Egész pontosan három nap telt el, mióta beléptek az élő Erdőbe, és ez idő alatt semmi érdemleges sem történt. Követték az egyetlen ösvényt, amely továbbra is a végtelenbe nyúlt elágazás nélkül, éjszakánként pedig hallgatták a kísérteties hangokat. Olykor az aranyszempár is felbukkant az éj leple alatt, de közelebb sosem jött.
– Hallod ezt? – kérdezte Shymal, miközben megtorpant.
Aranyálarc jól láthatóan fülelni kezdett, majd néhány pillanatra rá megrázta a fejét.
– Mit kellene?
– Valahol víz csobog.
– Akkor...?
Shymal válaszként bólintott. Már olyan kevéske vizük maradt, hogy az elmúlt huszonnégy órában egy kortyot engedélyezett mindkettejüknek. Ő még csak-csak elviselte, ám a lányt igazán sajnálta. A legrosszabb ellenségeinek sem – na jó, azoknak azért igen – kívánja, hogy szomjazniuk kelljen.
– Remélem, halak is lesznek a folyóban vagy patakban, bánom is én, mi ez. – Az étkészletük szintén elég hanyagul állt.
– És merre? – kérdezte Aranyálarc. – Szerinted az ösvény odavisz?
Shymal hegyezte a fülét, majd megrázta a fejét.
– Szerintem arra kell menni – mutatott a fák közé. Csak sötétség és bokrok. Semmi más nem látszott.
– Biztos?
A férfi hallotta a kimondatlanul maradt szavakat: Túl félelmetes, és még egyszer sem tértünk le az ösvényről.
– Ha nem tesszük meg, szomjan halunk – mondta ki a nyilvánvalót, és ezzel lelépett a kitaposott útról.
Aranyálarc szorosan a nyomában maradt, olykor érezni vélte, hogy a lány ujjai a felsőjét érik. Aggodalomra azonban nem volt ok. Könnyedén kerülgették a bokrokat – amik a fene tudja, hogyan nőttek ilyen félhomályban –, miközben semmi és senki nem akadályozta őket. Nem volt sűrű aljnövényzet, göcsörtös gyökerek, megbújt állatok. Ezt három nap elteltével sem lehet megszokni – zsörtölődött magában Shymal.
A patakot meglelve viszont hatalmas megdöbbenés érte őket. Ha Shymal egy szóval akarta volna jellemezni, így szólt volna: mesebeli. A parton megritkultak a fák, a napfény aranyba vonta a tájat. A ragyogóan és lehetetlenül kék vizet, az elképzelhetetlenül zöld füvet és a megannyi virágot, amelyek ezer színben pompáztak.
– Életben vagyunk még? – kérdezte csodálattal a hangjában Aranyálarc.
Shymal megdörgölte a szemét, hogy valóban jól lát-e.
– Lehet, nem kellene csodálkoznunk, tekintve, hol is vagyunk, de nekem is megfordult a fejemben a kérdés – dünnyögte.
– Előfordulhat, hogy ez egy újabb próba? – vetette fel az egyáltalán nem hülye kérdést Aranyálarc.
A férfi csalódott magában, hogy nem neki jutott eszébe, és érezte, felforrósodik az arca, amiért már majdnem gondolkodás nélkül megindult a patak felé.
– Jobb lesz vigyázni – ismerte el.
Figyelmesen közelítette meg a patakot, a táskáját az egyik nagyobb kő – vagy inkább már szikladarab – mellé tette. Minden csendesnek látszott, a fülét réghallott madárcsicsergés ütötte meg. Túl szép volt, hogy igaz legyen.
Leguggolt a vízhez, orrát olyan közel emelte, hogy megszagolhassa. Utána a nyelvét dugta bele.
– Ihatónak tűnik – állapította meg.
Aranyálarc karba tett kézzel állt mellette.
– Az életemet tegyem erre a megállapításra?
– Vagy ez, vagy a szomjan halás – mondta Shymal, miközben visszaegyenesedett. – Akkor inkább kockáztatok. – Látta a lány testtartásán, ahogy leengedte a karját, hogy megadja magát, ezért folytatta. – Először töltsük meg a kulacsokat, de mindennel legyünk szemfülesek. Itt még a levegőben sem bízhatunk. Aztán meg kellene mosakodnunk. Hidd el, három nap után neked sincs virágillatod.
Aranyálarc ráfintorgott, majd szó nélkül elővette a két kulacsát, és mindkettőt színültig töltötte. Shymal felügyelte, hiszen minden csepp kincs lehet az ő helyzetükben. És mivel ezalatt semmilyen veszélyforrást nem vett észre, vetkőzni kezdett.
– Ezt a mosakodást egymás előtt képzelted? – hökkent meg Aranyálarc.
– Nem tapasztaltad meg, hogy itt nincs helye szemérmeskedésnek? – Igazán leeshetett volna neki, miután, ha a természet hívta őket, alig kétlépésnyire kellett egymástól elvégezniük. Tök mindegy, melyik szükségről volt szó.
– Azért mindennek van egy határa – motyogta a lány.
Shymal felvonta a szemöldökét, noha egyelőre csak a kabátjától szabadult meg, a maszkjától még nem.
– És ezt még nem léptük át? – Háromnapi összezártság után az sem érintette volna meg különösebben, ha meztelenre kellett volna vetkőznie, ám ennyire ismervén Aranyálarcot, alsógatyában szándékozott maradni.
– Nem mondanám – tiltakozott a lány. – Fehérneműben látni illetlenség.
– Akkor is, ha valószínűleg nem jutunk ki élve? Te is tudod, hogy erre több esély van.
Aranyálarc megvonta a vállát.
– És ha mégis kijutunk?
– Akkor meg örülj, hogy élsz, és nem tök mindegy, mi történt itt? Csak mert láttalak lenge öltözetben, még nyugodt szívvel férjhez mehetsz. Kárt nem tettem benned.
– Mintha valaha is férjhez mennék – válaszolta savanyúan a lány. Nem kellett többet mondania. A mozdulat, ahogy megérintette az álarcát, többet elárult.
Shymal sem szólt semmit. Először az ingjét kapta le, majd nagy sóhajt véve a maszkjától szabadult meg. Hihetetlen megkönnyebbülés árasztotta el, ahogy az arcát és nyirkos tincseit megérintette a szabad levegő, a friss szellő. Néhány pillanatra a szemét is lehunyta, majd ahogy kinyitotta, Aranyálarccal találta szembe magát. A lány őt vizslatta.
– Ezért vagy úgy oda? – kérdezte félre billentett fejjel.
A férfi akaratlanul megérintette a sebhelyet az arcán, amely a homlokától az orrán át egészen az álláig tartott. Nem kellett tükörbe néznie, hogy pontosan tudja, milyen fertelmes az a vastag varr a képe kellős közepén.
– Nem elég?
– Nem igazán – ingatta a fejét Aranyálarc. – Szerintem maszkban félelmetesebb vagy. Ezért hordod, nem? Hogy a frász kerülgesse az embereket.
Shymal leesett állal bámult rá.
– Ezt most komolyan kérdezed? Mégis mi van a te álarcod alatt, hogy ez nem borít ki? – A nyomatékosítás kedvéért rámutatott a saját pofájára. A korábbi beszélgetésükből már sejtette, hogy valamit valóban takargat a lány, nem csak furcsa hóbort, ám hogy így semmibe vette Shymal sérülését – pedig kevesebbért kerültek már el embereket –, elgondolkodtatta a férfit.
Aranyálarc vállat vont.
– Nem fogod megtudni.
– Szóval most sem veszed le – állapította meg Shymal.
– Nézz csak rám így, akkor sem fogom. Előtted semmiképp sem.
Shymal lesajnálóan megrázta a fejét, és tovább vetkőzött. Ha Aranyálarc meg akar főni – itt, a patakparton ugyanis felettébb meleg volt – vagy meg akar rohadni a mocsoktól, akkor csak nyugodtan.
A férfi alighogy betette a lábát a vízbe, rögtön ki is kapta. A felszín alatt világító halak bukkantak elő.
– Te is látod? – kérdezte Aranyálarcot.
– Bánthatnak?
Shymal ekkor vette észre, hogy a lány elkezdte kigombolni az ingjét – tehát ő is fürödni szándékozott.
– Mindjárt kiderül. – A férfi óvatosan betette a lábujját, és miután a halak szétrebbentek, belesüllyedt egészen bokáig. – Úgy tűnik, egyelőre menekülnek – állapította meg. – De jó lesz figyelni, és gyorsnak lenni.
– Jó – bólintott a lány. – Te figyelj arra, én figyelek erre, és még véletlenül se nézz rám!
Shymal közönyösen prüszkölt párat, miközben magában arra gondolt, hogy ebben a helyzetben nem kellene ilyen prűdnek lenni. És arra, hogy szívesen átlesne a válla felett... Ám egyetlen erénye a becsülete maradt, minden mást már rég feladott, így foggal-körömmel küzdött az ösztönei ellen. Hiába a körülmények, és hogy Aranyálarc nem valódi lovag, most akkor is a társa. Így vagy úgy, de az. A társaknak pedig bízniuk kell egymásban, különben megszűnnek társaknak lenni. Egy szó, mint száz, Shyamal összeszorított a fogsorát, és a vizet bámulta, amíg Aranyálarca engedélyt nem adott a megfordulásra.
– Az arcomat is megmostam, ha érdekel – mondta a lány, miközben Shymal kimászott a partra.
– Nem különösebben. Inkább az érdekelne, hogy a világító halak ehetőek-e.
– Ezt is szeretnéd megkockáztatni?
– Tekintve, hogy két szelet kenyerünk és öt szárított húsúnk maradt, igen. Bár tény, hogy kábé egy hétig ki lehet bírni kaja nélkül, a próbákhoz és a sétához kelleni fog az erő. Na, meg a korgó gyomor sem épp kellemes, ha már jó ideje baszogat.
Aranyálarc elhúzta a száját.
– Milyen szépen fejezted ki.
– Nem a szép beszédért vagyok itt. – Shymal kinézett magának két megfelelő ágat, és miután kihegyezte a végüket, így szólt a lányhoz – Most pedig megtanítalak halászni.