Péntek reggel a szokásos ébresztőm helyett a telefonom pittyenése ébresztett fel. Tudom, fura, de erre a hangra mindig felkelek, ellenben a telefonom ébresztőhangjával.
Fáradt, még kissé félálomban lévő tekintettel néztem rá a készülékre, és szinte elbőgtem magam mikor felfogtam, hogy még csak öt óra van. Ki keres ilyen korán engem?
Nicholas Callen: Üdv, Ophelia! A vasárnapi interjút nem tehetnénk át szombatra, ugyanúgy egy órára?
Nicholas Callen: Szép napot kívánok, Ophelia!
Az álom a lehető legtisztábban eltűnt a szemeimből, és izgatottan meredtem a képernyőre, és többször átolvastam, amit írt a férfi. Jó, igazából a szombat is jó lesz, úgyis csak este megyek dolgozni.
Még mindig különleges, hogy a teljes keresztnevemet használja, és mosolyogva olvasom, vagy hallgatom, mikor leírja vagy kimondja azt.
De vajon mióta lehet fent a férfi, hogy öt órára már tervváltozásai vannak? Én még ötkor csak a jobb vagy a bal oldalamra szoktam fordulni, nem, hogy már eseményeket szervezzek.
Pozítivan hatott, hogy nem mondta le az időpontot, csak mert a vasárnap neki nem jó, hanem áttette egy másik napra. Azért ez tényleg nagy segítség, és értékelem, hogy tervezett másik napra, nem csak hagyta, hogy akkor ebből mégse legyen semmi.
Én: Jó reggelt, Nicholas!
Én: Igen, persze, nekem megfelel a szombat is. Akkor egykor ott leszek!
Én: Önnek is szép napot!
Minimum egy vödör hideg vízhez ért fel ez a reggeli üzenet, mert utána, ha akartam volna sem lettem volna képes álomra hajtani a fejemet.
Na, rendben, akkor most már nem alszunk vissza, semmi baj. Végülis, csak még másfél óráig aludhattam volna, de nem probléma. Viszont még annyira nem éreztem magam eléggé ébernek ahhoz, hogy kimásszak a most túlságosan is kellemes takaró ölelése alól, így mint egy kisgyerek fél percenként vártam, hogy hátha megnézi, és esetleg válaszol Nicholas az üzeneteimre.
Még hozzá kellett szoknom, hogy Nicholasnak hívom, bár még magázódunk egymással. De sokkal közvetlenebb a keresztnevén hívni, mint a vezetéknevén.
Persze tudtam jól, hogy a válaszomra már nem is igazán kellene reagálnia, de picit vágytam arra, hogy írjon mégis valamit. Viszont tudtam, hogy ez így nagyon szánalmas, hogy benne vagyok a beszélgetésbe, így inkább felmentem a Royal Wings honlapjára, hogy az új cikkeket elolvassam, ha már ennyi plusz időm lett. Éppen görgettem le a cikkek között, mikor a képernyőm tetején jelzés ütötte meg a figyelmemet. Hah, győzelem.
Nicholas Callen: De legyen kedves, nem berohanni az irodába olyan drámai módon, mint múlt héten.
Fejemet ingatva forgattam meg szemeimet, hogy már ilyen korán is elemében van a férfi, de bőven vigyorogtam ahhoz, hogy zavarjon az, amit írt.
Én: Nos, ha tartja magát a megbeszélt időponthoz, akkor nem lesz probléma.
Én: Ha mégsem... Nos, akkor magára vessen.
Nicholas Callen: Mániákusan komolyan veszi a percre pontosságot?
Én: A számból vette ki a szót.
Anya mindig is a percek embere volt, és bár én annyir nem veszem komolyan, mint ő, de ha valami fontos dologról van szó, az idegesség miatt is, felettébb zavaró, ha csak egy perc késésben is vagyunk.
Őszintén megkérdeztem volna az inget, hogy hogy tetszik neki, és, hogy végül abban ment-e az ebédre, de inkább már nem személyeskedtem.
Már elkezdtem összeszerkeszteni az interjút, ami jobban lekötötte a figyelmemet, mint gondoltam volna. Meg sem fordult a fejemben a három évem alatt, hogy interjúkészítéssel szeretnék foglalkozni, de ezután határozottan kedvet kaptam. Nyilván, nem mondom azt, hogy teljes mértékig ebben látom a jövőmet, de tetszik ez az ágazat is.
Viszont eszembe jutott, hogy akár ma én is vihetném Dannyt az oviba, mert most tényleg lenne rá időm. Felöltöztem, rendbe szedtem magam, illetve összepakoltam mindent, amit az egyetemre is magammal terveztem vinni, majd fél hat után elindultam a White család háza felé. A novemberi levegő már határozottan megcsípte néha-néha az arcomat, de kellemes volt a séta a házunkig. A fülhallgatómon véletlenszerűen szóltak a zenék, a tempómon is alakítottak a zenék ritmusai, és fel sem tűnt, de már oda is értem a házhoz.
Szeptember végén voltam ebben a házban utoljára, mikor Danny születésnapját ünnepeltük. Azon kívül nem nagyon szoktam a házba járni, leginkább amiatt, mert az esetek jelentős részében nincsenek itthon a szüleim. Viszont azt tudom, hogy szerdán tutira ők viszik Dannyt az oviba, mert általában akkor otthon vannak mindketten, és mennyire remekül néz ki, hogy együtt viszik a gyermeküket az oviba, ha már a valóságban semmi érdekeltségük nincsen egymás felé.
Nem hiszem, hogy csengetnem kellene a házban, ahol felnőttem, így csak elfordítottam a kapuban a kulcsot, majd megindultam a hosszú kerten keresztül a ház ajtajáig. Igazam is volt, még mindkettő autó itthon állt.
-Jó reggelt! -kiabáltam be az előszobában, mikor beléptem. Apán döbbentem nézett fel, mikor befordultam a konyhába, ahol az újságja felett ülve olvasta a nap híreit.
-Jé, ki merészkedett be a sárkány barlangjába? -ironikus kérdése ellenére hamisan elmosolyodtam, majd mikor rám mosolygott, adtam számára egy őszintébb, halványabb mosolyt. -Mi a helyzet? Penelope, nézd meg, ki van itt.
Anyám már a testre simuló barackvirág színű ruhájában sétált be a konyhába, majd mikor feltűnt neki, hogy én is itt vagyok, felhúzott szemöldökkel sétált ide hozzám.
-Jó reggelt, Ophelia! Mi járatban jöttél? -ha nem az anyám lenne, megkérdezném tőle, hogy mi ez a kedvesség, de nem tettem meg.
-Korán keltem, gondoltam elviszem Dannyt az oviba.
-Jaj, ez a mi napunk, drágám. -persze, a minta szülőknek fontos a látvány. Nyilván fontos, hogy néhanapján lássák őket együtt is, ha már alapból nem töltenek együtt semennyi időt.
-Majd jövőhéten viszitek. Már régen voltam Dannyvel.
-És az a mi hibánk? -anyám csípős kérdése a kelleténél jobban szívem ütött, de próbáltam ezt nem láthatóvá tenni.
-Nos, ha inkább bébiszittert fogadtok fel a gyerekhez, mint, hogy megkérjetek engem, hogy vigyázzak rá, akkor őszintén nem állíthatod azt, hogy ez csak és kizárolág az én hibám, anya. -nevetséges volt, hogy ezen veszekedtünk, de nálunk ez már olyan megszokott volt.
-Mivel kisasszony inkább elköltöztél itthonról, és persze szinte minden nap dolgozol, nem tartom okos ötletnek, ha téged kereslek.
-Na, jól van, lányok, ne kapjatok össze ezen. Liah, majd holnap elviszed az öcsédet, ha anyáddal ketten visszük. -apa próbált csendre inteni minket, és lezárni a vitát, de hát ez lehetetlen volt.
-De holnap nem lesz annyi időm, mint ma.
-Erről beszélek! Miért keresselek, ha sosem érsz rá?
-Nos, egyetemre járok, elnézést, ha nem mindig van annyi időm, mint máskor. Egyébként pedig, ha megkérnél rá, akkor szakítanék rá időt, úgy szervezném a napjaimat.
-Azt mondtam, most már elég. -kicsit hangosabban szólt ránk apa, így már tényleg elhallgattunk. -Ma mi visszük, Liah, kész. Majd akkor, ha lesz időd, viszed.
-Jó. -igazából nem jó, de úgysem fognak engedni ebből. -De akkor, ha már itt vagyok, kidobhatnál az egyetemen.
-Az remek ötlet. Gyere, ülj le reggelizni hozzám.
Nyilván a reggeli a maga kínos és vontatott módján történt, de végtére is nem nagyon volt ez újdonság a White családban.
Az út során a dedóban éreztem magam, mint ahova éppen a Thomas, a gőzmozdonyos pulcsit viselő öcsémet vitték a szüleim. Danny egész úton csacsogott nekem, de a szüleim szörnyen passzív módon semmit nem kommunikáltak egymással. Ha én nem vagyok itt, vajon a gyerekkel beszélgetnek, vagy szegény pár mondat után feladja a próbálkozást? Sanda gyanúm, hogy utóbbi, mert most annyit mesél, mint aki örül, hogy végre valaki meghallgatja őt.
A figyelmemet a telefonom újabb pittyenése zavarta meg, de nem is igazán foglalkozzam azzal, hogy ki írt, mert most Dannyre figyeltem leginkább. A gyermek a legelső, és senki sem lehet fontosabb annál, mint aki éppen, abban a pillanatban ott van veled, és neked mesél. Az, hogy valaki ír egy fél mondatot esetleg nem ér annyit, mint az, mikor valaki élőben szeretne beszélgetni veled.
Mikor Dannyt kiraktuk, megölelgettem és megígértem, hogy keresek egy napot, amit együtt töltünk végig, majd hagytam, hogy bevigyék a drága szüleink a fiukat, én pedig addig visszapattantam hátra. Aztán megnéztem, hogy ki keresett, és ma már másodjára is mosoly terült szét a meglehetősen is fáradt arcomon, mikor láttam, hogy megint Nicholas írt.
Nicholas Callen: Mivel még nem dolgozik a szakmájában, és nem igen fog ebben a szakmában dolgozni, ha jól tudom, nem tudja, mit jelent az, hogy megbeszélés. Van mikor el tud húzódni, bármennyire is furának tűnhet.
Szemeimet forgatva olvastam el az üzenetét, majd egy frappáns válaszon gondolkodtam. Persze anyáék hamar beszálltak, így mint egy tini, aki a telefonját bújja, nem is igyekesztem beszélgetni velük, hanem azon agyaltam, hogyan oltsam be a férfit.
-Min mosolyogsz ennyire? -apa hirtelen megszólalására felkaptam a tekintetem a kijelzőről, majd unottan ránézve elengedtem a fülem mellett a kérdését. Nem kell itt személyeskedni, az csak bonyodalmakat szül ebben az autóban.
-Csak egy ismerős írt. -nem tudom, hogy hívhatom-e Nicholast ismerősnek, de ez a megegyszerűbb, amit mondhatok nekik.
-Aha. Csak ismerős mi? -anya csípős hangja kizökkentett a gondolataimból és szemben apa kíváncsiságával, az ő hangjában csupa gúny volt.
-Tapasztalatból gondolsz valami másra, anya? -ezt a csatát én nyertem Penelope White.
És amikor nem szólalt meg, már szinte éreztem is a képzeletbeli koronát a fejemen.
-Pénteken vacsorázz velünk, Liah. Úgyis régen ettél már itthon. -apa lelkesedése meglepett, nagyon is, ezért sem tudtam olyan hirtelen válaszolni.
Bármilyen bonyolult férfi is, bármennyire is reménytelen férj, de az biztos, hogy mindig az én érdekeimet figyeli, és még ha nehezen is megy neki, de próbálkozik.
-Az remek lenne.
-A bátyádat is hívhatnád. Mondta Danny hogy járt itthon. Voltak állatkertben is, de hozzánk nem jött be. Szólj neki, hogy őt is várjuk.
-Ugyan, úgysem jönne, ne beszélj őrültségeket Thomas. -Mrs negatívitás megszólalt, kérem szépen.
-Majd beszélek vele. Jönni fog. -azt, hogy hogyan veszem rá Nate-et, hogy csatlakozzon, még fogalmam sincs, de a beszélőkémmel megoldom majd.
Az út további része csendben telt, de válaszolni csak akkor válaszoltam, mikor kirakott apa az egyetem előtt és felsétáltam az irodalmi épületig.
Én: Lehet, hogy ez pár nőnél teljesen vonzó tud lenni, de én nem értékelem a patriarchátus sémát, Nicholas. Ellenben azt igen, hogy biztos vagyok benne, most percre pontosan fog fogadni. :)
Nicholas Callen: Nos, Miss White, majd kiderül.
Ekkor még vigyori kedvem volt, de aztán a reggelem további része semlegesen telt. Unalmas órák, amikre csak a jó diák létem miatt járok be, és még több szenvedés. Ilyenkor szokott pofán csapni, hogy Brandonnal napok óta nem beszélünk, mert ezeket az órákat általában végig szoktam chatelni vele.
Ez nevetséges, szörnyen nevetséges, de be kell látni, hogy idáig jutottunk. Én nem szeretném, hogy ez a helyzet ennyire közénk álljon, hiszen nem vagyunk már tizenévesek, de mégis be kell látnom, hogy most nagyon úgy viselkedünk. Ő szégyelli szerintem magát, én pedig túl kínos személy vagyok ilyen téren, hogy kezdeményezzek, márpedig ez nagyon nem jó tendencia. Nem akarom elveszíteni őt, szükségem van a közös beszélgetéseinkre.
De végül nem írtam neki ma sem. Kevés volt az a minimális bátorságom, hogy azt mondjam, igen, leszek én, aki kezdeményezni fog, igen leszek én, aki csinál végre valamit.
És szörnyen szánalmasnak éreztem magam.
A munkában, bármennyire is szerettem volna elengedni magam, nehezen ment. Olyan rossz ez, mert nem mondhatnám, hogy rossz életem van, mégis mindig idegeskedek valamin. Keresem magamnak a különböző problémákat, és néha szinte már túlságosan furán hat, ha nincs semmi káosz benne. A cikk remekül alakul, a következő alkalomkor az összes kérdésem meg lesz válaszolva végre, és nagyon is remek téma ez, így szinte biztos vagyok benne, hogy Mrs Dyer meg lesz vele elégedve. Nem fagyos a hangulatom Nicholassal, tehát még azt sem mondhatom, hogy aggódva megyek szombaton az interjút készíteni.
De Danny gyerekkora az nagyon is kiábrándító számomra. Annyira jó kisfiú, olyan aranyos, figyelmes, és négy évesen a mai világban nagy szó, hogy telefon helyett gyurma van a kezében. Mégis, a szüleink semmit nem törődnek vele, mert a túlságosan is fontos, saját kis életükkel vannak elfoglalva. Nekem milliószor másabb volt, hiszen ott volt Nate, akivel mindig elfoglaltuk magunkat, és végigkísérte a tinikoromat is, de Danny már egyedül van, kicsi, és egyáltalán nem érdekli sem anyát, sem apát, hogy ez a kisfiú csak szeretetre vágyik. Ő még nem fog ordibálni, hogy foglalkozzanak vele, ő csak magányosan a sarokba vonul játszani, ettől függetlenül mégis, mindezek ellenére annyira képes szeretni, mint a családban szerintem egyikünk sem.
-Meg sem kérded, hogy miért vagyok itt? –először nem is fogtam fel, ki szólít meg engem, vagy, hogy egyáltalán nekem szólnak-e, de mikor John, az orromra bökött morcosan felnéztem rá.
-Fel sem tűnt, hogy itt vagy, talán azért.
-Nagyon el vagy kámpicsorodva. Mi van veled?
-Csak nem érdekellek, Johnie? –szívesen szívtam a vérét minden pillanatban, igen, de most tényleg figyelmes gesztus volt, hogy észrevette, hogy valami nem oké velem.
-Már túlságosan is sok éve dolgozunk együtt ahhoz, hogy ne vágjam le, mikor nem oké veled valami. Te mindenre kíváncsi vagy. Konkrétan még azt is tudni akarod, hogy milyen vizet iszok.
-Igen, mert vannak totál rozsdás vizek is. Az kellene még, hogy ilyentől legyél szarul. Bőrbetegség, veseelégtelenség, keringési zarart is okozhat.
-Te vagy az egyetlen ember szerintem, aki ezen szokott agyalni, de mindegy.-oltott be teljesen John, majd lekönyökölt elém. –Felvettek.
-Hogy tessék? –sikerült teljesen visszanyernem a kedvemet, mert ez a hír annyira lázba hozott, hogy mocorogni kezdtem azon, hogy rögtön megtudjak mindent. –Mikor?
-Ja, felvettek, ma hívott a főnök. Hétfőtől kezdek.
-Mondtad Masonnek? –nagyon kíváncsi lennék, ahogy mit mondott rá, ha elmondta.
-Mondtam, persze, tökre rendben van szerinte. Nem a munkaidőmben van a másik meló, tehát őt nem érdekli igazán. –mikor vigyorian ránéztem felsóhajtott. –A te munkaidődre sem lesz hatással, ugyanúgy éjszakázhatsz itt, amíg csak akarsz.
-Gratulálok. –és tényleg őszintén gondoltam. Megérdemelte, hogy felvegyék, mert ahogy mondta, tanult érte bőven, ráadásul az biztos, hogy nagyon jól végzi a munkáját. –Most fog jönni papírokat aláíratni, vagy mi?
-Igen, azért jöttem ide. – szétnézett a helyiségben, mintha valakit keresne, majd visszafordult. –George hol van?
-Vizsgálaton van ma, aztán szerintem az ápolónők meg az orvosok idegileg tönkre fogják tenni szegény férfit. Nem hiszem, hogy ahhoz is lesz majd még ereje, hogy ide eljöjjön. –abból is gondolom ezt, hogy napok óta azon szenved, amiért mennie kell egy általános vizsgálatra és, hogy nincs kedve a sok értetlen emberhez.
-Főleg, ha kiszúrja, hogy valamit rosszul csinálnak az orvosok.
-Na az biztos. -értett egyet velem a fiú. -Egy nyugdíjas orvosnak már megvannak a bizonyos elvárásai a későbbi generáció felé.
-Pláne, ha George-ról van szó.
Még váltottunk pár szót Johnnal, majd mikor ugyanaz a férfi, akivel legutóbb beszélt, megjelent, itt hagyott, így én újra bambulni kezdtem, mert még nem jött el a csúcsidő a melóban.
A telefonomra mikor ránéztem láttam, hogy Nate hív, amiről persze rögtön eszembe jutott, hogy még nem szóltam neki, hogy pénteki családi vacsora lesz. Basszus már!
-Szervusz, drága bátyám. –nem, nem lehetne ennél is szánalmasabb köszönéssel indítanom, de ez a szánalmas séma, miszerint ettől majd a vonal túlsó végén lévő ember megenyhül, nálam is feltört.
-Édes drága bogaram...-nagyon, nagyon nem jól kezdődik-, nem felejtettél el elmondani nekem valamit? Bármit? –nem hiszem el, hogy már beszéltek vele.
-Nem tudok róla. –próbáltam tenni a hülyét, de kár volt.
-Tényleg nem? Mert anya hívott, ötször is, mire hajlandó voltam felvenni, mert már azt hittem valaki haldoklik a családban, amiért Penelope White ötször is felhív engem egyetlen nap alatt, mikor máskor egy év alatt nem hív fel ennyiszer. –tessék, itt egy jól működő család. –És képzeld, megkért rá, hogy a pénteki vacsorán legyek kedves ne beállva és melegítőben megjelenni, hanem felnőtt férfiak módjára.
-Pedig szerintem nagyon menő melegítőid vannak. –igazából csak magam alatt ásom a fát, de nem baj.
-Elsőre nem is értettem miről beszél, frappánsan odavágtam, hogy valószínűleg ő van beállva, ha azt hiszi, meg pénteken vacsorázni fogok vele, de aztán elmagyarázta, hogy azt mondtad, te, nekik, ma reggel, hogy én is vacsorázni fogok velük. –akkora hatásszünetet tartott, hogy kedvem támadt megkérdezni, ott van-e, de őszintén szólva picit féltem. –Tehát, virágom. Ezek után sincs semmi, amit el szeretnél mondani?
-A Nike melegítőfelsődet kölcsön kérném, ha nem nagy baj.
-Liah! Hogy voltál képes belerángatni ebbe?
-Bocsánat, de meghívtak, én meg nem akartam egyedül menni. Kérlek szépen, gyere velem, egyedül nem bírnám ki.
-Jó. Bár úgy sincs sok választási lehetőségem, mert konkrétan megfenyegetett ez a nő, hogy ha nem jelenek meg, akkor minden nap keresni fog. Az meg azért elég kegyetlen lenne, hallod, Liah.
-Ne gonoszkodj már. –mindig csak szívják egymás vérét, de tényleg.
A péntek este túlságosan is csábító ajánlatokat adott, mert Jessica felajánlotta, hogy tartsunk egy csajos estét, de mivel már megígértem anyáéknak, hogy együtt fogunk vacsorázni, el kellett ezt a remek ötletet utasítanom. Mondjuk, már előre érzem a szánalom csípős illatát, mert Nate is ott lesz, így tudom jól, hogy ez a vacsora minden lesz, csak nem idilli.
Nate fél hatra érkezett meg a lakásomhoz, majd könnyed léptekkel végig terült a nappalimban lévő kanapémon.
-Na de haló. Kelj felfelé, el kell indulnunk. -tudja ő is nagyon jól, hogy anya mennyire komolyan veszi a percre pontos érkezést, én pedig azt is tudtam, hogyha ő most itt elkényelmesedik, akkor nem fogunk időben elindulni.
-Ne pattogj már hugi, oda fogunk érni. -persze, nyilván oda fogunk érni, de nagyon nem mindegy, mikor.
-De komolyan, Nate, tudod, hogy anya berág, ha késünk.
-Pontosan, Liah.
-Nate! Ne provokáld az anyánkat, kérlek. Legalább elviselhető legyen az este. -muszájnak éreztem, hogy hangsúlyozzam ezt, mert anya meg Nate nagyon nincsenek jó viszonyba. Az ember azt hinné, hogy anyával nekem a legszánalmasabb a viszonyom, de ha csak öt percet együtt van anya és Nate, mindenki tudja, hogy ez nem igaz.
-Ugyan! Legalább ennyi élvezet legyen ebben a szánalomban, ami ma ott lesz, könyörgöm.
-Próbáljunk meg azért mégis kihozni valamit ebből a szánalomból.
Persze, nem akarok én jósnőset játszani, de nagyon jól tudtam, hogy túl tökéletes lenne egy normális, vidám vacsora a mi családunk esetén, és, hogy ehelyett káosz és szenvedés lesz ott.
Leginkább ez akkor derült ki nagyon is egyértelműen, mikor Nate-tel öt óra ötvenkor ültünk be az autójába, és indultunk meg hozzánk úgy, hogy a lakásomtól, mikor nincs is olyan nagy forgalom, legalább negyed óra az út hazáig. Na, már most, kérem szépen péntek van. Röhej volt az egész elképzelés, hogy időben érkezzünk meg, de komolyan. Aztán mikor hat óra tizenkettőkor már az udvaron anyáék ordibálásától zengett a ház egymásra nézve elkönyveltük az egész estét.
-Csá.- olyan otthonosan lépett be a házba Nate, olyan lazán, mintha nem éppen egy vita közben lettek volna éppen anyáék. Olyan könnyeden huppant le az egyik konyhai székre, hogy szinte már kedvem támadt fogni egy üveg bort, és nevetésem közepette egyhuzamra meginni a benne levő alkoholt. Ehelyett csak én is köszöntem, és levettem a cipőmet.
-Ti is. –anya elfordítva tekintetét apáról, mérgezően haragos tekintettel nézett felénk. –Voltatok hajlandóak végre megjelenni?
-Hatalmas dugó vo...
-Nem érdekel a dugó. És, hogy néztek ki? Ophelia, mi rajtad ez az ezeréves ing? És farmernadrág, komolyan? –nem szólok semmit, nem szólok semmit. –Nathaniel, neked meg külön elmondtam, hogy normálisan öltözz fel. Az nem egy zsebes pulcsit jelent, könyörgöm.
-Már bocs, de Liah nagyon is jól néz ki. –védett meg egyből a bátyám, amiért nagyon hálás voltam, de tudtam, hogy ez csak olaj lesz a tűzre. –Amúgy meg úgy tudtam haza jövök kajálni, hozzátok, és nem az elnökkel fogok hatfogásosra menni valamelyik puccos étterembe.
Mikor pedig apával összenéztünk, szemeinkkel megjegyeztük egymásnak, hogy ez nagyon kellemetlen este lesz.
-Én nem követelhetem meg, hogy felnőttként nézzetek ki, már ha voltatok olyan nagylegények és nagylányok, hogy ilyen korán elköltöztetek. –és igen, megint ide lyukadunk ki, hogy nem képes elviselni, miért nem a csodálatos családmodellt produkáljuk, és nem akartunk tovább vele élni. Neki ez nagy szívfájdalom, de csak azért, mert az úgynevezett barátai előtt ez annyira kellemetlen.
-Hagyd már ezt a nevetséges maszlagot, anya. Most döntsd el gyorsan, hogy mit akarsz. Ha nem tetszik, hogy ilyen ruha van rajtunk, akkor egy szavadba kerül, s elhúzunk innen.
-Anyád nem akarja, hogy elmenjetek, nagyon sok finomat csinált. –próbálta csitítani a balhét apa, de mikor Natere és anyára néztem továbbra is fagyosan nézték egymást.
-Persze alkoholt nem vettem, nehogy túlzásokba ess.- tudtam, nem sokáig húzhatjuk ezt az egészet, ha így folytatjuk, mert Nate gyűlöli, ha felhozzák neki azt a témát, mikor elég sokat ivott még jó pár éve.
-Anya, nagyon gyorsan hagyd ezt abba.-túl halkan és lassan beszélt, így tudtam, nagyon sokkolta most ez, amit anya megint hozzá vágott.
-Szerintem üljünk le enni. Szólok is Dannynek. –azzal a leggyerekesebb módon fogtam, és felszaladtam az emeltre, szólni az öcsémnek.
A vacsora persze reménytelenül csendesen telt, csupán Danny élménybeszámolója hallatszott az étkezőben, de mi igazán semmit nem beszéltünk egymással, mert anya haragudott Natare, meg rám, amiért nem öltöztünk fel normálisan és késtünk, ami szerintem nagyon nevetséges, de mindegy, Nate haragudott anyára, mert nem képes a jelenben élni, és mindig a múltat hozza fel, apával mi pedig egyszerűen nem tudtunk mit mondani. Valószínűleg anya és apa is haragudott egymásra, hiszen mielőtt megérkeztünk veszekedtek, így evidens volt, hogy káoszba fulladt minden már a leveskor.
-Danny drágám, ízlett minden? -anya olyan vidáman szólalt meg, hogy szinte féleltem keltett bennem ez a kettősség.
-Igen anya, nagyon finom volt minden. Kapok csokit? -nyilván, a csoki a legfontosabb étel a vacsora után.
-De csak a kindert eheted meg, a táblásból már ne egyél. -meglepő módon engedte neki, majd felzavarta a szobájába, hogy majd lefekteti, csak beszél velünk. Remek, akkor nem zártunk még le semmit.
-Nagyon jó volt, hogy itt voltatok. Gyertek holnap is, jó? -a tündérke olyan aranyosan nézett ránk, hogy szívem szakadt meg érte, de tudtam jól, hogy holnap nem fogunk itt enni a mai események után. Aztán meg majd még most jön a további beszélgetés.
-Majd többször meglátogatlak, rendben Danny? -felálltam hozzá, és megöleltem. -Aludj nagyon jól. -még Nate is elköszönt tőle, majd karbatett kézzel vártuk a további sértegetéseket. Úgy ültünk ott egymás mellett, mint két kamasz, akik valami őrült nagy bajt csináltak.
-Na, kezdd. Halljuk, mi volt a baj a vacsora közben. Túl sok ujjammal fogtam meg a kanalat? Túl nagyokat merítettem? Nem szépen vágtam a húst? -félre kellett tekintenem, hogy ne nevessem el magam ezen az egész helyzeten.
-Nathan, fejezd be ezt. -és nyilván apa leállította őt.
-Nem érzem relevánsnak, hogy foglalkozzak az előbbi mondataiddal, Nathaniel. -hűvösen szólalt meg anya, miközben ő is hátrébb dőlt a székében. -Ahogyan azt sem, hogy azt várjátok, vágjak jópofát azok után, hogy sosem jártok haza.
-Az érmének két oldala van, anya. Nem a nagy semmi miatt nem járunk haza, és ezt te is nagyon jól tudod. -egyébként ebben teljesen egyet értettem, így én is megszólaltam, hogy ne csak Nate beszéljen, és védje a helyzetünket.
-Anya, az utóbbi időben lehetetlen volt neked megfelelni. -nem akartam tiszteletlen lenni, de szükségét éreztem, hogy végre kinyissam a számat. -És igen, nincs kedvem arra hazajönni, hogy belekötsz a farmernadrágomba, hogy hol tanulok, mit csinálok. Ezekre semmi szükségem, csak hátráltatnak az életemben. És mivel mást ezeken kívül mostanában nem kaptam, persze, hogy ideálisabb külön élni. -nem tartottam jogosnak, hogy ő sértődött meg, amiért nem járunk ide, mikor miatt költöztünk el. -Sosem kérdeztél rólam, nem érdekeltek az eredményeim, semmi, pedig nagyon jól teljesítek az egyetemen. Most is egy remek projektben dolgozom, amiről bár tudnék neked mesélni, de nem lehet, mert csak leszólod a tanulmányaimat, és mindent ami a jövőmmel kapcsolatos. -vettem egy mély levegőt, majd a bátyámra mutattam. -És Nate... nem tökéletes, nem volt az sosem, de csodálatos munkát végez, jó munkahelye van, és folyamatosan fejlődik az életében. Tanul a hibáiból, és az, hogy egy több évvel ezelőtti eseménnyel példálózól, az szomorú, mert azóta rengeteg jó dolgot elért az életében. Több hibája is van, volt, de egy ember sem tökéletes. Volt ő szemét velem is, de ez a múlt, anya. A múlt, de mi már a jelenben vagyunk. Ahol tudod mit látok?
-Ophelia, szerintem most...
-Azt látom, hogy a családom összeomlik. Nem csináltok semmi pozitívat apával, hallottuk, ahogyan most is veszeledtetek, de ha nem veszekedtek, az azért van, mert nem is kommunikáltok egymással. Dannyvel nem foglalkoztok, azok kívül, hogy főzöl, mosol, takarítol rá, meg szerdánként együtt viszitek oviba. Ennyi, és csak szólok, tönkre teszitek a gyerekkorát.
-Hogy merészelsz így kioktatni minket? Mit tudsz te...
-Azért, mert nekünk is átalakult az életünk emiatt. De mi el tudtunk ebből menekülni. Nekünk már nem olyan mély ez, mint egy kisfiúnak, aki csak a szeretetedre vágyik. A tiétekre. A világot jelent neki, minden egyes veletek eltöltött perc. De mikor legutóbb Nate hozta haza, kiderült bébiszitterre hagytátok ezt a csoda fiút.
-Na, ez egy fantasztikus vacsora volt, de nekem holnap korán reggel tárgyalásom lesz, fiatalok, tehát... -apa szánalmas módon azzal akart kihátrálni, és lezárni egy nagyon is fontos vitát, hogy hazaküld minket.
-Wáó, te is annyira korrekt vagy, apa. Mi éppen elmondjuk, hogy mit gondolunk, nektek meg, ha nem tetszik a válasz hazaküldtök? Nagyon érett. -amikor pedig eltolta magát az asztaltól, és felpattant és is felálltam vele. -Maximálisan igaza van Liáhnak. Nem voltunk tökéletesek, de ne játszuk azt, hogy ebben csak mi voltunk a hibásak. Most nem a haverokkal, meg a munkatársnőkkel beszélgettünk, hanem mint egy kibaszott család. Na mindegy, ez már rég nem így működik. Jó éjt. Kösz az estét, de tényleg.
És így, ezek után ott hagytuk a szülői házat. Az autóban a csend nem arról szólt, hogy mi is haragszunk a másikra, csak bármennyire is keménynek mutatjuk magunkat, megérintett minket az este, de már nem vagyunk tinik, hogy hangoskodva kibeszéljük a vacsorát, és szidjuk a szüleinket. Csak elmerengünk azon, hogy mik is történtek, és miért történt pár dolog ilyen elkeserítően.
Végül fáradtan elköszöntem Natetől, megölelt, szorosan magához ölelt, úgy, hogy picit lenyugtatott a sok rossz miatt, ami ma hatványozottan ért. Ez egy rossz nap volt, egy nagyon rossz nap, amit végre szerettem volna a hátam mögött hagyni végre, és egy tiszta lappal kezdeni a holnapot.
Másnap mondhatni újult erővel ébredtem. A tegnapi ominózus vacsora után, bármennyire is izgatottnak kellett volna reggel éreznem magam, és ismételten időnap előtt kinyitni a szemem, a fáradság miatt, amit az az este még grátiszban adott nekem, csak kilenc órakor keltem fel. Remek, annyira remek.
Eléggé nyomott voltam még, de tudtam, hogy hova készülök, és sokkal jobb kedvem lett, még annak ellenére is, hogy tudtam, a problémáink nem oldódnak meg. De közös emberi tulajdonság, hogy inkább söpörjük a gondokat az alá a bizonyos szőnyeg alá, és foglalkozunk valami sokkal jobbal és könnyedebbel, mint, hogy megküzdjünk a nehéz dolgokkal.
Persze már viszonylag rutinosan álltam neki a készülődésnek, és nem is ment el annyi idő a ruha kiválasztással, mint múlt héten, így később már nem is találtam rossznak, hogy tovább aludhattam.
Mivel mindenképp a hosszú csizmámba szerettem volna menni, ezért egy vastagabb ruhát kerestem, így mikor előkaptam a barackvirág színű ruhámat, tudtam, abba kell mennem. Egy fekete harisnya, és rendre készen voltam.
Kifejezetten szépnek láttam most magam, ami nagy szó, mert ezt sosem mondanám magamra. Sajnos, mi lányok hajlamosak vagyunk arra, hogy nem akarjuk elhinni, ha valami kedves bókot mondanak nekünk, mert azt hisszük, csak gúnyból mondják azokat. Pedig nem, igenis szépe vagyunk. Vannak rosszabb napjaink, mikor fájdalmas a tükörbe nézni, mert úgy érezzük, menten eltörik az, ha túl sokat időzünk előtte, de ezek csak pillanatnyi állapotok. A testünk, a bőrünk az életünk legerősebb pontjai, aki minden nap egyben tart minket, hideget, meleget, sérülést, sőt mindenféle túlterhelést is képes túlvészelni, és itt van nekünk.
Tehát mosolyogva, élénken néztem bele a tükörbe, mikor egy utolsó ruhasimítást végeztem magamon.
Phoebe ma is nagyon aranyos terelt el a liftig, kifejezetten adott egy lelki erőt a fent váró, mogorva nőhöz, aki előtt még az órám szerint legalább három percet kell üljek. Plusz még, ha Nicholas ma sem lesz pontos, de reménykedjünk a legjobbakban.
Izgatottan vettem egy hatalmas levegőt a liftből kiszállva, és a legmagabiztosabban foglaltam helyet az egyik széken, miközben vártam a megbeszélést. Most annyira remekül éreztem magam, de ez lehet csak azért volt, mert izgatottá tett az a tény, hogy pár percen belül újra bombázhatom Nicholast a kérdéseimmel.
Kereken egy órakor, nyílt az irodája ajtaja, és a maga legtökéletesebb és legférfiasabb alakjában ő maga sétált ki hozzám, még csak nem is szólított, hogy menjek. Mosolyogva tekintettem végig világoskék ingjén, melyen keresztül tökéletesen kirajzolódott a formás felsőteste, majd zöld szemeibe belenézve pár másodpercig tartottuk a szemkontaktust.
-Üdv, Ophelia! –már csak a mély köszönése is elég volt ahhoz, hogy megpecsételődjön a mosoly az arcomon.
-Üdv, Nicholas!- hasonlóan köszöntem vissza, majd felé pillantottam, mikor meglepő módon odasétált hozzám, és átkarolta a derekamat az egyik kezével. Ezerszer gyorsabban vert a szívem, hiszen ez annyira meglepő mozdulat volt, mégsem akartam a kezét elvenni róla. Mikor pedig az a morcos nő kidülledt szemekkel nézett rám, egyenesen nyertesnek gondoltam magam. –Csak nem nézte az óráját, hogy ilyen pontos volt?
-Talán.- rövid, de egyértelmű válaszára elnevettem magam, miközben az irodája felé sétáltunk. Emlékezett a szerdai beszélgetésünkre a férfi, te jó ég.
Na, akkor kezdjük el.
Sziasztok, csocsi!
Elnézést kérek, hogy ilyen későn érkeztem a fejezettel, de szörnyen sokat kellett mostanában készülnöm az iskolába. A fejezetben inkább a családi problémára fókuszáltam, amiről szerintem nagyon fontos volt írnom, így az interjús rész a következő fejezetben lesz olvasható.
Személy szerint, én azon emberek táborát gyarapítom, akik bizony hétfőn újra az iskolapad mögött fognak gubbasztani (hétfőn ráadásul 0. órám is lesz, te jó ég)
Szeretnék gratulálni az első hét után az érettségizőknek. Nagyon nehéz időszak ez, nagyon az, de valahogy ezt is megoldottuk, mint mindent. További sikeres érettségi napokat, akiknek még javában tart. Menni fog továbbra is!
Annak, aki szintén visszatér az iskolába jövőhéttől, nekik kitartást, már csak 5 hét van hátra, valahogy csak kibírjuk és végre nyár (legalábbis ezzel nyugtatom magam lol) Aki viszont vágyik vissza, annak csodaszép heteket, élménnyekkel gazdag pillanatokat.
És közben higgyünk valamiben, ami átsegít ezen a nehéz helyzeten.
Sok erőt Mindenkinek!
Mara