Keserűség árasztotta el a mellkasom. A vallomás iránti vágyakozásom egy pillanat alatt elillant, és fájdalom költözött a helyébe.
– Most befogod a pofád, és eltűnsz a picsába – mondta lassan Sander, miközben a kötéllel babrált a bokánknál.
– Vagy mi lesz? – vagánykodott Chris. – Nyugi, nekem zacskóval a fejeden se kellenél – intett felém, de nem tágított.
Könnyek szúrták a szememet. Összeszorítottam az orrnyergemet. Látni sem bírtam az idióta fejét. Éreztem, hogy Sander egyre feszültebbé vált, kezét ökölbe szorította, de olyan szinten, hogy az ujjai elfehéredtek. Az orrcimpája megremegett, ahogy dühösen vette a levegőt. Láttam már ilyennek egyszer...
A focitáborban hangos szóváltás zajlott az öltözők előtt. A fiúk egy körben álltak, melynek a közepén a kisherceg és a vadbarom néztek egymással farkasszemet. Nem hallottam miről beszéltek, mert erősen süvített a szél, a fülembe fütyült. Hadakoznom kellett az időjárási elemekkel, hogy oda tudjak menni hozzájuk. A pólóm alját vadul cibálta, a hajam állandóan az arcomban kötött ki.
– Lépj ki a csapatból?! – üvöltötte valaki a körből. – Mindenkinek jobb lenne úgy.
– Nincs helyed köztünk!
Emlékszem, nagyon aggódtam, belesajdult a mellkasom, hogy mi folyhat ott, ezért átverekedtem magam a sorfalon, hogy a barátom mellé álljak, hogy kiállhassak érte.
A kisherceg karjában az összes izom megfeszült, az ujjai elfehéredtek, ahogyan ökölbe szorította az kezét. A szeméből düh és fájdalom sugárzott.
– Hagyjátok békén! – kiáltottam, ahogy mellé léptem. Megragadtam a karját, hogy érezze, vele vagyok.
– Na, mi van? A barátnődnek kell megvédenie, seggdugó? – kérdezte a vadbarom. Gúnyosan elvigyorodott.
A fiú rám pillantott, könny csillant a szemében, aztán futásnak eredt, áttörve a tömegen.
– Nem lehetsz ekkora bunkó! – mordultam rá a zselés hajú srácra. Már az én kezem is ökölbe szorult. Nagyon szívesen megütöttem volna, annyira irritált az önelégült képe.
– Mi folyik itt? – az edző anyámmal együtt sétált felénk, mögöttük Larsszal. Örültem, hogy legalább a bátyám nem vett részt ebben.
A kör hirtelen feloszlott. Kétségbeesetten kerestem a tekintettemmel, hogy hova mehetett a barátom. Az egyetlen személy, akit annak tekintettem ebből a társaságból. Anyám szemében felismerés csillant, ahogy rám pillantott, és egyre aggódóbban forgolódott.
Eszembe jutott egy hely, ahol sokszor bújócskáztunk a szünetekben, így elrohantam az épület mellett. A fák és bokrok közé beérve kevésbé volt erős a szél, de így is összeborzolta a hajamat.
Az egyik összefüggő bokorsor tövében ücsörgött a kisherceg. Szeméből egy könnycsepp gördült le, de ahogy észrevett, letörölte és elfordult.
Nem tudtam mit mondhatnék, hiszen azt sem tudtam mit vágtak a fejéhez. Nagyon bántott, hogy így szekálták, nem ez volt az első eset. Fájdalom hasított a mellkasomba, szinte meghasadt a szívem, hogy így láttam, teljesen magába zuhanva, meggyötörten.
Letérdeltem mellé, hátulról átöleltem, a fejemet a vállára hajtottam abban a reményben, hogy ebből is érezni fogja, hogy én vele vagyok.
Eleinte dermedten tűrte, aztán szép lassan megenyhült, és megfogta a karom. Felemeltem a fejem, mire odafordította az övét. Abban a gyönyörű, szürkéskék szemében még csillogott pár könnycsepp, de már elmosolyodott. Az arcom az arcához nyomtam, még szorosabbra fontam körülötte a karom.
– Rám mindig számíthatsz – suttogtam a fülébe.
– Köszönöm – simított végig az arcomon.
Most a szemében nem megbántottság látszott, hiszen nem őt sértegette Chris azzal, amit mondott. De a bosszúvágy, az nagyon is benne volt, amitől megrettentem.
– Húzz már el, baromarc – mondtam, hogy mentsem a helyzetet, mert féltem, hogy ebből nagy baj lesz.
– Azért hihetetlen, hogy átveszed az évfolyam ribanca címet – Chris undorral köpte a szavakat, amitől bukfencet vetett a gyomrom.
Lefagytam egy pillanatra, de Sander ezalatt megszabadított a béklyótól, ami összekötött minket, majd olyan sebességgel ugrott neki Christophernek, mint egy puskából kilőtt golyó. Keményen ütköztek össze, mert a fiú feszesen állt, mintha készült volna rá, de Sander ököllel arcon ütötte, majd megragadták egymás pólóját, és a földön folytatták az összecsapást. Gurultak párat, mígnem Chris került felülre, és a másik hasán ülve próbálta eltalálni az arcát. Sander elfordult, elkapta a barom csuklóját. A pillanatnyi helyzetet kihasználva a szabad kezével Chris oldalába ütött egy erőset, mire az elhajolt a találat irányába, szenvedő nyögések közepette.
Felpattantam a földről, odarohantam hozzájuk.
– Fejezzétek be! – üvöltöttem rájuk, de semmi haszna nem volt.
Chris sötétbarna szemében égett a vágy, hogy visszavágjon. Már látszódott, hogy készül keményen reagálni a történtekre. Elkaptam a karját, hogy leállítsam, de keményen ellökött, így megtántorodtam egy kicsit. Sander egy újabb ütést vitt be a másik oldalába.
– Elég legyen! – hajoltam közelebb, mire Chris lendületből hátrahúzta a karját, így a könyöke találkozott az állkapcsommal, amibe tompa fájdalom hasított, mely vészesen terjedt tovább az arcomba. Felnyögtem, hátráltam, csupán pár lépés erejéig. Előre görnyedve szorítottam a kezem a lüktető pontra. Még a szemem is belekönnyezett, csillagokat láttam, ahogy forogni kezdett velem a világ.
– Állj le! – üvöltötte Sander, majd oldalra bicsaklott a feje, ahogy találat érte. Az orrára tapasztotta a kezét. – Eltaláltad Ninát, te hülye fasz! – kiáltotta orrhangon. – Takarodj le rólam, most!
– Mit művelnek itt?! – az igazgatóhelyettes tajtékozva rohant oda hozzánk.
Chris nagy nehezen feltápászkodott, az oldalára szorította a kezét, fintorogva lesett rám. Az egyik szeme alatt már látszódott az első jobb egyenes nyoma, szép kis monokli kerekedett belőle.
Sander azonnal felkelt, vérző orral állt elém, hogy megnézze a sérülésemet. Elhúzta a száját, mikor meglátta, mit rejtegetek a kezem alatt, mert az bizony növekedésnek indult. Éreztem, ahogy feszült az egész fejem.
– Sajnálom – szólalt meg elhaló hangon a fiú.
– Kösz, hogy kiálltál értem – mondtam, de alig bírtam kinyitni a számat, így nem tudom mennyit hallott belőle.
Egy tanár megragadta a vállam, hogy bekísérjen, miközben a fiúkat elvitték az igazgatóhoz. Nagyon sajnáltam, hogy ez történt, hogy nem tudtam hamarabb leállítani őket.
A dudoromra kaptam egy jégzselés csomagot, miután a sulidoki megnézte. Véleménye szerint pár nap alatt lelappad, nem volt komoly a baj. Ez őszintén megnyugtatott, mert jelen pillanatban úgy éreztem magam, mint akinek most húzták volna ki az összes fogát arról a részről. Zsibongott, lüktetett, kisugárzott az egész fejembe a fájdalom.
Végül nekem is be kellett mennem az igazgatóiba, hogy elmondjam mi történt. Valahol örültem ennek, mert máshogy sosem láttam volna azt az irodát. Aztán annak előterében kellett megvárnom, amíg értem jönnek. Anyámat hívták fel, aminek nagyon nem örültem ennek, bár még mindig jobb volt, mintha apám tartana a suliba.
***
Elsőként Christopher apja érkezett meg. Hosszasan szidta előttünk, elég cifra szóhasználattal. Röpke fél órát ültek az igazgatónál, mielőtt haza mehettek. Akkor ért be anyám, aki aggódva vizsgálta meg az arcomat, majd a férfi őt is beinvitálta, míg én várakoztam.
Sander mellettem ült, orrából lógott a vatta, ami felitatta a vért. Már piszkálta, de még szivárgott a piros nedű, így visszatolta a helyére. Láthatóan nehezen bírta a várakozást, a feszültsége nem oszlott el, lábával egyhelyben topogott. Óvatosan nyúlt a jeges zacskóért, hogy megnézze az arcomat.
– Szépen rendbe fogsz jönni – finoman visszaigazította.
– Nagyon megváltoztál – állapítottam meg.
– Muszáj volt – bólogatott komoran.
– Egyszer majd elmondhatnád, mi történt...
– Majd egyszer – vágott a szavamba feszülten.
Éreztem a hangsúlyból, hogy nagyon rosszul érinti a téma, ezért másra tereltem a szót. A Tirillel kapcsolatos dolgokat tisztáztuk, így jöhetett a következő dolog, ami zavart, ha már kettesben maradtunk, és már érthetőbben tudtam beszélni.
– Mond csak, Viljarral mi bajod?
– Semmi – vonta meg a vállát Sander. – Ő jó arc...
– Akkor miért adtad tovább? Mert biztos te szedted ki belőlem a dolgot – sandítottam rá kicsit rosszallóan.
– Nem kellett győzködni, hogy elmond – somolygott.
Morcosan ciccentettem. Bosszantott, hogy megint ennyire félvállról veszi a dolgot. Azt, ami engem a legjobban bántott. Miután ez a nagy megbeszélések napja volt, így eltökéltem, hogy ezt is felhozom, abban a reményben, hogy értelmes magyarázatot ad.
– Nem ez a lényeg. Te is jól tudod, milyen emberek járnak ebbe az iskolába. Engem is piszkálnak, ahogy őt is. Ráadásul az edzőnek miért kellett tovább adni? Azt akarod, hogy elmenjen a suliból?
Az arckifejezésén látszott, hogy fontolóra vette a dolgot, és tetszett neki, amitől még jobban felment bennem a pumpa.
– Az a bajod, hogy meleg, vagy az, hogy jóban vagyunk?
– Nehéz különbséget tenni – felelte Sander ridegen.
– Ez elég szomorú.
– Gyere velem randizni, és helyre hozom – kihívó tekintettel emelte meg a fél szemöldökét.
Ezen a ponton tört meg bennem valami, és a szavak úgy törtek ki belőlem, akár egy cunami a tenger partján.
– Ezt nem kötheted feltételekhez! Elrontottál valamit, amihez egyébként semmi közöd. Viljar barátként különb, mint bármelyik barátnőm. Ha éjjel felhívnám, hogy baj van, akkor is meghallgatna, akkor is, ha épp a barátjával van. Mert ő ilyen, és neki sem egyszerű a családi háttere, de ez most mellékes, mégis csupaszív, jó ember. Az meg, hogy kit szeret, nem tök mindegy? Egyformának születünk, és ugyanúgy halunk meg. Az, hogy az életünk folyamán milyen utat járunk be, annak nem minden tényezője függ tőlünk. Ő ezt érzi, azokhoz vonzódik akikhez, de attól ugyanolyan emberek vagyunk, ugyanolyan érzésekkel. Ő is ugyanúgy szerelmes lesz, mint akár te, vagy én, és én is lehetnék szerelmes egy lányba, mert miért ne fordulhatna elő? Attól már rossz ember leszek?
– Azért a két lány felállás...
– Fogd be – csaptam meg Sander vállát, mire egy röpke pillanatra elmosolyodott, majd újra komorrá vált. – Ezt csak a látvány miatt mondod. De ő semmit nem csinált előtted. Nem is tudnál róla, ha én nem kotyogom el. Ne csináld ezt! Nekem ő fontos, és nem akarom, hogy elmenjen ebből a suliból. Neki ez a piszkálódás ugyanúgy fáj, mint anno neked, amikor téged cukkoltak a súlyod, vagy bármi más miatt. Lehet, hogy nem mutatja ki, de pontosan tudom. Kérlek, segíts helyre hozni – könyörögve néztem a szemébe, a karfán pihenő karjára tettem a kezem, hogy megragadjam. – Kérlek.
Sander elmerengve nézett maga elé. Látszott rajta, hogy alaposan fontolóra vette a hallottakat. – Majd én helyrehozom – szólalt meg hirtelen, majd a földről lassan rám emelte a tekintetét. – Valamit kitalálok.
Megkönnyebbülten elmosolyodtam, a kezét továbbra sem eresztettem, mert jól esett a belőle áradó meleg. A válasza után még megnyugtatóbban hatott rám. Sander a másik kezét az enyémre tette, és hüvelykjével köröket rajzolt rá.
– Csak ne csináljatok úgy, mintha együtt lennétek – mondta halkan Sander, ami inkább hangzott egy nyöszörgő kérésnek, párosítva a boci szemekkel.
Bólintottam, de mikor válaszoltam volna, anyám megrendülten lépett ki az ajtón. Barna loknijai rugóztak, ahogy a magassarkúban tipegett, mely hangosan kopogott a kövön. Az igazgató még halkan beszélt, ahogy feltűnt mögötte.
– Rendben, beszélek vele – bólogatott anya, majd elköszönt a férfitől. Kissé riadtan pislogott a kezemre, mely Sanderé alatt volt, így lassan kihúztam az enyémet, hogy indulhassunk.
Egy férfi sietős léptekkel közeledett. Az arca teljesen olyan volt, mint Sanderé, csak a sötétbarna haja fele már őszbe borult. Szigorúan nézett körbe. Sander mérgesen nézett rá, még csak nem is köszönt. A tapintható feszültség miatt fagyossá vált a levegő egy pillanat alatt.
Az anyukám megragadta a karom, hogy igyekezzünk, így gyorsan elköszöntünk.
Az épület előtt állt az autónk. A kék karosszéria kissé bepiszkolódott, látszott rajta, hogy már rég mostuk le. Behuppantam az anyósülésre. A borogatást még mindig az arcomon tartottam, de már kevésbé fájt. Anyám szótlansága riasztóan hatott. Összevont szemöldökkel meredt maga elé, miközben beindította a kocsit, majd gázt adott.
– Mégis megmagyaráznád, hogy miért csókolóztál Viljarral az iskola folyosóján? – tette fel váratlanul a kérdést.
Milyen pletykás az igazgató, aki ott sem volt.
Eddig is ideges voltam, de ettől a gyomrom diónyira zsugorodott. Fészkelődtem egy keveset, hogy kényelmesen nekitámaszthassam valaminek a könyököm, mert már zsibongott a karom, ahogy a duzzanaton tartottam a borogatást.
– Az csak... félreértés volt – feleltem halkan, egyre lejjebb süllyedtem az ülésben, mert éreztem, hogy ez nem lesz egy könnyű beszélgetés.
– Hogy mondod? A tanárok elég egyértelműen láttak, ahogy hallottam – magyarázta, miközben az utat figyelte.
– A bulin véletlenül elmondtam Sandernek, hogy meleg, mire ő közhírré tette. Viljart elkezdték piszkálni, én meg kiálltam mellette. Ezért volt a randi is olyan felállásban – hadartam.
– De miért mondtad el Sandernek?
– Mert nem voltam magamnál – fakadtam ki. – Theo tett valamit az italomba, amitől... – nem tudtam befejezni a mondatot, mert anyám úgy beletaposott a fékbe, hogy majdnem lefejeltem a kesztyűtartót. A becsatolt biztonsági öv tartott csak vissza. A hideg csomag kiesett a kezemből, végigsiklott csupasz lábszáramon, amitől felszisszentem.
– Hogy mi történt? És miért nem mondtátok el? – fordult felém tajtékozva. – Ilyenkor tudtok jó testvérek lenni, mi? Úristen! Van fogalmad róla, mi történhetett volna?
– Anya, nyugi – néztem rá egyre riadtabban, de fennhangon folytatta.
– Kórházba is kerülhettél volna! Tudod, hogy érezném magam, ha onnan hívtak volna?! Egy felelőtlen szülőnek, aki idióta módon, bárhová elengedi a gyermekét!
– Anya, fejezd be – próbáltam erélyesebben rászólni, de nem akartam megbántani.
– De Lars is megkapja a magáét! Ilyenkor hallgat, máskor meg a legkisebb apróság miatt is szól!
– Anya, nem történt semmi baj. Lars és Sander mellett biztonságban voltam – a karjára tettem a kezem, hátha attól kicsit megnyugszik.
Mögöttünk már dudáltak, de anyukámat ez cseppet sem érdekelte.
– Honnan tudod? Emlékszel egyáltalán valamire?
A kérdése a lelkembe mart, így megrökönyödve hátradőltem, szomorúan felsóhajtottam.
– Erről van szó. Sander kihasználhatta a helyzetet...
– De nem tette. Beszéltünk róla, és nem csinált semmit. Egyébként is érezném – próbáltam védekezni. – Az első alkalmat csak érzi az ember – motyogtam az orrom alá.
Anya mély levegőt vett. Talán az információ hatása volt, hogy kicsit elgondolkodott. Csücsörítve nézett maga elé. Újra megragadta a kormányt, de nem indult el, mintha stresszlabdának használta volna.
– Ezért szobafogságot kapsz – mondta ki hirtelen az ítéletet.
– De miért? Én nem csináltam semmit! – védekeztem erőtlenül.
– Hazudtál! – vádlón pillantott rám. Válaszra nyitottam a szám, de mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta. – Azonnal el kellett volna mondanod, hogy mi történt, nem pedig sunnyogni.
Azt tettem volna?
Nem rémlett semmiféle sunnyogás, szimplán hallgattam a dologról, de már mindegy volt, mert anyám hajthatatlan maradt.
– Összejöttetek Sanderrel? – kérdezte higgadtabban pár perccel később. – Mostanában semmit sem mesélsz.
– Mehetnénk? – kérdeztem, mert engem már bosszantott, hogy annyian ránk dudáltak.
– Válaszolj! – parancsolt rám anyám dühösen.
– Nem. Vagyis ő próbálkozik, elhívott randizni, meg ilyenek, de nemet mondtam – összeszorult a mellkasom, mert a hiányos múlt járt a fejemben, ami elkeserített. Bolondnak éreztem magam miatta.
Anyám lassan gázt adott, elindultunk, hogy folytassuk az utat hazafelé.
– És, akarsz adni neki egy esélyt? Bár jobb lenne, ha most a tanulásra koncentrálnál, csupán érdekel – kérdezte anyukám, aggódón. – Régen nagyon jóban voltatok.
– Igen, és pont ez a baj. Nem emlékszem mindenre. Annyira ostobának érzem magam – tenyerembe temettem az arcomat, mert attól féltem, hogy elbőgöm magam, annyira fojtogattak a saját kétségeim, amelyek gombócot formáltak a torkomban.
– Hogy érted ezt?
– Van pár emlék, ami beugrott négy évvel ezelőttről, de csak úgy jönnek elő, ha történik valami, vagy felemlegeti, mint ma a zsákban futást – most én mutogattam hevesen magam előtt. – De fogalmam sincs, hogy ha annyira jóban voltunk, hogy szakadt meg ez az egész. Nem tudom mi történt. Nem emlékszem, és emiatt félek. Nagyon félek. Nem akarok tőle semmi komolyat, pont ezért. Mert nem tudom mi történt, és nem tudom... – elakadt a szavam, mert a sírás egyre jobban fojtogatott, ahogy a saját kételyeim átvették felettem a hatalmat.
Anya csodálkozón vetett rám egy pillantást, mielőtt befordult a mi utcánkba.
– Szeretnél beszélni erről egy pszichológussal? – kérdezte teljes komolysággal.
– Agyturkász? – fejemet ingattam. Ez nem volt egy csábító gondolat, akkor inkább maradok hülye.
– A céges pszichológusunk nagyon jó, tudnék kérni időpontot a magánrendelőjébe – győzködött.
– De te nem emlékszel, mi történt? – néztem rá kérdőn.
Anyám arca megfeszült, a garázskaput nézte, ami elé már felhajtott, és üresbe tette a kocsit. – Azt kérted – mély levegőt vett, hogy folytatni tudja –, hogy ne beszéljünk erről. Nem tudom, hogy sikerült így elfelejtened, de én tartom magam ahhoz, amit kértél – jelentette ki határozottan. Leállította a kocsit, majd az arcomat vizslatta. – Talán, ami akkor történt, már úgy sem számít, ezért ne hánytorgassuk fel. Lehet, jobb is így.
Én kértem, hogy ne beszéljen erről?
Kissé lesokkolt a hír, ugyanakkor még jobban szorítani kezdett a mellkasom. Úgy véltem itt valami nagyon nincs rendben, amitől a feszültség bennem egyre csak nőtt. Míg végül belementem, hogy pszichomókushoz menjek.
– Kérnél időpontot?
– Persze, kincsem – simított végig az ép arc felemen, majd kiszállt a kocsiból.
Idáig süllyedtem. Egy agyturkászhoz fogok járni, hogy megtudjak valamit, ami megtörtént velem a múltban. A végén diliházba kerülök, és mindegy lesz, hogyan döntök Sander kapcsán. Vagy ő sem normális, és követ hamarosan...