ÁL(OM)PÁR

XV. Pillanatnyi boldogság

- Negyed egy van - nézek rá unottan, majd kortyolok egyet a narancslevemből. - Ez már nem a reggel kategória.

- Van valami baj? Nem szoktál csak úgy flegmázni - érdeklődik elengedve a füle mellett a megjegyzésemet.

- Ja, nem. Bocsi, csak túl magasan van a szekrény, én meg túl alacsony vagyok, és alig értem el ezt a poharat, ettől pedig tök rossz kedvem lett - emelem fel a tárgyat.

- Ne már, Ash! Most komoly még mindig ezen az egy kis dolgon vagy fennakadva? - ráncolja össze a homlokát értetlenül. Mi van?

- Ember, lehet, hogy ez neked egy kis dolog, de egy normális lány általában az ilyet eléggé magára veszi. - Mint említettem, voltak tegnap rendesen összeszólalkozások hármunk között, amik szinte azonnal le is peregtek rólunk, ám egy dolgot nem tudtam elfelejteni. Az pedig az, amikor megemlítette a magasságomat.

Rendben, nyilván tisztában vagyok vele, hogy még a százhatvanat sem közelítem meg, ami nem egy nagy dolog. Viszont tapasztalatból mondom, hogy sem az alacsony, sem pedig a magas lányok nem szeretik, ha a méretükkel jönnek mások. Alapból szinte minden csaj százhatvan és százhetvenöt centi között szeretne lenni, és ha ez nem jön össze, az elég rossz néha. Az meg, hogy Patrick pontosan tudja, hogy mennyire gyűlölök ilyen kicsi lenni, ennek ellenére pedig elkezdte kritizálni a magasságomat, rohadtul bántott.

Mondhatjátok, hogy csak én vagyok a sértődős, és felkaptam a vizet, de szerintem mindenkinek van legalább egy olyan érzékeny tulajdonsága vagy testrésze, amivel nincs nagyon kibékülve, mégis egyfolytában azzal piszkálják őt. Ez pedig egy idő után nagyon durván idegesítő tud lenni.

- Tudod, hogy nem úgy értettem, csak kifogytam a jó beszólásokból, így improvizálnom kellett.

- Nem úgy értetted? Akkor hogy értetted azt, amikor egy alpakkához hasonlítottál mondván, hogy tökre ugyanolyan vagyok, mint az az állat, mert ő is úgy néz ki, mint egy láma, én is, mint egy ember, de mégis mindketten sokkal kisebbek vagyunk az átlagnál?

- Sajnálom, na. Amúgy is, neked voltak sokkal húzósabb oltásaid is. Én ugyanúgy kiverhetném a hisztit.

- Ez a legbénább bocsánatkérés, amit valaha hallottam.

- Mert nem is volt az - vágja rá, majd amikor meglátja a tekintetemet, ismét megszólal, míg a kezeit megadóan emeli fel. - Oké. Sajnálom, hogy alpakkának neveztelek, és hogy a Hupikék törpikék főcímdalát énekeltem neked, meg a többi faszság miatt is bocsánatot kérek, amiket mondtam még.

- Rendben, megbocsátok - nézek rá szórakozottan.

- Amúgy vágom, hogy nem épp most kéne a külsőddel jönnöm, de ha nem tőlem, a gyökér bátyádtól úgyis hallani fogod, csak ő még durvábban fogalmaz majd. Szóval ja. Elég szarul nézel ki - mondja ki egyszerűen, amin én hirtelen hangosan felnevetek. Na ne.

- Igen, tudom. Van tükör a házban, amit néha használok is, ezáltal láttam magam - felelem. Ébredés után az arcom lecsekkolása volt az első dolgom. Nem mondom, hogy nem akartam reflexből lefejelni az említett tükröt ijedtemben, de végül csak megmaradt a kezemben. Nemcsak az orrom, hanem még kissé a szemem alatti terület is lila és zöld színben tündököl, viszont már egyáltalán nem sajog.

- És fáj?

- A látvány? Egész elviselhető.

- Legalább neked - vágja rá.

- Hát igen. Viszont szerencsére nekem nem úgy dagadt be a fél fejem, hogy a saját hibámból hátra zuhantam.

- Igazad van, mert az nekem volt köszönhető, hogy elkezdtél ordítozni a fülembe.