Roxfort. A háború után azt gondoltam, hogy ismét az otthonomnak nevezhetem a helyet, de mihelyst renoválták és visszatérhettünk az utolsó évünket befejezni valami mégis más volt. A szívemet nem melegség öntötte el ahogy beléptem a főterembe az ünnepi vacsorára, hanem hidegség. Fagyos és üres hidegség.
1998 szeptembere volt, két és fél héttel a 19. szülinapom előtt. Mosolyt erőltetve az arcomra igazítottam meg magamon a jól megszokott Griffendéles taláromat, majd helyet foglaltam Ronnal és Harryvel szemben, közvetlen Ginny mellett. Ron fürkészve vizslatott engem és próbált rájönni, hogy mi a bajom, de miután felvont szemöldökkel ránéztem feladta és helyette tele szedte a tányérját, majd minket meg sem várva falatozni kezdett. Érdeklődve néztem szét a teremben, ahol minden diák vidáman sztorizgatva (a nyárról és a háború eseményeiről) evett, majd a tekintetem végig szaladt a tanárok asztalánál is. Mindenki békésen étkezett és csevegett a másikkal, kivéve egy személyt, aki a Mardekár asztallal szemben ült és csak lökdöste az ételét a tányérján: Perselus Piton professzor. Szokásos fekete talárját viselte, de ezúttal magas nyakú garbóval, ami bizonyára a háborúban szerzett sebei miatt lehetett.
Mi találtunk rá akkor. Az utolsó könnycseppjét emlékké változtatta át, hogy Harry utána a merengőbe beleöntve megtudja nézni.
- A szemed az édesanyádé – mondta, majd az utolsó levegő vételeket szedte szaggatottan.
- Nem! – szólaltam meg hirtelen idegesen. Nem hagyom, hogy a tanárunk, ha halálfaló, ha nem meghaljunk a kezünk között. Harry véres kezét odébb lökve a táskámba nyúltam és egy sebforrasztót húztam ki belőle egy bezoár kő társaságában. A bezoár kő bizonyára nem fog teljesen hatni, hisz a kígyó egy Horcrux, a mérge erősebb mindennél, de túlélheti addig, amíg a gyengélkedőre nem tudjuk vinni, ahol jól ellátják a baját. Miután sikeresen beadtam neki mind a kettőt egy vérpótlót is előhúztam, hisz rengeteg vért vesztett.
- Ezt még igya meg – nyújtottam felé, miután a sebei beforrtak.
- Biztosan jól van elkészítve? – kérdezte még a halál szélén is cukkolva engem, mire egy mélyet sóhajtva a kezébe nyomtam, majd felálltam mellőle csendesen. Köszönés nélkül távoztunk, majd visszavonultunk. Ron és én gyászoltuk az elhunytakat, köztük Ron drága fivérét Fredet, addig Harry pedig elment megnézni a merengőbe Piton emlékeit. A háború után Harry mindent elmondott, amit látott. Ron nehezen akart hinni a fülének, de én csak elmosolyodtam. Legbelül mindig is tudtam, hogy nem egy rossz ember Piton, még ha annak is próbálta magát mutatni.
Piton szúrós tekintetére tértem vissza az emlékeim közül, mire elvörösödve visszafordultam a többiekhez és végre szedtem magamnak én is egy kevés falatot, még ha nem is volt étvágyam az íncsiklandozó ételek láttán sem.
A vacsora után felkelve az asztaltól egyszerre indultunk el a klubhelyiség felé, de ahogy felfelé haladtunk a lépcsőkön egyre jobban elegem lett a társaságból, így lefékeztem, mire Ginny, Harry és Ron homlok ráncolva fordultak vissza.
- Mi a baj? – tette fel végül Harry a kérdést.
- Szerintem elmegyek a könyvtárba – mondtam végül, mire Ron a szemét forgatva, Harry és Ginny pedig nevetve bólintottak, majd ismét elindultak egyenesen a Kövér Dáma felé. A három jó madár egymás szavába vágva folytatták tovább a Kviddicsről való beszélgetést, én pedig gyorsan szedve a lépcsőfokokat a könyvtár felé kanyarodtam. Az olvasás és a tanulás legalább elvonja a figyelmemet a gondolataimról. Mielőtt a könyvtárba értem volna mégis Ron reakciója ugrott be ismét a fejembe. Előtte se szívlelte, ha csak a tanulással foglalkoztam, de amióta szakítottunk azóta még jobban kimutatja nem tetszését. A háború alatt összefonódtak az útjaink, de mihelyst véget ért a roxforti csata rá pár hétre a kapcsolatunk is végét rugdosta. Sok minden történt köztünk, de kiderült, hogy túl hevesen reagáltunk egymás jelenlétére, hisz mind a ketten azt hittük, hogy megfogunk halni, így nem volt vesztenivalónk és mindent egyszerre akartunk, főleg egymástól. De mihelyst véget ért a háború rájöttünk, hogy a szerelem köztünk csak egy fellángolás volt és nem több, de mégis manapság úgy érzem, mintha Ron egyenesen nem bírna engem elviselni, bár nem nagyon foglalkoztam vele, hisz megvolt a magam baja. Lehet csak szimplán az fájt neki, hogy végül én tettem ki a szűrét...
A szüleim emlékét nem tudtam visszahozni a háború után, ami, ha beakartam vallani, ha nem...tönkretett legbelül. Egyszerűen összetörtem. Néha nem tudtam elfedni igazi érzéseimet, de volt, amikor nagyon is jól tudtam palástolni. Harryék persze tudtak róla, de mivel jól megjátszottam magam nem gondolták, hogy túlságosan megviselt volna, hisz ők sosem tudták, hogy mennyire jó viszonyom volt velük, mert róluk sosem beszéltem, maximum pár szót ejtettem csak a családomról.
A könyvsorok között kutatva végül magam meglepettségére is kihúztam egy bájitalokról szóló könyvet, majd egy fotelban helyet foglalva elhelyezkedtem és fellapoztam a közel hatszáz oldalas könyvet és arra kezdtem el koncentrálni minden érzékemmel.
Nem telt el sok idő, hisz még csak a harmincadik oldalnál tartottam a Félix Felicis fejezeténél, amikor furcsa érzés kerített magában...mintha valaki figyelne.
A könyvemet a lábamra leeresztve homlok ráncolva fordultam körbe, de nem láttam senkit sem a könyvtárba Madame Cvikkerren kívül, teljesen addig, amíg teljesen jobbra nem fordultam és szinte a hátam mögé nem néztem. Ekkor tekintetem megfagyott és érdeklődve tekintettem fel a sötét alakra, de mégis ódzkodva.
- Látom a következő bájitaltan órájára készül, Granger – szólalt meg Piton professzor a szokásos nem törődöm hangjával, mire kissé elvörösödtem, de nem túl feltűnően.
- Nem tanár úr, csupán ez került a kezem közé – feleltem rövidesen, mire Piton kárörvendve kikerült és elveszett a könyvsorok között. Vajon mióta figyelhetett engem?
***
/ Perselus Piton szemszöge /
A háború befejezése óta Granger járt a fejemben. Minek mentett meg? Mi oka volt rá? Hisz ott hagyhatott volna elvérezni...a tanárt, aki elsős kora óta semmibe sem vette, megríkatta őt, pontokat vont le tőle és cukkolta a maradék önbizalmát is elvéve tőle, a hűn szeretett igazgatóját meggyilkolta és nem mellesleg halálfaló is volt... Ahogy az 'Arany Trió' belépett a kunyhóba a két fiú döbbent arca közül mégis az ő tekintete lebegett előttem: aggódás futott végig a tekintetében, míg nem az arcára is teljesen ki ült.
- Nem! – vágta közbe ahogy az emlékeimet átadtam Potternek, majd táskájába kezdett el turkálni. Azzal a csekélynyi tudásával az enyémhez képest mégis megmentett én pedig még egyszer sem köszöntem meg neki azóta. Nem mintha valaha is megakarom, hisz végre nyugtom lett volna, de nem, ő adott egy második esélyt az életre fel sem vágva vele, ahogy Potter vagy a Weasley fiú tette volna és ez még jobban aggasztott.
Ezeken gondolkodva turkáltam az ételembe, amikoris arra lettem figyelmes, hogy valaki figyel. Nem túl feltűnően végig pásztáztam a termet, de senki sem volt olyan bátor, hogy engem nézzen, vagyis ezt gondoltam, amíg a Griffendél asztalához nem értem a szemeimmel. Középtájon foglalt helyet az Arany Trió, köztünk Hermione Granger, aki szemlátomást engem nézve bambult el. Összeszűkült, kissé undorodó arckifejezéssel bámultam rá vissza, mire ő elvörösödve fordult vissza a barátaihoz és az addig üres tányérjára lassan ételt kezdett el szedni, Weasley barátjával ellentétben, aki rövidesen befejezte az étkezést és jóllakva akár csak egy disznó dőlt hátrébb vigyorogva. Hallottam pletykákat, hogy egypárt alkotnak, bár amióta visszatértek az iskolába még csak egy halvány ismertetőjelét sem láttam, hogy egy kapcsolatba lennének. Talán nem is tartott addig, mint mindenki gondolta volna? Teljesen megértettem volna Grangert, hisz még távolról sem tűnnek hasonlónak és még ha igaz is lenne az a tény, hogy az ellentétek vonzzák egymást sosem gondolnám, hogy ez a két személy egymásra talál. Bár az is előfordulhatott, hogy Weasley dobta őt, bár abban erősen kételkedem.
- Miért is gondolkodok ezen? – szólalt meg dühösen a hang a fejembe, mire kissé megráztam a fejem, hogy észhez térítsem magam és teljesen a jelenre tudjak koncentrálni.
- Valami gond van, Perselus? – szólalt meg a mellettem ülő Pomona Bimba, mire furcsán rámeredve válaszoltam.
- Nem, nincs semmi – feleltem végül, mire vállát megvonva felszeletelte a vagdaltja maradékát. – Holnap melyik osztállyal kezdel, ha szabad megkérdeznem? – fordult ismét felém, ahogy a villát a szájába illesztette és fogával lehúzta róla a húst, majd egy adag krumplipürét lapátolt a szájába köretnek.
- Azt hiszem a hetedikesekkel – mondtam végül, majd én is lassan eszegetni kezdtem a tányéromra kiszedett ételt, bár nem volt nagy étvágyam. – A kis háborús hősök megszenvedhetnek azért, hogy ne veszítsenek pontokat – tettem hozzá egy halvány vigyor társaságába, mire a nő csak megrázta a fejét. Tudta ő is, hogy hálásnak kéne lennem nekik, hisz nem csak az egész varázslóvilágot mentették meg, de Granger az életemet is és Potterék pedig az Azkaban markából húztak ki, mivel tanúskodtak a tárgyalásomon, hogy igen is igaz, amit állítok, mivel látta az emlékeimet és végig a jót szolgáltam. Nélküle talán most nem is a Roxfortban vacsoráznék nyugodtan, bár sosem adtam hangot a hálámnak.
Vacsora után a folyosókon sétáltam és ha kellett, eltereltem a diákokat a klubhelyiségükbe, hisz első nap nem illő azonnal a folyosón szédelegni, akár az idióták, de szerencsére nem sokkal kellett ezt megtennem, ami felettébb nagy megkönnyebbüléssel töltött el, hisz csak pár diák volt képes ezt megcsinálni. Végül a könyvtár felé terelt az utam és érdeklődve benéztem a nyitott ajtaján. Madam Cvikker halkan szundítva ült a helyén nem is törődve azzal, hogy egyáltalán valaki tartózkodik-e a könyvtárba, így ahelyett, hogy felköltöttem volna érdeklődve sétáltam be halk lépteimmel. Szemöldökömet felvonva haladtam el a sorok között, míg végül leghátul, szinte majdnem a tiltott olvasmányoknál meg nem találtam 'meglepettségemre' Grangert. Göndör fürtjei eltakarták az arcát, de ő tudomást sem véve róla, szinte csillogó szemekkel olvasta a sorokat, amiről a folyamatosan mozgó szeme árulkodott. Óvatosan mögé sétálva a kíváncsiságom győzött és érdeklődve néztem meg, hogy mit is olvas. Hahh!! Első nap és máris a holnapi órára tanul? Nem gondoltam volna, hogy szabadidejében bájitalos könyveket búj.
Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat vagy a jelenlétemet megérezve a könyvet az ölébe helyezte és érdeklődve fordult körbe, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik. Azonnal egy lépést távolodtam tőle és vártam, hogy észrevegyen. Lassan félig hátrafordult és döbbenten nézett fel rám nem tudva, hogy mit szóljon.
- Látom a következő bájitaltan órájára készül, Granger – mondtam végül unottan, mire a lány elpirult.
- Nem tanár úr, csupán ez került a kezem közé – vágta rá, mire egy 'aha, persze' gondolattal a fejemben elléptem a háta mögül és elsétáltam tőle, egyenesen ki a könyvtárból. Eleve butaság volt ide betérni, mit is gondoltam, hogy talán ő a 'mindent tudó Granger' nem lesz itt az első napon? Badarság!