Este tízkor szálltunk ki a kocsiból, a bátyám hozott el, de nem bántam, mert elég messze volt a helyszín. Theo egyik unokatestvére szervezte a bulit, aki szintén az ő csapatukban játszott. Ezzel ünnepelték meg az idény győztes meccseit.
A kétszintes épület a külvárosi területen feküdt, a földszinti ablakokból villódzó fény tört ki, a dübörgő zene tompán hallatszott az utcán. A bejárat mellett páran ácsorogtak, cigarettáztak, közben dumáltak, és hangosan vihogtak. Lars kézfogással üdvözölte őket, én puszit kaptam tőlük. Utáltam ezt, de nem tiltakoztam, örültem, hogy ilyen közvetlenek velem. Bár, mint kiderült, ők már jól ismertek engem.
Ahogy a biztonsági bejárati ajtó kinyílt, a dübörgő ritmus átjárta a bensőmet, és minél beljebb haladtunk, úgy vette fel a szívem az ütemet. Csodálkoztam, hogy néhányan így is jót beszélgettek. Empyre One remixek bömböltek a hangszórókból, amiket a földszint több pontján elhelyeztek, az egybe nyitott konyha-nappali helyiségben. Elég tágas volt a tér, az emberek kisebb csoportokba verődve álldogáltak, vagy táncoltak. Mindegyikük tartott a kezében poharat, vagy sörösdobozt.
Lars megállt az egyik társaságnál. Nem akartam útban lenni, ezért beljebb mentem. A nappaliban a kanapét és a dohányzóasztalt félretolták, ott tekeregtek páran, mert amit leműveltek, táncnak legjobb indulattal sem neveztem volna. A konyha részen az étkezőasztalt, valamint a pultot csordulásig pakolták nassolni valókkal, illetve italokkal. Mindenki kedvére válogathatott a gyengébbtől a keményebb piák közül. Nem éreztem szükségét, hogy bármelyiket megkóstoljam.
Két srác szólított meg, kedvesen érdeklődtek felőlem, mert megismertek a négy évvel korábbi táborból. Jó érzéssel töltött el, hogy emlékeztek rám, velem ellentétben, mert egyiknek sem rémlett a neve, csak az arcukat ismertem fel. Az akkori csapattagok jócskán megnyúltak, mind fölém magasodtak.
– Szia, Nina! – köszöntött vigyorogva Theo, a szokásos felzselézett hajával, csak most nem a nap, hanem a színes fények villództak rajta. – Annyira örülök, hogy eljöttél! – kiáltotta túl a hangzavart, majd átkarolt, és alaposan megszorongatott.
Zavartan elhátráltam tőle, ahogy tudtam, mert attól féltem a nyakamon marad. Miután már erősen érződött rajta az ital, meg egyébként sem volt a szívem csücske, nem akartam sok időt a közelében tölteni.
– Helló, köszi a meghívást – mondtam, miután elengedett.
– Nincs még piád? – kérdezte a kezemre mutatva.
Széttártam a karom, megvontam a vállam. Annyira nem zavart a dolog, mert nem alkoholmámorban úszva akartam élvezni ezt az estét, csupán szórakozni jöttem, és felejteni, vagy eltemetni az érzéseimet, amik nem hagytak nyugodni.
– Csüccs – mutatott a kanapéra Theo. – Hozok neked valamit, aztán dumálhatnánk.
Dumálni vele? Miről?
Kérdőn pillantottam a másik két fiúra, de csak rántottak egyet a vállukon, majd folytatták a beszélgetést, mintha ott se lettem volna. Nem akartam már rögtön az elején parasztnak tűnni, ezért leültem oda, ahová mutatta, a bútordarab közepére.
Nem kellett sokat várni, két doboz sörrel a kezében tért vissza. Az egyiknek matatott a tetején, és átadta. Megköszöntem. Hálás voltam, hogy előre kinyitotta, mert gyakorta bénáztam a dobozos üdítőkkel is, majd azonnal belekortyoltam egy jó nagyot, hogy fel se tűnjön neki, hogy korábban még ilyen italt sem fogyasztottam. Rájöttem, hogy a sör nem tartozott a kedvenceim közé a kesernyés ízével. Elfordultam, hogy utat engedjek az arcomra kiülő grimasznak.
Theo meglepően normálisan viselkedett. Sokat kérdezősködött, minden egyes kérdés után ivott, így hamar elfogyott az itala. Szorgosan válaszolgattam, miközben apránként iszogattam az enyémet. Hirtelen felpattant, hogy hoz magának még egyet, mikor valaki leült a másik oldalamra.
– Szia – kellemes bariton hang kúszott a fülembe.
– Szia – széles mosoly terült el arcomon, ahogy a vidám, szürkéskék szempárba pillantottam, miközben az arcszeszének illata bizsergetőn kúszott fel orromba.
Ennyit az öt méter távolságról...
– Jó így együtt látni a régi csapatot, nem? – kérdezte Sander, egy nagy korty kíséretében, mert az ő kezében is ott volt az itala.
– Igen, nagyon jó – körbenéztem a társaságon. A többség alig változott, csupán még magasabb lett, így én a százhatvankét centimmel eltörpültem mellettük rendesen.
– És már rám is emlékszel. Igaz? – huncut, féloldalas mosollyal vizslatott, amibe belepirultam. – Láttam ám, szerdán a kocsinál megvilágosodtál.
– Lebuktam – lehajtottam a fejem. Az arcomban szétáradt a melegség. Szégyelltem a dolgot, de minek hazudtam volna.
– Tetszik az új külsőm? – Sander széttárta a két karját, kihúzta magát, így a póló rásimult a bicepszére és mellkasára.
– Igen – vágtam rá azonnal, kissé elábrándozva az íveken. – De a régivel sem volt semmi gond – tettem hozzá lányos zavaromban, mert észrevettem milyen önelégült fejet vágott, hogy olyan alaposan megnéztem.
Sander jóízűen felkacagott. Egy széles mozdulattal a jobb karja felkerült a kanapé háttámlájára, ahonnan a vállamra csúszott. Közelebb hajolt.
– Ez nagyon aranyos – szólt Sander, miután abbahagyta a nevetést. Átható pillantással fürkészett. – Szóval, hercegnőm...
– Ne bazz! Még mindig ezeket az idióta beceneveket használjátok?! – tért vissza Theo. – A seggdugó meg kis herceg, mi?
Sander feszülten elhúzódott tőlem, miközben mérgesen Theot méregette. Ebben a pillanatban a pokolba kívántam a srácot, mert mégiscsak sokkal jobban éreztem magam Sander társaságában, amibe nagyon csúnyán belerondított. Már csak emiatt is vissza akartam vágni.
– Ha jobban belegondolsz – kezdtem a mondandóban, miközben Sanderre mutattam –, rá már nem igaz sem a seggdugó, sem a kis... a herceg még elmegy. De te – Theora emeltem a mutató ujjam –, ugyanolyan vadbarom vagy, mint régen voltál.
Sander kuncogott, miközben elismerően nézett rám, majd koccintottunk, mert Theo, a nagy dumagép, teljesen lefagyott.
– Húzz innen – csapott Theo Sander térdére, mikor magához tért a kezdeti sokkból, majd visszaült a jobb oldalamra. – Teljesen elrontod nekem a csajt – morogta.
– Ha baj van, csak sikíts – súgta a fülembe Sander mielőtt felállt.
Keserűség járt át, hogy máris magamra hagyott. Kiittam a söröm maradékát, hogy bírjam Theo újabb marhaságait, mert úgy éreztem, már épp eleget beszélgettünk a múltunkról, de ő újabb kérdéseket tett fel, és furcsa mód egyre nehezebben bírtam válaszolni. A nyelvem megbicsaklott egy-egy szónál. Kezdtem furcsán érezni magam. Olyan állapot tört rám, mintha nem lennék ura a dolgoknak, csupán kívülről szemlélném az eseményeket, a saját testemen kívülről.
Theo közelebb húzódott, átkarolt, a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben a másik keze becsúszott a felsőm alá. Képtelen voltam tiltakozni, a végtagjaim egyszerűen nem engedelmeskedtek, legalább is nem úgy mozdultak, ahogy elgondoltam.
– Felmehetnénk az egyik szobába – súgta a fülembe, és válaszra sem várva a vállára húzta a karomat, úgy állított fel a kanapéról. – Tudom, hogy csak ezért jöttél el – vigyorgott kajánul.
Tiltakozni akartam, de nem ment. A szabad kezemet a mellkasára csúsztattam, hogy ellenkezzek vele, de nem sikerült erőt kifejtenem.
Mi a fészkes fene történik velem?
Alig tettünk pár lépést, Sander villámló tekintetével találtuk szemben magunkat.
– Azonnal engedd el – figyelmeztette tettre készen.
– Ne pofázz bele, ő is benne van – vágta oda foghegyről Theo.
Fogalmam sem volt, miről beszélt, de nem akartam vele menni, mégse jött ki egy árva hang sem a torkomon. Forgott velem a világ, furának láttam magam előtt az embereket, épp, hogy megtartott a lábam. Ha a karom nem a fiú nyakában lett volna, mint valami elfuserált ékszer, tuti a padlón kötök ki.
– Ezt kétlem – morogta Sander, miközben megragadta Theo ingét.
– Nina! – kiáltott Lars a tömegen át.
Sander lefejtette a karomat Theoról, majd elrántotta őt, aki így már nem tartott, de szerencsére a kanapéra zuhantam vissza, akár egy rongybaba. A bátyám ültetett fel, a nevemen szólongatott, de nem tudtam reagálni. Arcomat pofozgatta, mert a szemhéjam nehezen emelkedett. A végtagjaim erőtlenül hevertek mellettem. Ellenkező esetben már rég hasba vágtam volna, mert zavart, hogy a képemet ütögette.
– Nina, mi bajod van? – hallottam Lars hangján, hogy aggódik, de képtelen voltam válaszolni. – Mondj már valamit!
A fejem jobbra-balra billegett, alig bírtam tartani. A zene tompán haladt át a hallójáratomon, forgott velem a szoba, az emberek. A szám, mint a sivatag, annyira kiszáradt. A szívem dobogása egyre távolibbnak tűnt, mintha nem is bennem lüktetne. Egészen szürreális élmény volt.
– Ez már ráfért – Sander tért vissza elégedetten, a jobb kezét rázogatta, de ahogy meglátott, kétségbeesve térdelt mellém a kanapén. – Bevettél valamit? – A fejemet maga felé fordította. A csuklómon matatott, majd a nyakamra tette a kezét.
– Nem – nyögtem, de úgy tűnt meg sem szólaltam. A fejem a háttámlára hanyatlott, úgy próbáltam billenteni, hogy lássa, nemleges a válaszom.
Sander a fejem mellett támaszkodott meg szabad kezével, amire rádőltem. Jóleső érzéssel töltött el, hogy éreztem a bőre melegét. Megfordította a kezét, így a tenyerében pihent az arcom, amit hüvelykjével simogatott. A biztonság szigete volt. Szabad kezével felhúzta a szemhéjam. Zavart a fény, a villogás, de erőm sem maradt, hogy tiltakozzam.
– Mennyit ittál? – kérdezte Sander, egyre aggodalmasabban szemlélve engem.
A kanapén kettőnk között pihenő kezem mutató ujját emeltem meg, amivel az asztalon heverő sörösdobozra mutattam. A fiú észrevette a mozdulatot, követte tekintetével, és felismerés csillant a szemében.
– Te szemét, mit adtál neki?! – förmedt rá Sander a földön fekvőre.
– Nem lesz tőle baja! – hangzott a válasz lentről.
– Bazd meg! Nézz már rá... – üvöltötte Sander, elfordulva tőlem.
Hú, de szarul nézhetek ki.
– Ez most komoly?! – Lars elhűlten állt előttem, majd egy könnyed mozdulattal Theohoz lépett, és oldalba rúgta, mire a fiú fájdalmasan felnyögött. – Ezzel még nem végeztünk!
Egy darabig néztem a fölém magasodó alakot, azt a szürkéskék szempárt, amit valamiért annyira szerettem, ami megnyugvást okozott, de lassan lecsukódott a szemhéjam. A körülöttem levő zajok egyre tompábban hallatszódtak, mintha valaki lehalkította volna a zenét és az embereket, a fények megszűntek.
– Nina! – Sander hangja nagyon távolinak csengett. – Nina, kérlek, maradj velem!
Sikerült újra kinyitnom a szemem, bár sejtelmem sem volt, mennyi idő telhetett el. A fiú még mindig riadtan figyelt, miközben arcomat simogatta. Nagyon aggódott értem, aminek örültem, bár már a saját érzéseimmel sem voltam tisztában.
– Jól vagyok – mondtam erőtlenül, de nem tudtam meghatározni, hogy hallottak-e belőle valamit. Nyomorult érzés volt ilyen elesettnek lenni.
– Jobb lesz, ha haza viszem – szólt Lars.
– És szólsz Claranak, hogy figyeljen rá? – mordult rá Sander. – Majd én vigyázok rá!
– Az kizárt! Szó sem lehet róla! – ellenkezett a bátyám.
– De valakinek mellette kell maradni, mert...
– Milyen szakértő lettél a témában – támadt neki Lars fitymálón.
– Ebbe most ne menjünk bele – Sander szomorúan visszafordult hozzám.
– Haza viszem – jelentette ki határozottan a bratyó, és egy mozdulattal felrántott a kanapéról, mire halkan felnyögtem. A fejem a mellkasomra bicsaklott, a lábam majd' összecsuklott, de Lars erősen tartott, így indultunk el.
– Ne csináld már, Lars! – került elénk Sander. – Emlékszem a szabályaidra!
Milyen szabályokról beszél?
A bátyám elengedett. A kanapé hátuljának támaszkodtam, hogy állva maradjak, de nem tartott sokáig, lassan lecsúsztam a földre. Kivert a hideg veríték, a gyomrom bukfencet vetett. A szoba zsugorodott, majd kitágult, miközben a hasam kellemetlenül mozgolódott. A gyomrom tartalma sebesvonat módjára indult meg a nyelőcsövemben felfelé, miközben tudatosult bennem, hogy egy fehér szőnyegen ülök, amit nem szeretnék összepiszkítani. Nem tudtam, merre található a mosdó, de nem messze egy ablak nyitva volt. Négykézláb küzdöttem odáig magam, a számat szorosan csukva tartottam. Nehezen felkapaszkodtam a párkányra, majd azon átbukva kieresztettem, ami kikívánkozott belőlem.
Kellemesen hűs szellő cirógatta az arcomat, egészen kijózanítóan hatott. A hajam az arcom előtt lengedezett, hányás szaga csapta meg az orrom, mire megint öklendezni kezdtem, de már semmi sem távozott. A hajam összetapadt, nedvesség csordogált róla, amire elfintorodtam.
Csak én lehetek ennyire béna...
– Vigyázz, nehogy kiessél – szólt Sander mögöttem figyelmesen, a keze a hátamra simult. – Ez a legjobb, ami történhetett vele. Menj vissza, szórakozzál, majd én rendbe teszem, és ha jobban lesz, lejövünk – magyarázta. Gondolom a bátyámat igyekezett megnyugtatni.
Annyira gáznak éreztem, hogy összehánytam a hajamat, nem akartam megfordulni, de mégse maradhattam egész éjjel az ablakban, kifelé lógva, bármennyire jól esett a friss levegő. Sander kihajolt mellém, enyhén fintorba torzult arca.
– Jobban vagy? – érdeklődött kedvesen.
– Asszem. – Mélyeket lélegeztem, hogy elnyomjam a rosszullétet, ami nem akart csillapodni.
– Gyere, menjünk fel a fürdőbe – mondta, miközben finoman megmozdította a vállamat.
Lassan megfordultam. A zene teljes erővel tört az elmémbe, mintha a fülemen keresztül akarná kitépni az agyamat. Összegörnyedtem, mert fájt a gyomrom, émelyegtem.
Sander szorosan tartott, úgy vezetett el a lépcsőig, majd fel az emeletre, ahol bekísért a fürdőszobába. Lehajtotta a vécé deszkát, oda ültetett. Az egyik fehér szekrényből egy törülközőt vett elő, amit megnedvesített, hogy azzal letörölje a homlokomat, arcomat, végül a csatakos hajamat.
Nyomorultul éreztem magam, hogy ápolásra szorulok, rettenetesen sajnáltam, hogy elrontottam a bulit. A padlót fürkésztem, miközben tűrtem Sander pesztrálgatását. Mondani akartam valamit, de továbbra sem sikerült.
– Ha már kicsit jobban vagy, a hajadat kicsit jobban át kéne mosni – szólt halkan.
Sander féltérdre ereszkedett előttem. Még így is csillogó szemekkel vizslatott, amit nem értettem, mert biztosan nem lehettem egy szép látvány. Némán bólintottam, lassan felálltam, hogy a mosdóhoz hajoljak. A fiú követte minden mozdulatomat, alaposan átmosta az érintett tincseket, majd egy tiszta törölközővel törölte át, amit átvettem tőle, mert kifejezetten zavart, hogy mindent ő csinált.
– Pihenj le egy kicsit – Sander kitárt egy másik ajtót, ami a hálószobába vezetett. – Hozok vizet neked. De el ne menj! – mutatott rám figyelmeztetően.
Jeleztem, hogy felfogtam. Kiöblítettem a számat, hogy kimossam azt a rémes ízt. A hajamat szárítgattam a törölközővel, azzal mentem be a szobába, és levágódtam az ágyra. Jól esett elnyúlni a puha takarón. Még mindig forgott velem a világ, de már inkább olyan jól eső módon. Az eddig vészesen forgó gyomromat kellemes izgatottság járta át, ahogy lenyugodott. A légzésem a szívverésemmel egyetemben rendeződött. Lehunytam a szememet. Kicsit elbóbiskolhattam, mert arra riadtam, hogy az ajtó kivágódott. Sander a szokásos laza stílusában bejött, a könyökével lökte vissza azt. Több vizes palackot, illetve sörösdobozt hozott magával, amit az ágy melletti éjjeliszekrényre pakolt.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Sander az arcomat fürkészve.
– Megmaradok – mosolyodtam el egy nyújtózás kíséretében.
– Helyes – az ablakhoz lépett, hogy bukóra kinyissa azt.
Felkeltem, mert valami hajtott belülről, hogy hozzá érjek. A hirtelen mozdulattól, vagy a vágyakozástól a szívem hevesen dübörögni kezdett. Úgy lopóztam mögé, akár egy macska, és hátulról átöltem, amíg ő a nyílászáróval bajlódott. Szorosan hozzásimultam, miközben a karom felfedezőútra indult a pólója alatt. Végigvezettem az ujjaim a hasán, mire élesen szívta be a levegőt, és kissé ledermedt. A kezem elidőzött a köldökénél, hogy aztán a szőrszálak mentén még lejjebb osonjon.
– Te most mit csinálsz? – Sander a válla felett pillantott rám gyanakvóan.
– Érezni akarlak – súgtam a fülébe felpipiskedve hozzá, mire morgó hang hagyta el a torkát. A nadrágja gombját egy laza mozdulattal kioldottam, amitől nagyon büszke voltam magamra, de ő eltolta a karomat, hogy gyorsan visszagombolja, majd szembe fordult velem.
– Ne csináld ezt.
– Csak egy kicsit – könyörögtem neki, mert az, hogy érintettem, egyre jobban felkorbácsolta a vágyamat. Akartam őt, itt és most.
– Olyan nincs! – hitetlenül felnevetett. – Nincs csak egy kicsit!
Újra rátaláltam a nadrágjára. Először végigsimítottam rajta elterelésképp, hogy ne vegye észre, mikor a gombra tévedt a kezem.
– Ne, Nina! – tolt el magától erélyesebben. – A drog miatt vagy ilyen. A küklopsz bezárva marad, ma este biztosan – mutatott a nadrágjára, majd elkapta mindkét csuklómat, amit egy kézzel lazán lebilincselt, így megfosztott az újabb próbálkozás lehetőségétől.
Ártatlanul pislogtam rá, de nem eresztett. A szobában volt egy fotel nem messze, abba belezuhant, majd az ölébe húzott. Az egész testemet átjárta a bizsergés, hogy éreztem a belőle áradó meleget. A szívem vadul kalapált a közelségétől, és ujjaimmal a fogvatartó kezét maceráltam, már amennyire elértem.
– Nem akarsz megcsókolni? – puhatolóztam, ha már így leszerelt.
– Nem – vágta rá azonnal.
A csalódottság kiülhetett az arcomra, mert Sander fejét ingatva kuncogni kezdett.
– Bocs, de hányás szagod van, én meg még nem ittam eleget, hogy elnyomja – magyarázta.
– Csak Lars miatt vagy ilyen – mondtam sértődötten.
– Ő is hozzájárult, valóban – bólintott. – Elmondom mi lesz – komoly arccal fordult felém. – Elengedlek, de nincs tapi. Csak iszol. – A szabad kezével magához vett egy üveg vizet, a kezembe adta, majd kinyitotta.
Engedelmesen meghúztam, rettentő jól esett a hűs víz.
– És most beszélgetünk.
– Miről akarsz beszélgetni? – csodálkozva néztem a szemébe.
– Miért futottál el a múltkor Viljar elől? – szegezte nekem a kérdést kíváncsi tekintettel.
– Ez egy vicces történet – nevettem el magam. Zavarba jöttem, hogy pont ezt akarja tudni.
– Na, mesélj, szépségem – kényelmesen hátradőlt, az egyik karját a combra tette, a másikat a csípőmre.
– Hát, ott kezdődött a dolog, hogy én már egy ideje szerelmes voltam belé, és idióta barom módjára ezt közöltem vele – ecseteltem nevetgélve. Érdekes, hogy idővel tényleg mennyire megszépülnek a kellemetlen emlékek. – De ő meleg, szóval ez a kapcsolat halálra volt ítélve kezdettől fogva, de én erről nem tudtam. Szóval pont azelőtt pénteken vallottam be neki. Ő próbálta ezt velem átbeszélni, de én aznap menekültem előle. Akkor utolért, dumáltunk, és azóta jó barátok vagyunk.
– Akkor már túl vagy rajta? – fürkészőn pillantott rám.
– Igen, azt hiszem – feleltem, mert valóban úgy éreztem, hogy már sikerült lezárnom ezt. – És veled mi a helyzet? Hallottam nagyon kapós vagy – vigyorogtam rá.
– Hogy mi? – elképedve fordult felém.
– Meccsek után lányok adják meg a számukat – vigyorogtam rá egy kis riszálás kíséretében. – Biztos nem unatkozol, ha ilyen szívtipró lettél.
Sander döbbenten meredt maga elé, fejét ingatta.
– Ki mondta ezt neked? – kérdezte összevont szemöldökkel.
– Viljar.
– Az a szemét, kis köcsög – sziszegte a fogai között Sander, majd ivott egyet.
– Ne mondj ilyet! – szóltam rá erélyesen. – Ő jó fiú. És a védelmem alatt áll, szóval ne fenyegesd – mutattam rá a fiúra.
– Basszus – morogta, majd egy szuszra megitta a sör maradékát, és egy kézzel kinyitott egy újabbat. – Ne hidd el egy szavát sem, mert ez nem igaz.
– Akkor mi az igazság? – kérdeztem. Oldalra billentettem a fejem, mosolyogva vártam a válaszát, de ő egy darabig csak a távolba révedt.
– Az a helyzet – kezdett bele egészen elkomorodva –, hogy négy éve egy lány elrabolta a szívemet. – A szemembe nézett. – Megszakadt a kapcsolat, de a sors elég agresszív jelzéssel sodorta újra az utamba, és most nem fogom elkövetni még egyszer ugyanazt a hibát.
– A francba, akkor mit keresek én itt? – bukott ki belőlem az őszinte kérdés, miközben próbáltam felállni az öléből, de ő nevetve visszarántott.
– Kibaszottul hülye vagy ilyenkor – mondta hahotázva. A kezét szorosan a combomon tartotta. – Bár én se vagyok már józan, nem is értem miért most próbálom ezt megbeszélni veled. Nem fogsz emlékezni semmire – ingatta fejét. – Légy szíves sose szokj rá se a piára, se a szerekre – könyörögve pillantott rám, boci szemekkel.
– Nem terveztem – ismertem be. Elvesztem a tekintetében, mint egy szarvas a közeledő busz fényében. Egy mély sóhajjal nyugtáztam, hogy jó helyen vagyok, ott, ahol a legjobb nekem ebben a pillanatban.
– Sajnálom, hogy olyan rosszul kezeltem akkor a helyzetet – folytatta Sander fájdalmas komolysággal.
Láttam, hogy nagyon őrlődik valami miatt, egészen a lelkembe mart az a pillantás, ahogy akkor rám nézett. Érdekelt a mondandója, nagyon kíváncsi voltam arra, hogy egészen pontosan miről is beszélt, de minden egyes pislogásnál a szempilláim súlya a sokszorosára növekedett, így egyre hosszabb ideig maradt lecsukódva a szemhéjam, és a hangja egyre távolibbnak tűnt.
– Most nem fogom elrontani, ígérem – mondta Sander mély elhatározással.
A fejem elnehezedett, a gravitáció túlzottan vonzotta, de visszaemeltem, mire egy nagy tenyér az arcomra simult. Sander a vállára vonta a fejem, és én kényelmesen bevackoltam magam. Az orrom hegyénél még éreztem, ahogy lüktet az ér a nyakán. Hozzásimultam a törzséhez, ahogy hátradőlt a fotelban, majd elnyomott az álom.