Az a köcsög bátyám megint megszívatott! Lars átállította az ébresztőmet, így lélekszakadva rohantam az iskolába, hogy el ne késsek. Nem mintha az utolsó szakközépiskolai évembe ne férne bele egy kis lógás – bár ez nem számítana annak, mivel valóbanro elaludtam.
Lars valamiért hóbortot űzött abból, hogy kiszúrjon velem, a lehető legváltozatosabb módon, a legváratlanabb pillanatokban. Talán azért, mert én viszonylag jó tanuló voltam, tőle meg mindig azt kérdezték, hogy mikor nő be a feje lágya. Három év volt köztünk a korkülönbség, ő már egyetemre járt. Engem annyira nem lepett meg, hogy a csajok jobban érdeklik, mint a tananyag, de a szüleink rendszerint ezzel cukkolták. Pontosabban apánk, aki állandóan a tanulás jelentőségéről hadovált. Szóval még én voltam a megértő kishúgi, mégis én jártam pórul.
Keresztülrohantam Oslo egyhangú kertvárosi részén, a téglaszínű, sorházakkal övezett úton, ahol mi is laktunk. Ahogy a központ felé haladtam, úgy vált egyre zsúfoltabbá a környezetem. A reggeli csúcsidőben rengeteg autó közlekedett az utakon, gyakran alakult ki dugó. A járdán kényelmesen sétáltak az emberek, mintha semmi dolguk nem lenne. Érthető, mert gyönyörű időre ébredtünk, de sétálgathatnának másfelé, így nem győztem kerülgetni őket. Szerencsémre legalább a jelzőlámpák nem állítottak meg.
Sprintelve tettem meg az utolsó métereket, hogy a lehető legkevesebbet késsek az első óráról. Annyira igyekeztem, még az órámat is otthon felejtettem, a mobilomat nem akartam elővenni, hogy megtudjam, mennyi az idő. Még szerencse, hogy csak pár utcányira laktunk a Fagerborgtól, ami egy teljesen átlagos szakközépiskolának számított.
Befordultam a kapun. Elém tárult az iskola robusztus képe; három szintes épület, frissen felújítva. tejeskávébarnaszínt kapott a homlokzat, az ablakok fehér, műanyag keretei kissé kitűntek, kis íves díszítő elem került föléjük. Valamiért nagyon tetszett ez az új ábrázat, és szinte minden áldott nap megcsodáltam. Igaz, most épp csak egy pillantást vetettem rá.
A nyitott ajtóban egy srác ácsorgott, a telóját nyomogatta kényelmesen. Nem akartam belerongyolni, ezért ráüvöltöttem:
– Vigyázz onnan!
A fiú egykedvűen nézett felém, kissé értetlenül emelkedett meg a szemöldöke, vagy éppen rosszallóan, annyira nem érdekelt. Zsebre vágta a készüléket, majd hasonlóan nyugodt tempóban odébb állt, akár egy lajhár.
Kettesével szeltem a lépcsőfokokat, mikor az utolsóban megakadt a lábam, és menthetetlenül elvesztettem az egyensúlyomat. Előre dőltem, úgy tettem pár bizonytalan lépést, belefejeltem valami viszonylag puha dologba, amiről visszapattantam, de ahelyett, hogy hanyatt vágódtam volna, a lábam megadta magát, végül a térdem hangosan koppant a járólapon. Vadul ziháltam a futás miatt. Lopva néztem fel; a korábbi srác állt előttem, kérdő tekintettel.
– Hova ez a nagy sietség? Kicsit jobban is vigyázhatnál – mondta, ahogy hasát simogatta. Valószínű ott ütköztem belé. Az arcán furcsa érzelmek suhantak át, de kényszerítette magát, hogy ne vigyorodjon el, szája sarkát lebiggyesztette.
Hogy lehetek ennyire kimondhatatlanul béna?
Lehunytam a szemem, csak amíg kicsit magamhoz tértem, illetve lassítottam a légvételeimet. Nagyon megalázó volt, ahogy ott térdeltem előtte. Arcom úgy kapott lángra, mint a farakás, amire begyújtás előtt benzint öntöttek. Mondani akartam valami vicceset, hogy legalább egy icipicit enyhítsek a kínomon, de nem ment. Azt kívántam, nyíljon szét alattam a föld, hogy belezuhanjak minél mélyebben, mert, hogy ennek a srácnak többé a szemébe már nem tudok belenézni, az tuti. Zavaromban csak meredtem magam elé, a koptatott farmerját mustrálva, mire az megmoccant.
Atyagatya, ez rám izgult?
Elkerekedett a szemem a döbbenettől. Attól féltem mindjárt meggyullad a hajam, mert annyira égett a fejem, a fülem szinte lángolt. Szerintem olyan vörös árnyalat már nem is létezett, amilyet az én arcom felvett. Fel akartam kelni, de remegett a lábam, és ahelyett, hogy oldalra léptem volna, megszédültem. A homlokom valami nagyon melegnek ütközött, mire a fiú felnyögött. Megragadta a vállamat, úgy húzott fel.
– Jól vagy, Nina?
Tudja a nevem...
Csodálkozva pillantottam rá. Nagyon szép szürkéskék szeme volt, mint vihar előtt az ég alja, olyan sötét, írisze körül feketébe átforduló ív húzódott. Nagyon ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt, honnan.
Gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Elfordultam, bólintottam. Úgy tettem, mintha valamit keresnék a földön, ami végül is igaz volt, hiszen a táskám ott hevert valahol. Csakhogy a zavartól mindent láttam, csak azt az egy dolgot nem. Végtelenül szánalmas lehettem.
– El fogok késni... – motyogtam riasztóan vékony hangon.
– Nekem úgy rémlik az első óránk közös – mondta lazán, miközben felém nyújtotta a keresett tárgyat, majd finoman a vállamra csúsztatta. – Még van két percünk, hogy odaérjünk. De nyugi, kimentelek, ha elkésnénk – cinkosan rám kacsintott, ahogy bementünk az épületbe.
– Kösz – elcsuklott a hangom, annyira meglepett. Nehezen fogtam fel, amit mondott. Egyáltalán nem rémlett, hogy osztálytársak lennénk, de mindig is remek megfigyelő voltam.
– Biztos, hogy jól vagy? – fordult szembe velem, majd tett pár lépést hátrafelé.
A lágy baritonja kellemesen hatott rám. Nagyon hasonlított Jim Morrison, The doors frontemberének hangjára.
– Aha – vágtam rá azonnal, de ahogy felléptem a lépcsőre, a lábam nem akart megtartani, a korlátnak feszültem. Csak ekkor éreztem igazán mennyire elgyengült, pedig nem térdepeltem olyan sokáig, hogy ez történjen.
Fejét csóválta, majd derekamra csúsztatta a kezét. Megijedtem a meleg érintésétől. Sosem értek még hozzám így, ezért minden erőmet a lábaimba összpontosítva felszökkentem a lépcsőn, miközben olyan szorosan fogtam a korlátot, hogy az ujjaim belefehéredtek.
– Mire ez a nagy sietség? – csodálkozva sandított fel rám. Lágyan mosolygott, és kezét visszacsúsztatta a zsebébe. Nagyon laza volt.
– A hülye bátyám átállította az órám – fortyogtam, szorgosan kerültem a szemkontaktust, ahogy befordultam a következő lépcsősorra.
– Lars jó arc – vágta rá egy sokatmondó vigyor kíséretében.
– Jól pofán kéne vágni – morogtam, mint egy zsémbes vénasszony.
A fiú hangosan felkacagott, rövid megtorpanás után követett.
– Honnan ismered? – döbbentem rá a korábban elhangzott szavak lényegére.
– Egy csapatban játszottunk. Tudod, az előkészítőben.
Akkor lehet onnan tűnt ismerősnek?
Rémlett valami, de a mögöttem levő srác nem ugrott be így sem.
Utáltam, hogy Lars focizik, mert így nem egy hétvégém azzal ment el, hogy az ő idióta meccseit kellett végigülnöm a tűző napon, vagy jeges szélben. Egyébként sem érdekelt a futball. Elfuserált egy sportnak tartottam, ahol a színjáték már többet ért időnként, mint a valódi játék. De lehet ez így volt rendjén, én nem értettem hozzá.
– Egyébként, mit számít egy kis késés? – kérdezte.
Döbbenten fordultam felé, de ahogy találkozott a tekintetünk, el is kaptam az enyémet. Az arcomban mintha láva hömpölygött volna folyamatosan, az izzás nem akart alábbhagyni. Sosem értettem hogyan tudja valaki ilyen könnyedén venni a sulit. Nekem egyszerűen nem ment. Lehet csak azért, mert apám ilyen tekintetben meglehetősen rövid pórázon tartott, és állandóan azzal fenyegetett, ha romlanak a jegyeim, szobafogságot kapok. Gyakran prédikált arról, hogy csak magam miatt csinálom ezt, mert ettől függ a jövőm. Azonban még nem tudtam mit tartogat az a bizonyos jövő.
– Ez az utolsó éved, nem? – érdeklődött tovább.
– Attól még teljesíteni akarom – zavartan beszéltem, bár fogalmam sem volt, mi ütött belém. Legszívesebben megragadtam volna a saját vállam, hogy jól felrázzam magam.
Ahogy felértünk a második emeletre, előre siettem, mert a tanár már az ajtóban állt. Rasmussen tanár úr nagyon házsártos, szigorú ember hírében állt. Vágott az esze, a szemtelen diákokat könnyedén lealázta szópárbajban, ezzel megmutatva, hogy ő milyen faszagyerek. Fürgén mozgott, gond nélkül szelte a lépcsőket, mikor a termekhez igyekezett. Idős korára csupán a kopaszodó, őszes halántéka emlékeztetett.
– Jó reggelt! – köszöntött, és széles karmozdulattal betessékelt mindkettőnket maga előtt.
Zihálva loholtam a középső padsorhoz, ahol barátnőim szájtátva bámulták a srácot, aki utánam lépett a terembe, majd jelentőségteljes pillantást vetettek felém.
Ebből vallatás lesz...
Kelletlenül sóhajtottam, majd leültem a padsor szélén. Kis megnyugvásra leltem, biztos távolságban attól, aki előtt nem sokkal korábban még térdeltem, mintha egy istenség lenne, akihez a templom oltára előtt kulcsolják imára kezüket az emberek. Nevetségesnek éreztem magamat, hogy ilyen dolgok jutottak erről az eszembe, hiszen azt sem tudtam, ki ő, mi ő, de valamiért csak ismerősnek hatott. Mióta is jár az osztályunkba? Vagy csak az összevont angol órán szívjuk el egymás elől az oxigént a kis teremben? De a legmeglepőbb, hogy ő bizony tudta az én nevemet, de nekem fogalmam sem volt az övéről, és amilyen buta voltam, megkérdezni is elfelejtettem. Az jött volna ki igazán rosszul...
Gyanítottam, hogy drága barátnőim nem hagyják figyelmen kívül az esetet, sőt mi több, biztosra vettem, hogy ők pontosan tudják, kivel futottam össze. Már rendezgettem a gondolataimat, legalább csak annyira, hogy tudjam, mit nem akarok nekik elmondani.
A tanár angol nyelvtant tartott, a past perfect continous használatát ecsetelte meglehetősen hosszasan. Nem fogtam fel mit mondott, de jegyzeteltem, és reméltem, hogy az alapján megtanulom valahogy. Már másfél oldalt teleírtam, mikor ráeszméltem, hogy bűn rondán írtam. Egész egyszerűen olvashatatlannak minősítettem. Úgy látszik annyira sokkoltak a történtek, hogy az írásképemre is kihatott.
Hála az égnek az óra hamar véget ért, de még be sem csuktam a füzetemet, barátnőm alaposan megbökte a jobb oldalamat, amire felszisszentem.
– Ki volt az a szépfiú, akivel reggel utolsóként jöttél be? – szegezte nekem a kérdést Tiril. Ő volt az egyik legjobb barátnőm, aki általában visszafogottan viselte a körülötte zajló eseményeket. Most mégis úgy támadt rám, mint keselyű a döghúsra.
A teremben hangosan súrlódtak a széklábak a padlón, ahogy a diákok felpattantak a helyükről. Egy pillanat alatt hangzavar lett.
Azt hittem felkészültem erre, de rá kellett ébrednem, hogy nem. Ahogy felrémlettek lelki szemeim előtt a történtek, kényelmetlenül feszengtem. Szívem szerint beszélni sem akartam róla, inkább vesszen a múlt homályába. Döbbenten meredtem a zölden csillogó, tudásvágyra szomjazó szempárba.
Ronja is odakapta a fejét, pajkosan az egyik oldalra elhúzta a száját. A másik legjobb barinőm, aki túltett mindenkin. Követelőző, türelmetlen, aki mindenről véleményt alkotott, majd vérig sértődött, ha nem neki adott valaki igazat. Ennél rosszabb csak a hirtelen hangulatingadozásai voltak; az egyik percben hangosan kacagott, a másikban elátkozta bárkinek az anyját csupán azért, mert világra hozta az illetőt, vagy épp sírva fakadt. Kiszámíthatatlannak bizonyult.
Hirtelen olyan melegem lett, hogy azt hittem megfulladok. A felsőm nyakát igazgattam, pedig a V kivágás miatt hozzá sem ért a torkomhoz.
– Honnan tudjam? – mondtam erőtlenül, ahogy ügyetlenkedve bedobáltam a könyvet és a füzetet a hátizsákomba.
– Honnan tudjam? – Ronja olyan vádlón mordult rám, mintha azt mondtam volna kiraboltam a sarki zöldségest. – Ugye csak viccelsz, csajszi? – egyremorcosabbá vált.
Egyre riadtabban pillantottam rájuk, mint egy sarokba szorított kis egérke, akit éppen fel akar falni a nagy, gonosz cicus. Megráztam a fejemet, abban a reményben, hogy ez magamhoz téríthet. – Csak utánam érkezett...
– Azért volt rák vörös a képed? – kacagott Ronja. Elém ült, a könyökét az asztalra támasztotta, a fejét a kézfejére hajtotta, úgy bámult rám. – Na, mesélj csak!
Tirilre pillantottam feloldozást keresve, hiszen ő természetéből fakadóan megértőbb volt, de ekkor ő is csak vigyorgott, mint a tejbetök. Már azon morfondíroztam, hogy baj lenne a magánéletemmel, hogy ennyire rám szálltak egy ilyen ártatlan kis apróság miatt?
– Nem történt semmi – tártam szét a karom –, csak dumáltunk kicsit. Egyébként tényleg nem tudom... Azt se tudom, hogy hívják! – Ritkán éreztem ilyen kényelmetlenül magamat. Hihetetlen, hogy pont a barátnőim viselkedtek így velem, ahelyett, hogy annyiban hagyták volna a dolgot.
A srác felsóhajtott az ajtóban, majd töprengőn elhúzta a száját.
– Sander vagyok – intett felém, ahogy visszabattyogott a terembe. Két padsorral hátrébb ült mögöttem, a tollát felejtette az asztalon. Egy nagyon szép fémből készült íróeszköz volt, gravírozással feldíszítve. Biztosan fontos lehetett a számára.
– Hello – ennyit sikerült kinyögnöm, fejhangon.
Ez vér ciki...
Komolyan szerettem volna megfejelni az asztalt.
Ronja és Tiril összenéztek, majd visszafogottan felkuncogtak.
Nem tudom, meddig lehetett fokozni az arcégést, de már komolyan fájt, ahogy újra felizzott. Ez a nap egy katasztrófára kezdett hasonlítani. Én valahogy mégis képtelen voltam levenni a fiúról a szememet, minden apró mozdulatát figyeltem. Ideális testalkattal rendelkezett, igaz, kissé bő pólót és nadrágot viselt. Egész helyes – állapítottam meg magamban, bár mostanában olyan hormon túltengéssel rendelkeztem, hogy mindenkiben megláttam valami szépet.
Sander lazán zsebébe nyomta a tollat, sötétbarna hajába túrt, ahogy megfordult. Mielőtt kilépett volna az ajtón rám pillantott, tekintetünk találkozott. Elmosolyodott. Apró ráncok jelentek meg a szeme sarkában, és az a mélykék szempár, egészen megbabonázott.
Az nem kifejezés, hogy helyes.
A szívem kihagyott egy ütemet, majd vad ficánkolásba kezdett bordáim ketrecében. Megráztam a fejem, ahogy eltűnt a szemem elől. Magamhoz kellett térnem! Barátnőim hiénaként vizslattak.
– Mi van? – kérdeztem. Az ajtó felé siettem.
– Szerintem helyes – állapította meg Ronja. – Utána mész? Elhívod randizni? – kérdezte a nyomomban loholva.
– Megőrültél?! Nem fogok nyomulni egy srácra! – mordultam rá, ahogy a következő óra helyszínére siettem. – Egyébként is nagyon jól tudod, hogy más tetszik nekem – motyogtam az orrom alatt, ahogy megközelítettük a többieket.
– Én a helyedben hagynám Viljart. Sander abefutó – kacsintott Tiril.