Az első próba után kerek egy héttel következett be a második. Hera gyanútlanul követte Shymalt, amikor hirtelen nem tudott továbblépni. Zavartsággal vegyes félelemmel tekintett le a lábára, ám arra korántsem számított, hogy a föld nyelte el.
– Shymal – szakadt ki belőle az elfojtott kiáltás, miközben egyre jobban süllyedt. Mire a férfi megfordult, már majdnem térdig eltűnt.
– Mi... – Akart valamit kérdezni, de úgy tűnt, Shymal hasonló csapdába esett. – Ez nem is futóhomok, a szentségit!
Recsegés szűrődött fel a talaj alól, és ahogy a levelek megmoccantak, a gyökerek szabaddá válták. Vagyis Hera tökéletesen látta, hogy amit eddig földnek hittek, nem más, mint egy csomó gyökér egyvelege, amely most úgy mozgott, hogy elnyelje őket.
– És ebből hogy szabadulunk ki? – kérdezte, vagy inkább visította Hera halálfélelemtől elszorult mellkassal.
Lassacskán deréknél jártak, és bárhogy kapálóztak, téptek, szenvedtek, a gyökerek nem eresztették őket.
– Az alsó lábszáram tudom mozgatni – állapította meg váratlanul Shymal. – Üreg van alattunk. Remélhetőleg simán átcsusszanunk.
– Már megint kockáztatunk?
Shymal széttárta a még kilógó karját.
– Megtanulhattad volna, hogy itt nincs más esély.
Hera lehunyta a szemét, és igyekezett arra gondolni, hogy eddig a férfinek mindig igaza volt. Valószínűleg csak azért maradt még életben, mert rá hallgatott. Hogy mitől olyan jók az ösztönei, azt csak a jóistenek tudják, de ha eddig bevált, remélhetőleg nem hagyja cserben őket.
A lány lába valóban szabadon kalimpálhatott, ám a teste többi része... A gyökerek erősen körbe fonták a derekát, a mellkasát, és bár nem tudta, hogy ettől vagy a pániktól, de alig kapott levegőt. Ujjait görcsösen marokba szorította, hosszú körmei fájdalmasan a tenyerébe vájtak.
A gyökerek elérték a nyakát. Hera egyre nehezebben lélegzett, a félelem hálója az egész testét teleszőtte. És ez az érzés könnyeket csalogatott a szemébe, hogy az álarc alatt végigfolyva, tovacsordogáljanak az állára.
A szorító gyökerek aztán hirtelenjében elengedték, ő maga pedig hideg, nyirkos talajon találta magát. De hogy hol, arról fogalma sem volt. Ugyanis olyan áthatolhatatlan sötétség honolt, hogy maguk az istenek se láttak volna semmit.
– Shymal? – kérdezte bizonytalanul, kezét a hevesen dübörgő szívére szorította.
– Valamik motoszkálnak körülöttünk – jött a férfi hangja alig egy méterre a lánytól.
Hirtelen fény gyúlt, és ez egy pillanatra elvakította Herát. Majd ahogy a szeme hozzászokott az új helyzethez, felmérte a környezetét. A lámpást Shymal gyújtotta – meglehetősen ügyesen, amiért ezt vaktában tette –, és ahogy sejtette, kétlépésnyire térdelt tőle. Egy hatalmas alagútban voltak, amelyet alulról és két oldalról föld határolt, felülről a gyökerek. A lány még pont látta, amint egy hatalmas patkány – vagy talán vakond? – szerű lény elrohan egy elágazásban. Hera ijedten hőkölt hátra.
– M-m-mi volt ez? – hebegte.
Shymal, aki a patakos kalandjuk után nem vette vissza a maszkot, gondterhelten összehúzta sötét szemöldökét.
– Volt régen egy mesekönyvem – mondta. – Nem épp szívmelengető sorokkal volt tele, ugyanis óriási, emberevő vakondokról szólt. Na, pont úgy néztek ki a rajzon, mint az a valami, ami az előbb elrohant.
Hera nem bökte ki az első gondolatát, mert az csak üres, borzongással teli sipítozás lett volna. Helyette a másodikkal kezdte.
– Volt egy mesekönyved emberevő vakondokról?
– Horror mese...
– Nem ez a lényeg – szakította félbe a lány. – Hanem, hogy valaki írt ezekről... Akkor pedig tényleg ki lehet jutni. Csak... Én eddig két lányról tudtam, akikről készült feljegyzés. Az egyik megzavarodott, tébolydába kerül, a másik pedig örökre megnémult, és egy szót sem szólt. Mégis ki az, aki írt a vakondokról? Ő épp ésszel megúszhatta?
– Nem mindegy? – kérdezte. – Most már itt vagyunk, és lesz, ami lesz. Felesleges ilyenen rágódni. A lényeg – mondta felsőbbrendűen –, hogy ha ezek tényleg azok a vakondok, akkor egyedül a fény ment meg minket.
Hera a lámpásra pillantott.
– Meddig elég?
Shymal gondolkodás közben elhúzta a száját.
– Egy-két óra... Nem hittem volna, hogy ilyen sokáig szükségünk lesz rá, akkor szerezhettem volna hozzá több petróleumot.
– Hát most már itt vagyunk, szóval lesz, ami lesz – gúnyolódott Hera, mire a férfi metsző pillantást vetett felé. – És jó lesz sietni – tette hozzá.
Hiába kúsztak olyan gyorsan, amennyire csak tudtak – legfeljebb felguggolni voltak képesek a számukra alacsony járatban –, ki másfél óra elteltével sem találtak. Minden egyforma volt – föld és gyökér –, bármerre mentek, újabb elágazásba botlottak, ami elvezette őket egy másikba. Az is lehet, hogy körbe-körbe jártak, csak ők nem vették észre.
A lámpás halványodni kezdett.
– Ne, ne, ne! – jajdult fel Hera. – Ugye nem?
– Talán egy percünk lehet hátra – felelte Shymal kelletlenül.
Mintha ezt a vakondok is megérezték volna, egyre hangosabb motozásba fogtak. Pedig eddig sem voltak épp csendesek, és Herát lassan az őrületbe kergette a torkát fojtogató pánik.
Hát akkor itt az idő – sóhajtotta magában.
És bár elhatározta magát, a cselekvésre még egy kicsit várnia kellett. Miután a lámpás fénye kihunyt, és őt mérhetetlen félelem öntötte el, nem merte megtenni a következő lépést. Az ajkába harapott, fülelt, és a gondolatai a szíve heves lüktetésével egy ütemre száguldottak. Hiába az elszántság, amikor évek súlyos titkát készült felfedni.
Ám amikor Shymal előbb felordított, majd éktelen káromkodásba kezdett – innen lehetett kihámozni, hogy megharapták –, Hera nem gondolkodott tovább. Lehunyta a szemét, két kezét úgy emelte maga elé, mintha az esőt várná, hogy a tenyerébe hulljon, és kiengedte a lelkét.
A járat abban a pillanatban ragyogott fel, amikor az egyik csúf vakond – szőrtelen volt, vak szeme véreresen meredt a semmibe – éppen harapásra emelte a száját Hera bokájánál. A fényre, amely gömb formájában a lány keze felett lebegett, azonban visítva elrohant.
Hera egy töredék másodpercig még utána bámult, majd Shymalhoz fordult. A fényt egy pillanatra sem engedte el.
– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan. – Hol harapott meg?
A férfi viszont csak a két fénygömböt bámulta.
– Fénymágus vagy – nyögte ki döbbenten.