkám szent, akkor az időmet az állatoknak szenteltem, mert nekik is szükségük volt szeretetre, amiből kevés jutott ott nekik.
– De, az munka. Az más – motyogtam.
Sander elvigyorodott, huncutságtól ragyogott a tekintete.
– Akkor...
– Nem! Szó sem lehet róla – intettem tiltakozón a kezemmel magam előtt, mert a gondolat is bosszantott. – Ott nincs randi!
– Ugyan már, ne kéresd magam – lépett a srác mellé Ronja vidáman. – Ezek után ennyit csak megérdemel.
Sander elégedetten, és hálásan pislogott rá, majd ragyogó szemmel újra felém fordult, heves bólogatások közepette. Kíváncsian vonta fel szemöldökét.
– Nem randizunk a menhelyen – nyomatékosítottam.
– Nem randi – Sander a vállamra tette a kezét. – Elkísérlek barátként. Szeretném látni, mit csinálsz ott, és segítenék – oldalra billentette a fejét. – Na?
Gyanakvón méregettem hátsó szándékok után kutatva.
– Az milyen jó lesz – örömködött Ronja, ábrándos tekintettel.
– Azt lehet – adtam be a derekam, mert már láttam, hogy hajthatatlan. – De csak barátként.
– Szuper! Hoztam neked valamit – Sander komoly arccal matatott a zsebeiben.
Kíváncsivá tett, hogy mivel készült a számomra, pláne ezután a meggyőző bemutató után, mire egy összehajtogatott papírlapot vett elő a farzsebéből.
Egy újabb verset írt volna?
Mutató és középső ujja között fogta, amit mohón kihúztam onnan.
– De csak otthon olvashatod el – mondta határozottan Sander.
– Én elolvashatom itt? – szólt bele Ronja, miközben próbálta kivenni a kezemből.
– Nem. Suliban tilos! – Sander egészen feszültté vált.
– A múltkori vers is jó volt, mi a problémád? – érdeklődtem.
– Múltkori? Mikori? Vers? – fecsegett bele Ronja. – Meg kell mutatnod! – annyira belelkesült, lendülettel megrángatta a vállam.
– Majd behozom – toltam el magamtól Ronját, majd Sandert figyeltem.
– Nem szeretem, ha előttem olvassák el, amit írtam. Ennyi. Szóval itt ez – a kezembe tartott papírra mutatott – a suliban mindenkinek tabu. Ha meglátom, elveszem, és csak suli után kapod vissza.
Eltettem a papírt, miközben a fiút figyeltem, aki hasonlóan nem vette le rólam a tekintetét. Ronja csalódott hangot hallatott. Sander hirtelen hozzám lépett, megpuszilta homlokom, egy gyors ölelés kíséretében, de csupán egy pillanatig tartott. Még fenyegetően Viljar felé sandított, aki összeszűkült szemmel figyelte.
– Mi van? Durci vagy, mert nem te kellesz? – cukkolta Sander.
– Kapd be! – vicsorgott rá Viljar, szinte csikorgott a foga, annyira összeszorította.
Érdekes, most nem vágott vissza úgy, mint nekem tette a múltkor.
Sander Tirilhez sétált, hogy megbeszéljék a folyamatban levő dolgaikat.
Alig tudtam leplezni a kíváncsiságomat. Legszívesebben azonnal megnéztem volna, mit írt. Iszonyúan égette a zsebem, alig tudtam megfeledkezni róla, hogy ott volt. Felmerült bennem, hogy óra közben meglesem, de irodalom órán esszét kellett írni jegyre, így esélyem sem volt arra, hogy előhalásszam a zsebemből. Aztán alább hagyott a kíváncsiságom.
***
Késő délután elnyúltam az ágyamon. Hassal zuhantam bele, fejemet a párnába fúrtam. Felderengett előttem Sander, ahogy megcsókolta Viljart, csakhogy bizonyítson. Nem számítottam ilyen lépésre. Meghökkentő volt, egyben felemelő, hogy ennyire hatottam rá. Dagadt a mellem a büszkeségtől, bár a barátom ennek ellenére is morcos maradt egész nap, pedig tudtam, hogy pasiként helyesnek találta Sandert. Sajnáltam, de igyekeztem jobb kedvre deríteni, ami egy picikét sikerült nap végére.
A csípőmet nyomta az összehajtogatott papír, amit délelőtt oda rejtettem. Elég jól sikerült elnyomnom a késztetést, hogy hozzá nyúljak, de miután otthon voltam, boldog izgatottsággal a gyomromban előhalásztam, széthajtottam, kiterítettem a párnámra. Valóban egy újabb vers rövid sorai rajzolódtak ki a szemem előtt.
Négy éve történt,
Pontosan emlékszem,
Egy lányt láttam a lelátón,
Könyvvel a kezében.
Gyönyörű szép volt,
Mint angyalok az égben,
Pirospozsgás arccal,
Ragyogással szemében.
Feldereng előttem,
A mosoly az arcán,
Vagy mikor könny csordult
Ki a szeme sarkán.
Azok a csodálatos,
Mogyoróbarna szemek,
Mindig látni akarom,
Ahogyan rám nevet!
Lelke, akár a gyémánt,
Tündöklőn ragyogó,
A szíve aranyból van,
Huszonnégy karátból.
A sok szép emlék, melynek
Főszereplője Te vagy.
Akkor tudtam, éreztem,
Hogy a szívem elraboltad.
Ui.: ezt mondtam el a bulin; már akkor elraboltad a szívem, és sosem tudtalak kiverni a fejemből.
Örömár hullámzott végig a testemen, a gyomromban pillangók verdestek hevesen, és olyan vigyor terült el az arcomon, amelyet erőszakkal sem tudtam volna levakarni. Boldog voltam, végtelenül boldog. Felpattantam az ágyról a papírral a kezemben, forogtam a szoba közepén. Ugráltam, táncoltam, amit épp sikerült.
– Nina, kicsim, minden rendben van? – kiáltott fel anyám a konyhából.
Upsz! Lehet nem kellett volna ennyire örömködni?
Anyámat szólítgatva szaladtam le a lépcsőn, hogy megmutassam neki, mit kaptam Sandertől.
– Nézd, nézd – lengettem előtte a papírt, miközben egy helyben topogtam. Nem bírtam leállni. Legszívesebben szárnyakat növesztettem volna, hogy magasba repüljek.
Anyukám elmosolyodott a vidámságom láttán. A konyharuhába megtörölgette a kezét, lassan elvette a lapot, és olvasni kezdte. Meghatottan járt a szeme a rövid sorokon, majd félbe hajtotta, visszaadta. Úgy tűnt vívódik, hogyan reagáljon erre.
– Sander verseket ír?
– Igen – feleltem vigyorogva. – Ez már a második, amit kaptam tőle.
– Nagyon szép – elmosolyodott.
– Ugye? – magamhoz öleltem a papírt, úgy forogtam.
– Minek örülsz ennyire? – lépett apa a konyhába.
Egy csöppet lefagytam. Nem számítottam rá, hogy már hazaért. Nagyot nyeltem, mert megfeszültem, hogy ő vajon mit fog ehhez szólni. Apa kérdőn felvonta a szemöldökét, ezért átadtam neki a papírt. Anyámra néztem, aki hozzám hasonlóan ledermedt.
– Négy éve? Ez a focitáboros fiú? – kérdezte apám, miközben még olvasott. Egészen ideges lett, az állkapcsán egy izom rángatózni kezdett.
– Bizony – válaszoltam. Már fájt az arcom a vigyorgástól.
– Remélem elküldted a fenébe – mondta indulattal a hangjában. Az asztalra hajította a lapot.
– Nem – ráztam a fejem. Óvatosan visszavettem a papírt, mert ezt meg akartam tartani. Elismerésnek véltem, hogy valaki ilyeneket írt rólam, de az ebből származó vidámságom alábbhagyott apám arca láttán.
– Megint megvárod, hogy eltűnjön, vagy most mi a terved? – förmedt rám apa vehemensen.
Elkerekedett szemmel pislogtam rá, mert nem értettem, min akadt ki ennyire. Anya csitítani próbálta, de apám folytatta.
– Elrángatott egy parkba, ahová nem ment el, ahogy utána a szülinapi bulidra sem, amit megígért. Csak hogy emlékeztesselek – magyarázta haragosan. – Arra nem volt képes, hogy telefonáljon, vagy küldjön egy üzenetet, pedig biztos volt mobilja. Majdnem egy hétig kétségbeesetten könyörögtél, hogy hívjuk fel a kórházakat, mert attól féltél, valami baja esett, azért nem jelentkezett. Nagy nehezen elértem az apját, aki közölte, hogy a fiú nem kíváncsi rád, látni sem akar.
A szám tátva maradt, úgy elképedtem. Csüggedten bámultam anyámra.
Szóval így tűnt el...
– Ennyi idő után könnyű úgy tenni, mintha nem történt volna semmi – folytatta apa. – De mi lesz, ha megint eljátssza? Ha?
– De azt Thomas mondta – szólt közbe anyám. – Eléggé neki támadtál.
– Nyilván! – mormogta bosszúsan. – Azt ne mond, hogy az én hibám, hogy eltűnt! 2013-ban már minden gyereknek volt mobilja! Még Ninának is. Ennyire nem vette a fáradságot!
Felrémlett, amiről Sander a kórházban beszélt. Bocsánatért esedezett egy olyan dologért, amit nem ő mondott. Biztosan erre gondolhatott, amit apja üzent.
Miért nem jelentkezett, ha nem tudott elfelejteni?
– De azt tényleg nem ő mondta... Bocsánatot kért miatta – szóltam erőtlenül.
– Komolyan? – anyám szeme felcsillant.
Bólintottam. A boldogság egy halvány szikrája még ott pislákolt mellkasom mélyén.
– Azt is elmondta mi történt? – szegezte nekem a kérdést apa, dühtől szikrázó pillantással.
Anya kíváncsian felém fordult, bár az ő tekintetéből legalább megértés sugárzott, ami megnyugtatott.
– Még nem, de meg fogjuk beszélni.
– És milyen buliról van szó? – fonta karba a kezét apa.
Verejtékezni kezdtem, a hideg futkosott a hátamon. Már bántam a korábbi lelkesedésemet, inkább maradtam volna kussban a szobámban. Csak némán habogtam.
– Már szobafogságot kapott miatta – anyám megfeszült, visszafordult a mosogatóhoz, amiben zöldségeket mosott át.
– Helyes – bólintott apa. – Nagyon véded azt a fiút...
– Igen, mert igyekszik, és már azt jóvá tette, amit az elmúlt időszakban elrontott – egyre nehezebben vettem a levegőt.
– Igyekszik, azt látom. De most megmondom neked, ha még egyszer úgy látlak miatta, mint nem egész négy éve, élve bebetonozom egy építkezés alapjába – leült az asztalhoz, de továbbra is morcosan méregetett.
Mit is mondhatna ilyen helyzetben egy építészmérnök apuka? Valahol megértettem, hogy féltett, ugyanakkor dühös voltam, hogy ezt az örömet is elvette tőlem. Az enyhülést hozott felbolydult lelkemnek, hogy a buli témáját legalább nem feszegette, mert nem akartam bajba sodorni anyát, így is olyan rossz passzban volt mostanában.
Komótosan visszamentem a szobámba. Az ágyon elnyúlva elolvastam még párszor a verset, miközben azon töprengtem, amiket apa elmondott. Úgy tűnt, felesleges volt a pszichológus bevonása, mert nem tudhattam mi történt, hiszen Sander ment keresztül valamin, ami miatt eltűnt az életemből.
Elővettem a mobilom, hogy megköszönjem ezt az ajándékot. Csak azt az egy szót küldtem el, a döbbenet még cikázott bennem, és nem tudtam, mit írhatnék még. Sander pár percen belül egy gifet küldött válaszként, melyben egy maciforma megölel egy másikat, miközben szívecskék lebegnek a fejük fölött. Elmosolyodtam, hogy mennyire aranyos.