ÁL(OM)PÁR

VII. Fontos vagy

Egyszerűen csak lehuppanok a homokos talajra terített plédre, miközben a fülemben ordít a zene. Elég messze ücsörgök a víztől ahhoz, hogy a szemem előtt ne csak az óceán kéksége legyen, hanem lássam a sekély parthoz minél közelebb lecuccoló családokat is. Beteg dolognak tűnik, hogy lazulás gyanánt véletlenszerűen kiválasztott nők és férfiak, vagy éppenséggel a gyerekeik mozdulatait kezdem el pásztázni, de mindig is érdekeltek az emberek. Imádom figyelni egyes személyek mimikáit. Épp ezért most nem is a megszokott kis viszonylag kihalt partszakaszunkra jöttem, hanem egy sokkal népszerűbbre.

A mostani kiszemelt egy középkorú apahasas, tipikus szandál-zokni divatot követő férfi, akinek minden igyekezete ellenére halványan már felfedezhető az őszhajszálakkal tarkított fekete haján, hogy több ideje volt már húsz éves, mint amennyit ő akarna. A felesége mellett ül a csíkos gyékényen. Szinte issza a nő szavait, olyan csillogással néz a rá a szemeivel, mint ahogyan eddig talán csak apát láttam így figyelni anyát. A pasas bár látszólag teljes mértékben csüng a neje lelkes artikulálásán, mégis fél szemmel állandóan a nálam csak alig pár évvel fiatalabbnak tűnő fiát pásztázza ugrásra készen, ha netalántán hirtelen kéne berohanni a vízbe kimenteni a gyermekét.

Egyszerre érez szerelmet és aggódást, de van egy érzés, ami még ezeket is felülmúlja. Az pedig a boldogság. A pali arcán percenként ezer meg ezer érzelem fut át, de a legfeltűnőbb mind közül az öröm. Hogy mi minden miatt boldog ennyire? Azt talán még ő sem tudja teljesen. Amiatt, hogy a szülei a mai napig egészségesek és boldogan élnek együtt? Vagy esetleg amiatt, hogy beteljesedett a nagy álma, miszerint legyen egy gyönyörű felesége és egy szintén csodás fia? Esetleg talán csak amiatt, hogy milyen szép napunk van ma is, és talán csak hálás, hogy itt süttetheti magát a napon? Ki tudja.

Amikor egy szerelmes rövidke csók után feláll a földről a pénztárcájával a kezében, és elindul a bódék felé, felsóhajtok. Belőle már nem tudok meg többet. Érzem, hogy soha nem fogom őt már látni. De talán ez így van rendben. Az emberek jönnek-mennek, van akit csak másodpercekre pillantok meg egész életemben, van aki évekig mellettem lesz, és talán lesz majd olyan is, aki egyszer letáboroz mellettem, hogy aztán halálom napjáig velem maradjon és szeressen.

Nekiállok keresni egy új személyt, de most valami drámás embert akarok, akit jobban ki tudok elemezni. Mondjuk egy korombeli lányt. Látni szeretném a tüzet a szemében, miközben veszekszik a pasijával. Az eltökéltséget, mert be akarja bizonyítani, hogy neki van igaza abban, amiben nem tudnak közös nevezőre jutni barátnőivel. A lázadást, mivel a szülei nem akarják elengedni a ma esti buliba. Mindet látni akarom.

Meg is találom a tökéletes alanyt egy nagyobb csoportosulás középpontjában. Tíz-tizenöt fiatal között üldögél a homokban, mégis kiemelkedik az őt körülvevők közül. Mindannyian felé fordulva beszélnek, ha megszólal, szinte isszák a szavait, olyan, mintha valami méhkirálynő lenne. Ó igen, már csak meg kéne fordulnia. Mintha meghallaná a gondolataimat, úgy változtat pózt, hogy pont jól rálássak a jobb oldalprofiljára. Basszus! Ashley takarodj, de nagyon gyorsan!

Villámsebesen pakolom el a dolgaim és indulok el a bódék felé én is az előbbi férfi után, mielőtt kiszúrna Bianca, vagy éppenséggel az egyik barátnőnek csúfolt cselédje.

- Ash, te vagy az? - állít meg egy hang, mire érzem, hogy lebuktam. Franc. Kelletlenül fordulok meg, ugyanis a megtorpanásomból már úgyis tudja a megszólítóm, hogy hallottam őt. Az meg nagyon durván kínos lenne, ha csak úgy továbbsétálnék.

- Szia, Kevin! - köszönök a srácnak egy hamis mosoly és egy kissé bénára sikeredett ölelés kíséretében. Mondjuk még így is igazán elmormolhatnék egy imát a fentieknek, hogy legalább ő szúrt ki, nem pedig Chase vagy a húga.