Norio szombat reggel magától kelt, nagyjából pont két perccel az ébresztője előtt. Alig kellett pár másodperc, minden éjszakai gondolata egyszerre ömlött vissza a fejébe, érezte, hogy gyomra egy izgatott görcsbe rándul. Kezdődik... Végre itt van az Iskolák Közötti. Fogalma sem volt, hogy mikor és miért volt legutoljára ilyen izgatott, de egy dologban biztos volt. Most nem kellemetlenül érezte magát. Mosoly folyton arcára csúszott, viszont a gyomrában folyamatosan mozgolódó izgatott csomó nem engedte eldönteni, hogy mit egyen reggelire.
- Próbálj valami gyümölcsöt - lépett mellé apja - Banánt, például - javasolta, és kezébe nyomta az említett gyümölcsöt - Vagy almát, az is van itthon.
- Köszönöm - mondta hálásan, és leült az asztalhoz.
- Biztos rendben lesz a kezed? - kérdezte enyhe aggodalommal a hangjában, miközben végignézett Norio fehér kötésbe tekert jobb csuklóján.
- Szerintem igen. Te is tudod, hogy gyakran van ilyen - válaszolta.
A csütörtöki edzésen még utolsó pillanatos gyakorlásként a blokkokat gyakorolták, és kicsit szerencsétlenül nyúlt bele Matsukawa egyik lövésébe, és azóta folyamatosan kötésben van a jobb keze. Ismerte már magát és a saját testét annyira, hogy tudja, hiába bal kezes, a másik attól még ott van, és időről időre rakoncátlanul elkezd fájni, bármilyen előjel nélkül, és van, hogy napokig abba sem marad. Ez is egy ilyen alkalom. Igazából annyi a feladata, hogy figyeljen rá, és ő kifejezetten jól figyel dolgokra, nem igaz?
- Hiszek neked. De nehogy az legyen a vége, hogy ismét rosszul érsz bele egy blokkba, és rosszabb lesz - sóhajtott az apja, majd felállt az asztaltól, és óvatosan összeborzolta Norio haját - Még ha nem is leszünk ott, drukkolni fogunk neked. Mindketten - mosolygott rá, majd elvonult dolgozószobája felé.
- Köszönöm - vigyorodott el, majd felemelte gőzölgő teás bögréjét.
Az bajnokság teljes egész Sendai-ban került megrendezésre. A prefektúra minden pontjáról hívtak oda csapatokat. Norio görcsösen szorongatta ép kezében a papírt, és próbálta az összes lehetséges kimenetelt felállítani magában, hogy mikor és kivel kerülhetnek szembe. Szeme meglehetősen sokáig időzött a Karasuno nevén. Shoyo... Valahogy akart a vörös hajú ellen játszani, mert meg akarta mutatni neki, hogy ő is tud olyan lenyűgöző lenni, mint amilyennek őt látta az edzőmeccsen.
- Karasuno? Azt nézed annyira? - kérdezte Shirohana, miközben mellé lépett, ahogy a csarnok felé sétáltak. Ők ketten voltak a sor végén, a lány oldalán ott volt a mezekkel megtömött táska.
- Hmm? Oh, igen... - válaszolta egyszerűen.
- Ismersz onnan valakit? - csatlakozott a beszélgetéshez Kindaichi, aki előttük sétált, a mellette haladó Kunimi is hátranézett egy pillanatra a válla fölött.
- Az edzőmeccsen is ott volt. A vörös hajú - mondta.
- Micsoda? A törpe? - kérdezett vissza hitetlenül - Honnan ismered?
- Rokonok vagyunk. Unokatestvérek, hogy pontos legyek - magyarázta, majd belépett a csarnokba.
Hirtelen megérezte a rengeteg ember jelenlétét, a különböző beszélgetésfoszlányok egyre több oldalról érték el az agyát. Tízből legalább hét alkalommal hallotta, hogy valaki megemlíti vagy a Shiratorizawa-t, vagy őket, mint esélyes győztes. Valahogy... jól esett hallani, de megijesztette, hogy a csapat tényleg annyira jó, hogy már ilyen korán végső nyertesként várják őket. Az izgatottságtól folyton kirázta a hideg, szinte már reflexből húzta szorosabbra maga körül a fehér kabátot.
- A lelátón megvárlak titeket. Még egy ideig nem játszunk, ha jól értelmeztem az időbeosztást, szóval nézelődhetünk egy ideig a meccsek között - mondta Shirohana és Iwaizumi kinyújtott kezébe nyomta a mezekkel telerakott táskát, majd elindult a lépcsők felé.
- Igaza van. Nagyjából két óra múlva kezdődik az első meccsünk, addig nyugodtan nézelődjetek. Negyven perccel a meccs kezdete előtt a középső ajtónál találkozunk, nincs késés - nézett hátra Oikawa.
- Értettük - válaszolták szinte egyszerre, majd bevonultak az öltözőbe.
Norio remegő kezekkel tartotta kezében frissen kapott mezt, és megbabonázva nézte rajta a fehér alapra türkiz kékkel írt 14-es számot. Annyira új volt az egész, és mégis... büszkeséggel töltötte el, hogy kimondhatta, "ez az én számom.". Miután végzett az öltözéssel, csendben ült, és óvatosan bekötözött csuklójára nézett. Reggel, mielőtt elindult, elfelejtette ismét bekenni azzal az izomlazító kenőccsel, ami mindig működött, ha gond volt a kezével. A meccs előtt legkésőbb megint újra kellene kötnie, hátha jobb lesz.
- Rendben leszel? - kérdezte Kindaichi.
- Erősen remélem, hogy igen. Akarok játszani - mondta halkan, de határozottan. Szeme sarkából látta, hogy osztálytársa enyhén elmosolyodik, és egy mozdulattal magára ölti a 12-es mezt.
- A Karasuno mindjárt kezd a Tokonami ellen. Gondolom, meg akarod nézni - pillantott fel Kunimi.
- Azt mondtad, hogy téged is érdekel - emlékezett vissza Norio arra a napra, amikor megkapták a beosztást.
- Mert így van. Én személyesen megvagyok, szóval ha gondolod, mehetünk - mondta a barna hajú, és bedobta táskájába a telefonját.
- Csatlakozok - mondta Kindaichi, és magára öltötte kabátját.
Ahogy végigsétáltak a folyosón, hallani lehetett, hogy páran összesúgnak mögöttük. "Biztosan ők a Seijoh elsőévesei. Tavaly még nem láttam őket." Kunimi végig unott tekintettel ment előre, viszont Kindaichi-n látni lehetett, hogy élvezi a tényt, hogy ennyi ember érdeklődését fel tudta kelteni. Norio viszont semmit nem tudott kezdeni ezzel az egésszel. Próbálta szorosabbra húzni válla körül a kabátot, hátha kényelmesebben érzi magát a sok kíváncsi tekintet elől, de valahogy nem sikerült elérni a kívánt hatást.
- Oh! Toju! - egy ismerős hangot hallott az egyik folyosóról. Körbenézett, majd meglátta a belső terem egyik bejárata előtt álló Masayori-t.
- Szia! Rég találkoztunk - lépett oda hozzá mosolyogva. Egy pillanatra hátranézett, és intett Kunimi-nak és Kindaichi-nak, hogy nyugodtan menjenek tovább, majd valahogy utoléri őket.
Érezte, hogy Masayori jelenléte miatt egy kicsit el tudja engedni magát, de még most sem volt az igazi.
- Ne is mondd. Bocsi, hogy nem tudtam ott lenni a válogatón - már meglehetősen sokszor kért emiatt elnézést.
- Ne is törődj vele - legyintett Norio - Ti lesztek az elsők, nem? - nézett a felemás hajúra.
- Dehogynem. Lassan indulnom kell, mert kezdődik a bemelegítés. A meccs után mindenképp beszéljünk. Sok sikert mindkettőnknek. Kíváncsi vagyok, hogy mennyit tanultál - jegyezte meg egy vigyorral az arcán.
- Sok sikert - mondta egy lágy mosollyal.
- Meg fogjátok nézni? - kérdezte.
- Nekünk még van két szabad óránk a kezdésig. Szóval igen. És... figyelni foglak. Mindent bele - mondta, majd fejével Masayori felé biccentett. A felemás hajú megfordult, az egyik csapattársa pont akkor lépett oda hozzá.
- Végre megvagy. Induljunk befelé. Mindjárt kezdünk - mondta, majd Masayori vállára tette a kezét, és óvatosan a csapat többi tagja felé kezdte el terelni. Norio még intett egyet barátjának, majd elindult a lelátó felé.
Már így is hatalmas tömeg volt a csarnokban, pedig a szurkolótáborok nagy része még csak meg sem érkezett. Mindenhol színes zászlók voltak kifeszítve, csatakiáltások hangzottak a lelátó minden szegletéből. Norio akarva-akaratlanul a Seijoh szurkolóit kereste. "Urald a pályát". Érezte, hogy a büszkeség és az izgatottság megint végigszalad egész testén. Egész sokan érkeztek már meg, pedig még volt két órájuk az első meccsig. Alig töltött még fél órát az Iskolák Közöttin, de már most teljesen magába szippantotta a hangulata, és a folyamatos hangzavar.
- Toju! - Shirohana pár sorral lejjebb ült Kunimi és Kindaichi mellett, kezét fenntartva integetett Norio-nak. A szőke bizonytalanul visszaintett, majd leugrált a lépcsőn, és helyet foglalt a lány mellett - Egész népszerűek vagytok itt, ahogy látom - nézett körbe.
- Hogy érted? - kérdezett vissza Kunimi.
- Nagyon sokan beszélnek rólatok. Főleg hármótokról. "Láttad, hogy milyen magasak a Seijoh elsőévesei?", vagy valahogy így.
- Csak ötösöm volt a genetikai lottón - vonta meg a vállát Norio, mire Kindaichi és Shirohana halkan felnevettek.
- Kitagawa Daiichi... Oda jártatok, igaz? - nézett Kunimi-ra, aki csak bólintott - Említettek még egy harmadik embert is. "A pálya királya"... Ismeritek? - kérdezte.
- Lényegtelen - legyintett Kindaichi. A lány hiába nézett Kunimi-ra, ő is csak elfordította a fejét, és úgy tett, mintha mással foglalkozott volna.
- Mennyi időnk lesz a meccs után? - kérdezte Norio, próbálva oldani a kínos csendet.
- Ez mindig változik - mondta Kindaichi, és hálásan Norio-ra pillantott, aki csak bólintott - Attól függ, hogy milyen játékot játszik a két csapat. De van egy sejtésem, hogy gyors lesz - jegyezte meg halkan, és az éppen bevonuló Karasuno-ra nézett.
Ahogy Norio végignézett rajtuk, nem egy új arcot fedezett fel. Az egyikőjükön különböző színű mez volt. Libero... Volt köztük valaki, aki még csak kedves megközelítéssel sem nézett ki középiskolásnak. Ezen kívül... volt velük egy másik felnőtt.
- Szereztek maguknak edzőt? - lépett melléjük Oikawa, majd leült Norio mellé - Ezen kívül...
- Lett liberojuk is - Iwaizumi is megérkezett, és ő is helyet foglalt.
- Alig telt el pár hét, és máris így megváltozott a csapat... Viszont a múltkor még kicsit összeszedetlenek voltak, és ahogy látom, ez még most is megvan - mondta Oikawa, és végignézett a csapaton.
- Lenézed őket? - kérdezte Kunimi.
- Hülye lennék lenézni őket. Emlékezz, hogy mit csináltak a múltkori edzőmeccsen - mondta, és előredőlt, hogy az elsőévesre tudjon nézni - Ha lenézünk másokat, a saját vesztünkbe rohanunk. Ezt ne felejtsétek el.
- Viszont még messze járnak attól, hogy egy igazi csapatnak lehessen szólítani őket. Mármint... - kezdte Iwaizumi.
Nem kellett befejeznie, hogy tudják, mire gondol. Igazából mindenki mással volt elfoglalva, valahogy hiányzott az egység. Norio tekintetével végig Shoyo-t kereste. A vörös hajú kezét gyomrára tapasztva próbálta összeszedni magát, és felegyenesedni, de úgy nézett ki, mint aki bármilyen apró mozdulat után képes lenne összeesni. Jól van egyáltalán? Pár másodperccel később odalépett mellé egy fekete hajú csapattársa. Ő volt az, aki fejbelőtt szervánál az edzőmeccsen. Valamit mondhatott neki, mert Shoyo-nak ezután sikerült elengednie a hasát, és felegyenesednie, és alig fél perccel később már beállt a csapat többi tagja mögé melegíteni.
A pálya másik oldalán Masayori egészen magabiztosan mozgott, és ezt egy apró mosollyal nyugtázta. Ismerte már őt annyira, hogy tudja, valami, ami nem tanulással kapcsolatos, sosem fogja elvenni Masayori szinte megingathatatlan önbizalmát.
- Mit gondolsz? Ki fog nyerni? - kérdezte Kunimi.
- Nem gondolok semmit - rázta meg a fejét Norio - Vagyis... nem akarok semmit sem gondolni.
- Nem szabad az érzelmeidre hagyatkozni itt. Gondolkozz logikusan. Általában a melegítés után el lehet dönteni a bajnokságok elején, hogy ki az esélyesebb - mondta Kunimi. Norio lassan bólintott, majd visszafordult a pálya felé, és folyamatosan kapkodta tekintetét a két melegítő csapat között.
Kindaichi-nak igaza lett. Tényleg szörnyen gyors volt. A Karasuno-nak alig volt szüksége 5 percre, és ijesztően nagy előnyt tudtak maguknak szerezni. Norio egy idő után már csak Masayori-t figyelte, viszont nagyon sok önuralmat igényelt, hogy szeme ne a labdán legyen folyamatosan. Ekkora különbség lett volna a két csapat között? Egy idő után látta Masayori mozdulataiban a kétségbeesést, a többiek előtt egészen jól palástolta, viszont az apró mozdulatai Norio számára elárulták, hogy mit is érez igazából.
A meccs egy bizonyos pontja után már tudta, hogy a Tokonami-nak nincs túl sok esélye, mégis, ott maradt, és végig Masayori-t figyelte, mert megígérte neki, és azért, mert büszke volt arra, hogy barátja azon a pályán állt.
A meccs szinte egy csettintés alatt ért véget. Gyors volt. Nagyon gyors. Norio látta Masayori-n, hogy teljesen összetört. Nem csak azért, mert ezt ki is mutatta, hanem mert ismerte őt. A meccs előtt szinte tapintani lehetett a belőle áradó reményt, a reményt, hogy ők kerülnek ki győztesként a végén. Csak hogy a dolgok nem így alakultak.
- Lassan kezdünk - állt fel Oikawa, végignézett a 4 elsőévesen - Ha kell még valami, akkor még most szerezzétek meg, mert melegítés közben azt akarom, hogy mindenki ott legyen.
- Nekem még el kell mennem az öltözőhöz - mondta Norio, majd felállt a székből, és elindult a lépcső felé - Menjetek nyugodtan, csak a kezemet akarom újra bekötni - nézett Kunimi-ra, aki már kapásból fel akarta ajánlani, hogy elkíséri. A barna hajú csak bólintott, és a többiekkel együtt levonult a pálya felé.
Az öltözőbe érve levette csuklójáról a kötést. Az anyag megnyomta a bőrét, látszott, hogy sokáig volt a kezén. Ahogy óvatosan megmozgatta, érezte, hogy még mindig fáj, de már sokkal jobb, mint este, vagy csütörtökön volt. Ahogy a hideg krém a kezéhez ért, egy kellemetlen borzongás fogta el. Finoman szétkente, majd kellően szorosan visszatekerte a fáslit a kezére.
Norio becsukta maga mögött az öltöző ajtaját, és elindult vissza a folyosón a terem felé. Ahogy sétált, a szeme sarkából kiszúrta Masayori felemás haját. Az alacsonyabb fiú az egyik padon ült, a földet nézve. Hogyha a lámpa nem égett volna, Norio nem veszi észre, hogy a másik fiú sír.
- Láttad a meccset, igaz? - kérdezte Masayori. Fel sem nézett, mégis nagyon jól tudta, hogy Norio áll előtte.
- Elképesztő voltál - mondta Norio, és hátával nekitámaszkodott az ablaknak. Jobb lábát felhúzta, és azzal is megtámaszkodott, és karba tett kézzel nézett Masayori-ra.
- Ugyan... ha elképesztő lettem volna, akkor tudtam volna fogadni a lövések nagy részét. Akárcsak az ő liberójuk. Francba is, az a srác elképesztő - nevetett fel keserűen - Ha nem én lettem volna, nyertünk volna - sóhajtotta, és hangja elcsuklott.
- Fel a fejjel. Még semminek sincs vége - mondta, és leült mellé a padra.
- Hé, Toju... Már megy a következő meccse a Karasuno-nak, igaz? - kérdezte Masayori, és a szeme sarkából felnézett a szőkére, aki csak bólintott - Van egy elég erős sejtésem, hogy megint győzni fognak.
- Semmi kétségem efelől - bólogatott Norio.
- Toju... megígéred nekem, hogy legyőzitek őket? - kérdezte Masayori, és végre teljesen felemelte a fejét.
- Te is tudod, hogy semmi sem garantálja, hogy továbbjutunk - mondta.
- Ne hülyéskedj már. Mindenki a Seijoh-t várja a Shiratorizawa mellé a döntőbe. Sőt, egyesek, köztük és is, végső győztesnek is titeket mondanak.
Norio végig barátja szemébe nézett. Látta azt, hogy mennyire el van keseredve. Csalódott magában. Győzni akart. Évek óta ismerte Masayori-t, és az egyetlen dolog, amit szörnyen gyűlöl, az a kudarc. És mégis, most ott ült, élete első hivatalos meccse után... vesztesként.
- Ígérem - Norio maga is meglepődött, hogy ezt ilyen határozottan ki tudta mondani, és felállt a padról. Masayori csillogó szemekkel felnézett rá, és egy könnyes vigyorral a szőke felé nyújtotta ökölbe szorított kezét.
- Figyelni foglak, úgyhogy jobb, ha tényleg mindent beleadsz - mondta, és várta, hogy a másik fiú is kinyújtsa a kezét egy ökölpacsira. Norio abban a pillanatban érezte, hogy Masayori támogatása a világot jelenti neki. Itt volt valaki, és hitt benne. És neki csak erre volt szüksége.
---
Iskolák Közötti, LET'S GOO! Alig hiszem el, hogy végre elértem idáig... Szép, hosszú folyamat volt, hogy őszinte legyek. Nos, köszönöm, hogy elolvastad, legyen szép napod :33
Üdv: Lilla