A szoba csendjében egyre erősödő fehér zaj szétfeszítve az elmét, mászik be lelkébe.
Lábai maga elé felhúzva, karjaival rajta támaszkodva öleli térdeit magához a brutális.
"Sírj máris!" kiáltja a zúgásban elvesző arctalan feltűnve.
Ujjai megragadva szemüvegét veszik le azt - látása annál is homályosabb.
Ártatlan könnycseppek dühösen szánkázva orcáján kívánják bosszújukat.
Ökölbe szorított kezei zsibbadó arcát tapogatják, s elméje úgy - úgy mint hamutálba hulló hófehér hó.
Szépség borítja a sötétséget s takarja,
takarva rejti el a törékenységet.
Légzése szabálytalan;
egymást követő zavaros számsorokat ismételget minduntalan - sikertelenül.
Mert egy után három, három után
pedig ismét az egy jön - szédül.
Felsír. Némán, hang nélkül rázkódnak vállai térdeit ölelve - nadrág anyagát szorítva.
Vörös bőre már arcán.
Könnyek égetik, simogatják mint tűz a fát.
Lángokban álló elméje parázzsá alszik,
s nem sokáig - nem sokáig játszik.
Félelem - uralkodik el testén ismét, ahogy
a bűntudat
mint a tudat, hogy a bűn és a bűn ami a tudat nélkül is ugyanaz lenne mint—.
Ellene. Harcol - kiabálna.
Hangját elnyeli saját teste,
s csak zuhan a mélybe.
Lélegzete felgyorsul
pulzusa fellobban.
Elmerül a zajban melyet elfed a csend,
s csak hallgatva hallgatna de nem tud
mert nem.
"Legyen vége, kérlek."
Suttogna ha nyílna szája - de
ajkai ellenkezve préselik egymást.
Gondolatok táncolják vissza magukat,
ügyetlenül - mérgesen és boldogan.
"Legyen vége, kérlek."
"Sírj máris!"
Légzése ismét normális.
Három, négy, öt, hat.
Csend. Lehunyt szemei viszketnek.
A könnyek eltűntek - majd visszajönnek.
Tükörbe pillantva vizslatja
saját félelme - törékeny önmaga.
Csak bámulja megvetően, ugyanazon szavakat suttogva mint négy és fél napja;
vigyél haza.
Vigyél haza gyönge testedből,
fossz meg törékeny elmédtől s
vedd el tőlem túlgondolt önmarcangolásom.
Kérem az ürességet.
Kérem az üres boldogságot,
az üres óvatlanság adta mókásságot, melyet önmagamtól fosztok meg
most is - mint a múltkor mikor
megint.
Megint lelkem legtörékenyebb darabja voltam.
10.29.
