ÁL(OM)PÁR

XII. Letisztázva

Patrick Miller: 💙

Néha elgondolkozom azon, hogy mennyivel könnyebb volt minden azelőtt, mielőtt Patrick nem jött és forgatta fel a dolgaimat. Nem arról beszélek, hogy amióta megismertem, azóta nehéz nekem, mert az elég kínos lenne tekintve, hogy közel mínusz négy évvel a születésem óta van jelen az életemben. Arról beszélek, hogy amikor megkért erre az egész álkapcsolatos dologra, onnantól kezdve minden más lett, csak kellett hozzá egy kis idő, mire ezt mi is észleltük.

Most meg? Többet vagyok vele, mint a családom összes tagjával összesítve, megkedveltem a haverjait, amit nagyon nem akartam. Állandóan hazugságokkal etetjük a környezetünkben lévőket, illetve őt is kezdem egyre jobban bírni. És én sosem hittem, hogy ebből a négy dologból valaha bármelyik is megtörténhet. Már pedig megtörtént, és meg sem próbálhatjuk visszacsinálni a dolgokat, mert ahhoz már túlságosan is benne vagyunk a színjátékban, ami egyébként szerintem tökre feleslegessé vált, hisz Bianca egyáltalán nem is nyomul már, mégsem fejezzük be.

Ami az igazán érdekes lesz majd az az, hogy két hét múlva Salvadorban fog nyaralni együtt a Miller és a Peterson család, illetve még korábban azt is beszéltük, hogy lemennénk az út előtt a nyaralóba is Arizonába. És az szintén fura lenne, főleg, hogy hárman terveztünk csak. Nos, most abból a három emberből az első haragszik a másodikra, mert hazudott neki és tudtán kívül a harmad számúra is, a második személy rendbe akarja hozni a dolgokat mindenkivel, a harmadik pedig csak szimplán időutazóvá akar válni és át szeretné ugrani ezt a nyarat.

Egy nagyot ásítva kelek ki az ágyamból, ugyanis meglepő módon tegnap éjszaka már megint virrasztottam, de most kivételesen nem sorozatot néztem, hanem Disney meséket, mert hirtelen nagyon rám tört a nosztalgiázhatnékom. Azok közül is az egyik kedvencemet, a Mulant néztem meg, illetve a Pocahontas két részét, amiről egyébként nem is tudtam, hogy van második is néhány órával ezelőttig.

Joey egyik régi atlétájában kecmergek a lépcsőhöz, de azelőtt teszek egy kis kitérőt a bátyám szobája felé. Kopogok hármat, aztán néhány pillanat múlva még egy negyediket is az ajtaján, majd lemegyek a konyhába. Ezt a rendkívül kreatív jelzést kiskorunkban találtuk ki, és még mindig használjuk egyszer-egyszer azóta is akkor, amikor valami fontosról akarunk beszélni. És ilyenkor a kopogás után azt várjuk, hogy utánunk jöjjön a másik, amikor ráér - na igen, négy évesen biztos olyan sok dolgom volt már akkor is -, hogy megoszthassuk a szupertitkos problémáinkat egymással.

- Jó reggelt! - köszön a bátyám a pultnak támaszkodva. Ó, akkor tök feleslegesen kopogtam. Jó tudni. Odasétálva hozzá nyomok egy puszit az arcára remélve, hogy így enyhül a bűntudatom, ami a hazudozások által keletkezett bennem, de ez a legnagyobb bánatom ellenére sem jön össze igazán. Mondjuk nem is értem, mit vártam.

- Neked is. Az mikor lett lefőzve? - kérdezem a kávéskannára bökve a fejemmel. Nem iszom túl gyakran, de néha muszáj, amikor nagyon fáradt vagyok.

- Olyan húsz perce. Egyből azután csináltam, miután felkeltem.

- Ó, okés. Köszi - mondom, majd öntök magamnak a fekete italból egy csészével és magában kezdem el kortyolgatni. Mindig is feketén szerettem a kávét, szerintem pont jó arányban keserű, ráadásul amúgy sem az ízéért issza általában az ember, tehát még ha esetleg rossz is lenne, akkor sem ízesíteném. Sosem értettem azokat, akik egy fél decihez hozzáöntenek egy csomó tejet és cukrot, mert hogy az úgy finom szerintük, hogy teljesen el van nyomva az eredeti íze, aztán panaszkodnak, hogy hiába ittak meg fél liter kávét, így is hulla fáradtak. Fel sem tudom fogni, hogy mit várnak egy cukros tejtől. - És amúgy mi újság veled?