A csend jó. Mindenki a kínos szóval definiálja azt, ha egy társaságban csend van, ám igazából sokszor nagyon fontos a csend és a nyugalom. Mert bár van, mikor kellemetlenül jön ki, ha egy beszélgetés után beáll a némaság, de az az érzés, mikor egy boldog visszaemlékezés, vagy monológ után némaságba burkolózunk, az nagyon kellemes és megható.
Önmagáért beszél az a tény, hogy néha felesleges beszélgetni, ha az emberek nem érdeklődnek egymás iránt, mert bár ilyenkor, ha még összekerül egymással két ember, sokkal kínosabb az, ha váltanak egymással két szót, ahelyett, hogy némaságba burkolózva mindketten elmerengnének a saját gondolatukba, elkerülve azt a kellemetlen állapotot, amit a szánalmas, tipikus kérdések utáni, valóban kínos csend okoz.
Nem mondom azt, hogy egészséges, ha nem képesek az emberek társalogni egymással, hiszen arra születtünk, hogy ismerkedjünk, nyíljunk ki mások felé, és hogy sokféle látásmóddal gazdagítsuk a másik és saját életünket is, de valóban könnyebb csendben lenni, ha nincs mit mondani.
Illetve ha lenne is mit mondani, egyszerűen csak nem érezzük magunkban elég fontosnak ahhoz, hogy megosszuk a másikkal a véleményeinket, gondolatainkat. Egyszerûen csak nincs értelme kitárni a gondolataidat, ha nem érzed úgy, hogy fontos lenne.
Most, hajnali fél háromkor, a pince mélyében ülve a túlságosan is hideg kövön, szemben Nicholas Callennel, egyáltalán nem éreztem azt, hogy beszélgetnem kellene vele.
Rettentően untam már magam, illetve aggódtam is. Jó, az aggódás egy végtelenül szánalmas barátom, aki több éve nem képes leszakadni tőlem, így azzal már nem is foglalkoztam annyit, na de az unalom! Az valami kegyetlen az én folyton tevékenykedõ személyemnek. Mániákusan szeretem a pörgést, és ez jelenleg egy hatalmas átok volt a számomra.
Persze hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy mióta bent voltunk egy szót sem szóltunk egymáshoz. Beszéltünk, vagyis nem is igazán beszélgetés volt az, hanem a kiborulásom kegyetlen szavai, melyek a férfin landoltak abban a pillanatban, hogy bezáródott mögöttünk az ajtó. És habár még mindig majd' megõrültem, de kezdtem igazán érezni, hogy nem bírom tovább, és valakivel- nos, mivel egyedül csak a férfi van itt, ezért vele- beszélgetnem kell.
-Tehát, értelmezzük a helyzetet. -keztem bele a helyzet drámaiságának felvezetésébe, ebben a literális idegtépő állapotban. -Itt ülünk, Isten tudja mióta, és lehetséges, hogy még órák múlva sem fogunk innen kijutni?
-Nagyszerű megfigyelő. -intézte felém szárazon szavait Nicholas, majd felém fordult. -Örülnie kellene, hogy megmentettem.
-Már rég az igazak álmát aludnám, ha hagyott volna elszaladni. A barátaim azt sem tudják hol vagyok. Mondhatom, nagy segítség számomra, Mr Callen. -igazán nem érettem, hogy mégis miért kellett nekem vele ide kerülnöm, mikor bõven el tudtam volna menni tõle, vagy ha nem is tõle, akkor legalább annyira a közelébõl, hogy érdektelenné váljak.
-Maga végtelenül hálátlan. Itt arról van szó, hogy elsűlt egy fegyver a közelemben, maga meg ott sétált körülöttem. Mit kellett volna tennem?
-Hagyni elszaladni, mint a többi embert! Hihetetlen.- ez nem elég egyértelmű? Mármint, komolyan, az én elképzelésem annyira logikátlannak tûnik?
-Tényleg, én vagyok a hihetetlen? Látták a közelemben, maga is veszélybe lehetett volna.
-Tudtommal nem önnel jöttem, nem vagyok senkije, miért lett volna bajom, csak amiatt mert ott álltam nem messze magától? -és még mindig nem hittem el, hogy miután ennyire nyíltan kimondtam a tényeket, még mindig nem értette meg, hogy mennyire nevetséges volt az ötlete, vagy egyáltalán csak az érvelése.
-Annyira gyerek még, komolyan. Megvédtem önt. Ha ez a baja, hát nagyon sajnálom, de nem fogok elnézést kérni. -mit képzel ez az ember?
Mi jogon dönti el egyébként is, hogy magával ránt ebbe? Nem is ismer engem, amikor meg eddig beszéltünk, csak gúnyosan bántunk egymással. Nem értem ezt a férfit.
-Nem vagyok gyerek, kikérem magamnak. Elmúltam huszonegy.
-Nagy teljesítmény, tényleg. Rettentően öreg, kár, hogy a kor mégsem köthető az érettséghez. -jesszusom, Liah, nyilván neked is ez a legjobb ötlet, ami kicsúszhatott a szádon.
Nem vagyok bunkó, és messze áll tőlem a csúnya beszéd, de amúgy most nagyon szívesen az arcába mondanám, hogy kapja be, a fenébe is.
-A barátaim aggódnak értem valószínűleg. Itt még csak térerő sincs.-bár amúgy felesleges volt ezt kijelentenem, mert azt sem tudom, hogy hol a táskám. Remek, de tényleg.
-A barátai valószínűleg a saját biztonságukkal lesznek elfoglalva, nem a magáé...
-Nem mindenkinek van olyan nyomorúságos baráti köre, mint ezek szerint magának, Mr Callen. Ismerem őket, biztos vagyok benne, hogy aggódnak miattam. Lehet, hogy önnek ez felfoghatatlan, de léteznek ilyen emberek.
-Bármennyire is romantikus ez a nagy szeretet a baráti körében, de ki kell, hogy ábrándítsam kisasszony. Az ember mindig a saját problémájával foglalkozik először. Aki ennek az ellenkezőjét mondja, az vagy csak hazudik, vagy már fejben összerakta a saját menekülési taktikáját.
-Nem hiszem ennek a teljes valóját, és pontosan azért nem, mert bármennyire is egy idegen vagyok önnek, hamarabb nyúlt az én kezemért, mintsem, hogy felfogta volna, hogy esetleg bajom eshet. -na erre lépjen, Mr Callen.
A sikeres érvelésem pedig akkor kapta meg a maga képzeletbeli díját, mikor egy pillanatra felszaladt a szemöldöke a férfinek, mint akit teljesen megdöbbentett, hogy ilyen gyorsan, ilyen remek ténnyel tudtam romba dönteni az érzéketlen mondatát.
-Maga aztán tényleg tûzrõl pattant, ha valaki vitába száll önnel. -elgondolkodva nézett rám, én meg mikor felhúztam a szemöldököm, tanácstalanul felhúzta a vállát. -Kit ismerhetek meg ebben a mérhetetlenül heves teremtményben?
Bármennyire nem akartam, mert egyáltalán nem érdemelte meg, el kellett mosolyodnom ezen a megszólításon. Olyan kis esetlennek tűnt most, mivel nem tudja a nevem, hogy ez a tény mosolyt csalt az arcomra, amit rögtön észre is vett, és csak ingatta fejét. Még egyszer felhúztam a szemem cukkolás gyanánt, nézegettem egy darabig, majd végül azért megmondtam neki.
-Ophelia White a nevem.
-Nos, Ophelia, most, hogy mindketten tudjuk egymás nevét, mi lenne, ha most már érettek módjára beszélgetnénk?
-Higgye el nekem, a véleményemet nehezen fogja megváltoztatni. De rendben van, beszélgessünk éretten. -kinyújtottam a lábaimat a földön, és igyekeztem kényelmes helyzetbe helyezkedni, mert félõ volt, még itt leszünk egy darabig. Miért rántott magával?
-Azért mert a cirkusz előtt önnel voltam hosszabb interakcióba, Ophelia, és higgye el, engem akartak megtalálni.
-Miért? -mondanám, hogy az írói énem bújt elő, de szerintem egy ilyen dologra mindenki kíváncsi lenne.
-Mert én terveztem az újításokat. Ez az egész az én munkám. Gondolom, nem kell ehhez diploma, hogy az ember tisztában legyen azzal, hogy befolyásos férfi lettem ezáltal. Ez pedig nem mindig pozitívum.
-De hát, hogy tudtak ide bejönni? Mindenkinek átnézik a táskáját, a ruháját, hogy semmi gyanús nincs-e nálunk. Akkor egy fegyvert, hogy sikerült becsempészni? -fáradtan mosolyogva elfordította a fejét, nyilván ezzel jelezve, hogy nagyon buta és naiv vagyok. Aztán hirtelen felfogtam. -Tehát egy belsős műve, igazam van?
-Mégsem annyira reménytelen eset. -miért kell egy ilyen bókot ilyen kegyetlenül tálalni? -Így igaz, valószínűleg valamelyik biztonsági őr műve lehet.
-De most önt meg akarták ölni? -azért nagyon is szép és érdekes hely Lakewood, de nem jellemzi a helyet a gyilkosság és a különböző merényletek. Elég egyszerű hely.
-Nem hinném, inkább csak feltűnést akartak kelteni. A fegyver nem mindig a halált akarja szimbolizálni...
-Persze, tudom. Jelentheti a hangazvart, a káoszt, amire nyilván most használta az illető, jelentheti az eszközt, amivel jelképesen valamit elindítottak, de aztán ott van az is, hogy védelemre is szolgálnak, hiszen pusztítás mellett véd is. Gyilkolhat, de közben ápolhat is.
-Valaki aztán irodalomzseni. -forgatta meg a szemeit Nicholas a monológomon, ami egyébként egyáltalán nem a tudásom bemutatásáért történt, hanem mert ösztönösen jött az érzés, hogy erről beszélnem kell. Nyilván ezt nem bóknak szánta, mert szerintem zavarta, hogy ennyire tudálékos vagyok, de úgy döntöttem, hogy ezt most nem veszem magamra. Egyszerûen csak elengedem.
-Igen, valóban nagyon szeretem. -nem éreztem fontosnak, hogy tovább ecseteljem a rögeszmémet az irodalom iránt, hiszen nem is ismerjük egymást.
Aztán beállt az újabb kínos csend. Ebből is látszik igazából, hogy nem kedveljük legkevesebb szinten sem egymást, mert még egy beszélgetést sem tudunk folytatni.
Itt csak a mai társadalom példája mutatkozik meg; barátokra vágynak az emberek, de ha van esély új embereket megismerni, akkor befordulunk magunkba, és a lehető legfennhéjázóbb viselkedésünket öltik magukra. Na most nyilván nem azzal számoltam, hogy a legjobb barátja leszek a férfinek, de azért kellemetlenül hatott, hogy két ismeretlen ember egy ilyen nehéz szituációban nem tud beszélgetni egymással. Mármint én most szenvedtem a csendtõl.
Fogalmam sincs mennyi ideje állt be a némaság, viszont ez idő alatt részletesen szétnéztem a számunkra védelmet nyújtó helyen.
Annyira sokkos állapotban voltam a lövés pillanatakor, hogy nem is igazán figyeltem merre terelt engem Nicholas, illetve mikor beléptünk ebbe a pici szobába nem is gondolkodtam azon, hogy kinézzek, csak hagytam, hogy húzzon maga után a férfi. Annyit tudok csak, hogy több ajtó vezetett ehhez a helyhez, tehát valószínűleg ez egy védelmi hely. Kicsit rémisztő, hogy innen tovább nem tudunk haladni, és ha mégis ide találnak nincs hova menni.
Bár nyilvánvaló, hogy senki nem fog ide jönni, hiszen ha valaki követni akart volna, nem várt volna számításom szerint már lassan három órája.
Egy asztal, sok-sok régi festmény, egy üveg víz, és pár függöny van itt csupán. Ezen kívül kopár falak, hideg padló, és teljes bezártság. Ja, és egyébként klausztrofóbiás vagyok. Kezd nagyon nagy lenni a bezártság érzetem.
Oké, higgadjunk le. Nyugalom, mély levegő. Mély levegő. Kevesebb az oxigén, érzem, de ez azért van, mert egyre inkább csökken az agyamban. Szükségem van levegőre.
Miért ilyen pici ez a hely? És miért nem kapok rendesen levegõt?
-Jól van? -szólított meg Mr Callen. Biztosan elég nyugtalanító látványt nyújthatok, ha képes volt felõlem érdeklõdni.
-Klausztrofóbiás vagyok. -motyogtam, majd egy újabb mély levegőt vettem. Aztán még egyet. -Tudom, hogy nem olyan pici a hely, de elmerengtem, és eszembe jutott, hogy itt vagyunk.
-Olvastam egy cikket arról, hogyha rájön az ember arra, mi okozza a félelmét, az segíthet...
-Rengetegszer átrágtam már magam rajta, ettől függetlenül ez nem segít. Nem tudom, lehet, velem van a baj, de nem tudom kezelni ezt a félelmem.
-Mindenki fél valamitől. Nincs ezzel semmi gond.
-Nagyon sok cikket olvastam én is erről. -vettem egy újabb mély lélegzetet, és igyekeztem lenyugtatni a zavart szervezetemet. -Alapjában véve nincs nagyobb bajom, és hamar átmegy rajtam, de ilyenkor szörnyen érzem magam, mert nem tudom rendesen kezelni ezt, és ettõl csak idegesebb leszek. Van gyógyszerem is, pedig én aztán nem szedek, sőt szinte sosem használok gyógyszert, mert szerintem a szervezetünk nagyon sok mindent át tud vészelni a kis bogyók nélkül is. Nyilván, ha nagy beteg vagyok, akkor szedek gyógyszert, de például egy fejfájáskor nem szeretem kapkodni. Ezen kívül a lakásomban vagy egy polc, ami csak citromfű teából áll és... -nem tudtam folytatni, mert megállásra késztetett Mr Callen nevetése. Képes volt kinevetni.
Na, jó, tényleg nevetségesen hadartam.
-Ne haragudjon. -próbálta visszafogni magát, de én is elnevettem magam. Ragályos a nevetése. -Citromfű? Régen nagymamám ivott sokat, de ő nem azért mert klausztrofóbiás lett volna.
-Egyébként szerintem finom, azon kívül, hogy segít. -a gyógynövényekbe milliószor jobban hiszek, mint bármi más kapszulában, pláne úgy, hogy fantasztikus íze van szerintem.
-Hát nem is tudom, nem tudom elképzelni magam, ahogy gyógynövényeket tördelve kotyvasztom az italomat.
-A nagymamája frissen készítette? -ilyenkor sajnálom nagyon, hogy lakásban élek, nem pedig egy nagy, kertes házban. Milyen szerencsés is az olyan ember, akinek kertje van. -Annyira remek ez. Biztosan sokkal finomabb a házi készítésű, amit a kertben lehet szedni. A szüleim nem engedték sosem, hogy ültessek a drága kertjükben, most pedig lakásban élek, így esélyem sincs.
-Sokkal természetesebb, mint a dobozos, az biztos. Már csak azért is, mert azt ő készítette, tudta, mi van benne.
-Ha egyszer kertes házam lesz, tuti, hogy lesz benne citromfű is. -vicc, hogy így tervezgetem előtte a jövőmet, pedig nem is ismerem, illetve biztos vagyok benne, hogy nem is érdekli, de nem baj.
-Biztos vagyok abban, hogy ez sikerülni fog. -biztosított róla Nicholas, amin meglepődtem, hiszen azt hittem, nem is érdekli ez. -Jobban érzi magát? -mosollyal kérdezte meg tőlem, én azonban csak döbbent tekintettel néztem rá.
Elmúlt a szorongásom, és már természetesen veszem a levegőt. Elterelte a figyelmemet, hogy jobban legyek.
-Igen, már sokkal. Köszönöm. -mondtam hálásan neki, mert tényleg köszönettel tartoztam. Aki szenved valamilyen fóbiát azt tudja igazán, hogy egy-két helyzetben mennyire elviselhetetlen létezni, és legszívesebben csak fejbe vágnám magam egy kupával, hogy elaludjak, és ne is érzékeljem a szívem heves dobogását, a remegést, és a zavart.
-Nincs mit megköszönni.
-De igen, van.
-Miss White, ha azt mondom, hogy nincs, higgye el, nincs. Nem tettem semmit, csak beszélgettem önnel olyan dolgokról, amik elterelik a figyelmét.
-Jó, rendben. -igazából szerettem volna, ha tovább beszélünk, mert féltem, hogy újra pánikolni kezdek, de túl kínos lett volna egy perc után újra megszólalni, így magamba merengve gondolkodtam.
Hogy eltereljem a gondolataimat, inkább fejben elterveztem, hogy holnap milyen fontos teendőim vannak, és miket kell megcsinálnom. Vagyis ma. Mivel már bőven elmúlt éjfél ugyebár. Rájöttem, hogy a terveim közül ki kell lőnöm párat, mert ha hazaérek innen valamikor nagyon is fáradt leszek, és az, hogy három cikket megírjak, kicsit erős lenne egy ilyen este után. Alapból nem lenne, de nagyon fáradt vagyok, és pihenésre lesz szükségem. Nagyon elegem van, hogy még a rutinom is felborult emiatt a helyzet miatt.
Kezdtem dühösebb lenni, hogy még mindig csak itt ülünk, és nem történik semmi. Ezzel a férfival egyszer lehet beszélni, egyszer nem, ő is bosszant, meg most kellőképpen felpörgettem magam azzal, hogy oda a tervem. Egyáltalán melyik cikket mellőzzem? A másikért való felelősséget, a boldogság-önérvényesítést, vagy a cikket, amiben a női jogokról szólna? Mind olyan érdekes, de így nem leszek velük kész addigra, hogy dolgozni menjek.
Aztán mikor ránéztem a férfire, aki továbbra is csak nézett ki a fejéből teljesen besokalltam. Nekem terveim vannak, és egyetlen egy senkiházi, irigy, szánalmas ember sem teheti tönkre az én rutinjaimat. Mérges lettem, és talán ennél a pontnál éreztem azt, hogy már egyáltalán nem félek, csak cselekedni akarok, és el akarok menni innen bármi áron.
-Meddig leszünk még itt? -kérdeztem meg a férfit az összes hevességgel a hangomban, hátha olyan választ kapok, amire vágyok. -Már nagyon régóta itt vagyunk, nem hiszem, hogy van még kint valaki.
-Attól, mert itt vagyunk, még lehet, hogy kint várnak minket...
Ezen ponton viszont feladtam a türelmemet, meguntam ezt az egész helyzetet, sírhatnékom támadt már valószínűleg a tehetetlenségtől. Ezen kívül a bezártság is kikészít, kezdek egyre jobban fázni, éhes vagyok, aludni szeretnék. Mostanra az összes akaraterőm elhagyott, és a helyét átvette a düh, a harciasság, és a tenni akarás. Kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben, és ha tehettem volna eltörtem volna mindent, ami a kezem közé kerül.
-...illetve nem látom értelmet, hogy már most, mikor hamarosan jön úgyis a rendőrség, kimennénk innen.
Mondjuk ebben a helyzetben, Mr. Nicholas Callen kezét is szívesen eltörném. Kezdek tényleg nagyon ideges lenni.
-Na, ide figyeljen, Mr Callen. Torkig vagyok az estével, tudja? Torkig. -kezdtem bele a kicsit sem békés monológomba, miközben hevesen mozgattam a kezemet, hogy azzal is bemutassam indulataimat. -Egy nyamvadt estét szerettem volna eltölteni a barátaimmal, mivel konkrétan semmi szabadidőm nincs, ami pedig van, azt pedig munkával vagy tanulással töltöm, vagy esetleg azzal, hogy az öcsémre vigyázok, ami higgye el nekem, néha már egyáltalán nem egy álom dolog. Egész nap gürizek, erre van egy ilyen lehetőség, ami végre kicsit kizökkentene a szürke napjaimból. És nyilván, amilyen szerencsém van, ilyenkor is katasztrófába fulladt az egész este, mert miért is lehetne nekem egyetlen egy normális estém. -tudom, hogy kicsit túldramatizálom, de már most tényleg szenvedek itt bent. -Tudja mit szerettem volna? Eljönni ide, jól érezni magam a barátaimmal, majd hazamenni. Nem akartam semmi különlegeset csinálni, csak jól érezni magam. Erre mit kaptam? Egy éjszakát egy olyan emberrel, akivel eddig csak veszekedni tudtam, valószínűleg egy jó tüdőgyulladást, mivel már órák óta csak fázok, a bezártság érzetem miatt pánikrohamot, és azt hogy már nem bírok meglenni a saját bőrömben. És higgye el nekem, tudom, hogy ez nagyon gyerekesen hangzik, de már nagyon elegem van, úgyhogy magával vagy ön nélkül, de én ezen az ajtó igenis mindjárt ki fogok menni és nem érdekel, ha van kint valaki, én hazamegyek. Ért engem?
-Ophelia, elhiszem, hogy már nehezen bírja, higgye el, én sem így terveztem az estét, de már csak pár óra, és kimehetünk. Sőt, lehet hamarosan már itt is vannak.
-A rendőrség már szerintem bőven haza ment, csak mi vagyunk ilyen szerencsétlenek, hogy még itt ülünk. -az agy vizem kezd nagyon- nagyon forró lenni.
-Nem tudnak olyan gyorsan jönni, egy. Másrészt pedig, mint ahogy mi is el tudtunk bújni, úgy nem csak ez az egy rejtekhely van.
Persze, most már kezdjek el aggódni is. Kicsit elapadt a bátorságom, de aztán eszembe jutott, hogy mit akarok tenni.
-Nem érdekel, kimegyek. Öröm volt önnel eltölteni ezeket az órákat, de mostmár én megyek. Viszontlátásra, Mr Callen. -álltam fel a földről, majd megindultam az ajtóhoz, amikor is a férfi hirtelen felugrott és lefogta a kilincset. Ekkor szinte semmi távolság nem maradt közöttünk, összért a mellkasunk, én pedig belélegeztem a férfias illatát, és a valószínűleg méregdrága parfümjét.
-Az istenit, ezt nem hiszem el. Nem mehet ki egyedül.-mondta sietősen, majd eltolt az ajtótól, illetve magától. Miközben mindkét kezével hozzá ért a derekamhoz, egy cseppet kirázott a hideg, amit ő is észrevett, mert rámnézett, majd hirtelen elengedett. Miért csináltam ezt? –Nagyon meg fogom bánni, de önnel tartok.
Egy pillanatra elfelejtettem pislogni. Hogy ő velem jön? Álmodok vagy most mi történik?
-Biztos benne? -nem akarom utána azt hallgatni hogy az én hibámból történik valami, ha esetleg, -bár nagyon remélem hogy nem-mégis lenne kint valaki.
-Ha azt mondom maradjunk itt, úgysem fog itt maradni, Miss White. Így tehát, igen, biztos vagyok benne. De én megyek végig elől. -jó, akkor okés.
-Rendben van. -hátrébb léptem, és hagytam neki kinyitni az ajtót. Hihetetlenül sötét volt már, szinte semmit nem lehetett látni, így még inkább örültem, hogy velem tartott a férfi illetve, hogy ő ment elől.
Mikor kiértünk a folyosóról, egy pillanatra megálltunk az utolsó ajtónál, ami elválasztott a csarnoktól, ahol a rendezvény központja volt, és mindketten hallgatóztunk.
-Tiszta a terep? -kérdeztem meg Mr Callen, aki előttem állva kinézett a csarnokba, majd mikor megszólaltam szórakozottan hátranézett.
-Nem egy akciófilmben vagyunk, Miss White. -nyilván gúnyolódni kell ilyenkor is, tényleg. -De, hogy a gyerekes szavaival éljek, igen, tiszta a terep.
-Nyilván jobb a lelkének, hogy ilyen helyzetben is be tud szólni nekem, egyértelmű. -morcosan fordultam felé, és már kezdtem volna a további szóáradatot, mikor a férfi elmosolyodott.
A mosolyát leginkább a mostanában olyan nagy felkapottsággal rendelkező Csillagos éj című festményhez tudnám hasonlítani: bármennyire is tökéletes, az apró részletei a fontosak. Márpedig még csak pár alkalommal láttam mosolyogni, ám felfigyeltem már, hogy mikor szarkasztikusan mosolyog, előtte pislog egyet. A szája pedig egy csodálatos ívbe görbül, és...
Ó, jesszusom, mi történik. A mosolyát elemeztem ki, egy ilyen helyzetben. Mi van velem, könyörgöm!?
-Nicholas? -szólaltam meg ismét, sokkal nyugodtabban és halkabban, mint az várható volt, ő pedig tanácstalanul bámult tovább, de türelmesen figyelt. Olyan fura volt kimondani a nevét, csak úgy, semmi további szó használata nélkül. Nagyon jó a hangzása. Meg, most ugye nem a vezetéknevét használtam, nem volt olyan hivatalos.
-Igen, Ophelia?
-A táskám leesett, mikor magával rántott. Meg kell találnom. Segítene? -nem igazán vágytam arra, hogy egyedül menjek a terem központja felé, hiszen még mindig nem tudjuk, hogy biztonságba vagyunk-e.
-Rendben, menjünk. -hálásan bólintottam neki, majd megindultunk vissza oda, ahol az egész káosz történt.
Előttem haladt a férfi, közben folyamatosan figyelve a termet, közben pedig mindketten hallgatóztunk, hogy nem hallunk-e egyéb lépteket a sajátunkon kívül. Nem kellett sokat sétálnunk, hiszen a búvóhelyünktől nem messze volt az a pont, ahol elhagytam a táskám. Azért imádkoztam egész végig, hogy megtaláljam, mert benne van a lakáskulcsom, az irataim, a telefonom. Nos, konkrétan az életem van benne, egy parányi táskában.
De minden aggodalmam elszállt, mikor megláttam a földön a fekete kis táskám, boldogan felsóhajtottam, majd Nicholast kikerülve gyors léptekkel siettem megnézni, benne van-e minden. Könyörgöm, univerzum, legyen meg mindenem. Vagy legalább a lakáskulcsom.
Jelenlegi helyzetben csak arra vágytam, hogy hazaérjek a lakásomba, és biztonságba legyek. A többi már a holnap problémája lenne.
Gyorsan leguggoltam, és boldogan vettem tudomásul, hogy minden értékem benne van. Nyilván a nagy káosz miatt senkinek sem az volt az elsődleges, hogy kiszedjen belőle valamit, meg ugye hát ez egy eléggé elit hely, nem tudom elképzelni, hogy a gazdag embereknek az én pár tíz dolláros táskám kellene, meg a három éves telefonom. De igazából sosem lehet tudni, viszont megnyugodtam, hogy minden megmaradt.
-Mehetünk most már? -szólalt meg előttem állva Nicholas, ám én nemet intettem a fejemmel. Még kell a blézerem.
-El kell mennem a ruhatárba, de ha gondolja, ön már mehet. Köszönöm, hogy eljött velem idáig.
-Ha már eddig elkísértem, teljesen mindegy, hogy a ruhatárba is önnel tartok. -hát jó, akkor rendben van.
Halk léptekkel -már amennyire volt lehetőségem halkan lépkedni magassarkúba- elindultam keresztül a termen, gondosan odafigyelve, minden mozdulatomra, és figyelve az egész termet.
Szerencsére már szerintem senki sem tartózkodott az épületben, mert akármennyire figyeltem, csak magunkat hallottam.
-Mennyi ruha maradt itt. -suttogtam csodálkozva, mikor odaértünk a ruhatárhoz. Szinte minden kabát, öltöny, felső ott maradt.
-Gondolom a félelem miatt nem azzal foglalkoztak az emberek, hogy elhozzák, hanem, hogy biztonságba kerüljenek. -igen, ez biztosan így van. -Megtalálja az önét?
-Igen, egy pillanat. -akrobatikus mozdulatokkal átléptem a korlátot, ami elhatárolt a válfáktól, majd elkezdtem keresni. Gyorsan megkerestem a blézerem, bár elég nehéz dolgom volt, mert több sort néztem át, mire megtaláltam, és csak a sor végén volt. Nyilván könnyebb lett volna, ha megvan a cetli, de az Victornál van, így egyedül kellett boldogulnom.
Addig a pillanatig nem volt kínos átlépni a korlátot, míg a fenekemet látta Nicholas, nem pedig azt, ahogy felcsúszik a ruhám, -bár ha belegondolok, így is elpirosodom, ahogy elképzelem, hogy végignézte a szerencsétlenkedésem- de most mikor szemben álltam vele, önkéntelenül is elpirosodtam és kínosan elnevettem magam a helyzeten. Lehetetlen lenne úgy emelnem a lábam, hogy ne csússzon fel a ruhám.
De mikor ránéztem a férfivel és a mosolyával találkoztam, önkéntelenül is újra felnevettem. Ez egyszerűen csak túl kínos.
-Nem ilyen akciókhoz készültem ezzel a ruhával. -kezdtem el gyorsan mentegetőzni, mikor lassan elindultunk kifelé az épületből.
-Igen, feltűnt. -gyorsam elfordítottam a fejem, hogy még véletlenül se lássa, ahogyan még jobban elpirosodtam. Az, hogy nem tagadja, hogy végignézte a bemutatómat, eléggé vicces, de kellemetlen is a számomra.
Az ajtó előtt állva még egyszer körbenéztem a festményekkel borított falakon, a gyönyörű csillárt szemlélve magamba szívtam a hely értékeit, majd kilépve a friss őszi levegőt belélegezve lenyugodtam. A hely szépsége, és a friss levegő olyan tökéletes harmóniát adott nekem, hogy hirtelen majdnem el is bőgtem magam.
Nyilván elég valótlan, de olyan érzésem volt, mint amikor az ember kiszabadul a fogságból, vagy egy olyan helyzetből, ahonnan szabadulni akar. A szabadság érzése nagy kincs, mégpedig azért, mert kevés olyan pillanat van az életben, mikor ténylegesen szabadnak érezhetjük magunkat.
-Ez egy elég érdekes este volt. -kezdtem bele a gondolataim kifejezésébe. -Tudom, nem én voltam az élete legkellemesebb személye, de legalább túl vagyunk rajta. És még csak nem is kellett semmit megvárni. Már kint vagyunk. -lelkesedtem a csodás bátorságomon, majd megálltam a kertben és szemléltem a hajnali fény szépségeit. Innen minden sokkal szebb.
-Nos, mert túlságosan heves volt, azért. De igen, kint vagyunk. -zárta le ennyivel a monológomat Nicholas, ami már nem is lepett meg annyira, hiszen nyilván nem vagyunk barátok meg semmi. Nem is gondoltam, hogy mondanom kell mást még neki.
Ahogy ott álltunk a kerti parkoló és az utcára vezető ösvény között, rájöttem, hogy most már eljött a búcsú ideje. Jaj, de nincs kedvem egyedül haza menni.
-Nos akkor...-kezdtem bele a szánalmas búcsúnkba, ám nem tudtam, hogy folytassam. Nem tervezem, hogy viszont látom, ám ezt szokták mondani. Véleményem szerint nagyon frappáns lenne a "soha viszont nem látásra" de egy, nem vagyok bunkó, kettő, amennyire szerencsétlen vagyok, ha ilyet mondanék, úgyis találkoznánk nem is egyszer, ami még kínosabb lenne. Illetve három, azért segített, mikor pánikoltam, meg kimerészkedett velem. Tehát, az lesz a legjobb, ha azt mondom, hogy...
-Viszlát Miss White! -letudta ennyivel a szituációt, majd magamra hagyva elindult feltehetőleg az autójához, hogy elmenjen, a fene sem tudja hova.
Én itt maradtam egyedül a sötétben, úgy, hogy a telefonom teljesen le van merülve, de rendben van. Vagyis nem, de az most nem fontos.
-Merre megy? –ó, magasság, van remény! Nicholas fordult vissza felém, mire én ösztönösen megindultam az irányába eltekintve attól, hogy nem is biztos, hogy arra megy, így lehet mégis itt hagy.
-Ha kitenne a városközpontba azt nagyon megköszönném.
-Szálljon be. -mutatta az utat a mattfekete Audijához, majd beülve oda az út hátralevő része csendben telt.
Amikor megérkeztünk a központba, megállt egy teljesen üres parkolóban. Feszenge néztem fel rá, és áldottam az eget, amiért már hamarosan hazaérhetek.
-Reméljük több ilyen nem lesz. -mosolyogva szólaltam meg. -Vigyázzon magára.
-Igen kevés esélyt látok arra, hogy valamikor is hasonló helyzetbe kerüljünk. -válaszolt unott hangon. -Mentsen meg minket az élet egy hasonlótól. Ami pedig engem illet, miattam ne aggódjon, tudok vigyázni magamra.
Nem tudtam, hogy ezt a lövésre értette, vagy arra, hogy órákat kellett velem töltenie. Komolyan, sehova sem tudtam tenni a férfit. Egyik pillanatban még segít nekem, próbál megnyugtatni, meg behoz a városba, a másik pillanatban pedig ugyanaz a sznob pasi, aki volt.
-Félreértett. Nem aggódom önért, én csupán megjegyeztem, hogy jobban járna, ha vigyázna magára. -nyilván nem fogom hagyni magam, nehogy már. -Teljesen tárgyilagosan mondtam ezt.
-Egy nagyon rövid pillanatra elfelejtettem, hogy mindent képes megmagyarázni, hogy önnek legyen igaza. Addig nem lehet nyugta az embernek.
-Egyáltalán nem így van. -húztam el a számat.
-Csakugyan? -sóhajtott fel unottan. -Akkor most mi történik?
Még egy ilyen bunkó alakot...
-Nos akkor nagy szerencséje, hogy többet nem kell önszántából a környezetemben lennie. -csattantam fel. -Nem kell tovább elviselnie az idegesítő személyemet, Mr Callen.
A férfi gyengén elmosolyodott a szavaimon, majd szó nélkül nézte, ahogy kiszállok az autóból. Már éppen zártam volna be az ajtót, mikor újra meghallottam mély hangját.
-Viszontlátásra, Ophelia.
Viszontlátásra? Inkább a soha viszont nem látásra, Mr Callen.
Mégis bólintottam egyet, majd figyeltem, ahogyan elhajt az autójával. Egészen addig néztem, amíg már nem láttam őt, amikor már a hangját sem hallottam, és újra csendbe borult az utca.
Na, akkor most indulás haza.
Nem mondom, hogy kellemetlen volt a séta, mivel imádok a friss levegőn lenni, imádom az őszi szellő illatát, sőt, most, hogy a levelek is hullanak, az egész állapot számomra varázslatos. Az, hogy elindul egy újabb frissülés kezdete a természetben, csodálatos tény. Csodálatos, mert egy idő után, amit most kopárnak és lehullottnak látunk, pár hónap múlva élettel teli, színes lesz.
Tele van az életünk körforgással, bámulatos frissülésekkel.
Tehát nem mondom azt, hogy rossz volt a séta, de így, négy óra után, mikor már ugyan kezd világosodni, de még sötét van, lássuk be nem olyan vonzó egyedül sétálni az utcákon. Ráadásul a lakásom gyalog legalább még fél órára van, ha sietek.
A telefonom teljesen le van merülve ugyebár, így még járatot sem kereshetek haza. Bár ilyenkor nincs is nagyon ember az utakon. Ugyan, minek is lenne? Bambán megindultam haza, de már fájt a lábam a magassarkúban, így mérlegeltem a helyzetet, miszerint ha nem veszem le, szenvedve és sokkal lassabban érek haza, talán dupla annyi idő alatt, viszont ha leveszem, gyorsabban érek haza, de az utcakő hideg, így felfázhatok, ha sokáig mászkálok mezítláb. Illetve ha belelépek valamibe az nagyon fájna, vagy gusztustalan lenne. Jaj.
Végül aztán a cipőimet a kezembe véve indultam haza. Fantasztikus látványt nyújthatok tényleg. A hajam kiengedve, cipő nélkül egy rövid ruhában, ha valakit meglátnak így az emberek semmi jót nem feltételeznek róla. Na meg ugye a ruha színe vörös.
De kérdem én, tehetek róla, hogy nekem a vörös áll jól? Mert szerintem nem. Na meg tehetek róla, hogy ilyen szörnyűségbe keveredtem?
Mondjuk ez vitataható, mert ha nem kezdek el sétálgatni, akkor nem botlik belém Nicholas, és akkor nem kezdünk el beszélgetni, aztán akkor nem hallom meg, hogy ő a renoválás arca, és akkor nem álltam volna meg ott, hanem kimentem volna a kertbe, ahogy Jessicaval megbeszéltem, de így megálltam, és összenéztünk, így aztán magával ragadt, mert lehet, hogy láttak minket beszélni és inkább engem is elrángatott a káoszból, hogy elbújjunk az esetleges támadóktól.
Fenébe is a kíváncsiskodásomba már.
Cipő nélkül tényleg gyorsabb voltam, húsz perc múlva haza értem anélkül, hogy belelépt volna bármiféle éles vagy undorító dologba. Ettől függetlenül már kezdtem fázni a hidegben, pedig még a blézert is felvettem, így hát, nyilván kész felüdülés volt kinyitni a lakásom ajtaját fél öt előtt pár perccel. Szörnyű volt ez a pár óra, szükségem volt az alvásra, mert túlságosan sok és hirtelen volt a ma este. Annyira lesokkolt minden, hogy egyszerűem csak meg kell pihennie a szervezetemnek.
Mielőtt hisztérikusan beestem volna a takaróm és a párnák sokaságába. hirtelen eszembe jutott, hogy a telefonom teljesen le van merülve, így gyorsan kikerestem a rengeteg kábel között a töltőmet és felraktam tölteni azt. Ahhoz már nem volt kedvem, hogy megvárjam, míg bekapcsol, így csak otthagytam és lefeküdtem abba a pihe puha ágyamba, ami jelenleg a világ legjobb helyének tűnt.
Aztán sóhajok közepette mégis csak felültem, hiszen át kell vennem a pizsamámat. A nőiességem legkisebb mértéke nélkül leriszáltam magamról a ruhát, majd képes voltam otthagyni a földön. Gyorsan felvettem a rövidnadrágom és egy rám bőven nagyobb pólót és kész voltam újra bebújni az ágyba, ám a lelkiismeretem nem hagyta azt a gyönyörű ruhát otthagyni a földön, így felvettem és leraktam azt a székemre.
Sokkal jobb.
Mégis, mikor az oldalamra fordulva lecsuktam a szemem, kényelmetlen volt csak úgy feküdni. Talán az adrenalin miatt, talán azért, mert átestem a holtpontomon, de lehetséges csak azért, mert nem tudtam kiverni a fejemből azt a tényt, hogy órákon át beszélgettem egy idegennel, akit bár bosszantónak és fennhéjázónak tartok, mégis izgalmas volt vele társalogni.
Csukott szemmel is elmosolyodtam azon, hogy kevesebb, mint egy hete említette Nate azt, hogy semmi izgalom nincs az életemben, erre tessék, másodjára találkoztam egy férfival, és olyan szituációkba keveredtem, amikbe szerintem sose kerültem volna.
Mosolyogtam azon a tényen, hogy végre valahára, bár eléggé rémisztő és furcsa módon, de történt valami az életemben, ami izgalmas volt, ami kicsit kibillentett a komfortzónámból.
Illetve mosolyogtam azon, hogy bár veszélyes volt az este, és reggelre több tíz cikk lesz az interneten és az újságokban erről, én mégis vidáman gondolok vissza.
Boldogan gondolok vissza arra, hogy első kézből élhettem meg egy ilyen nem mindennapi esetet, és, hogy végre történt valami az én szürke életemben is.