A hétvége mindkét napját a menhelyen töltöttem a kutyák legnagyobb örömére. Együtt futkároztam velük, rengeteget játszottunk, a többségüket szétdögönyöztem, így Trixie is kiemelt figyelmet kapott. Egészen ellazultam a társaságukban, csupán az üresség maradt bennem, mintha kiszakították volna a szívemet, és annak hűlt helyét érezném ott.
Hétfőn időben mentem be, még a többség megérkezése előtt. Bemasíroztam egy nyitott terembe, hogy ne a többiekkel együtt kelljen várakoznom, mert ha Viljarral szemben találom magam, tuti összeomlok. Milliószor átgondoltam, hogyan kellene reagálnom, mégis a lelkemben tomboló vihar nem hagyott nyugodni. Rettenetesen feszült voltam, remegtem. Betegséget akartam szimulálni, de anyukám tuti rájött volna, így nem kockáztattam.
Szomorúan bámultam kifelé az ablakon, ahonnan pont az oldalsó kapura láttam rá. Egy kisebb csoportosulás állt ott, középen Sanderrel, aki vagány, fekete műbőr dzsekit viselt. Egy copfos csaj lépett hozzá, feszes, bordó ruciban és leggingsben. Modell alkattal áldotta meg az ég, sehol egy apró felesleg. Sander nyakába csimpaszkodott, a fülébe suttogott valamit, majd megfordult, úgy dörgölőzött neki, egész testében hozzá simult.
Szemérmetlen ribanc.
El akartam fordítani a tekintetem, de nem ment. Sander csak tűrte, arca meg se rezzent, el se pirult, hozzá se ért a lányhoz, aki csípőjét ringatta előtte. Csupán rámosolygott, mikor már indult befelé. Nem csókolta meg, mikor elváltak, ami őszintén megnyugtatott. A fiú viselkedése alapján olybá tűnt, nincsenek együtt. Jól láthatóan nem én voltam az egyetlen szerencsétlen, aki ennyire próbált közel kerülni egy sráchoz. Egyedül a taktikánk volt más.
Keserű sóhaj tört fel belőlem, ahogy néztem az egyre sűrűsödő tömeget.
Akkor mentem ki a teremből, mikor már túl sokan voltak bent, így kénytelen voltam csatlakozni a saját osztályomhoz. Egyenesen barátnőimhez battyogtam, zsebre dugott kézzel, leszegett fejjel, majd közéjük préseltem magam. Mindketten érdeklődve pislogtak rám, mire szomorúan sóhajtottam.
– Mi van, meghalt a kedvenc kutyád a menhelyen? – kérdezte Ronja, egyre aggodalmasabb pillantást vetve felém.
– Nem jól sült el... – Tiril inkább elhallgatott, ahogy az arcom fürkészte. Közelebb húzódott hozzám, szorosan átölelt.
– Komolyan? – hajolt az arcom elé Ronja.
– Nem kellek neki – suttogtam elhaló hangon, ami végül is igaz volt, a részleteket nem kellett tudniuk. Ahogy kimondtam újult erővel tört rám a sírhatnék. Szorosan lehunytam a szemem, ajkamba haraptam, hogy elfojtsak minden látható jelet.
A másik oldalról Ronja ölelt, ami nagyon jól esett. Így ültünk, míg a tanár meg nem érkezett.
Rasmussen tanár úr kivételesen lelkesnek tűnt, biztos azért, mert hétfő volt. Még mindig a past perfect continoust ecsetelte, vagy inkább gyakoroltatni próbálta, de általában saját magának kellett megválaszolnia a kérdéseit, olyan aktívan közreműködött mindenki. A többség félálomban vergődött, kezével támasztotta a fejét, hogy ne az asztalon feküdjön el. Én meg egyszerűen csak padlón voltam.
Hátulról megbökték a vállam, ezért morcosan a mögöttem ülőre néztem, aki egy papírdarabot nyújtott felém. Elvettem, visszafordultam előre, úgy bontottam szét a cetlit.
Van kedved suli után meginni velem valamit?
Annyira kacifántos betűkkel írták, hogy alig tudtam kivenni a szavakat. Első gondolatom az volt, hogy a mögöttem ülő srác megbolondult. Aztán eltöprengtem, hogy ki is ő? Az egyik kocka, aki egész nap a gépet nyomogatja, valami idióta játékkal szüttyögve. Pont az a fajta, aki a számítógépét venné feleségül, ha megtehetné.
Felvéstem rá a válaszom, fordultam, hogy hátra adjam a cetlit, amit a tanár egy laza mozdulattal kihúzott az ujjaim közül. Fel se tűnt, hogy mellém lépett.
– Bizonyára nagyon fontos információkról leveleznek, Madsen kisasszony. Ha nem bánja, megosztom az egész osztállyal – vaskos ujjaival ügyetlenül hajtogatta ki a papírt, ahogy visszasétált a tábla elé.
A fejemre tettem a kezem, úgy feküdtem le a padra. Legalább ennyire bújjak el a kíváncsi tekintetek elől.
– Van kedved suli után meginni velem valamit? – olvasta fel Rasmussen tanár úr a cetli tartalmát. – Remélem nem alkoholos italra gondolt! – tette hozzá. – Kopj le, gyíkarc! Ajj, valakit csúnyán kikosaraztak – húzta el a száját, ahogy tekintetét a mögöttem ülőre szegezte.
– Ne rám nézzen! Ha az utolsó volna a Földön, se kellene – mutatott rám a parasztja.
– Persze, mert jól tudod, hogy akkor is ez lenne a válaszom! – förmedtem rá morcosan, mire a srác megszeppenten húzódott lejjebb a padjában.
– Akkor sem én voltam – morogta sértődötten.
– A magánéletüket az órán, sőt, iskolán kívül beszéljék meg – zárta le a témát Rasmussen tanár úr. Visszafordult a táblához, újabb példa mondatokat vésett fel.
Remek. A nem létező magánéletem a fél évfolyam előtt zajlik. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy ez a hét cseppet sem indult jobban, mint a múlt heti. Mi történik velem? Életre kelhetne valamelyik szuperhős, akinek valóban nincs más vágya, mint kimenteni engem ebből a pokolból...
***
Viljaregyik szünetben elindult felém, mire én a mosdóba menekültem enyhe rosszullétet imitálva. Elképesztően szánalmasnak éreztem magam, hogy ennyire nem tudtam a szembe nézni vele, pedig valahol a lelkem mélyén érdekelt, hogy mit akar mondani. Mégis menekültem, ösztönösen cselekedtem. Képtelen voltam a szemébe pillantani, annyira rosszul érintett ez az egész. Pedig csak magamat hibáztathattam, hiszen én vallottam be neki, hogy mennyire kedvelem, a hülye barátnőim tanácsára. Igaz, kár másokat ócsárolni emiatt, akkor is én maradtam a ludas a dologban.
***
Az utolsó óra után, még a zűrzavar közepette elköszöntem barátnőimtől, hogy az iskola udvarán található pálya lelátójára meneküljek. Bíztam benne, hogy így az égegyadta világon mindenkit elkerülhetek. Továbbra sem akartam Viljar közelébe kerülni, és miután egy környéken laktunk, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Továbbra is csak menekültem a saját bénaságom és félelmeim elől. Tudat alatt készültem erre a lépésre, hiszen a táskámba mélyesztettem a kedvenc könyvemet.
A lépcsőzetes lelátó harmadik sorában leültem, élveztem az aranyló sugarak lágy melegét a bőrömön, miközben arra vártam, hogy kiürüljön az iskola. Biztos voltam benne, hogy Viljar véletlenül sem fog erre a területre tévedni, sose szokott. Hamarabb keresne az utcán.
Elővettem imádott regényemet, Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című alkotását. Már kiskoromban beleszerettem ebbe a történetbe, mikor még anyámmal közösen olvastuk, és úgy éreztem, most éppen ideje megint felidéznem.
Alig olvastam el az első oldalt, mikor valaki közeledett. A műbőr dzsekit azonnal felismertem. Továbbra is úgy tettem, mint aki olvas, mert semmi kedvem nem volt beszélgetni.
– Szia, szépséges hercegnőm – köszönt Sander, mikor megállt előttem, az eggyel lentebbi sorban.
A megszólítástól magasba szaladt a szemöldököm, melegség kúszott fel arcomra. Kétkedve pillantottam rá, majd gyorsan körbenéztem. Biztosan nem vettem észre, hogy valaki leült mögém valahová. Az nem létezik, hogy valaki ilyet mondjon nekem. Az is abszurdnak tűnt, hogy egy fiatal srác ilyet ejtett ki a száján egyáltalán. Azonban az egész lelátón csak ketten voltunk.
– Szia – kezdtem bizonytalanul. – Otthon hagytad a kontaktlencséd, vagy ennyit romlott a szemed? – kérdeztem enyhe gúnnyal.
– Nincs semmi baja szememnek – felelte csodálkozva.
Napos időben egészen eltűnt a szürke árnyalat a szeméből, csupán az égkék szín maradt.
Szkeptikusan néztem újra körbe, de szemem sarkából őt figyeltem.
– Tudom már! – kiáltottam fel lelkesen, majd kicsit közelebb hajoltam hozzá, és halkan folytattam. – Van egy láthatatlan barátod, aki itt van mellettem, csak hogy ne nézzenek bolondnak, úgy csinálsz, mintha hozzám beszélnél.
Hihetetlenül nagy barom vagyok...
Sander homloka ráncba szaladt, ahogy megemelkedett a szemöldöke, majd jóízűen felkacagott.
Megnevettettem valakit, ezt mára már egy fél sikerként elkönyvelhettem. Mosolyogva követtem minden mozdulatát, ahogy letörölte örömkönnyeit. Nem egészen értettem mitől derült ezen ilyen jót, de nem firtattam. Miért tettem volna?
A fiú egy laza mozdulattal fellépett elém, hogy utána egy könnyed fordulattal mellém telepedjen. Előre hajolt, a combjára támasztotta könyökét, összekulcsolta ujjait, úgy sandított felém.
Na, ebből sem lesz már olvasás.
Kíváncsian pillantottam rá, hogy mi a fenét akar.
– Gondoltam, ha már olyan csúnyán kikosaraztál, beszélgethetnénk.
Ledermedtem. Nem számítottam rá, hogy a cetlit ő küldte az órán.
Nem tűnt megbántottnak. De miről akarhat velem beszélgetni?
– Legközelebb írd alá, akkor más jelzőt használok – mondtam mogorván.
– Például Adonisz? – húzta ki magát Sander, öntelt vigyorral az arcán.
– Te milyen nagyképű vagy – sóhajtottam fintorogva.
– Biztos minden rendben nálad? – kérdezte, ahogy hirtelen elkomolyodott.
– Persze – vágtam rá azonnal, lenyelve minden keserűségem.
– Nem úgy tűnt napközben. Velem nyugodtan megoszthatod, ha bánt valami.
Csöppet elkerekedett a szemem. Miért tennék ilyet? Nem igazán értettem mit akar ezzel, hiszen pont egy hete vettem róla tudomást először. Most meg idejön, hogy sírjam el neki a bánatom. Hogy venné ki magát, ha elmondanám, hogy egy fiú miatt törtem össze? Pláne úgy, hogy közös programra hívott, lényegében már másodszor, amit rendre visszautasítottam. Egyáltalán mi köze hozzá? Komolyan nem értettem mi folyik körülöttem.
– Nincs semmi baj – győzködtem mindkettőnket, és a szemem sarkából láttam, hogy egy picit közelebb csúszott.
Mi a fene?
– Kit akarsz átejteni?
Olyan pillantást vetett rám, hogy beleborzongtam, mintha fagyos ujjaik érintették volna gerincemet. Fejemet ráztam megrökönyödve.
Sander magabiztos volt, ami az egész lényéből sugárzott. Megint közelebb csúszott.
– Ugyan, Nina – vállával megbökte a vállam. – Barátok vagyunk, nem?
Komolyan kezdett érdekelni, hogy mi a frászt akarhat tőlem.
– Nem, nem vagyunk azok – mondtam hitetlenkedve, mire feljajdult. Meglepetten emeltem rá a tekintetem. – Alig ismerlek.
– Komolyan nem emlékszel rám? – kérdezte döbbenten.
Elhűlten pislogtam rá.
Mire kellene emlékeznem?
Lars csapatában játszott, ezt már tudtam, de halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mire célozgatott. Lehet mégse azért volt annyira ismerős? Hiába kutattam a fejemben, egy használható emlék nem bukkant elő, de még csak a foci kapcsán se.
– Au, ez nagyon fáj – Sander arca egészen eltorzult, ahogy egyre jobban összekuporodott. Egészen összegömbölyödött, mellkasára szorította a kezét.
– Ne szórakozz – mordultam rá, de ő egyre csak óbégatott.
Egy darabig tényleg azt hittem, hogy a bolondját járatja velem, de egyre jobban küzdött, erőlködött, közben levegőért kapkodott. Arca feszültebbé vált, ahogy grimaszolt a fájdalom miatt. Kezdett túl komollyá válni a helyzet. Magam mellé tettem a könyvet, majd felé fordultam.
– Most tényleg fáj valamid?
Sander bólintott, összeszorított fogakkal, megfeszült állkapoccsal, szinte már teljesen a combjára borult.
– Hívjak segítséget? – kérdeztem egyre kétségbeesettebben, mire a fejét rázta. – Vagy mondd, mit csináljak?! – kezemet a mellkasára szorított, ökölbe záródott kézfejére csúsztattam, mintha ezzel enyhíteni tudnám az érzést. – Itt fáj?
– Ott bizony – mellkasára vonta a kezemet. – Csak szorítsd oda – nyögte.
Úgy tettem, ahogy kérte, egyre aggodalmasabban szemlélve a látványos szenvedését. Nem értettem mi fájhat ott neki, csupán a heves szívverését éreztem a tenyeremben. Meg az időnként megfeszülő mellizmát, amit a bő póló remekül elrejtett. Reméltem, nem akar itt infarktust kapni nekem, bár ahhoz elég fiatal.
Sötét haja az arcába borult, csupán két tincs között vettem észre, hogy felém sandított, és elvigyorodott.
Szívesen beverném azt az önelégült képét...
– Te aljas – kezdtem, de benn akadt a szavam. Összeszorítottam a szám, majd a bal öklömmel jól rásóztam a felkarjára, ami kábé annyit ért, mintha egy bogár repült volna neki.
– Lehet, hogy az vagyok, de ezért megérte. – Sander mosolyogva pillantott rám, ahogy még közelebb kúszott, pedig már nem volt köztünk szabad hely. Kezemet fogta, egy pillanatra sem eresztette el. Gyengéden a fülem mögé igazított pár kósza tincset, és végigsimított a nyakamon.
Teljesen lefagytam. Az érintése forró nyomott hagyott maga után a bőrömön. Furcsa érzés járt körbe, mintha villámok cikáznának körülöttünk. A szemembe nézett, aztán pillantása lejjebb vándorolt, megállapodott az ajkamon, mire az akaratlanul nyílt szét, mert ez az egész annyira meglepett. Végtagjaim elzsibbadtak, megmozdítani sem bírtam őket. A körülöttünk levő hangok egyre halkabbá váltak, ahogy lassan közeledett felém. Még mindig fogva tartotta a kezemet.
Benn akadt a lélegzetem. Kíváncsi voltam, hogy valóban megpróbál-e megcsókolni, és lelkem mélyén már eldöntöttem, hogy nem fogok visszakozni. Nem fogok elmenekülni. Vagy mégis?
A távolból meghallottam Viljar harsány nevetését, aki közeledett a lelátóhoz.
– Basszuskulcs – csúszott ki a számon, pedig Sander ajka már alig egy centire volt az enyémtől.
A srác rám emelte a tekintetét, ahogy visszatért a testembe az élet. Elhúzódtam, kezemet kirántottam az övéből, magamhoz vettem a könyvem és a táskám, majd olyan gyorsan eredtem futásnak, akár egy puskából kilőtt golyó.
Sander elámulva pillantott rám, felszisszent, ahogy végigtapostam a lábán.
Viljar hangosan kiáltott utánam, de nem foglalkoztam vele. Úgy tettem, mint akinek nagyon sürgős, halaszthatatlan dolga akadt.
Lerohantam a lelátóról, egészen a hátsó kapuig, de az zárva volt.
A gondnok ilyenkor rohadtul jól tudja a dolgát! – morogtam magamban, ahogy menekülőút után kutattam.
– Nina, meddig akarod ezt csinálni? – Viljar már pár méterrel előttem állt. Alig fújtatott, pedig nem keveset rohantunk, csupán gyöngyöző homloka árulkodott erről. – Légy szíves, beszéljük meg a dolgot – könyörgött.
Kelletlenül fordultam felé. Már attól összezsugorodott a gyomrom, hogy a szemébe néztem. Utolsó mentsvárként kimondtam azt, amitől a leggyorsabb szabadulás lehetőségét vártam:
– Nem árulom el senkinek a titkodat, ne aggódj.
– Ez szuper – motyogta Viljar, egy picit elpirult. – De, Nina! – Imára kulcsolta kezeit. – Én nem akarok rosszban lenni veled. Kérlek! – a kék szempár kérően pillantott rám.
– Persze, mert nem lenne, aki korrepetálna – jegyeztem meg, mire kuncogni kezdett.
Jaj, az a mennyei hang...
Megborzongtam, de még ebben a pillanatban is átfutott rajtam, hogy mekkora idióta vagyok. Mit nem adtam volna azért, ha átalakulhatnék valami kis állattá, hogy eltűnhessek a szeme elől. Nem mintha azzal bármit megoldanék.
– Lehet, hogy eddig keveset beszéltünk – folytatta Viljar –, de én tényleg kedvellek, mint egy jó barátot. Mint a legjobb barátomat!
Basszus, ezt nem hiszem el...
A szemem könnybe lábadt, úgy éreztem ezzel a mondattal végzett velem. Azonban ebben volt más is, a szerelmi csalódás fojtogatása, mely újra szívembe mart, amiről azt hittem már egyébként is darabokra hullott.
– Ne haragudj! Én nem tudtam, hogy így érzel irántam. Nem akartam fájdalmat okozni neked! Tényleg... – közelebb csoszogott hozzám, és átkarolt.
Az érintése egyszerre égetett és semmisített meg. Végem volt, a teljes lényem összeomlott a karjában. Zokogás rázta testemet, ahogy tenyerembe borultam, hogy legalább az arcomat takarjam előle. Egyre erősebben húzott magához, miközben vigasztalón simogatta a hátamat.
Hihetetlenül szánalmasnak éreztem magam. Pont az az ember vigasztalt, aki összetörte a szívemet. Milyen ironikus. Mégis annyira jól esett, hogy így törődött velem. Legszebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire gyengéd, ennyire figyelmes. Valahol ez is meghatott, amiért nagyon hálás voltam.
Lassan lenyugodtam, kicsit elhúzódtam, hogy kifújjam az orromat, és letöröljem könnyeimet.
– Jobban vagy? – kérdezte kedves mosollyal az arcán.
A torkomban még éreztem a gombócot, így csak bólintottam.
– De tutira?
– Ja, azt hiszem – feleltem reszelős hangon.
– Tényleg sajnálom. De! Tudom én, mire van neked szükséged – Viljar szeme felcsillant. A karját úgy tartotta, mint egy plázacica szatyrokkal megrakodva, csak a kézfejét mozgatta. – A hétvégén elmegyünk vásárolni! – megrebegtette hosszú, vékony ujjait, majd megrázta a csípőjét, annyira nagy izgalomban hozta a gondolat.
Te jó ég, hogy nem vettem észre, hogy meleg?
Nem tudtam mit válaszolhatnék hirtelen. Nem szerettem a plázákat, sem a vásárolgatást. Anyám vette a cuccaimat, és miután elég jó ízlése volt, megbíztam benne ezen a területen.
– Nem szeretek boltokban lógni – ismertem be.
– Csak pár új holmit szerzünk be, ami kiemeli a gyönyörű idomaidat – a levegőben mutatta derekam ívét.
Bele fogok őrülni ebben a kettősségbe, hogy nem lehet az enyém, miközben így dicsér. Bár ebből is gondolhattam volna, hogy valami nem stimmel, egy átlagos srác nem mond ilyeneket egy lánynak.
– Ezen max az úszógumit tudod kiemelni – összefogtam a hasam alját, de nem sikerült eléggé, ezért a csípőmnél mutattam a felesleget.
– Jaj, bébi, a pasik nem szeretik a csontkollekciókat. Amennyi neked van, az pont ideális! – átkarolta a vállam, úgy indultunk el a járdán a kapu felé.
Hitetlenkedve meredtem rá, de láthatóan lehetetlen lett volna kizökkenteni abból az eufóriából, amit magának okozott.
– Csak egy darabot. Nincs annyi zsebpénzem – egyeztem bele.
Viljar ugrott egyet örömében, lelkesen dörzsölte össze a tenyerét.
Lassan átragadt rám is egy kevés abból a vidámságból, ami belőle áradt. Egészen megnyugodtam, hogy túl voltunk ezen a beszélgetésen. Sokkal rosszabbra számítottam, de így már nem értettem; miért is menekültem én előle egész nap?
Viljar lemaradt mögöttem. Hátrafordultam, mert a lépteit sem hallottam.
A srác mozdulatlanná dermedt, a kezét maga előtt felejtette, úgy nézett egy pontra. Annyira elsápadt, azt hittem az apáca suhant át előtte abból a horror filmből. Ugyanakkor megnyugtatott, hogy az arca a fehér több árnyalatát képes magára ölteni, és most hófehér volt, fehérebb, mint a vallomásom után.
– Mi a baj? – érdeklődtem, miközben próbáltam megtalálni azt a valamit, ami ennyire megijesztette.
Viljar lassan nyújtotta ki előre remegő kezét, majd mutató ujjával a járdára mutatott, ahol két galamb sétálgatott.
– El – hangja elcsuklott. Nagyot nyelt, hogy újra megszólaljon. – Elzavarnád? Kérlek.
– Ezek csak buta madarak – Csodálkozva pislogtam rá, de az arckifejezéséből ítélve, ő meg volt győződve az ellenkezőjéről.
Kényelmes tempóban a madarakhoz sétáltam. Az egyikük búgva kerülgette a másikat, aki alig vett tudomást a körülötte zajló dologról, úrinősen emelte fel csőrét, peckesen lépkedett. Hessegettem, kezemmel hadonásztam feléjük, de nem zavartatták magukat. A hím rendületlenül folytatta az udvarlást.
– Bocsi, jól érzik magukat. De gyere nyugodtan, nem lesz baj – intettem felé mosolyogva.
Viljar térde összekoccant, ahogy megremegett a lába, majd hidegrázás formájában végigmasírozott a testén. Bizonytalanul előre haladt pár centit, de minden pillanatban attól tartottam, hogy mindjárt összecsuklik. Visszamentem mellé, hogy megnyugtassam, azonban a madarak követtek, és alig egy méterre megálltak előttünk. Szegény srácot egy pillanat alatt leverte a víz, elkerekedett szemekkel járatta közöttük a tekintetét.
Lehet, rosszindulatú vagyok, de kezdett szórakoztatni a helyzet. Sose láttam még ilyet, hogy valaki ennyire beparázzon két madártól. Kettő hülye tollastól.
Megragadtam Viljar karját, hogy erőt adjak neki, de akkor éreztem csak igazán, mennyire reszketett.
A hím egyre érdeklődőbben vizslatta a fiút sötét, apró szemével, amit irányba állított. Felismerés csillant benne, hogy ki fél jobban a másiktól. Esküszöm vérszemet kapott. A következő pillanatban úgy iramodott meg a Viljar felé, mintha egy zacskó morzsát húzott volna elő zsebéből.
Viljar kétségbeesetten lépkedett hátrafelé, kislány hangon felsikoltott, majd megpördült, és kezét a levegőben rángatva futásnak eredt. A galamb meg utána.
Ha nem a saját fülemmel hallottam volna, nem hiszem el, hogy ilyen hangot képes kiadni, mint ahogy az is hihetetlennek tűnt, ahogy a kezét rezegtette, mint akinek egy vastag gumikötelet szereltek be a csontjai helyére. Szakadtam a röhögéstől, ezen a ponton már nem tudtam visszafogni magam, a könnyeim csordogáltak. Próbáltam követni, ahogy a galamb kergeti az osztálytársam. Egy apró madár üldözött egy magas srácot, de minden egyes pillanattal egyre jobban a hasamat fogtam, mígnem térdre rogytam a nevetéstől.
Viljar már magában rótta a köröket, mert a galamb rég nem foglakozott vele. Megbotlott egy kőben, és nekizuhant a sövénynek, amelyet lelapítva elterült a sűrű, vékony ágak között.
Lassan feltápászkodtam a földről, de nagyon nehezen ment, hogy befejezzem a kacagást. Könnyeimet törölgettem. Ezzel komoly elégtételt kaptam az elutasítás miatt. A bokorhoz sétáltam, ahol Viljar megsemmisülten hevert. Az apró ágak jó pár horzsolást kreáltak sima bőrén. Lábánál a galamb megállt.
– Jól vagy? – kérdeztem, majd összenéztünk a tollassal. Ha nem csőre lett volna, még ő is elvigyorodik.
– Örülök, hogy jól szórakoztál – nyöszörögte. – Legalább jó kedvre derítettelek.
– Az tuti. Na, gyere – nyújtottam felé a karom, hogy kisegítsem a bokorból.
Még fel se tápászkodott rendesen, meglátta a galambot, megint felsikoltott, és kővé dermedve visszazuhant.
Ezt már nem bírom!
Újult erővel tört rám a röhögés, de olyan erősnevetőgörcsöt kaptam, hogy a földre kuporodtam, mert a lábam is belerázkódott.Ha valaki látott volna bennünket, azonnal a pszichiátriára visznek bennünket,méghozzá a zárt osztályra.