Captain Styles (magyar)

2. fejezet

Isabella szemszöge:

Rettegésben néztem fel a két kalózra, akik ijesztő vigyorral bámultak vissza. Féltem elmondani az igazat erről, és megragadtam a kést, készen arra, hogy használjam.

- Szóval, mit gondolsz Banks? Melyik kell nekünk? – kérdezte a magasabb a kisebbet.

Az alacsony vállat vont.

- Honnét tudnám! Mindkettő olyan szép – felelte, mire Darla felnyögött.

- Melyikőtök a kormányzó lánya? – tette fel felénk a kérdést Banks.

Leszegtem a fejem. Az biztos, hogy nem engedem magam harc nélkül.

Nem tudtam, mit akarnak tőlem ezek a kalózok, de véres küzdelem nélkül nem érhetnek hozzám.

- Én vagyok – feleltem magabiztosan.

Darla kétségbeesetten nézett rám.

- Miért mondta el nekik, Miss? – sziszegte. Megforgattam a szemem, és figyelmen kívül hagyva őt figyeltem a másik kettőt fölöttünk.

- Mikor azt mondom, futás, fuss. Rendben? – suttogtam, mire Darla aprót bólintott.

- A titkok nem szőnek barátságot – mondta a magas férfi, amit összeszorított fogakkal hallgattam.

- Akkor még jó, hogy nem akarok barátkozni veletek – vetettem oda.

Mindketten felnevettek.

- Kifogtunk egy harcost! Oh, ezt imádni fogja, nem igaz, Jones?

Szórakozott Banks, amivel Jones bólintással értett egyet.

- Szerintem ez egy tökéletes ötlet volt – felelte Jones rám szegezve a szemét.

Ha most nem cselekszem, már túl késő lesz.

- Futás! – kiabáltam, majd felugrottam, rávetettem magam Banksra, és arréb löktem, mielőtt beleszúrtam volna a kést.

Felordított a fájdalomtól, még láttam Darla-t fél szemmel, ahogy kiszalad a szobából.

Követtem őt, rádobtam a törött ajtót Jones-ra, majd én is leléptem.

- Darla! Menj innen, keresd meg anyámat! – adtam ki a parancsot.

- De Miss, ön... - kezdte volna, de félbeszakítottam.

- Ott leszek mögötted, most menj! – kiabáltam, amire Darla végre bólintott, majd kirohant a házból.

- Gyere csak ide, te kis ku... - kezdte Jones. Megragadtam egy fazekat, és a fejéhez vágtam, ezzel megakasztva őt.

A földre rogyott, láttam, ahogy Banks kijön a szobámból. Tartotta a sérült kezét, arcát méreg itatta át.

- Elkaplak – morogta.

Oh, banyek!

Menekülőre fogtam, most hálás voltam a leggingsért és a pulcsiért. Ha egy ruhát viselnék, még a futás is lehetetlen lett volna. Lerohantam a lépcsőkön, át a házon, remélve, hogy lerázom őt.

De egy kövér emberhez képest gyors volt. Nagyon ügyesen tartotta velem a tempót.

Berohantam az apám irodájába, majd magamra zártam az ajtót, és az asztalt a bejárathoz toltam. Hallottam, ahogy Banks dörömböl rajta, majd hamarosan még egy kéz csatlakozott hozzá.

Jones visszatért.

Remegve vettem a levegőt, mielőtt kinyitottam volna a szoba másik ajtaját, ami a bal oldalán helyezkedett el.

Kisurrantam, és ismét bezártam azt, a csendes kattanás nem is hallatszott a hangos sikítások és a két dühös kalóz dörömbölései között.

Lábujjhegyen mentem tovább, mikor végül sikerült betörniük az ajtót. Lefagytam, a félelem kiült az arcomra, mikor ráeszméltek, hogy nem vagyok ott.

- TALÁLD MEG!! – kiabálta a morgó hang, Banks.

Újra futni kezdtem, hogy előrébb legyek egy lépéssel. Meghallottak, és hamarosan megint kergetőzésbe kezdtünk.

Hát nem fantasztikus?

Még mindig nálam volt a kés, viszont megfogadtam, hogy csak akkor használom, ha nincs más lehetőségem.

Ahogy elrohantam a könyvespolcok és szerszámos asztalok mellett, mindent ledöntöttem, hogy feltartóztassam őket.

Káromkodásokkal kiabáltak utánam, ahogy továbbra is blokkoltam az útjukat. Muszáj volt kijutnom a házból. Majdnem egy teljes kört tettem anélkül, hogy megpróbáltam volna elmenni.

Annyira volt szükségem, hogy visszamenjek a földszintre. Csak azt nem tudtam, hogyan.

Átnéztem a vállam fölött, majd elmosolyodtam. Még a könyvespolcoknál jártak, és azon kívül várt rájuk pár akadály.

Megálltam egy pillanatra. Megakadt a lélegzetem, amint botladozva elindultak.

- Engem nem könnyű elkapni, szóval tegyetek le róla – kiabáltam, mire mindketten rám néztek.

- Jobb, ha a kapitány értékeli, mikor elkapjuk – morogta Jones.

Összeszűkítettem a szemem.

Úgy döntöttem, nem kérdezek semmit, csak futok tovább. Nem hagyhattam, hogy túlságosan is beérjenek. Próbáltam kinyitni valamelyik ajtót, amelyik a kertbe vezet, de mind be volt zárva.

Rángattam őket, de egyik sem nyílt ki.

- Ne ne ne nenenenene. Kérlek, nyílj ki! – suttogtam, majd ismét megrántottam a kilincset. Semmi sem történt. Újra.

Elkáromkodtam magam, amit kuncogás fogadott.

Megfordultam, Jones és Banks mocskos tekintettel és lekezelő vigyorral néztek rám.

- Úgy tűnik, nincs hová menekülnie – jegyezte meg Jones.

Banks bólintott.

- Most már a miénk – felelte, mire megszorítottam a késem.

- Álmaidban sem! – köptem. Kigáncsoltam Banks-t, miközben megvágtam Jones kezét. Mindketten felordítottak fájdalmukban. Kislisszoltam közöttük, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

Nem akartam, hogy lássák, mennyire is féltem, és nem is agyalhattam rajta sokat.

Visszanéztem, és kapkodni kezdtem a levegőt. Mindketten beértek.

Jones megragadta a karom. Felkiáltottam, majd pofon vágtam őt, ami arra késztette, hogy lazítson a szorításán.

Ismét folytattam a sprintelést, a rettegés egyre nagyobbá vált bennem. Pánikolni kezdtem, rájöttem, hogy csekély esélyem van a menekülésre.

Hirtelen belefutottam valakibe. Megragadta a csuklómat, megakadályozva, hogy elessek, ugyanakkor gúsba kötve engem.

Ez volt az utolsó esélyem, hogy elfussak.

Felnéztem, egy fiatal férfit láttam ragyogó, zöld szemekkel, és egy ijesztő félmosollyal az arcán.

- Megmentelek a kalózoktól – mondta.