| ETHAN |
Leállítottam az autót és a kormánynak támasztottam a homlokomat. Millió gondolat cikázott bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez kétségbeesés vagy düh. Talán össze voltam zavarodva. Hosszú évek után újra a ház előtt parkoltam, ahol felnőttem. Már egyetemista koromban omladozott a lakás, de most egyenesen elhagyatott volt. A csupán négy emeletből álló társasház a romjain állt. A fal lekopott, az ajtó bevolt törve, a kilincs pedig a földön hevert. Évek óta nem laktak benne. Talán csak a patkányok hemzsegtek benne. Könnyek szöktek a szemembe és az arany pecsétgyűrűmet piszkáltam. A nulláról indultam. Ez a lakás volt az én otthonom. Emlékszek, hogy mindig innen jártam le a tengerpartra, amikor találkoztam a barátaimmal. Hajnalok hajnalán, innen indultam munkába, hogy alamizsna pénzért cserébe egésznap a liszteszsákokat cipeljem. A vécé takarításról pedig nem is beszélve. Megsimítottam a fűtött kormányt és kiszálltam az autóból. A lépteim egyre nehezebbek lettek. Úgy éreztem, hogy ennél nem mehetek tovább. A bakancsom orrát vizslattam. Kezemmel a hajamba túrtam és csípőre tettem a kezem. De mit keresek itt? Miért jöttem vissza a lakáshoz, ahol fiatalkoromban éltem? Végig néztem a rozoga épületen és a lábammal belöktem az ajtót. Nyeltem egyet. Hátborzongatóan hatott a kihalt lépcsőház, ahogy a téglákat átlépve sétáltam fel a rossz lépcsőn. A kőpor már a földön hevert és rengeteg ajtóról lepattogzott a festék. A régi villanykörtéket körbe ölelték a vastag pókhálók. Megálltam az ajtó előtt. Itt éltem. A kicsi lakat amivel feltehetőleg bezárták az ajtót, most a földön hevert. Félre rúgtam. Belöktem az ajtót. A hideg futott végig a hátamon ahogy beléptem a kicsi szobába, ahol annak idején laktam. Semmi nem úgy volt ahogy én itt hagytam. A használható dolgokat és bútorokat elvitték és kifosztották a helyiséget. Csupán graffitik nyomai éktelenkedtek a falon, bizonyítékként, hogy itt huligánok éltek. Nem tudtam, hogy mi vonzott ide. Azt hiszem, hogy keresek valamit, amit talán soha nem kaphatok meg. Emellett próbáltam eltaszítani magamtól azt, ami még mindig üldözött. A múltamat. Persze mindig magamnak kerestem a bajt! Ezzel nem vitatkozok, hiszen újra ott voltam, ahol nem kéne, hogy legyek. De igazából kit kerestem? Kit akarok mindenáron megtalálni? Az anyámat. Mert van még egy elvarratlan szál, ami nem hagy nyugodni. Miért mondta mindenki azt, hogy meghalt?
Ez a kérdés tartotta bennem a lelket, hogy másnap elmenjek az árvaházba, ahol felnőttem. Becsaptam magam mögött a kocsim ajtaját és megtorpantam. Rengeteg gyerek futkározott és játszott az udvarban. Elmosolyodtam. Hirtelen egy labda repült felém. Elkaptam a kezemmel és egyenesen a kezemben tartott labdára pillantottam:
- Hm! Te nem akarsz focizni? – a plüssmacimat a mellkasomhoz szorítva pillantottam a kisfiúra, aki mosolyogva felajánlotta a barátságát. A macimat csak jobban szorítottam és lesütöttem a tekintetem. Kisfiúként még nem voltam biztos abban, hogy a gyerekek miért kerülnek ilyen helyre. Mégis elég okos voltam ahhoz, hogy tudjam azt, hogy ide csak olyan gyerekeket adnak be, akiknek nincsen családjuk. Nekem sem volt. A kisfiú türelmes volt. Ő is egyedül volt, akárcsak én. De én csak a lépcsőn ücsörögtem és a koszos zoknimat nézegettem. Megráztam a fejem. Néma voltam, Ahogy a lelkemben tomboló vihar, úgy a tekintetem is üres volt.
Este szöktem meg. Két kezemmel a kerítésre kapaszkodtam. A hátitáskám a hátamon lógott, a macim szakadt feje, amit a többi gyerekek szétépet a táskámból lógott ki. Ő volt az egyetlen barátom. Mindig is az volt. Hideg volt, és az éjszaka neszei megrémített. De már nem volt itt helyem. Ügyesen húztam fel magam a magas kerítésre és tettem át a lábam a másik oldalra. Szabadság. Ez várt rám. De nem tudtam a teljes igazságot. Éhezés, szorongás, félelem és menekülés. Mégis a kezembe vettem az irányítást amikor átfutottam az utca másik oldalára és megindultam az ismeretlenbe. Ez pont az a történet, amiben a csóró gyerekből gazdag üzletember válik. Mennyi ilyen történet lehet még a világban! De mindegyik máskép ér véget.
- Visszakaphatom a labdát? – lihegő kisfiú zökkentett ki a gondolatmenetemből. – A bácsi miért sir? – kérdése hallatán leguggoltam elé és a kezébe nyomtam a focilabdát. – Ez a maga kocsija? – mutatott a fekete autó felé. Hátra pillantottam és fájdalmasan lehunytam a szemem:
Idejét sem tudtam annak, hogy mióta voltam ébren. Az eső szakadt, hatalmas cseppek eláztatták a hajamat és a ruhámat, ezért menedéket kellett keresnem. A legközelebbi fedett terület egy rozoga buszmegálló volt. Már a városban voltam. Az autók egymás után hajtottak el előttem. Meleg levegőt fújtam a tenyerembe, miközben a buszmegállóban található padra ültem. Megdörzsöltem a kezem, miközben egy autó fékezett le mellettem. Fekete volt. Hatalmas és gyönyörű. – Egyszer nekem is ilyen kocsim lesz! – suttogtam a macimnak. Az autó kereke a pocsolyába hajtott, aminek eredményeképpen az egész pocsolya az arcomba ömlött. Köhögve és sírva töröltem le a koszos arcomat és szitkozódva néztem, hogy au autó tovább halad. A hidegben, egy szál pólóban és szakadt nadrágban, a buszmegállóban ülve fohászkodtam, hogy minden jobb legyen. Hát... minden jobb lett.
Megsimítottam a kisfiú arcát és felegyenesedtem. A bejárat felé sétáltam. Beszélni akartam az igazgatónővel. Persze, ha még ő vezeti az intézményt. A hatalmas ajtót belöktem magam előtt és nagyokat pislogva néztem szét az aulában. Az intézményben nyoma sem volt a nyomasztó hangulatnak. Jobban hasonlított egy közösségházhoz. Az én koromban komor és barátságtalan volt a hely. Viszont most mindenhol színes rajzok és festmények néztek vissza rám. Sajnos ismertem az utat. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, miközben az igazgatóság felé igyekeztem. Vajon még mindig az a kedves hölgy van, aki a felügyelőm volt? A gyerekek mosolyogva figyeltek engem, miközben megálltam az irodája előtt. Igazából nem gondolkoztam, csak benyitottam. Üres volt. – A francba Ethan! – kétségbeesve álltam meg az iroda közepén és lehunytam a szemem. De mit keresek? Dokumentumokat? Személyes papírokat? Az én papírjaimat! Az asztal mögé futottam és felnyitottam a fiókot. – Ez hülyeség! – amint befejeztem, nyílt az ajtó és egy idős hölgy lépett be rajta. Amint megpillantott engem, a száját kinyitotta és nyelt egyet. Nem ismert fel. De én igen. Istenem! Nagyon megöregedett.
- Maga kicsoda, és mit csinál az irodámban? – határozottan csukta be az ajtót, de nem lépett közelebb. Feltettem a kezem és nagyot sóhajtottam.
- Nekem csak szükségem lenne egy kisfiú adatlapjára! Leginkább a születésének a helyszíne érdekelne!
Ha megtudom azt, hogy hol születtem... akkor a nőnek a nevét is tudni fogom, aki a születésem napján bejelentkezett a korházba. Ez volt a célom. De ehhez az kell, hogy a kezembe adják az adatlapomat.
- Személyes adatokat nem áll módunkban kiadni – kezét csípőre helyezte és összevonta a szemöldökét. Barátságtalan volt velem. Ez tény. Nem ismert meg. Ez is tény. Akkor induljon a b terv.
- Ethan Beverly – amint kimondtam a szája elé tette a kezét. Lassan nézett végig rajtam és összehúzta a szemét. Vajon tudja, hogy ez számomra egy hatalmas pillanat? Vajon tudja, hogy sírni lenne kedvem? Van fogalma arról, hogy milyen érzés viszont látni őt ennyi év után? Kisfiúként láttam őt utoljára. A nőt, akinek a nevére már nem emlékszek. De akár hívhatnám őt anyának is. Végtére ő volt mellettem amikor mindenki bántott és megvert. - Nekem ez most nagyon nehéz. Megengedi, hogy lazítsak a nyakkendőmön? – a szemébe néztem, mire bólintott. Tudja. Felismert. Az idős nénike felismert. Kezemmel kikötöttem a nyakkendőt, majd egy mozdulattal tűrtem a hosszított kabátom zsebébe. Fenekemmel az asztal széléhez támaszkodtam, majd összefontam magam előtt a kezem. – Tudja, hogy ki vagyok, igaz?
Csak bólintott. Könnyek szöktek a szemébe. Megdörzsölte az arcát. A keze ráncos volt, néhol pedig lila foltos.
- Tudom, hogy ki vagy. Te vagy a fiú, aki egy plüssmacival nőtt fel. Te vagy az, aki mindig sírt és arra várt, hogy az anyukája eljöjjön érte. A kisfiú, akinek a pici szíve aranyból volt. Akit mindig csak bántottak és aki a történtek ellenére is, de mosolygott. Te vagy a pici Ethan aki mindig hozzám futott előszőr amikor segítségre volt szüksége...
- És most is hozzád jöttem – sétáltam közelebb hozzá. – Szükségem van egy papírra. Vagy esetleg információra. Mit gondolsz, most is tudsz nekem segíteni? – tekintete megváltozott, a száját lebiggyesztette. Mintha rosszat szeretne mondani. Mintha tudna valamit amit én nem. És én tudni akarom azt amit ő tud. Pontot kell tennem a végére, a történetem végére. A tekintete semmi pozitiv dologról nem árulkodott. Ekkor az arcomra tette ráncos kezét, és így szólt:
- Aki a múltját firtatja, könnyen megégetheti magát...
És aki megégeti magát azt előbb utóbb, de utoléri a kín is. Tudom. Ebben nőtem fel...