A másik herceg

Namerhi Kornel

– Tehát – tért vissza eredeti mondandójához Kornel herceg – királyra van szükségetek.

– Így igaz – helyeselt a kopaszodó Isaac Legrand gondterhelten –, meg egy nyugtató kamillateára. Túlterheltek az idegeim.

– Nekem meg felment a vérnyomásom – kotyogott közbe Judith Delatour pofátlanul. Lord Legrand-t csupán kevés ember tisztelte, és a jelenlévők határozottan nem tartoztak közéjük. Lewis kimondottan ellenszenvesnek találta a férfi gyenge, irányítható jellemét. Túlságosan is a bátyjára emlékeztette.

– Ezennel – emelte fel a hangját Kornel herceg hirtelen. A terem rögvest néma csendbe burkolózott, még a légy zümmögését is hallani lehetett volna, ha Lady Abrahams nem csapja agyon sikoltozva a feje felett köröző apró rovart egy fertály órája. Lewis szája kis híján tátva maradt a csodálkozástól. Hogyan hallgattathatta el egy tizenkilenc esztendős fiú a királyi tanács örökös nyüzsgését mindössze egyetlen apró szócskával, amikor ebbe a feladatba még a letapasztaltabb, legnagyobb hírű uralkodóknak is köztudottan beletört a bicskája? Vagy a gerincoszlopa. Hosszú történet, I. Janka jobban tette volna, ha befogja a száját. Akkor talán nem döntötte volna meg a legrövidebb trónbirtoklás rekordját, öt óra negyvenhárom perccel, és nem tiltották volna meg szigorúan, hogy Namerh királysága felett nőnemű lény uralkodhasson. – Ezennel hercegi címemből fakadó kezdeményező jogomnál fogva a tanács elé terjesztem kérdésemet, egyben javaslatomat a királyi cím öröklése kapcsán.

– Nem hagyom jóvá – találta meg a hangját Lewis. – Az őrülteknek nem lehet beleszólása a hatalomba.

– Elnézését kell kérnem, felség, de ezúttal nincs joga beavatkozni – válaszolta Kornel nyájasan.

– De...

– Igaza van, felség – szólt közbe Katherine Noble –, a törvény kimondja a szabad előterjesztési jogot minden főnemesi címmel rendelkező egyén számára.

– Hiszen ő nem is tagja a tanácsnak!

– Kornel herceg esete a feltételezett elmeállapota miatt – már ha meg nem sértem méltóságodat – különleges, de attól még ugyanúgy főnemesnek számít, azaz jogában áll felszólalni.

– A kecskéknek nem akarnak szavazati jogot adni? – háborgott Lewis gúnyosan.

– Na de felség, mutasson egy kis tiszteletet! – ripakodott rá Lady Katherine nevelőnői ösztönei által vezérelve.

– Hagyja csak őfelségét, Katherine asszony! – tanácsolta Kornel, a trónörököst illető megszólítást a kelleténél talán kissé több iróniával fűszerezve. – Bizonyára meglehetősen zaklatott.

– Hogy is ne lennék zaklatott, amikor csak úgy betoppant a gyűlésre egy állítólagos javaslattal, amikor éppen a koronázás részleteit vitatnám meg a jelenlévőkkel?

– Jól tenné felséged. Kezdhetnénk például azzal – ekkor a herceg drámai hatásszünetet tartva a tanács tagjai felé fordult –, hogy kit is fognak megkoronázni.

A trónörökös kezdte kapizsgálni, miféle aljas mesterkedés zajlik éppen az orra előtt.

– Így hát – folytatta Kornel, aki időközben az írnok asztalához sétált, és helyet foglalt egy falhoz tolt, korhadt széken –, kérdem a tisztelt jelenlévőket: Kit akarnak uralkodójuknak?

– Nem sok választásunk van – érkezett a válasz a jobb napokat is megélt frizurájú George Arkwright felől. Túl hamar. Mintha az egész szituáció csupán egy megtervezett formaság lett volna, melynek egyedül Lewis nem ismerte a gondosan lejegyzett forgatókönyvét.