Igazán nem tartom magam olyan embernek, aki minden hirtelen ötlet miatt problémázik, de miért, miért nem lehet egyszer az életben egy nyugodt csütörtök délutánom? Illetve ha már itt tartunk, miért nekem kell a legfelelősségteljesebbnek lenni az egész családban?
Miközben ezen gondolkoztam, keservesen gyors tempóval szaladtam az öcsém óvodájához. Közben fejben nagyjából kiszámoltam, hogy még legalább húsz perc mire odaérek az ovihoz, tekintve, hogy a lakásomtól az öcsém óvodája gyalog ennyi idő, ha sietek. Autóm meg nincs, mert azért egy lakás fenntartása mellett az húzós lenne, szóval még lerövidíteni sem tudtam az utat.
Nem volt tervben, hogy én megyek ma Dannyért, viszont most hívott apa, hogy késésben van, és sehogy sem tudna odaérni négyig az ovihoz.
Késés, persze. Igazából csak valamelyik újabb ügyfelével mulatja az idejét, szokásos módon. Apa elég nagy fejes a szakmájában, vállalatok tömkelege bízza meg őt és csapatát ingatlanok eladásával. Igazi üzletember és ezt ki is használja a mindennapokban, minden téren.
Egyetemistaként megváltás, ha van egy kis szabadidőm. Irodalmat tanulok az egyetemen, mert minden vágyam, hogy egyszer majd az én írásaimat olvassák izgatottan a nők és a férfiak egyaránt. Emellett az újságírás is nagyon érdekel, szóval tökéletesen fogom tudni kamatoztatni a kíváncsi énemet egy-egy cikk megírásában, főleg ha sikerül a vágyam, és álmaim lapjánál lehetek majd újságíró.
Jessicával a gyerekkori barátnőmmel megbeszéltük, hogy beülünk kávézni az óráink után, szóval ott töltöttünk majdnem két órát. Szerencsére ugyanarra az egyetemre járunk, csak ő művészetire ment. Minden kétséget kizárva egy született tehetség a lány. Már látom lelki szemeim előtt, ahogy a galériájának megnyitóján fogok állni mellette, mint a büszke barátnő.
Sőt, Jessica már nem csak a barátnőm. Az évek alatt annyira szorossá vált a kapcsolatunk, hogy ő már több egy egyszerű barátnál, és a klisével élve mivel egészen pici korunktól ismerjük egymást, már a testvéremként tekintek rá.
Ha egy fél órával korábban szólt volna apa, még maradtunk volna Jessel a városban, és nem kellene most kapkodnom. Hihetetlen, hogy egy gyermek élete ennyire semmit nem érő, hogy nem képes időben gondoskodni senki róla. Persze nem arról van szó, hogy nem szívesen megyek érte, de az, hogy kapkodnom kell, mert nekem nem mindegy, hogy mennyit vár a kis lélek, elég elkeserítő. Elvégre, haló, egy értelmes szülőnek az is a dolga, hogy elintézi az ilyen eseteket, normális határidőn belül. Kár, hogy a szüleim az elmúlt időkben nem veszik túlságosan komolyan a kötelességüket.
-Áh, nagyon el fogok késni, nem hiszem el. -persze, neki is négy előtt kell szólni, hamarabb nem lehetett volna. Nem mintha nem tudta volna, hogy ez lesz, hiszem túl átlagosan hatott volna, ha egy ilyen eset nem történik meg sosem a White családban. -Nem hiszem el, jesszusom.
Teljesen kiborultam, mert minden szülő időben érkezik a gyerekéért, Danny meg ott fog ülni egyedül egy padon. Ne üljön már egyedül egy négy éves sehol sem. Felrobbanok ettől az irányíthatatlan helyzettől, mégsem engedhetem meg, hogy megálljak egy pillanatra, hogy lenyugodjak, mert most minden másodperc számít. Nem szeretem, ha nem én irányítom és uralom a helyzeteket. Utálom, ha nincs beleszólásom a dolgok történésébe, és ez a mai alkalom pontosan egy ilyen helyzet legnagyobb bánatomra.
Már javában négy után jártunk, mikor még két saroknyira voltam a céltól, szóval futni kezdtem. Szerencsére nem olyan szörnyű a kondim, szóval elkezdtem gyorsabban futni, és meg sem álltam az oviig. Végül teljesen kifulladva, de odaértem négy óra tizenhatra.
Hatalmas lendülettel téptem fel az ajtót és indultam meg a folyosón, ahol az öltözködő rész van. Már tényleg elment az összes gyerek, egyedül csupán az én öcsém ült ott a padon, teljesen felöltözve. Jaj, egyedül vette át a cipőjét, vagy valamelyik óvonő segített neki? Egyáltalán melyik a rosszabb? Vagy mi van ha egy szülő? Mit gondolhatnak rólunk? Szörnyű család, arra sem képesek, hogy időben jöjjenek a gyerekért. Jó tudom, túlgondolom ezt a témát nagyon, de akkor is, lehet valóságalapja. És amilyen világot ma élünk, biztos vagyok benne, hogy volt egy-két felnõtt, akik kitárgyalták, hogy mennyire felelõtlenek White-ék. De õszintén, egyáltalán nem tudok haragudni rájuk, mert maximálisan igazuk van. Tényleg felelõtlenek a szüleink.
Annyira elkalandoztam, hogy hirtelen nem is eszméltem fel a vékony gyerekhangra. Danny hirtelen ugrott fel a padról és rohant hozzám.
-Liah! Sziaaaaa. -üdvözölt vígan az öcsém, én pedig titkon nagyon megkönnyebbültem, hogy nem volt mérges, amiért késtem. -De jó, hogy itt vagy. Hogyhogy te jöttél? Hol van apa? -bombázott a kérdéseivel Danny, én pedig először megindultam vissza a padhoz, a pici hátizsákért, és a vékony mellényért. Azért szeptemberben már elfér bőven.
-Apának elhúzódott a munka, viszont csak későn tudott szólni, azért késtem. Megyünk hozzám, aztán oda jön érted apa, okés? -ráadtam Dannyre a mellényt, ő pedig bólogatva helyeselt. -Na induljunk. És milyen napod volt ma?
És ekkor kezdetét vette a mesélés. Szóba jött itt délelőtti rajzolgatás- ő egy kék autót rajzolt, olyat, amilyet szeretne- aztán, hogy hoztak ma egy újfajta társast, amivel mindenki játszani szeretett volna. Elmesélte, hogy a csendes pihenőnél nem tudott aludni, mert a mellette lévő kisgyerek mindig forgolódott, és, hogy az ebéd paradicsomleves volt illetve krumpli hallal.
Minden figyelmet beleadva figyeltem a beszédét, és őszintén; ez volt a napom fénypontja. Imádom, hogy ilyen életvidám gyerek és, hogy szeret beszélni. Az én napomat is megszínesíti igazából. Jó, hogy van egy kicsi az életembe. Illetve az is jó még, hogy ilyen könnyedén fogadta a helyzetet. Sajnos még pici ahhoz, hogy megértse, mennyire nem megfelelõen nevelik õt a szüleim, mert négyéves létére mindenkiben csak a jót látja.
Mire visszaértünk a lakásomba, már öt körül jártunk, mivel a pici lábaival nyilvánvalóan lassabb tempót vettünk fel. Írtam apának, hogy méltóztasson megjelenni hét előtt, mert dolgozni kell menjek, mert miatta egyáltalán nem fogok késni. Meg ha már úgy van, vigyen is el.
Pár percen belül válaszolt is egy rövid "oké" üzenettel, így fejben elraktároztam, hogy nem kell így annyira sietni, mint mikor busszal vagy gyalog megyek.
Abban a két órában míg ott volt nálam Danny, játszottunk az itteni társasjátékával, amit direkt miatta szereztem be, bekapcsoltuk a TV-t ahol Garfieldot néztünk -komolyan, még engem is lekötött a mese-, csináltam neki enni, továbbá beszélgettem vele, mert mindig is úgy tartottam, hogy a kommunikáció a kulcsa a harmonikus kapcsolatoknak, és már egészen pici kortól beszélgetni kell a gyerekekkel, hogy ne zuhanjanak bele az internet világába, csak mert nincs jobb programjuk. Emellett összepakoltam a holmijaimat a munkára, így már felkészülten vártam apa érkezését. Átöltözni majd csak indulás előtt terveztem, mivel itthon jobb szeretek kényelmes melegítőben lenni.
Meglepő módon időben érkezett apa, ami tényleg nem szokása, de arra következtettem, hogy érezte, hogy erõs volt a mai akciója, így nem is mert volna késni. Itt van például a mai eset- megbízhatatlan ha a családról van szó.
Még gyorsan átvettem a melegítőmet egy fekete farmerra, felvettem testre simuló meggyszínű felsőt -a kötény alatt nem szeretem a bő ruhákat- és felkaptam a kezembe a hosszú farmerkabátomat, mert estére bármennyire is elviselhetõ idõ volt még, már szükségesnek találtam.
-Na gyere menjünk, most írt apa, hogy lent vár minket. -szóltam gyorsan Dannynek, miközben magamhoz vettem a cuccaimat, illetve szétnéztem a lakásban. -Összepakoltál mindent?
-Igen, mindent elraktam. Segítessz a cipőmbe?
-Igen persze, egy pillanat. -gyorsan felvettem én is a saját cipőmet, majd letérdeltem az öcsémhez és elkezdtem bekötni tornacipőjét. -Az oviban ki segített neked? -szörnyen kíváncsi voltam, hogy kinek kell majd megköszönni.
-Nem tudom, valami néni. Nem ismerem. -na hát akkor mindegy.
-Jól van, induljunk. -becsuktam magunk után az ajtót és lesétáltunk a harmadikról a földszintre. Onnan Danny elengedte a kezem és szinte feltépte az ajtót.
-Látom apa autóját. APAAA! -apa már kint állt az autójának dőlve, majd mikor odaért hozzá Danny felkapta az ölébe. -Szia apa.
-Szevasz te rosszaság. Sajnálom, hogy nem értem oda időbe. De ha a nővéredet kitesszük a munkahelyen, utána megígérem kárpótollak ezért. Megbeszéltük?
Danny egy hatalmas mosollyal az arcán bólogatott, mikor apa letette az öléből és odahajolt hozzám, hogy adjon egy puszit. Adtam én is neki egyet, majd beültem az anyósülésre. Addig ő bekötötte hátul Dannyt, majd ő is helyet foglalt a vezetőülésen.
-Szia drágám. Milyen napod volt? - igazából akármiket is csinál apa, velünk mindig is csodálatosan bánt, már ha ezeket a húzásait nem nézzük. Az, hogy anyával nem jól kezelik a kapcsolatukat, az kettőjükre tartozik, de minket nagyon szeret. A lakásban is segített nekem, minden héten felhív, már ha nem megyek haza, és azért sokkal közvetlenebbül bánik velünk, mint anya valaha is. Csak hát a munka meg a szórakozás sokszor elveszi az időt a gyerekitől. Vagyis inkább csak Danytől már. Nathan és én rég nem vágyunk akkora figyelemre, mint amekkorára Dannynek szüksége lenne.
-Egész jó volt, köszi. Ma teljesen korrekt volt a bunkó professzor is.
-Na, remek. Tőled is elnézést kérek, amiért rohangálnod kellett, csak a munk...
-Nem probléma, megoldottam. -nem szerettem volna kifogást hallani. Vagyis nem kifogást, hanem olcsó hazugságot. Mindketten tudtuk, hogy mindketten tudjuk az igazat, így még kínos is lett volna, ha mond valami átlátszó hazugságot.
-Rendben. -válaszolta, majd ezzel csendet kreált az autóba. Nem is beszéltünk addig, míg meg nem érkeztünk a munkahelyemre. Megköszöntem, hogy elhozott, elköszöntem tőlük, majd besétáltam a bárba.
A Hells&Heaven a város legismertebb bárja. Egyáltalán nem exklúzív, nagyon jó árban van itt minden, illetve a hangulat egyszerűen zseniális, viszont mivel eléggé régitípusú hely, a fiatalok többsége nem ide jár, amit egyrészrõl nem értek, mert Lakewood-ban keresve sem lehetne jobbat találni, másrészrõl viszont örülök neki, mert legalább nincs akkora fiatalokkal teli tömeg sosem. Imádok itt dolgozni.
-Szia, Porter. -köszöntem oda a sarokban helyet foglaló törzsvendégnek, aki biccentve köszönt vissza. Odasétáltam a pulthoz, ahol ott ült George, a szintén törzsvendég idős férfi, akivel már most tudom, hogy nagyon jót fogunk ma is beszélgetni, mint minden este, mikor itt dolgozok. -George, szia.
-Szevasz kicsilány. Korán jöttél. -gyorsan bemásztam a pult möge, ahol még ott állt a munkatársam, John, aki szintén köszönt nekem. Gyorsan magamra kötöttem a kötényem, majd ledobáltam a cuccaim. Még volt tíz perc a kezdésig, szóval csak fogtam és leültem az egyik bárszékre.
-Hogyhogy már itt vagy? Mindig csak váltásra esel be. -jegyezte meg John, én pedig kifejtettem neki, hogy ma apa hozott el. -Aha, hát így könnyû. Jó világ. -ha te azt tudnád, kedves John.
Hétre már is el tűzött a fiú, mert valami programja volt, szóval percre pontosan, időben kezdtem el a mûszakot. Az emberek csak jöttek és jöttek, én pedig egyre jobban belelendültem a munkába. Ez már csak így megy. Meg hát, csütörtök este van, ilyenkor már egyre jobban nő a forgalom, a hétvégéhez közeledve.
Jött egy üzenet a bátyámtól, hogy holnap este beugrik hozzám, aminek nem igazán tulajdonítottam nagyobb lelkesedést, leokéztam, majd újra munkába lendültem. Egy éve még nagyon jó volt a kapcsolatunk, de aztán befejezte az egyetemet és megváltozott. Bohém lett és ebben a barátnője sem jelentett könnyebbséget. Hiányzott a kapcsolatunk, rettentően, de még így is próbáltam jó viszonyt ápolni vele. Viszont nem én fogok erőlködni és teperni, hogy javuljon a helyzetünk, hiszen nem én voltam az, aki egy másik személy miatt kezdett el egyre kevesebb figyelmet fordítani nekem.
A munka csak ment és ment, de volt egy pillanat, mikor nem jött senki sem italt kérni, mikor picit megpihenhettem. Körbenéztem az épületben és megállapítottam, hogy bár nem tökéletes az életem, azért nagyon is jó. Szeretem amit csinálok, mind tanulás, mind munka szempontjából. Imádok itt dolgozni, mert megbecsülnek és szeretnek. Itt dolgozom már két éve, mióta elkezdtem az egyetemet, és soha nem kívánhatnék jobb "iskola melletti munkahelyet" mint ez. Nem felhőtlen egy életet élek -itt van például anya és apa helyzete vagy a bátyám változása- de még nem mondanám elviselhetetlennek. Nem tökéletes az életem, de harmóniát teremtek a napjaimba és nincs senki aki ezt megzavarja.
Nincs egyetlen lélek sem, aki megzavarná a harmóniàt, az én átlagos életembe.