fanni_29 kérésére 💕❤️❤️💞
T/N = te neved
V/N = vezetékneved
Az állami verseny elég nagy dolog, így nem is csoda, hogy rettenetesen izgultam. Főleg, mivel én voltam az utolsó, alaposan megfigyelhetem a versenytársaimat. És egy vörös hajú lány – aki történetesen abból a városból jött, ahonnan én – kifejezetten jó volt.
Piros melegítős edzőjét pedig rögtön felismertem. Lance Tucker. Otthon is láttam egy párszor a városban. Kissé tartottam tőle a híre miatt, de tény és való, hogy akiket edzett, elképesztően jók voltak.
Én azonban a szomszéd városban edzettem, egy kissé idegbajos nőnél. Nagyon nem szerettem odajárni, de anya nem érti, mi a gondom.
Aztán végül én következtem. Nagyon koncentráltam, nehogy hibát vétsek, bár a gerendáról leestem, de ezt leszámítva minden rendben ment. Persze a figyelmemet nem kerülte el, hogy mikor visszamentem a padhoz, és közben elhaladtam Lance mellett – aki szokásosan karba tett kézzel állt –, halványan rám mosolygott.
Remegő kezekkel vártam az eredmény hirdetést, és valamennyire már az is megnyugtatott, hogy nem az elsők közt mondták a nevem. De aztán...
– Második helyezet, 9 ponttal T/N V/N!
Kissé csalódottan, de mosollyal az arcomon mentem a dobogóhoz és hagytam, hogy a nyakamba akasszák az ezüstöt. Az első helyezet pedig történetesen Lance versenyzője volt, összesen fél pont különbséggel. Ahogy felállt az első hely dobogójára, halványan rám mosolygott.
***
Már mindenki hazafelé indult, és én mondtam anyának, hogy várjon a kocsiban, mert előbb még meg kellett hallgatnom a fejmosást az edzőmtől.
– Nem két hónapig gyakoroltuk ezt a feladatsort?! – kérdezte idegesen.
– De, de esküszöm, véletlen estem le! Nem volt szándékos, csak kicsit elszámítottam a dolgokat. Meg egyébként is. Csak fél ponttal maradtam le.
– Csak fél ponttal?!
– Tovább jutottam az országosra!
– Elnézést, van itt valami probléma? – jött oda hozzánk Lance, és már látszott, hogy indulóban van.
– Nincs semmi, és ha lenne se a te dolgod lenne! – mondta idegesen az edzőm.
– Hé, nyugi. Fél pont híján holtverseny lett. Szerintem ez abszolút nem a leszidás kategória, és ahogy T/N is mondta, tovább jutott az országosra.
– Jó, nekem mindegy. De erről hétfőn még beszélünk – nézett rám az edző, és kiviharzott.
Annyira kiborultam, hogy csendesen sírva fakadtam.
– Hé, ne is törődj vele! – ült le mellém Lance, és átnyújtott nekem egy zsepit.
– Köszi – vettem el tőle, és letöröltem a könnyeimet. – Meg azt is, hogy így megvédtél.
– Nincs mit. Figyelj, ha gondolkozol az edző váltásban, gyere be hétvégén, és esetleg hétfő délután kezdhetünk is.
– Tényleg? Így az országos előtt?
– Persze. Láttalak már Amherstben. Úgyhogy... gyere be a terembe valamikor. Feltéve, ha annál az esésnél nem sérültél meg. Elég rossz hangja volt.
– Egy picit fáj a lábam, de nem vészes. Most megyek, mert anya vár. Majd találkozunk hétvégén – intettem.
***
Elérkezett a hétfő. Anyával megbeszéltem, hogy szeretnék átjönni Lance-hez, és belement. Így a mai az első edzésem nála, és rettenetesen izgultam.
Félénken nyitottam be a tornaterembe, ahol Lance már láthatóan rám várt.
– Na végre! – mosolygott. – Féltem, hogy nem jössz. Az ötlözőt ott hátul találod. Ha kész vagy, kezdhetünk is, oké?
– Igen. Még egyszer köszi, hogy csak így átvettél.
– Nincs mit. Na, sipirc!
Pár perc alatt átöltöztem, és siettem is vissza Lance-hez. Bemelegítettem, majd kezdődött is az edzés.
– Akkor... kezdenél a korláton?
– Persze – bólogattam kicsit félve, és el akartam indulni, de mintha földbe gyökeredzett volna a lábam.
– Minden oké?
– Persze, csak... félek egy picit – ismertem el.
– Akarod, hogy előbb bemutassam én?
– Légyszi...
Levette a cipzáras melegítőjét, majd nekilátott, hogy megmutassa a gyakorlatot. Bár a landolásnál alaposan hanyatt esett a matracra.
– Jól vagy? – kérdeztem aggódva.
– Persze – ült fel. – De látod? Még egy olyan olimpiai aranyérmes, mint én is képes leesni. Tudom, hogy az előző edződ túlságosan kemény volt, és ezért most félsz, de nem kell. Van idő az országosig és tudom, hogy remek leszel.
– Köszi – guggoltam le hozzá, és megöleltem.