Világaink Összeomlanak

1. Démon a Toronyban

Slyte felriadt, felriasztotta az őt körülvevő puszta üresség, felriasztotta a fájdalom. A fájdalmat az üresség szülte, a gyengeség. Az erő hiánya, ami születésétől fogva a része volt. Úgy érezte kiszakították önmagából, megfosztották a testétől, a lénye részétől, az energiájával való kapcsolattól, amiből az életerejét nyerte. Mindentől, ami ő maga. Sodródott valami mély ürességben, amiben harangok zúgtak. És ez a zúgás félelmetes volt, de egyszerre megnyugtató is, a káoszra emlékeztette Slyte-ot.

Sodródott. Aztán egy létező örökkévalóság után valami rátalált. Valami, ami ismerős volt és idegen. Egy szörnyeteg. Slyte belemélyesztette a karmait és erőt merített a lény fájdalmából. Jobban érezte magát. A teste, már ami maradt belőle, még mindig gyenge volt, de legalább megmaradt valami. Emberi teste volt... abba sikerült belementenie a maradék erejét és tudatát, amikor Ravenor és Molotch közös erővel megnyitották azt az ajtót. Két férfi, akik egész életükben tartó harc után összefogtak, hogy megállítsák őt. Gyűlölte őket. Meg akarta kínozni őket, fel akarta emészteni őket, egy örökkévaló fájdalomra kárhoztatni.

Gondolata visszatért az ajtóhoz... az ajtóhoz, ami a végtelen térbe és időbe nyílt és ami széttépte őt. Darabokra. Olyan apró darabokra, hogy képtelen lett volna életben tartani az éppen csak megszületett testét. Így aztán újra mozgásra bírta azt a testet, amit születéséhez használt, egy halandó ember testét. A tudat, ami hónapokig vele együtt lakott benne, már elhagyta. Carl Thonius véglegesen halott volt.

A test alig ért valamit... csupán arra volt elég, hogy Slyte életben tartsa önmagát. A létezés peremén függött, de nem ismerte azt a szót, hogy feladás.

Tovább sodródott.

Fényt pillantott meg a távolban. Egy résnyire nyílt, semmiben függő ajtón túl felderengő vöröses fényt. Slyte felhasználva maradék erejét az ajtó felé siklott. Karmokban végződő bal kezével feltépte az ajtót és belebegett rajta. A hirtelen fellépő gravitáció a földre rántotta és ott is tartotta egy darabig. Slyte nem sietett, türelmes volt. Érezte, hogy körülötte energia lüktet. Olyan erő, ami meghaladt mindent, amit valaha érzett. És ez az erő élt és nem adott magából. Így Slyte elvett. Persze egyelőre nem sokat csupán cseppeket, apró elszökő foszlányokat, amikkel óvatos lassúsággal növelhette az erejét. De eldöntötte, hogy ez az erő, ez az élő és nyíltan hatalmas erő egyszer őt fogja szolgálni.

Így Slyte várt. Sokáig várt. Aztán lassan felállt.

Egy szobában volt, a szobában nem volt semmi egy apró ablakon kívül. Slyte az ablakhoz ment és kinézett rajta. Döbbenten látta, hogy milyen magasan van. Az alattuk elterülő területen nem volt több épület, nem volt semmi, csupán egyetlen út vezetett az épülethez, amibe a démon bezuhant. És ez az út egy vérvörös rózsákkal teli mezőn át vezetett. Úgy tűnt a rózsamező körbeveszi az egész épületet. „Gant" ugrott be neki, mintha az elszívott erő nem csak életerőt adott volna, hanem mást is. De ettől függetlenül, fogalma sem volt róla, hogy Gan vajon magát az épületet jelenti vagy esetleg az épület urát. Arról sem tudott semmit, hogy honnan eredhet az energia, amit meg akart szerezni.

Tovább nézte a rózsákat. Irritálták. Azok a virágzó, fénylőn életteli növények, mintha ki akarták volna gúnyolni az ő gyengeségét. Slyte ki akarta irtani őket. Ki akarta tépni, fel akarta égetni az összeset.

Az ajtóhoz lépett és felkészülve rá, hogy az talán visszavezet a végtelen sötétségbe kinyitotta.

Nem oda vezetett. Az ajtó egy lépcsőházra nyílt. Minkét irányba végtelennek tetsző lépcsősor vezetett.
Slyte értelemszerűen lefelé indult. Nem sietett. Ajtókat látott, a csigasorban tekeredő torony minden lépcsőfordulójában volt egy ahhoz hasonló ajtó, amin ő kilépett. Néhányat megpróbált kinyitni, néhány ki is nyílt. A legtöbben nem volt semmi.

Aztán kinyitotta a következő ajtót. Tele volt gyűrűkkel...hegyekben álltak a padlón, kifolytak az ajtón, lepotyogtak a lépcsőn. Slyte félreugrott, vigyázva, hogy egy se érjen hozzá. Aztán vicsorogva vágta be az ajtót. A gyűrűk arra emlékeztették, hogy milyen volt korlátok között élni. Hogy milyen érzés volt, mikor Carl Thonius gyűrűkkel fedte el azt, ami ő volt. Gyűlöletes. Slyte nem akart erre emlékezni, nem akarta felidézni, milyen volt együtt élni egy emberi lénnyel egy elmében. Legszívesebben azt mondta volna, hogy gyenge ember volt...de Slyte őszinte volt magával és emlékezett a bukása pillanatára. Carl Thonius ötlete volt az ajtó. Ő ítélte arra a borzalomra, ami végül ide juttatta. Gideon Ravenor és Zygmunt Molotch csupán a végrehajtói voltak.

Slyte nem nyitott ki több ajtót és gyorsabb ütemben haladt lefelé. Kezdte érezni, hogy valami nincs rendben. A gyűrűk gyanúsok voltak, de az még inkább, hogy már nagyon régóta ment lefelé. És messze volt ugyan a talaj, mikor kinézett az ablakból...de Slyte gyors volt, még ilyen gyengén is elég gyors ahhoz, hogy leérjen ennyi idő alatt. Hamar rájött, hogy az erővel, ami körül vette egyelőre nem vehette fel a versenyt. A torony nem akarta kiengedni. úsak voltak, de az még inkább, hogy már nagyon régóta ment lefelé. És messze volt ugyan a talaj, mikor kinézett az ablakból...de Slyte gyors volt, még ilyen gyengén is elég gyors ahhoz, hogy leérjen ennyi idő alatt. Hamar rájött, hogy az erővel, ami körül vette egyelőre nem vehette fel a versenyt. A torony nem akarta kiengedni.

Így aztán Slyte újra lopott az erőből és újra és újra...

Erősebb lett és újra kinyitott egy ajtót. Ez már nem egy üres szobába vezetett.

Fiatal férfi ült egy asztalnál, amit beborítottak különböző alkatrészek és szerszámok, Slyte belépett az ajtón, a fiú felpillantott és mikor meglátta mi lépett be a szobába éles hangon felkiáltott, olyan gyorsan ugrott fel, hogy a szék felborult és néhány dolog legurult az asztalról. Futva a helyiség másik kijárata felé igyekezett és még épp be tudta csapni az ajtót Slyte előtt.

A démon felrántotta az ajtót és az hirtelen megnövekedett gravitációval rántotta be önmagába.

Slyte újra a torony padlójára zuhant. És kegyetlen mosollyal az arcán azonnal felállt.

Újra elvett az erőből és Gan védekezett ugyan, de nem tudott mindent visszatartani tőle. Slyte most már tudta, hogy képtelen rá. És Slyte tudta, minél erősebb lesz annál többet és többet tud elvenni és annál gyengébb lesz a védelem. A démon és Gan is tudta, hogy ez az állapot veszélyes a toronyra nézve. Slyte elgondolkodott, hogy akkor mégis miért tartja inkább idebent, mint hogy kiengedje valahová...