A tavaszi szél óvatosan kavarta fel a már színüket vesztő cseresznyeszirmokat. Pár hét múlva véget fog érni a virágzás, ebben mindenki biztos volt. Szeretett volna örökre a tavaszban ragadni. Békés volt, langyos, és csodaszép. Pont kellemes volt szinte minden tevékenységhez. Egy hosszú lépéssel leszállt a buszról, és megint elindult a számára már (sajnos) megszokott úton a temető felé, de ismét megállt, amikor odaért a hatalmas fa alá, ami alatt mindig elhaladt. A fa virágainak nagy része még megvolt, de a kerítésen kívül már látni lehetett a folyamatosan fakuló szirmokat. Nem gondolkodott túl sokat, fellépett a kőkerítés aljára, majd megkapaszkodott az egyik száraz deszkában, és imádkozott, hogy még véletlenül se törjön le, miközben a fa felé nyújtózkodott. Amint sikeresen elkapta az egyik ágat, egy határozott mozdulattal letört egy kis gallyat, majd leugrott a kerítésről, talpa gyengéden találkozott a betonnal. A gyakorlásoknak hála megtanulta, hogyan is kell rendesen földet érni bármilyen helyzetben. Lassan tovább sétált, maga előtt két kézben tartva a kis ágat, szörnyen vigyázva, hogy egy szirom se kerüljön le róla, amíg el nem éri úticélját.
- Lassan vége a tavasznak. Legalábbis annak a résznek, ahol virágzik a cseresznyefa - mondta, miközben a sírkő előtt térdelt - Ettől függetlenül minden ugyan olyan gyönyörű. Szerintem neked is tetszene... Bár, most mást is szeretnék mesélni - kezdett bele halkan - Új embereket ismertem meg. Viccesek, és nagyon sokat segítenek nekem. Mindenben, hogy őszinte legyek. Azt hiszem, barátok is vagyunk. Hárman szoktunk együtt röplabdázni. Egyszerűen veszettül jó a hangulat, minden egyes alkalommal. Az egyikőjük kicsit hasonlít rám... mindketten csendesek vagyunk. A másik, hát... Masayori kaliberű. Mikor találkoztak, egész jól elszórakoztak. Szombaton meg... életem első igazi röplabda megmérettetése lesz - mondta, és érezte, hogy a büszkeség feszíti a mellkasát - Azért fogok küzdeni, hogy a csapat tagja lehessek, szóval ha be is kerülök... nem fogom őket olyan nagyon a mélybe húzni a tapasztalatlanságommal. Asszem... - erősen beszívta a levegőt, majd egy hangos sóhajtás kíséretében ki is engedte - Megígértem nekik, hogy nem fogok elkésni a találkozóról, szóval azt hiszem, most le kell lépnem. Jövő héten több időt leszek itt, mert... mert valószínűleg több mesélnivalóm lesz - mondta, majd elfordult, és lassú léptekkel kisétált a temetőből.
Néha saját magát is meglepte, hogy már szinte könnyen vette ezeket a szerdai napokat. Nem, ez nem a jó szó rá. Leginkább azt próbálta elérni, hogy ne legyen még egy olyan lelki összeomlása, mint pár héttel ezelőtt volt. Bármit megtett volna, hogy ne történjen meg ez megint. Nem azért, mert sajnálta magát, hanem mert... látta édesanyja arcán, hogy mennyire aggódik érte. Látta az arcán a változást, megértette, hogy ez az egész nem csak róla szól. Nem csak ő vesztett el valaki pár hónapja azon az éjszakán a kórházban. Ők is. Mindenki más körülötte, aki ismerte őt.
Ahogy otthona és a buszmegálló közötti szakaszon sétált, többször is ránézett a telefonjára, mint aki attól fél, hogy ha akár egy pillanatra is lankad a figyelme, az idő teljesen elfut felette, és lekési a gyakorlást. Amikor kinyitotta a ház ajtaját, meglepetten tapasztalta, hogy édesanyja a konyhaasztalnál ül, kezében egy bögre gőzölgő itallal.
- A-anya? Hogy-hogy itthon vagy? - kérdezte, miközben lerúgta magáról a cipőt.
- Korábban elengedtek, szóval éppen énidőt tartok. Csatlakozol? - kérdezte, és fia felé nyújtotta a bögrét.
- Pont erről akartam veled beszélni - kezdte, és idegesen elkezdte tördelni az ujjait - Nem tudom, hogy apa mennyit beszélt neked erről de... el szeretnék kezdeni röplabdázni. Az iskolai csapatban, természetesen, és két... - itt megakadt a mondatban, mintha a helyes szavakat kereste volna - Két barátommal együtt szoktunk edzeni. Van a közelben egy kültéri pálya, és ott szoktunk lógni délutánonként.
- Hmmm... pár napja említette, igen. Örülök, hogy kimozdulsz itthonról, és sportolsz. A röplabda egy menő dolog, egész sokat néztem régen. Nos, ha menned kell, akkor menj nyugodtan. Add át üdvözletem a barátaidnak, bármikor szívesen látom őket - mosolygott óvatosan.
- Meglesz - mondta egy apró vigyorral az arcán, majd lassan felsétált a szobájába
Az ágyára leülve lassan elkezdte leszedni magáról az iskolai egyenruhát, és valami kényelmesebbe öltözött. Pár perc múlva ismét a konyhában volt, kezében egy kis bögre kávéval.
- Szombaton lesz egy válogató-szerű próba az iskolában. Ott dől el, hogy felvesznek-e a csapatba - mondta. Látszott, hogy édesanyja figyelmét felkeltette ezzel.
- Megnézzelek? - kérdezte.
- Hát... csak ha van kedved - mondta, miközben próbálta kerülni a tekintetét.
- Ilyenkor sokkal egyszerűbb, ha őszinte vagy, azt mondod, hogy igen, "szeretném, mert sokat jelentene a támogatásod" - vigyorodott el a nő, és összeborzolta Norio szőke haját - Ott leszek - ígérte meg, és beleivott gőzölgő teájába - Hánykor kezdődik? - kérdezte.
- Nekünk tízkor már ott kell lennünk, mert akkor kezdődik a bemelegítés, de az "igazi" része 11-kor kezdődik - mondta, anyja pedig figyelmesen hallgatta, majd bólintott.
- Érdekesen hangzik. Nos, sok sikert a gyakorlásához, ez esetben. El ne késs nekem - mosolygott Norio-ra, aki az órára nézett, majd megitta kávéja maradékát, és lassan felállt az asztaltól - Örülök, hogy tovább akarsz lépni. Büszke vagyok rád - szólt utána halkan az anyja, miközben a szőke fiú már a cipőjét vette - Alig várom, hogy lássalak a pályán - nem látta az arcát, de biztos volt benne, hogy mosolyog.
- Alig várom, hogy lenyűgözhesselek - válaszolta, és hallotta, hogy édesanyja felnevet - Nem tudom, mikor jövök vissza, de sietek!
- Ne fázz meg! - kiáltott utána, de Norio már nem hallotta az ajtó nyikorgásától.
Az enyhe napsütésben sétálva egyre közelebb ért a pályához. Próbált a lehető leghalkabban lépni, és a legkisebb zajra is felfigyelt. Az egyik ilyen egy hatalmas csattanás volt. Mint amikor... valaki szervál egy nagyon erőset. Gyorsuló szívveréssel nyelt egyet, majd befordult a sarkon, ahol a pálya már látható volt. Kunimi és Kindaichi alakja volt, az első amit észrevett, de... de még volt velük valaki. Előkapta a telefonját bő pulóvere zsebéből, majd megnézte rajta az időt. Még 10 perccel a megbeszélt időpont előtt voltak, szóval nem ő késett. Ők voltak ott korábban. Amint elérte a kerítést, felismerte a harmadik alakot is. Oikawa is ott volt a két elsőévessel. Szinte teljes sokkban állt meg a kapu előtt, mintha arra várt volna, hogy a harmadéves alakja egyszer csak eltűnik.
- Oh, Toju! Gyere be! - szólt ki neki Kindaichi, mire Oikawa és Kunimi is a kapu irányába pillantottak - Bocsi, kicsit hamarabb jöttünk, és...
- Szóval te vagy az, akinek gyakorolni segítenek... - mondta Oikawa lassan, mire Norio lehajtotta a fejét.
- Ismered őt? - kérdezte Kindaichi. Oikawa elfordult, majd elment a labdáért, és fél kézzel felemelte.
- Valami olyasmi - válaszolta a barna hajú harmadéves. Norio remegő végtagokkal ugyan, de belépett a kapun, és lerakta felesleges holmiját a padra - Milyen poszton gyakorolsz? - kérdezte.
- Sz-szélső ütő - válaszolta megszeppenve. Kevesebb kínos szituációt tudott volna jelen pillanatban elképzelni, mint amibe most csöppent.
- Akkor én fogok feladni neked. Kunimi, Kindaichi, ti blokkoltok - mondta. Hangja lágy volt, de szavai szinte parancsként hatottak.
Oikawa két alsóbbévesét nem lepte meg annyira ez az egész, mint Norio-t. Egy kisebb pánikrohammal küszködött, miközben próbálta felmérni a távolságokat a pályán. Nem lesz ez olyan nehéz... Masayori és Kunimi feladásainál pontosabban lesznek, mert ő tényleg feladó, és nem csak kényszerszerűen áll be, hogy gyakorolni tudjunk. Ezt ismételgette magában amikor Oikawa odadobta neki a labdát, és várta, hogy elkezdje a kört. Norio egy mély levegőt véve dobta magasra a labdát, és a harmadéves egy elégedett mosollyal tapasztalta, hogy szinte meg sem kellett mozdulnia ahhoz, hogy rendesen alatta legyen, és normális feladással tudjon szolgálni.
Norio valószínűleg élete leghosszabb pár másodpercét élte át az az időtartam alatt, amíg a labda elérte Oikawa ujjainak a hegyét, és nekifuthatott végre. Ugrott, nyújtózott a magasba, majd érezte, ahogy a labda találkozik a tenyerével. Még mindig ugyanolyan hátborzongató érzés volt, mint először. A labda halkan pattogva landolt a porban, és apró felhőket hagyva maga után elgurult. Norio reménykedő pillantással az arcán fordult a feladó felé, aki már egy jó ideje őt méregette.
- Kicsit rövid volt a feladás. Balkezes vagy - emlékeztette saját magát is.
- E-egyáltalán nem volt az. Szerintem tökéletes volt. Legalábbis én annak éreztem - javította ki magát - Ha te rossznak érzed, akkor valószínűleg az volt.
- Hm? Ezt hogy érted? - kérdezett vissza.
- Kettőnk közül te játszol azon a pozíción, te valószínűleg jobban tudod, mint én - fejtette ki.
- Ha csak magamra hallgatok, akkor nincs értelme a csapatnak - mondta Oikawa, majd felemelte a hálót, hogy Kindaichi odaadhassa neki a labdát - Az ütésed szép volt, viszont a hátad borzalmasan, hát, görbén állt. Ugrás közben is ki kell húznod magad, nem csak alapból. Úgy egyértelműen több helyet érsz el - mondta, miközben visszadobta Norio-nak a labdát - Feszültnek nézel ki - jegyezte meg. A szőke meglehetősen nehezen tudta megtartani magának a ,,fején találtad a szöget" arckifejezését - Ha attól van, amit a múltkor mondtam, akkor azt felejtsd el. Bizonyítsd be nekem, hogy tévedtem - mondta. Hangneme ismét parancsoló volt, még úgy is, hogy ez leginkább egy kérésre hasonlított - Ha az összes feladásom át tudod juttatni a háló másik felére, segítek felkészülni a szombati válogatóra.
---
Üdvözöllek Titeket a ,,Lillának végre van ihlete, ezért folyamatos történet-frissítésekbe kezd" első részében. Remélhetőleg sikerül elég hosszú első részt, sőt, akár több ilyet is összedobnom nektek, mert végre érzem, hogy haladok a történettel. Pár fejezet múlva itt a válogató, szerintem az egy jóval hosszabb rész lesz, vegyétek majd egy special chapter-nek, asszem. Már több, mint fél éve írom ezt a történetet, jesszusom... Nos, ez lényegtelen, számítsatok a hétvége folyamán még pár fejezetre, mert hohó, itt az ideje, hogy Noiro új kapcsolatkora tegyen szert. És itt nem csak a csapatra tagjaira gondolok *sokat sejtető kacsintás*
Üdv: Lilla