Apokryf Qlippoth 『 DEMO 』

Prologos: Qui ad abyssum graditur

Kevesen gondolnák hogy e kopár, sziklás talajú vidék egykoron a birodalom legcsodálatosabb területe volt. Háromszáz évvel ezelőtt Umaldon és testvérvárosai úgy virágoztak mint semmi más a világon, de mostanra már hírmondójuk is alig maradt. Ami manapság kis rakás kőtermelék, a múltban lehetett túldíszített kúria, egy kereskedő karcsú tornya, vagy tucatnyi szobrokkal díszített szökőkút. Elképzelni is nehéz egy erre járónak, hogy mekkora nyüzsgés volt ebben a régióban. Nyüzsgés, mely egyetlen éjszaka alatt halálos csenddé változott.

Amon járt már itt korábban, de most is lenyűgözte a halott vidék. Ameddig szeme ellátott, tökéletesen sík fekete talaj, mindenféle növényzettől mentesen. Valaha még patakok is csobogtak erre, de már hűlt helyüket sem lehetett találni. Amont kirázta a hideg attól hogy minden itt élő, több ezer lélek egyetlen éjszaka alatt megszűnt létezni. Hogy pontosan mi is okozta a katasztrófát, az egy olyan információ volt, melyet nem osztottak meg azok akik rangban felette álltak. Egy dolgot azonban biztosra tudott, az Utolsó Óra nem evilági erő volt.

Amon lassan lépdelt, a ritkás, sötét köd kaparta torkát, szeme könnyben úszott. Kegyetlen egy zarándoklat, de hát áldozatot kellett hoznia, nem mehetett a kereskedők főútjain. Nevetni kívánt. Tudta jól, hogy nem kötelező ezt az ösvényt járnia. Elég elhagyatottak a szántóföldek mögötti földutak is, egy lélek sem fordul meg ott, főleg így az éjjel kellős közepén, amikor az Ezüst Ragyogó magasan jár. De Amon bolond sem volt, őt pusztán a merő kíváncsiság vezényelte erre az átkozott vidékre.

Tudni akarta, hogy újból ugyanazt látná-e itt mint ifjúkorában a déli átokföldeken, meg akart bizonyosodni arról hogy nem csupán egy bolond elme képzelgése volt az a kinyilatkoztatás. Olyasféle titok volt, melyről senkinek sem beszélhetett, így saját érzékeivel kívánta újból megtapasztalni. A sötét köd szinte szólította, a kavargó mágikus energia úgy viselkedett mint egy tudattal rendelkező lény. Valami rettenetes, ám mégis csodásan természetfeletti. Az ilyet szokták isteni jelzővel illetni.

Ám hiába vágyott Amon a borzasztó jóslatra, s az ezerhangú végtelen istenségre, a teste cserben hagyta őt. A sziklás talajra zuhant, s úgy érezte minden cseppnyi energiát elvett tőle ez a vidék. Fuldokolva próbált feltápászkodni, mely egy idő után sikerült is. Azonban biztos volt benne, hogy ez nem fog neki menni. Meghalni még nem kívánt. Lihegve fordított hátat a halott tájnak, miközben azon gondolkodott mit tapasztalt pár perccel ezelőtt. Meg mert volna rá esküdni, hogy beszédet hallott.

***

Sekta vidéke teljesen más miatt volt vendégszeretet-mentes, mint Lanter sötét síkvidéke. Voltak ugyan ősrégi, széles utak, ám ezek olyan meredek szögben magasodtak, hogy Amon viszonylag nehezen hitte el hogy itt nappal tömegek járnak fel-le. Bár a mostani feljutáshoz való nehézségében nagy valószínűséggel az is szerepet játszott, hogy kegyetlen fáradtság uralkodott testén.

Inferno királyságának központja ugyan nem rendelkezett akkora népsűrűséggel mint az egykori Umaldon, de mégis itt éltek a legtöbben. Három csúcs emelkedett ki a márványszín bércek közül, a legkisebb ezek közül az volt amelyiknek teteje oly lapos, hogy mindenki tényként fogadta el, hogy ez nem természetes, hanem ősi mágia műve. A magaslat nagyon kreatív módon az Ezüst-csúcs névre hallgatott, a síkság a Sinfernal-fennsík nevet birtokolta. Az ott elterülő, majdnem ezer éves főváros volt Diferno, ahol a daemoni nép legfontosabb képviselői éltek.

Való igaz, hogy Amon eme fontos település irányába tartott, de az ő célpontja a falakon kívül tartózkodott. A déli lejtőkön romváros tárult a szeme elé, mely pár nappal azután pusztult el mint a termékeny Síkvidék. A két tragédia természetesen kapcsolódott egymáshoz.

A férfi egyre lassabban szedte lábait, kezdte úgy érezni hogy nem tudja legyőzni az éhséget. Napok óta semmit sem fogyasztott, ez a bizonyos küldetése olyannyira izgatottá tette, hogy a hajóút során egyetlen falatot sem volt képes letuszkolni a torkán. Körbenézett, s szeme hamar megakadt egy jókora fán. Törzse világosbarna, enyhén szürkés, levelei nagyok, nehezek és szúrósak. A vastag ágakról sötét fürtök lógtak. Amon odacsoszogott és lekapott egyet, majd olyan gyorsan pusztította el mint aki még sosem evett korábban. Volt a gyümölcsben egy enyhe mágikus erő, hisz fáradtsága szinte teljesen megszűnt. Nem lepődött meg, hisz manapság a drazia névre hallgató gyümölcsök evilág nagy részén elterjedtek.

Mord romjaihoz közel állt egy komor, ódon erőd, melynek bejáratát két félálomban lévő őr védte. Amon szerencsére mestere volt az illúzióknak, a páncélos férfiak hamar összeestek, ő pedig egyszerűen átlépett az alvó testek felett. Szenzori képességei azt mondták, az erőd minden lakója álomban van, a legtöbben egész mélyen. Még ha nem is lenne ekkora szerencséje, a jelenlét elrejtése egyáltalán nem okozott gondot egy hozzá hasonló, veterán mágiahasználónak.

Célpontja aurája egyedi volt. Minden mágiát használni képes lény teste kékeslila, szemmel nem látható ködöt áraszt magából folyamatosan, de ez a férfi más volt. A borostyán aura az emeleten tartózkodott, egy hálószobában. Amon megmászta a nyikorgó lépcsőket, már nem is érdekelte hogy valakit felriaszt, hisz oly közel volt a célhoz. A legutóbbi rituálé óta évszázadok teltek el, így hibázni nem volt megengedett, ám most nem éppen a távoli cél lebegett szeme előtt.

A sötét faajtó mellett egy koromfekete, viaszos anyagból készült szobor állt. A vékony fa üres ágaira kitárt szárnyú bestia telepedett, fejét magasba tartva üvöltött az égbe. Részletes munka volt, a sárkány drágakő szemeivel úgy bámult Amonra, hogy a férfit kirázta a hideg. Eszébe jutott egy régi rémálom, de gyorsan elhessegette a gondolatokat.

A szoba ajtaja lassan nyílt ki, az erőd nagyura a helyiség kellős közepén várt rá, borostyán szemei csak úgy ragyogtak a sötétben.

Amon meglepődött, de hát mégis ez a férfi volt az aki egy isteni ivadék ellen győzedelmeskedett. Azonban Deimos Daemord felett is eljárt azóta az idő vasfoga. Arcát ápolatlan szakáll borította, sötétbarna hajába ősz szálak tucatjai vegyültek. Az arca is távol állt attól az életvidám ifjúétól, mint amilyennek ő megismerte.

A férfi tudta hogy jön, készen állt a küzdelemre. Bal felkarja, ahol az isteni Pecsét volt található, felragyogott. Amon azonban nem ijedt meg, úgy érezte van esélye a győzelemre. Kezei közt láncok jelentek meg, a két daemon pedig összecsapott amikor felragyogtak a hajnal első sugarai.