^Marvel Oneshots^

^Bucky Barnes^ (K)

- Azt nem akkor kell, ha már tényleg elfogtuk őket? - kérdezi Steve, aki láthatólag nem repdes azonnal az örömtől. Megértem, múltkor mikor Tony partyzott egy szőnyeg kigyúlladt.

- Kapitány - sóhajt Stark, mintha egy hatalmas teher lenne a vállán -, kell a motiváció, hogy tovább dolgozzunk. Lányok, senki nem jelenhet meg nadrágban - néz jelentőségteljesen rám. Megforgatom a szemeimet, és lehajtva a fél bögre kávét inkább tovább állok.

A szobámból felkapok egy törölközőt, és kényelmesebb cipőt veszek, majd elindulok az edzőterem felé. Ebban az időszakban nem igazán szoktak edzeni a többiek, általában kora reggel, még evés előtt elintézik. A törcsit lecsapom a futópad karfájára, megkeresem a bokszkesztyűeimet, és a boxzsák elé álltam. Veszek egy mély lélegzetet, és felveszem az alapállást.

"Sose leszel elég jó, ugye tudod?"

Egy erős jobbos.

"Hogy lehetsz ilyen szerencsétlen?"

Egy még erősebb balos.

A gondolatok ellepik az agyamat. Nem tudom, miért bántanak ennyire, de Bucky szavai sokszor viszhangoznak a fejemben. Számára lehet nem tűnik nagy dolognak kimondani őket, de én nem tudom elfelejteni azokat. Mondta már, hogy hasznavehetetlen vagyok, azt is, hogy a csapat nyugodtabb lenne nélkülem. Már a kezdetektől fogva utál engem, nem is hagyott időt arra, hogy megismerjen.

Egyre gyorsabban és durvábban kezdem püfölni a zsákot. A felkötött hajamból néhány tincs kiszabadult, azok most a szemem előtt ugrálnak. Hirtelen felindulásból lekapom a kesztyűket, és azok nélkül folytatom. Az sem érdekel már, ha eltörik mind a tíz ujjam, csak szabadulni akarok ettől a folytogató érzéstől.

- Minek erőlteted? - a nyers hangtól egy pillanatra megfagyok, de aztán inkább újra az ütésekre koncentrálok. Megfeszül a testem, ahogy Bucky megáll a mellettem lévő zsáknál, és hozzám hasonlóan edzeni kezd. Nyelek egyet, és kényszerítem magam, hogy ne nézzek rá.

- Bezzeg a bevetéskor nem tudtál így ütni - köpi nekem a semmiből. Hirtelen ragadom meg két kézzel a bokszzsákot, hogy megálljon.

- Mi bajod van neked? - szegezem felé a kérdést. Halkan elneveti magát, de csöppet sem őszintén. Abbahagyja a monoton ütlegelést, és hozzám fordul.

- A te hibád az egész! Remélem tisztában vagy vele - kék szemei ellenségesek, megint csak bántani akar. Közbe akarok szólni, de nem hagyja. - Ha képes lettél volna magad elbánni azzal a katonával, Clintnek nem kellett volna utánad mennie, és akkor nem sérül meg. Képzeld el, ha odavész. Gyerekek apja halt volna meg...miattad - suttogja a végét. Ajkaim elnyílnak egymástól, ahogy élesen levegőt veszek rajtuk keresztül. Minden erőm elhagy, rémképek jelennek meg előttem. Valóban ilyen borzasztó ember lennék? Bucky arcán átsuhan valami, mikor meglátja a könnyeket a szememben.

- Direkt bántasz? - teszem fel neki a kérdést remegő hangon, ami már hónapok óta emészt.

- Én...-kezd bele, de látom, hogy össze van zavarodva, nem tudja mit mondjon. Idegesen letörlök egy kibuggyanó könnycseppet, és hátatfordítva, felkapva a törölközőt, kirohanok a teremből.

* * *

A teraszon ülök, egy drága koktéllal, amit Tony nyomott a kezemben. A csillagok már rég feljöttek, a levegő is lehült, New York utcái mégis zsonganak. Bent dübörög a zene, de nekem most semmi kedvem hozzá. Még mindig nem tudom megnyugtatni a háborgó lelkem, egyfolytában az jár a fejemben, hogy mi lett volna, ha megtörténik amit Bucky hozzámvágott. Csak a szerencsén múlott, hogy most nem úgy ülök itt, mint egy gyilkos.